5. A pesti MAGYAR SAJTÓ

A Magyar Sajtó bécsi másfél éve gazdasági nehézségekkel és a lap elleni, általában Magyarországról eredő feljelentésekkel telt el.

A kauciót hitelező Számwald Gyula már egy hónappal a lap megindulása után a kamatok fejében lefoglalta a teljes előfizetési összeget, s ekkor a kiadó, Sommer mentette meg a Magyar Sajtót. 1855 októberében Török felkereste a Szent István Társulat elnökét, gróf Károlyi Istvánt, hogy vállalja át a kauciót. Már majdnem sikeres volt az akció, amikor – a levelezésekből kivehető adatok alapján úgy látszik – Csengeryék közbeavatkoztak. Ezek után december 10-ével Török esti lappá alakította a Magyar Sajtót, hogy ezzel meggyorsítsa hírszolgálatát – vagyis az előfizetők számának növelését remélve. Mindezek a kísérletek azonban sikertelenek maradtak. Részben Török rossz gazdálkodása miatt válságba került a Magyar Sajtó, s csak Kecskeméthy közbelépése mentette meg a bukástól: a tulajdonjogot is átruháztatta a kiadóra. Sommer a következő félévre kőnyomatos műmellékletet adott az előfizetőknek, s ha nem is lehetett számára jelentős üzlet a körülbelül kétezer előfizetővel működő lap, 1856-ra biztosította fennmaradását. Ennek az évnek végén azonban megszabadult e tehertételtől: ismét Kecskeméthy segítségével átadta a Magyar Sajtó tulajdonjogát a pesti Heckenastnak.

Ahhoz, hogy a lap Pestre helyezése végbemenjen, a gazdasági nehézségekkel azonos mértékben járultak hozzá a bécsi rendőrséghez beérkező feljelentések és átiratok a Magyar Sajtó iránya ellen. Angyal Dávid joggal feltételezte, hogy a budai helytartóság ez irányú aktivitása mögött feltehetőleg Szilágyi Ferenc áskálódása húzódott meg. Szilágyi már a sajtóengedély megadását követő napokban feljelentette Törököt forradalmi múltja miatt, majd amikor ez sikertelen maradt, közvetve próbálkozott és Kecskeméthyt jelentette fel 1855 november elején. Protmann arról értesítette 1855 augusztussban a bécsi rendőrséget, hogy Török Pesten rendőri felügyelet alatt állt és túlságosan radikálisan szerkesztette a Pesti Naplót. Albrecht főherceg átlag negyedévenként átiratot intézett Kempenhez, s minden érvet felsorakoztatott a Magyar Sajtó veszélyességének bebizonyítására: a német nyelv ellen izgat, kerüli a császár szót, és helyette a királyt használja, olyan témákkal foglalkozik, amelyeket ő nem engedélyez a magyarországi lapoknak (Vörösmarty-gyászünnepségek leírása). Az átiratok előbb csak Török megintését, utóbb leváltását is követelték – ám Török szerencséjére a bécsi minisztérium hiúsági {II-1-399.} kérdést csinált abból, hogy Magyarországról ne utasítgassák. Török sokáig emiatt is szabadabban mozoghatott, mint pesti kollégái, és mindössze egy megrovással (1855. október) békében hagyták. Albrecht főherceg egyre követelőzőbb átiratai és Török 1856 vége felé történt írásos megintése azonban a bécsi rendőrség számára is kívánatossá tette, hogy megszabaduljon e laptól.

