2. Az ókonzervativizmus felé hajló kísérlet: Bánffay Simon szerkesztése (1850–1851)

Az átalakulás jelei gyakran feltűntek Récsi szerkesztése idején. Augusztus 6–11. között Székely József Kemény Zsigmond Forradalom után c. röpiratáról írt hosszan. Cikke nem bírálat és értelmezés volt azonban, hanem kevés gondolat mellett elsősorban érzelmes és retorikus emlékezés a forradalomra. Közben augusztus 10-én egy szabadkai levél arról írt, hogy a városban kialakulóban van az arisztokráciával való összefogás, s ez mennyire fontos a magyar nemzetiség szempontjából. A hónap vgére a vidéki levelek sorra hírt adtak a nemzeti érzelmekkel összeütköző rendelkezésekről, egy Apafi nevű gyulai levelező pedig Gyűjtsük a népdalokat címmel felszólítást tett közzé a forradalmi dalok gyűjtésére. Valószínűleg e miatt a cikk miatt rótta meg a rendőrség Récsit, a kiadó pedig a kevés előfizető és a hatósági figyelmeztetések szorítójában már arra gondolt, hogy megszünteti a Pesti Naplót. Ekkor jelentkezett Bánffay Simon, hogy elvállalja a szerkesztést. Személye Emich számára az egyetlen politikusi kör és a szerveződő legrangosabb írói társaság támogatását jelentette.

A Bánffay hátterét képező csoportok kulcsfigurái Ürményi József, Kemény Zsigmond és Csengery Antal voltak. Ürményi az ókonzervatív csoportosulás egyik fontos alakja volt; 1857-re nemcsak ő önmagát, hanem a kormány is őt úgy tekintette, mint „új Széchenyit”. Ürményi összekötő szerepet vállalt az ókonzervatív memorandumot aláírók – Dessewffy Emil, Apponyi György, Jósika Samu, Szőgyény László, Sennyey Pál, Andrássy György, Szécsen Antal és mások –, illetve az ekkor Kazinczy Gábornál összejáró írók, mint Kemény, Csengery, Eötvös József, Toldy Ferenc között. A Pesti Napló tehát ekkor az ő felügyeletük alá került. Támogatásuk a szellemi közreműködésen túl az anyagiakra is kiterjedt, ezért Emichtől szabad kezet kapott Bánffay. Kikötötte, hogy ő válogatja meg munkatársait, sőt az ekkor még laptulajdonos Császár Ferencet is csak cikkei arányában fizeti. Rövid idő alatt határozottan megváltoztatta a lap irányvonalát, úgyhogy {II-1-360.} 1850. december 10-én Geringer már bejelentette Bachnak, hogy megszünteti a lap támogatását. Bizonyosra vette, hogy enélkül – elegendő előfizető híján – gyorsan megszűnik a Pesti Napló; ezt politikus megoldásnak gondolta, mert így nem lehetne a kormány erőszakosságát okolni. Csakhogy Bánffay támogatói ekkor átvállalták az anyagi terheket, az előfizetők pedig gyorsan nőni kezdtek (az 1850 utolsó negyedévi 731 a következő negyedévre már 1100-ra gyarapodott). A nemzetre hivatkozó csoportösszefogás az első – átmeneti – győzelmet aratta a centralizált hatalom felett.

Bánffay elsőként átalakította a szerkesztőséget: az ellenzéki érzelmű és szellemű nemesi értelmiségieké lett a hangadó szerep. A szerkesztőségben maradt Szenvey József és Székely József háttérbe kerültek, megnőtt a szerkesztő szerepe azáltal is, hogy a vezércikkek jelentékeny részét ő írta. Az újdonságíró Lévay József tevékenysége szintén hangsúlyosabb lett. Két új munkatárs a külpolitikai rovatok súlyát növelte. Urházy György (1823–1873) a forradalom előtti évben tette le ügyvédi vizsgáját Marosvásárhelyt, de már annak az évtizednek közepén megkezdte újságírói pályáját az Erdélyi Híradóban. Bem mellett huszár századosként szolgált, majd bujdosás után tudott Pesten letelepedni, s lett a Pesti Napló munkatársa. Szerepe 1854-ben lett jelentős: ő volt az első haditudósítónk. A balkáni hadszíntéren átélt élményeit külön könyvben is közreadta. Másik fontos cikkírási területéről, III. Napóleon politikájáról szintén írt kötetet. A balkáni török és orosz befolyás visszaszorításával az osztráknak mondott magyar befolyást akarta erősíteni, III. Napóleonról írva pedig az erős kezű nemzeti katonai hatalmat tette meg mintaképpé, mint amely egyedül vezetheti el a népeket, a társadalmat a szabadsághoz és a jóléthez.

