{II-1-352.} 1. A plebejus értelmiség lapja (1850)

Az Emich-nyomda által kiadott Pesti Naplóra Császár Ferenc (1807–1858) kapta a lapengedélyt. Az a fajta ember volt, aki a legnagyobb nyomorúságból, paraszt-iparos árva gyerekéből a saját korában alig elképzelhető pályát futott be: harminchét éves korára a hétszemélyes tábla bírája lett. A hatalom és a feudális szemlélet demagógiája számára ő volt az, akit mindenkor fel lehetett mutatni mint a nagy lehetőségek példaképét – ő maga viszont annál jobban beleroppant, minél sikeresebb volt a karrierje. Szükségszerűen lett konzervatív és reakciós: saját pályája bizonyította önmagának, hogy érdemes a hatalmon lévők kegyét mindenáron megnyerni. Amint Németh G. Béla jellemezte, mindent megtanult, elsajátított és alig valamit értett, irodalmi működésében is csak a magáévá tett póz uralkodott anélkül, hogy a körülötte lévő világból és saját helyzetéből bármit is értett volna. Néhány fordításával azonban fontos szerepet vállalt, jogtudományi munkáit a kortársak elismeréssel emlegették, és személyét a hétköznapi életben kedvelték.

Császár a lap szerkesztését Szenvey Józsefre (1800–1857) bízta. Szenvey is ugyanonnan indult, ahonnan Császár, de ő főúri családok fiainak nevelőjeként tengette életét, s közben Schillert fordította és drámákat írt. 1832-től a Társalkodó, a negyvenes években a Világ és a Budapesti Híradó szerkesztője volt.

A másik mesterkélten magyarított nevű munkatárs Kelmenfy László (Hazucha Ferenc) volt (1815–1851), a tárcarovat szerkesztője. Császár mellett ő volt a Pesti Napló szellemének meghatározója. Ismét egy árva gyerek, aki a maga erejéből verekedte ki, hogy mérnöki diplomát szerezzen. Tisztviselőként foglalkozott írással: a nyomor és magány után megszerzett szűk körű létbiztonságához a negyvenes években ugyanúgy ragaszkodott, mint ahogyan például Kecskeméthy egy évtizeddel később. Sérült, emberkerülő és ugyanakkor dacos lény volt – mégis humoros írásaiért kedvelték. Rövid élete végén néhány rokon sorsú barátjával, az író és lapszerkesztő Ney Ferenccel, a festő és fényképész Simonyi Antallal és másokkal együtt Fourier utópista tanaiban keresett vigasztalást.

A Pesti Napló első korszakának külső munkatársai is nagyrészt a plebejus értelmiségből kerültek ki, mint például az életét végignyomorgó költő, Garay János (1812–1853) vagy a drámaíró Obernyik Károly (1814–1855).

A honorácior értelmiség jellegzetes alakja volt az újdonság rovat vezetője, Lévay József (1825–1918). Módos protestáns parasztcsaládból származott, de a nemesi középosztály minden lényeges célját magáévá tette. Mint alispán vonult nyugalomba, számos hivatalos kitüntetéssel. Arany, Gyulai, Tompa baráti köréhez tartozott, költészetével a népnemzeti irány tipikus képviselője volt: közösségi témák, erkölcsi nézőpont, kis körben mozgó, bensőséges érzelmek és falusias idill jellemezték. Gyulai jól látta 1850 nyarán, hogy mennyire elüt a Pesti Napló gárdájától.

Lévay ajánlásával került a laphoz a vezércikkező Székely József {II-1-353.} (1825–1895). A debreceni kollégium neveltje volt, és jelentős szerepet játszott a negyvennyolcas ifjúsági mozgalmakban. Az ötvenes években mint Petőfi-epigon volt ismert költő. A Pesti Napló, majd a Magyar Sajtó munkatársa, a hatvanas években a Magyar Világ szerkesztője, utóbb pedig Pest vármegye főlevéltárosa lett.

A külföldi rovatot Bánffay Simon (1819–1902) szerkesztette. Baranyai sváb földművesek gyermeke volt, jogot tanult és grófi családnál nevelősködött. Érzelgős-romantikus szépirodalmi kísérletek után inkább kritikával és tudományos témákkal foglalkozott. Ő nem volt sérült lélek: műveltségével, jó társasági modorával végül is elérte célját, s már nemcsak a látszatot kellett keltenie, hogy az arisztokráciához tartozik, hanem valóban közéjük is került, amikor egy grófnőt vett feleségül. Az ötvenes évek közepétől már csak alkalmilag írt az újságoknak. A Pesti Napló első félévének munkatársai közül ő volt az ó-konzervatívok előőrsként oda küldött bizalmasa.