Török János négy napig még megmaradt a Pesten működő lap szerkesztőjének, s az első két hétben egy-egy cikket írt Falk is, Kecskeméthy is. 1857. január 6-tól 1862. március 12-ig Hajnik Károly (1806–1866) lett az új szerkesztő. Újságíróként és szerkesztőként egyaránt jellegtelen egyéniség volt, neve inkább csak azért maradt fenn, mert 1832-től kezdve ő volt az első országgyűlési gyorsírónk. Június 4-ig Török főmunkatársként szerepelt, ténylegesen azonban ő irányította továbbra is a lapot. Kecskeméthy és Falk nélkül azonban gyorsan zuhant cikkeinek is, lapjának is színvonala, hamarosan az ő vezércikkei sem képviseltek magasabb színvonalat, mint Vas Gerebenéi. A lap fejlécéről eltűnt a társadalmi, gazdasági és kulturális kérdésekre utaló alcím, amint tartalmában is egyre általánosabb és semmitmondóbb, anekdotázással és az érzelmekre való hatással hígított maradványuk kapott csak helyet. Jókai Mór május 1-től az év végéig volt a Magyar Sajtó főmunkatársa. Működésének kezdetén átalakította a hírrovatokat, vállalta, hogy ezeket maga írja. Péntek aláírással a hírekkel kapcsolatos nézeteiről levélsorozatot indított. Három hónapig tartott azonban lelkesedése, utána újonnan létrehozott rovatai átalakultak, a következő évben már neve sem szerepelt főmunkatársként. 1858 első felében a szombati számok hátsó oldalát a Nagy Tükörhöz hasonló humoros írásaival töltötte meg, aztán július végén hirtelen és végérvényesen eltűntek cikkei a lapból.

1857 első felében Török mellett Székely József tartott ki még a Magyar Sajtó mellett; ő folytatta Falk rovatának írását. Tőle június 6-án vette át ezt a szerepet Irinyi József (1822–1859) mint főmunkatárs. A reformkor egyik legjelentékenyebb európai útirajza írójának, a Pesti Hírlap egykori népszerű munkatársának és a márciusi fiatalok egyik vezérének ezek a politikai napi szemléi még Székely Józseféinél is érdektelenebbek voltak: a napi események iskolás, egyénietlen felsorolására szorítkoztak.

A levelezői hálózat gyorsan összezsugorodott és kicserélődött. Az újak közül csupán Bánó József sárosi földbirtokos A Felföld bajai című vezércikksorozata s az erdélyi újságíró és történész, Kővári László írásai ütötték meg a korábbi színvonalat. A régebbi állandó munkatársak közül továbbra is publikált itt Mészáros Károly, színibírálatokkal Vajda János, zenekritikákkal pedig Szénfy Gusztáv jelentkezett. A lap köré gyűlt új munkatársak közül a vezércikkező Vas Gereben, a nemzetgazdasági vezércikkeket író, egyre jobban elszeparálódó Fényes Elek és a zenekritikákat író id. Ábrányi Kornél voltak jelentékenyebbek.

A lap szemléletének és színvonalának megváltozása a középosztályra vonatkozó számos cikkében tisztán jelentkezett. Míg a bécsi Magyar Sajtó a polgáriasodó földbirtokosokból, a honorácior-értelmiségből és a birtokos {II-1-400.} parasztságból létrejövő középosztály megteremtését kívánta szolgálni, a pesti lap mércéje és óhajtott közönsége a volt kisnemesség lett, adott állapotában: ezt nevezte el középosztálynak. E kérdéssel most már elsősorban Vas Gereben foglalkozott sok jellegtelen, gondolatilag elmosó és semmitmondó anekdotával. A középosztály megszűnt probléma lenni a lap cikkírói számára. Vas Gereben Tűnődéseiben kijelentette, hogy ebben az országban minden a táblabíróknak köszönhető, s hogy „csak takarékosság, csak gazdálkodás” szükséges, ha ezt megszokják, egyébként minden rendbe jön (1857. november 27.). Idilli képekkel tetézte igénytelenségét. A középosztályt az egykori kisnemesekkel, kurtanemesekkel azonosította. „A középosztály – írta – egykor nagyon irtózott azon gondolattól, hogy a tekintetes címen alól szálljon… A külföldnek kedvenc vesszőparipája volt a magyar nemes embernek »kurta pipája« és »hét szilvafája«, mi ázsiai restségünk természetes kifolyásaképen kürtölgettetett ki, s íme, egy kis forgószél e tunyaságot és álszégyent elkapta, s a középosztály tömegesen lepi el a reáltanodákat és műhelyeket, és mi néhány esztendő múlva mgunk kiszoríthatjuk a külföldi műhelyeknek otthonn félig és alig használható feleslegét.” „A középosztály legyen e nemzetnek ügyes keze, mely a munkát és észt egyesíti az egésznek javára. A középosztály tanuljon, okosodjék, lásson meg minden hézagot, ne engedje a helyet másnak, értelmiségének súlyát vesse mérlegbe…” (1857. december 4.) Olyan hang volt ez, mely majd csak 1860–61 után terjedt el általánosan, s Lauka Gusztáv, Kempelen Győző és mások cikkei révén egyre jobban hízelgett a nemesi középosztálynak, radikálisan kiiktatta az eléje tűzött polgárosodási programot.