A külpolitikán belüli német rovatot Szilágyi Virgil (1824–1892) szerkesztette. Ő a szabadságharcban jogi végzettségének megfelelő szerepet vállalt: a Csongrád megyei vészbíróság tagja volt. 1850-től kezdve párhuzamosan gyakorolta két hivatását, újságíróként és lapszerkesztőként működött, de az évtized végén mint Táncsics védőügyvédje lett igazán népszerű. A Pesti Naplónál elsősorban fordított és a német lapokat kivonatolta, önálló politikai nézeteket nem alakított ki.

Falk Miksa volt változatlanul a bécsi levelező, ő írta a rendszeresen megjelenő Levelek a birodalmi székvárosból című cikkeket. Párizsból az a Piringer Mihály levelezett, akit 1852 elején fogtak el a császári hatóságok, s végezték ki mint Kossuth ügynökét. Londonból többen is írtak leveleket, nevüket azonban nem ismerjük.

A Pesti Napló jövője szempontjából az volt a legfontosabb, hogy 1851 elejétől rendszeresen jelentkezett hasábjain Kemény, Csengery, s őket követve, a tárcarovatban Gyulai Pál, Pákh Albert, Berecz Károly és mások. Kemény–Csengery köre volt a programadó, nem egy kérdésben a bizonyára Ürményiék befolyásának eredményeként megjelenő, túlzottnak ítélt konzervativizmus mérséklője is. Céljuk az volt, hogy a negyvenes évek Csengery {II-1-361.} szerkesztette Pesti Hírlapjának munkatársait ismét összegyűjtsék, irányvonalát a körülményekhez alkalmazva folytassák.

Csengery egyik feljegyzésében pontosan és tömören összefoglalta a Bánffay szerkesztése idején bekövetkezett változásokat: „Az ó-conservativek törekvése a kormány ellen védve; a magyarság érdekei a germanisatio ellenében, a bureaucratismus tárgyilagosan ismertetve, megtámadva, elítélve.” Bánffay olykor túlzottan, apolitikusan is ezt az irányt követte, s fenegyerekeskedő módon kihívta maga ellen nemcsak a német sajtó, hanem a hatóságok állandó támadásait is. Egy év alatt állítólag 151-szer idézték a rendőrség, 4-szer a haditörvényszék elé.

Bánffay szerkesztése idején a nép nyomoráról tudósító vidéki levelek háttérbe szorultak, megszűnt az ókonzervatívok politikai és az arisztokráca társadalmi kritikája. A korábban elsősorban társadalmi-gazdasági-művelődési érdekű lapból egyértelműen politikai lap lett. A kormány lépéseit – a külpolitikától eltekintve – minden téren bírálta, a rendeletekről szüntelenül bebizonyította, hogy ellentétben állnak az alkotmány alapelveivel. Politikai síkon és ellenzéki állásból alakította ki nézeteit.

Ellenzékiségét a kormányzási módszerek területén áttétellel, az allegóriává merevített francia központosítással szemben – olykor még távolabb menve, a kínai példával szemben – fogalmazta meg. Közvetlenül az osztrák-német sajtó ellenlábasa lett. 1851 májusától a bécsi Lloyd, az Ost-Deutsche Post és az Augsburger Allgemeine Zeitung ellenében védte az egységes magyarság érdekeit, és csapott át ellentámadásba. Vitái túlságosan általánosságban maradtak, ezért homályosan érvelőek voltak, többször civakodássá és egymásra licitálássá váltak. Amikor például a német sajtó Magyarország tíz nemzetiségéről beszélt, a Pesti Napló válaszul tizenhét nemzetiséget sorolt fel a Lajtán túl úgy, hogy az olaszokat három önálló nemzetiségnek tüntette fel (1851. augusztus 1.).