A Pesti Napló kezdeti szakaszát meghatározó munkatársak a polgáriasodó magyar társadalom fontos, de kevéssé kutatott és egymással gyakran összekevert rétegeinek jellegzetes képviselői voltak. A protestáns honorácioroknak kevésbé volt kérdéses a helyzete: a kálvini egyház önkormányzati, nemzeti és értelmiségi hagyományai szellemi és társadalmi hátteret nyújtottak számukra. A Pesti Naplónál azonban éppen az volt a sajátos helyzet, hogy irányt adó munkatársainak többségét a katolikus plebejus és honorácior értelmiség tagjai alkották. Feudális módon hierarchikus felépítésű egyházuk, annak egyetemes és államegyházi hagyományai s kevéssé értelmiségi szelleme elsősorban a magányos küzdelmet és kitörési kísérleteket követelte meg ezektől a tagjaitól. Születésük alapján nem volt ugyan már véglegesen determinált társadalmi helyzetük, de annak megváltoztatásához az egyházuk által adott közösség nem járult hozzá, legfeljebb csak ha papi pályára léptek (mint például a történész Horváth Mihály, a néprajzai gyűjtő és művészettörténész Ipolyi Arnold, a régész Rómer Flóris). Az a felismerés, hogy a katolikus egyházi közösség magukra hagyja őket a társadalmi felemelkedésért vívott küzdelmükben, ennek az értelmiségnek több tagját arra késztette, hogy átlépjen valamelyik protestáns egyházba – számukra azonban ez sem nyújtott megnyugtató hátteret. Feloldhatatlan egyedüllétük, a magyar társadalom zártságának megélése saját sorsukban, és annak tudata, hogy minden eredményért egyénileg kell megszenvedniük s megőrzésében is csak magukra hagyatkozhatnak – mindez magyarázza magatartásukat és felőrlődésüket. Legtöbbjük alapvető létélménye az egzisztenciális bizonytalanság volt, éppen ezért keresték a biztos támaszt és utasították el mindazt, ami a társadalmi vagy politikai keretek végleges szétzúzására tört. Jellemző, hogy szinte mindegyikük megírta Petőfi-ellenes cikkét, vitairatát, kritikáját. Ők, akik rétegként a legmélyebben és legtudatosabban élték át a társadalom ellentmondásait, mégis valamilyen reakciós irányba tájékozódtak. Az ötvenes évek első felében a jozefinista illúziót elevenítették fel és a Habsburg-hatalomban keresték a támaszt a nemesi társadalommal szemben, jozefinista módon {II-1-354.} voltak vallásellenesek – akik viszont még éltek a hatvanas-hetvenes években, többnyire a konzervatív arisztokrácia vagy a klérus céljaihoz közeledtek.

Ez a plebejus és honorácior értelmiség a Pesti Napló hasábjain több kérdésre figyelemre méltó és értékes választ adott – egészében azonban nem tudta gondolatait összehangolni, egységes programmá tenni és elfogadtatni, s a Világos utáni nemzeti kérdésekre sem tudott válaszolni. Császár és Szenvey munkatársai önmagukon kívül senkit sem képviseltek. Sem potenciális olvasói réteg, sem programmal rendelkező írói társaság nem állt mögöttük. Végül is ez húzta ki a lábuk alól a talajt, s eredményezte, hogy Bánffay kezébe menjen át a szerkesztés.