A Magyar Sajtó ezzel az irányával is válságba került. A volt kisnemesség és leszármazottai napilap helyett kalendáriummal is megelégedtek, a polgáriasító programot elfogadók színvonalát viszont a Pesti Napló tudta kielégíteni. Heckenast 1857. november 26-án – nem az igazi okra, a következő évtől bevezetendő bélyegadóra hivatkozva – bejelentette, hogy miután a magyar közönség csak egy politikai napilapot tud eltartani, ezért 1858. január 1-től heti háromszor megjelenő, kisebb formájú és valamivel olcsóbb lappá alakítja át a Magyar Sajtót. „…A hírlapokat olvasó közönségünk jóval nagyobb része a fenálló közlekedési eszközöknek, a posta- s vaspálya vonalaktóli távolságánál fogva lapunkat [eddig is] hetenkint csak kétszer, legfeljebb háromszor kaphatja meg…” – írta. Ezeknek az olvasóknak ezentúl a napi eseményeket tömören összefoglalva kívánja csak adni, mert a jelen bel- és külpolitika eseményei úgyis alig érdeklik a közönséget. Korszerűtlen, de hatásos érvvel arra is hivatkozott, hogy az 1848 előtti politikai hírlapok szintén háromszor jelentek meg. Miután a Pesti Napló az áldozatkészségnek ezt a hiányát Heckenast szemére vetette, a november 30-i válaszcikk azzal vágott vissza, hogy kizárólag a közönség igényeit kívánja kielégíteni. Demagógiába burkolt pragmatizmussal vágott vissza a Pesti Naplónak: „a régi idők intézményeiből még megmaradt annyi zamat szánkban, hogy hódolunk a nemzet, a többség akaratának. Semmi sem oly szánandó előttünk, mint a {II-1-401.} szomorú bohócok, kik azt hivén magokról, hogy tudósok, nem azok, és mindenben a közönség fölé állítják lenéző véleményöket.” Az ötvenes évek Magyarországán új sajtóelvet hirdetett meg ezzel a Magyar Sajtó. Addig – sőt még jó egy évtizedig – minden magyar lap azzal a célkitűzéssel indult, hogy olvasóközönségét nevelje, felemelje, irányt mutasson számára. Természetesen az ületi oldalt is figyelembe kellett venni, de a lapok fenntartását még áldozatok árán is vállalták. A Magyar Sajtó új elve csak a hetvenes évek közepétől vált általános gyakorlattá.

A Magyar Sajtón ez nem segített. 1859-től ismét napilappá alakult, s nemcsak kis formátuma, tartalma is egészen a kormánylapéhoz, a Budapesti Hírlapéhoz idomult: ugyanúgy a külföldi lapok cikkeinek ismertetése töltötte ki, mint azt, sőt tárcarovata szinte teljesen eltűnt.

A Magyar Sajtó megelevenedéséhez az októberi diploma kiadása adta meg a lökést: alakja gyorsan nőni kezdett, addigi szemléit felváltották az értekező cikkek, s olyan igényes munkatársak kapcsolódtak be gárdájába, mint Zilahy Károly.