Az ellenállás módjaként a passzivitás először 1850-től a lap berlini leveleiben szerepelt, mint a hesseni felkelők taktikája. 1851 első hónapjaiban, amikor Falk Miksa bécsi levelei sűrűn beszámoltak az oktrojált alkotmány háttérbe szorításának és a politikai szigorodásnak jeleiről, ennek az ellenállási formának egyetlen vetülete, a hivatalvállalás elutasítása kapott hangot a lapban. Ez azonban ekkor magában álló tanács s távolról sem politikai jelszó volt: sőt a Pesti Napló fontosnak tartotta, hogy az ó-konzervatívok minél inkább jelen legyenek a politikai és a közigazgatási életben.

Bánffay szerkesztése idején a Pesti Napló érvelésében a szabadság-egyenlőség-testvériség megvalósításának célját a nemzet érdekei és a történelmi szervesség kritériuma váltotta fel. E két érv és kívánalom szervesen összefüggött egymással, egymást magyarázta és erősítette. A „legitimitás és historiai jog” jelszó lett (1851. június 14.). Előbb csak független községi életet és az országgyűlés összehívását követelte, később azonban már – például Csengery – arról értekezett, hogy a közigazgatás formájától függ a szabadság és nem az alkotmány ígéreteitől. Cikkeiben (Angliai közigazgatása, 1851. április {II-1-362.} 5, 10.; A közigazgatásról, 1851. július 1–4.) szembeállította a centralizált francia és a „korszerűleg módosult”, történetileg szervesen fejlődött angol és belga közigazgatást. Megtörtént a régi vármegye rehabilitálása is. „Ezeréves alkotmányunk és nemzeti életünk nem ismert bureaucratiát…” – jelentette ki Csengery (1851. április 5.) –, ezt csak „…az idegenszerű intézmények…” idézték elő. A Karok és rendek c. cikksorozat arra hivatkozott, hogy a megyék pozitív szerepét minden reformkori politikai párt elismerte, hibáit pedig a forradalmi változások kiküszöbölték. „A kiváltságos rész megnyitá az egész népnek a megyei termek sorompóit”, s erre épülhet a jövő. „A függetlenségi harcot, mely később vívatott, nagy társadalmi forradalom előzte meg” – állította (1851. július 5.).

A történelmi szerves folytonosság alapelve érvényesült az arisztokrácia megítélésében is. Politikai szempontból leszögezte a Pesti Napló, hogy „…jelen viszonyaink között mind azt a mit a conservativek most cselekszenek, a nemzet magáévá teszi, s hogy a mit ők most mondanak, az a nemzet szavának viszhangja” (1851. május 1.). Társadalmilag előkészítette a nemesség és arisztokrácia szerepének nemzeti szempontú átértékelését, a forradalom előtti és alatti régi konzervatívok és a szélsőséges forradalmárok közti kiegyenlítőként. Hónapokkal Kemény Zsigmond első cikke előtt, már 1850 szeptemberében az ötrészes Historiai jog s historiai alapok című cikksorozat a Forradalom után egyik sarkalatos társadalmi eszmefuttatását egyszerűsítette le és tette hitvallássá. Arról szólt, hogy a pénzarisztokráciával ellentétben a nemesség a társadalom nemzeti eleme, amely természeténél fogva konzerváló szerepet tölt be, a hagyományokból táplálkozik, „a nyugodt és rendezett állodalom” híve. Feladata fenntartani, megrázkódtatás után pedig helyreállítani „a népélet és állodalmi lét alaposzlopait”, „a szerkezet alapviszonyait” úgy, hogy tekintettel van az érzelmekre, melyek sokszor jelentősebb szerepet játszanak, mint a törvények. Ekképp a nemzetek életében olyan folyamatos konzervatív irányulás valósulhat meg, írta a cikk, amelynek képviselői „…nem gondolnak, nem gondolhatnak önző osztály-érdekek restaurációján, s ennek vágyait nem táplálják…” (1850. szeptember 12.) Vezércikk fejtegette a népfenségen nyugvó demokrácia lehetetlenségét. A cikkíró véleményét művelődési érvvel támasztotta alá: vagyis már ekkor megjelent a politikai hatalomnak a műveltségi szinttől való függővé tétele, az a gondolat, amely az ötvenes évek közepétől központi szerepet töltött be a polgáriasító programban. „A demokratia, mint népuralkodás, a szó szoros értelmében nem létezett, és nem is fog létezni soha – írta az 1851. január 18-i vezércikk –: mert az állodalomban létező legfőbb hatalmat nép nem gyakorolta, nem gyakorolhatta soha, – miután arra képzettsége nem volt és századokig nem lesz még.”