A Pesti Napló első félévének legfontosabb témáit a birodalmi alapelvek és a forradalom utáni helyzet adta. Elsősorban valóban azzal foglalkozott, amit – mint említettük – Bach megkívánt: a birodalmi egység és a nemzetiségek egyenjogúsága kérdésével. Ezekhez harmadikként a társadalmi forradalom továbbvitelének kérdése járult. Amint Németh G. Béla kimutatta, a lap cikkeiben kifejtett nézetek a szerkesztőség meggyőződéséből adódtak és nem egyszerűen Bach intencióinak követésére korlátozódtak, eltérően Szilágyi Ferenc Magyar Hírlapjától. A Magyar Hírlapban a nemzetiségek egyenjogúságának programbeli meghirdetése mellett a levelezők írásai és a szerkesztői cikkek egyaránt az ország területi integritását, a magyar nemzet politikai és hatalmi elsőségét hirdették. A Pesti Napló vele szemben nemcsak kimondta, hogy „…ne sóvárogjunk anyagi uralkodásra a velünk s a mellettünk élő nemzetiségek fölött…” (1850. április 12.), hanem ezeket a törekvéseket – például a Magyar Hírlappal vitázva – mindig vissza is utasította. Népszerűtlenségének okaként maga Császár is jelentős részben a lap nemzetiségi politikáját jelölte meg 1850. augusztus 11-i memorandumában.

A Pesti Napló volt ekkor az egyetlen magyar lap, mely továbbra is töretlenül hirdette a világforradalom szelídített változatát, a nemzetek megszűnését, a nép igazságának egy és oszthatatlan mivoltát. „Nincs jövője a nemzetiségnek, de az emberiség örök… Zászlóitok színeiből alkossatok szivárványt… Éljen az emberiség!…Béke minden nép és nemzet között… Az igazság megért minden nyelvet… a dupla, tripla címerek nem isteníttetnek…” – írta 1850. június 13-án egy Cosmopolita aláírású levél, akárha forradalmi jelszavakat fogalmazna.

Ezeknek a hittételeknek alkalmazott vetülete volt a lap állásfoglalása a hazai nemzetiségi kérdésben. A szerkesztőség az egyik román levelzőnek a Pesti Napló objektivitását megköszönő soraihoz fűzött jegyzetében foglalta össze álláspontját. „Az osztrák birodalmat egygyé, erőssé az azt lakó népek testvérisége teheti csak – írta a szerkesztői megjegyzés –, s mi e szent testvériséget, okulva a múltakon, figyelve a jövőre; előmozdítni tehetségünkhöz képest mindig készek leendünk. Előttünk minden birodalmi népfaj nemzetisége szent, s csak azt követeljük, hogy szinte szent legyen mindnyájok előtt a mienk – a magyar is!” (1850. május 11.) S valóban, a magyar {II-1-355.} nemzetiség érdekeit a germanizálással szemben szüntelenül védte, és a lángészként, mintaképként emlegetett II. Józsefnél is egyedül nyelvi németesítő törekvéseit kárhoztatta. Egyébként viszont azt vallotta, hogy „a magyar diplomatikai felsőbbség helyett… azon kell lennünk ezentúl, hogy szellemileg emeljük nyelvünket” (1850. március 13.). A politikai és hatalmi elsőbbség elutasítását, ahelyett a szellemi, műveltségi felsőbbség kialakításának szükségét több más cikkben, vezércikkben is megismételte.

A szláv nemzetek közül a csehekkel foglalkozott különösen sokat, a prágai Union című lap közleményeit sokszor átvette, s párbeszédet alakított ki a cseh föderalisták, Palackyék e fórumával. Ez a vitázó, de egymást tisztelő kapcsolat bárha csak hónapokig állt is fenn, egyedülálló volt 19. századi sajtótörténetünkben. A románságban szintén a testvéri népet látta a Pesti Napló. Számos erdélyi és pesti román levelezője révén sokoldalúan megismertette olvasóit a román nemzetiségi sérelmekkel, a jogos és a túlfeszített igényekkel, s az 1848-ban keletkezett szakadék betemetését kívánta szolgálni. A világosi levelező például így írt: „a román nép, mellynek a magyarral egy s ugyan azon közös szülő-anyja van, e közös édesanyának ápoló szárnyai alatt a magyarral, mint testvérével, századok óta testvériesen élt, a közös hazának minden viszontagságaiban közösen védte, szóval: a román nép magyar testvére iránt, minden eddigi mellőzése mellett is olly ragaszkodást s rokonszenvet tanúsított mindig, minőt tőle mint testvérétől a magyar nemzet csak várhatott… E testvéries egyetértést csak az 1848–9 év volt képes megszakasztani…” (1850. június 12.).