Bánffay szerkesztése idején folytatódott az ipari társadalmak példájának és az ott megjelenő elméleteknek hírlapi feldolgozása, vonatkoztatása. Kemény Zsigmond vezércikkeiben bemutatta a francia szocialisták csoportjait, jellemezte tanaikat, elemezte az angol ipari és mezőgazdasági népesség eltérő {II-1-363.} társadalmi viselkedését. 1851 márciusában a Tények hatalma című háromrészes cikk az abszolutizmus és a kommunizmus összefüggésén elmélkedett. Véleménye szerint az európai abszolutizmusok a kommunizmus elfojtására törekszenek, ám éppen maguk szülik azt, ami maga is egyfajta abszolutizmus. A kommunizmus elkerülésének lehetőségéről beszélve, elsősorban társadalmi előidézőjét, a pauperizmust kívánták elkerülni. A minta Belgium volt, ahol a kormány „még a munkás osztálynak is feltűnő jóllétet, és hol ennyit nem, legalább biztos kenyeret adott” (1851. október 7.).

A nemzetiség megőrzése és kifejlesztése lett a minden más kérdést maga alá rendelő központi rendező elv; ez hívta létre a történelmi szervesség és jog érveit is. A centralizáció ellen azért küzdött a lap, mert „…a központosítás a nemzetiséget veszélyezteti” (1850. október 19.). Mint távoli s másodrendű szempontokat utasította háttérbe az anyagi gyarapodást és az „egyéni szabadság védelmét” (1850. október 10.). A nemzeti érdekek védelmében meghirdette, sőt tényként állította a pártok nélküli egységes nemzetet és nemzeti közvéleményt. Bánffay 1851. májusi előfizetési felhívását már nyíltan ebben a szellemben fogalmazta meg.

A Pesti Naplónak a nemzetiségekkel kapcsolatos megnyilatkozásait Kemény Zsigmond elvei befolyásolták. A bécsi sajtó 1851 tavaszán az ó-konzervatív politikusokat és a Pesti Naplót azzal vádolta, hogy a nemzetiségek rovására magyar fölényt hirdetnek. A támadásokra válaszoló cikkek elvileg a magyar és más nemzetiségek kibékülését, összefogását hirdették, mint az 1851. április 30-i vezércikk címében is leszögezte: Legyen béke miközöttünk. A román Gazeta Transilvaniei örömmel reagált a testvéri kéznyújtásra szóló felhívásra. Az általános programot kielégítőnek tartotta a Pesti Napló, sőt egyik vidéki levelezője öntudatosan hirdette, hogy „a magyarság szabadelvűséggel azonos” (1851. július 5.). Kemény többször kifejtette, hogy nem a magyarság számát, hanem „erkölcsi és tudományos értékét” kell növelni (1851. május 26.). A fajjal, a származással szemben a politikai nemzetiség fogalmát állította az előtérbe. Eszerint a magyar politikai nemzet magában foglalja az ország területén élő összes nemzetiséget, s ezek szívesen fogják elsajátítani a közigazgatás egységét biztosító magyar nyelvet, ha „testvéri szívességet” tanúsítunk irántuk mind a magán-, mind a közéletben. A nemzetiségekkel való megértést szorgalmazta Gyulai Pál erdélyi naplójában, Berecz Károly tátrai leveleiben is; vagyis a program kihatott a lap tárcarovatára is. Szécsen Antal röpirata nyomán a lap 1851. augusztus 6-i vezércikke a politikai nemzetet is szerves történeti képződményként mutatta fel, mint amely már századok óta létezik.