Támogatta a román egyház autonóm törekvéseit is, elszakadását a szerb egyháztól. Ebbe azonban már belejátszhatott a nemzetiségek egyenjogúságáról vallott nézeteinek ellentmondó magatartása a délszlávokkal, főként a horvátokkal szemben. Ennek felhánytorgatása miatt vitázott a prágai Unionnal is. A horvát nemzetiségi törekvések elutasításában odáig elment, hogy múzeumalapítási jogukat is kétségbe vonta. A Pesti Napló ellentmondásos magatartásának egyik oka talán az lehetett, hogy a horvátok esetében a történelmi Magyarország legfejlettebb nemzeti mozgalmával került szembe, s ekkor már nem tudta tartani magát saját jóindulatú, de idealisztikus, a történelmi események által már régen meghaladott álláspontjához.

A Pesti Napló a birodalmi egységet Bach terveitől eltérő szellemben képviselte: „higyük el, miszerint a forradalomnak legsükeresb antidotuma a szabadság alapján célszerűen végbevitt reform” (1850. június 19.). Elutasította az abszolutizmust és a centralizációt. „A centralismus, ha önmagában nem az absolutismus, legalább ahoz közel esik, mellytől pedig örökre eltávozni, ha nem csalódunk, Austria népeinek közös feladata” – írta 1850. április 26-án. Gyakran érvelt a centralizáció ellen külföldi lapokból átvett cikkekkel is, amint erre a rendőrség szintén felfigyelt. Különösen sokszor hivatkoztak a francia centralizáció példájára: abból származtatták Franciaország minden társadalmi és politikai baját.

A centralizáció megítélésének hátterében az abszolutizmustól való félelem {II-1-356.} húzódott meg, mert azt az ó-konzervatív politikai törekvésekkel, az arisztokrácia és a klérus reakciójával, a negyvennyolc előtti helyzettel azonosították. „Nem, nem! – szavalta lelkesen a lap. – Az absolutismus, a sötétség angyala nem ülhet többé diadalt az ész világa felett! s ha ülhetne még és ülne, diadala irtózatos leendne!” (1850. március 11.) Az abszolutisztikus centralizációval szemben nem a történelmileg ismert föderalizmusra hivatkozott. A birodalmi centralizáció és a megyékre épülő föderalizmus szélsőségei között az amerikai, a nemzetiségek egyenjogúságán alapuló föderalizmust ajánlotta Ausztria alapelvéül (1850. áprilsi 26.). A „historiai jogosítványok számbavételé”-nek szempontja csak hónapokkal megindulása után bukkant fel (1850. július 4.).

A Pesti Naplónak a kormányzati alapelvekről, a nemzetiségek egyenjogúságáról és a birodalmi egységről vallott nézetei polgári forradalmi hitvallásából eredtek. Ezek a francia forradalom, általa is többször emlegetett, szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavain alapultak. A Pesti Napló ekkori cikkei társadalmi forradalmiságukban következetesebbek voltak, mint a reformkori cikkek többsége – mert a nemzeti függetlenség most időszerűtlen kérdése nem keresztezte gondolatmenetüket. Csak akkor torpantak meg, amikor a szocializmus és kommunizmus kérdéseiig jutottak. A szabadság a személyi szabadságot jelentette számukra. „A szabadság: maga a személyesség, maga a törvény által védendő személyes autonomia” – írta a május 6-i vezércikk. Sőt már az állam és egyén új viszonyát is kutatta, amikor arról szólt, hogy „nem az ember van az álladalom kedvéért…”, hanem fordítva. Ezzel abba a kérdéskörbe vágott bele, amellyel a publicista Vajda János még az 1880-as évek elején is küzdött.

A társadalmi egyenlőség jelentette a Pesti Napló számára a forradalom legfontosabb örökségét. „…A forradalom nemcsak egyedül dúló vihar és omló lavina volt – írta március 27-én a pesti levél –: hanem… mint világesemény, hasonlag a vetést érlelő permeteg- és napfényhez, nyomait hagyandja fenn azon népies institutiokban s az egyenjogúság azon elvében, mellyektől; hacsak a történetet megsemmisítni nem akarjuk, visszalépés többé nem lehet!” A kormányban – jozefinista gondolkodással – azt a törekvést fedezte fel, hogy demokrata szellemben a népre kíván támaszkodni. Saját nézeteit azonosnak tartotta a Habsburg-hataloméival. „…Mi az öszszes hon boldogságát nem… egy kiváltságolt néposztályhoz, de az egész honpolgárságra óhajtjuk értelmezni és alkalmaztatni” – írta az Ősiségről c. április 8-i vezércikk. Ugyanígy fogalmazott már az első szám vezércikke is: „…a kölcsönös jogok és kötelességek, már nem egyes, különvált előjogos és jogtalan kasztok, hanem ember és ember közötti viszonyok tekintetéből állapítandók meg.”

Az egyenlőséget tehát nem csak politikai értelemben hirdette, sőt ez csak vetülete volt a társadalmi egyenjogúságot követelő nézeteinek. Az úrbéri kérdésről a lap szinte minden száma szólt, s megnyilatkozásainak többsége – ugyancsak ellentétben a Magyar Hírlappal – a volt jobbágyság, a nép {II-1-357.} érdekei szemszögéből vizsgálódott. 1850 elején megjelent egy röpirat, mely a volt nemesség szempontjából védte az ősiség intézményét. A Pesti Napló ezzel szállt szembe április 5. és 12. között az Ősiségről című cikksorozatával. Kijelentette, hogy ezt az intézményt „…egy kiváltságos osztály saját hasznára alkotta…” és az „…jelenleg már negatív törvény”. „…A magyar nemesi birtoklati rendszer magát túlélte, az tovább fenn nem állhat.” A nagybirtok felszámolását nemhogy veszélyesnek, inkább szükségesnek, igazságosnak ítélte, s a nagybirtokos osztály eltűnését a nemzetre nézve előnynek tekintette. „…Ha henye és a nép verítékén élődő családok az ősiség eltörlésével nem létezendnek is, de hiszünk a gondviselésben, létezni fognak annál több szorgalmas, jótehetségű honpolgárok, kik a nemzetiség szilárdulásának ellenei bizonyára úgy nem leendnek, mint voltak, fájdalom! igen sokan nembaráti az eddigi nagybirtokúak közt… Mert az eddig többnyire heremódon élt főbb nemesi osztály, ha látja, hogy nincs más mód megszokott kényelmeit s fényűzését fentarthatni, birtoka rendezése, javítása, szóval: dolga után lát, munkához, szorgalomhoz szokik…” (1850. április 8.)

Az ó-konzervatívok minden politikai lépését figyelemmel kísérte és elítélte a lap, röpirataikra cikkekkel válaszolt, e téren azonban hatásos fékező erőt képviselt Bánffay Simon. Császár hiába írt vezércikket a huszonnégy ó-konzervatív által aláírt, 1850 tavaszi memoár ellen, Bánffay a szerkesztőségből való kilépéssel fenyegetőzött, ha megjelenteti; erre Császár visszavonta. A Pesti Napló április 19-i száma vezércikként közölte a memoár szövegét és csak ahhoz fűzött megjegyzéseket, amelynek hangja azonban mereven elutasító volt: „Olygarchia és absolutismus! Távol maradjon tőlünk a ti országotok!”

A Pesti Napló a katolikus egyház ortodoxiáját, hierarchiáját és ultramontán törekvéseit is szüntelenül támadta. A királyi tetszvényjog fenntartása mellett érvelt, az újonnan kiadott pápai indexszel kapcsolatban pedig megjegyezte, hogy „a tilalmak csak mosolyra kényszerítik a műveltség szellemében haladó polgárokat” (1850. május 7.). A külföldi sajtóból rendszeresen átvett antiklerikális cikkeket.

E téren külön figyelemre méltó a Pesti Napló ekkori magatartása: bár 1850 őszétől a református befolyás megerősödött, mégis a nemzeti egység programjának kialakulásával eltűnt a lapból a katolikus egyház ilyen átfogó támadása, s továbbra csak az ultramontanizmus elleni és az egyházi autonómia melletti cikkek jelentek meg benne.

A szocialista nézeteket, mozgalmakat nagyrészt elutasítoták vezércikkei és levelezői, állásfoglalásuk azonban teoretikus ízű volt és nem is egyértelmű. Az iparilag fejlett nyugat-európai társadalmak példája általában még csak önmagában álló tény volt számukra, ritkán utaltak arra, hogy e kérdésekkel itthon is szembe kell majd nézni. Ezért nem is kerestek önálló, valamiképp javított utat a magyarországi polgárosodás számára, mint majd például Kemény Zsigmond. Elsősorban a francia példa kötötte le figyelmüket. A francia szocializmus és kommunizmus tévesnek tartott elmélete mögött meglátták {II-1-358.} azt a gazdasági és társadalmi helyzetet, amely szükségszerűen hívta életre a megoldást, változtatást sürgető programokat. E felismerésben segítségükre volt az utópista szocialista irodalom tanulmányozása. 1850. április 24-től őszig gyakran és figyelemre méltó érveléssel foglalkozott e kérdésekkel Parrag aláírású Parlagi leveleiben a Makk-féle szervezkedés miatt később kivégzett ferences szerzetes, Gasparich Kilit (1810–1853), aki a törvényszék előtt szocialistának vallotta magát. Leveleiben kifejtette, hogy a „communismus” feltűnése történelmi kérdés, az ipari fejlettséghez van kötve, és még ezért nem időszerű Magyarországon (1850. április 25.). De ugyanekkor másokkal együtt ő is a személyi kapcsolatokban kereste a társadalmi ellentétek magyarázatát.