A Pesti Naplóban a nemzetiségi program nem állt összhangban a gyakorlattal. Elvileg is megjelent a történelmi múltú és az anélküli nemzetiségek megkülönböztetése, a keleti érdeklődést pedig megfogalmazottan a szlávellenesség irányította. Ausztriát dunai birodalomként kívánták nagynak, a török birodalom helyére osztrák–magyar benyomulást javasoltak a pánszláv terjeszkedés ellensúlyozásaként, a magyar és a német elem összefogását kívánták, {II-1-364.} „…hogy a jöhető szláv áradatnak együtt legyenek gátul, védfalul.” (1851. február 20.) A polgárosítási program is e téren nyerte el egyik fontos célját. „…A szabadság eszméi, mellyeken epedve csüggnek a legvegyesb népfajok milliói, velünk, s általunk kell, hogy váljanak testté kelet vidékein” – írta az 1850 karácsonyi vezércikk. Ilyen összefüggésben már nem csupán a Lajtán túli birodalmon belüli helyzetünk meghatározásaként érthetjük azt a definíciót, mely szerint „az osztrák birodalom viszonyai olyanok, hogy mindenik fél nem lehet benne elégedett… Az egyik fél szükségkép a másik fél elnyomásával emelkedhetik csak” (1851. július 8.). Az elnyomási láncolat tana, objektív szükségszerűségként való feltüntetése nem fért meg a testvéri együttélés programjával. A Pesti Naplóból már 1850 őszétől fokozatosan eltűntek a nemzetiségi levelezők cikkei, párhuzamosan azzal, ahogyan a lap magyarellenességükre hivatkozva többet visszautasított közülük.

A forradalomra és szabadságharcra való emlékeztetés s az emigráció ügyeinek nyomon követése a nemzeti ellenállást szolgálta, a történeti szervesség bizonyításának egyik területe volt és a nemzeti érdekekre figyelmeztetett. A Pesti Napló közölte a szabadságharc áldozatainak teljes névsorát, a legfontosabb emigrációs központokból (Párizs, London és Törökország változó városai) állandóan közölt leveleket, s újdonság és külföldi sajtóismertetési rovatai is elsőrendű feladatuknak tekintették, hogy az emigránsokat érintő magán- vagy politikai eseményeket közöljék. A párizsi levelező egészen a pohárköszöntők részletes leírásáig elment, a londoni levelek pedig beszámoltak a Haynau elleni angliai tüntetésekről, a magyar menekültek ebben játszott szerepéről, közölték Pulszky Ferenc egyik nyilatkozatát és Újházy László számos levelét az amerikai emigránsok életéről. Kossuth törökországi sorsát, politikai reményeit is elég részletesen meg lehetett ismerni a lapból. A nemzeti egység nevében azonban hallgatás övezte az emigráción belüli személyi súrlódásokat, meghasonlásokat; csupán Csernátony Lajos kiközösítésének ügye került nyilvánosságra, Teleki László leveléből.

A pesti népességösszeírásról készült hivatalos feljegyzés közzététele hónapokig tartó eljárássorozatot vont maga után. Amikor pedig a hatóságok kezébe került Piringer Mihály egyik levele, amelyből kiderült, hogy Bánffay és lapja az emigránsokkal szoros kapcsolatot tart fenn, akkor közel került a Pesti Napló a felfüggesztéshez. A budai helytartóság 1851 őszén határozott lépésre szánta el magát: Császártól megvonta a lapengedélyt és Bánffayt elmozdította a szerkesztőségtől. Az ostromállapot során megedződött kortársak körében megdöbbenést keltett ez a leplezetlenül diktatorikus lépés, amely formálisan független napilapot sújtott.

Geringerben felmerült, hogy Kecskeméthy Aurélnak adja át a szerkesztést, s felkérte július végén, hogy írja meg véleményét: hogyan alakítsa át a kormány a Pesti Naplót. Kecskeméthy a lap teljes megreformálását, címének megváltoztatását tartotta szükségesnek, mert – érvelése szerint – az irányát és szerkesztőjét eddig többször változtató, zavaros szellemű lap lejáratta magát a közönség szemében. Az olvasók kiszolgálása helyett Kecskeméthy {II-1-365.} saját politikai irányvonalának elismertetésére akarta felhasználni a lapot. Ennek lényegét a sorok között lappangó „nyílt kérdések” felszámolásában, a kormány szándékainak és a kor követelményeinek együttes, nyílt szolgálatában jelölte meg. Mivel Kecskeméthy ekkor még lutheránus volt, a pesti protestáns lapszerkesztők túlsúlyára való hivatkozással nem ő, hanem ismét a katolikus Récsi Emil kapta meg a szerkesztői megbízást.