Az emberek közti kapcsolatoknak az ipari társadalmakra jellemző meglazulásáról többen is cikkeztek. „A munkások gazdájokhoz semmi erkölcsi kötelékkel nem fűzve, egymás között sincsenek semmi organicus kapcsolatban – írta a május 27-i vezércikk. – Egymás iránt sincs semmi tartozásuk vagy kötelességök. A műhelyekben együttvannak, de a lelkek nem érintkeznek más közös érzetben, mint közös gyűlölségében azon életrednek, mellyre a munkás szorul.” „A korlátlan versenyzés a mai ipar főtörvénye: ez a gazdákat és vállalkozókat egymás ellenségévé teszi; s ha csak bukni s az iparos világból kihalni nem akarnak: arra kényszeríti, hogy mindinkább neveljék a munkás szakmányát s leszállítsák a munka bérét.” Az erkölcsi kötődés fájdalmas hiányolását a cikkírók nem kötötték össze saját sorsuk tapasztalatiaval; soraikból hiányzott annak megértése, hogy az erkölcsi kötődés helyett a feudalizmusra jellemző személyi függésrendszert váltotta fel az intézmények és egyének függési rendszere, melyben dialektikusan összefonódik a személyi szabadság és az elidegenedés. Morális térre átvitt társadalomkritikájuk volt az egyik segítő erő abban, hogy később visszakapcsolódjanak a konzervatív törekvésekhez.

A Pesti Napló természetesen éppúgy nem kerülhette el a hatóságok figyelmét, mint a többi lap sem. Ebben az első korszakában átlagban kéthetenként készültek róla feljegyzések, figyelmeztető iratok a rendőrségnél, vagy a Geringer és Bach közötti levelezésben. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy csak a föderalista Unionnal fenntartott kapcsolatok és az angol politikai s közigazgatási példa emlegetése voltak a Pesti Napló programjának szerves részét képező olyan pontok, amelyeket rosszallással figyeltek a hatóságok. Egyébként azokba a cikkekbe kötöttek bele, amelyek Császár és Szenvey irányvonalától eltértek, viszont nélkülözhetetlenek voltak az olvasóközönség miatt, hiszen a Pesti Napló még augusztusban is alig 600 előfizetővel s emiatt állandóan a megszűnéssel küzdve tengődött. A hatóságok általában Bánffay Simon cikkeit ítélték veszélyesnek, mellettük az április 16-tól pi jelzéssel, június 11-től pedig omega jelzéssel a birodalmi székvárosból érkező levelek váltották ki bizalmatlanságukat. Jól ismerték fel, hogy Falk Miksa e leveleiben, különösen Palmerston politikájáról szólva, annyira sokértelműen fogalmazott, {II-1-359.} hogy népszerűségét tulajdonképpen a rejtett, a sorok közül kiolvasható ellenzékiségnek köszönheti.

Császár Ferenc alig néhány hétig vett részt a lap vezetésében, majd betegségére hivatkozva elvonult Vácra s csak alkalmi vezércikkekkel jelentkezett. A tényleges irányítás Szenvey Józsefre maradt. A Pesti Napló népszerűtlensége azonban hamarosan lemondásra kényszerítette: 1850 augusztusában egy hónapra Récsi Emil (1822–1864) pesti egyetemi jogtanár, George Sand, Eugène Sue, Dumas, Thackeray és Dickens fordítója vett át a szerkesztést. Ez a hónap már megkezdte az eredeti irányvonal lassú elhagyását. Az ötvenes évek közepéig a Pesti Napló és változó szerkesztői a nemzeti egységen alapuló politika kialakításának különféle módjait keresték.