2. A második szakasz: 1853–1857

1853 tavaszára 5500-ra gyarapodik a Pesten megjelenő magyar nyelvű lapok előfizetőinek száma, az 1852-ben nyilvántartott 2800-zal szemben. Jókai ekkor debütáló Délibábjára 700-an, Vas Gereben füzetes kiadványára, a Falusi Estékre 6–800-an fizetnek elő. Háromszor adják ki a következő év márciusában kezdő Vasárnapi Újság első hét számát, és az év végén közel 7000-en járatják (többen, mint Kossuth Pesti Hírlapját).

1853-ban lát napvilágot a korszak legjobb irodalmi folyóirata, a Pákh Albert, Gyulai Pál szerkesztette Szépirodalmi Lapok. A Vasárnapi Újságban (1854–1921) pedig ismeretterjesztő sajtónk első, valóban reprezentatív, európai mértékkel mérve is kitűnő orgánuma jön létre, és lesz közel hét évtizedig a magyar közművelődés felbecsülhetetlen értéke.

Szaklapok keletkeznek, közöttük rögtön olyan kiváló, mint a Hunfalvy Pál alapította – és jogutóda, a Nyelvtudományi Közlemények révén máig is fungáló – Magyar Nyelvészet (1855–62), Brassai Sámuel kezdeménye, a Criticai Lapok (1855), amely a művészeti kritika külön közlönye kívánt lenni. Lonkay Antal katolikus szellemiségű pedagógiai folyóirata, a Tanodai Lapok (1856–71), a gazdasági ismereteket népszerű fokon fejleszteni vágyó Falusi Gazda (1856–68), a Gönczy Páltól szerkesztett Ifjúság Lapja (1853–54) és a nagy közönségsikert kivívott Jókai-féle Nagy Tükör.

A lapalapítások száma csökken. Az újonnan éledt vállalkozások átgondoltabb tervek alapján, az olvasóközönség reális igényeire jobban ügyelve jönnek létre, az 1853 körül kibontakozó, irodalompolitikánkban, publicisztikánkban és tudományos életünkben mind nagyobb hatóerővel jelentkező nemzeti egységfront-törekvések elvi megfontolásaihoz igazodva.

{II-1-413.} A prímszerepet irodalmi és kulturális téren továbbra is a politikai napilapok játsszák. Még az előző periódusnál is meghatározóbban. Jókai szépirodalmi folyóiratának, a jobb sorsra érdemes Délibábnak korai bukását – többek között – „a politicai lapok mindent absorbeáló érdekességével” magyarázza.

A politikai orgánumok mellett, az évtized közepétől kezdve mind nagyobb jelentőségre tesznek szert az irodalmi divatlapokénál szerteágazóbb, színvonalasabb és főként tervszerűbb tudománynépszerűsítő tematikával jelentkező enciklopédikus folyóiratok (Vasárnapi Újság, A Magyar Nép Könyve, Család Könyve, Budapesti Szemle), feleslegessé téve, illetőleg jelentékeny változtatásra ösztökélve amazokat. (Az enciklopédikus orgánumokban a szépirodalom, az irodalmi és művészeti kritika is megkapja az őt megillető helyet, de nem játszik domináns szerepet, mint az irodalmi divatlapok eetében.) „A szépirodalmi lapok fogynak – regisztrálja a tényt a Budapesti Viszhang – már tulajdonképpen csak kettő van, a Hölgyfutár és Délibáb. De annál több az ismeretterjesztő lap. Ez a kor szelleme.” (1856. április 3., 14. sz. Budapesti hírcsengettyű.)

Ám az előbb számba vett kedvező jelenségeknek árnyoldalai is vannak. A közönség érdeklődése ritka esetben szól a minőségnek. A Szépirodalmi Lapokra csak háromszázan tartanak igényt, azok sem sokáig. A Brassai szerkesztette Criticai Lapoknak csupán egyetlen száma kerül olvasói asztalára – 200 megrendelő nem tud rendszeres megjelenést biztosítani.

Sikeres vállalkozásaink is csak mostoha körülményeink között tűnnek fényeseknek. A mindenki által irigyelt Vasárnapi Újság prenumeránsainak száma 7–10 000 között mozog az ötvenes években. Szerény eredmény ez a német, angol megfelelők adataihoz viszonyítva. A lipcsei Gartenlaubera megjelenése első évfordulóján, 1854-ben hatezren, 1861-ben százezren, Dickens lapjára, a Householdwords-ra százezren, az Illustrated London News-ra 1855-ben csaknem száztízezren, a News of the World-ra száztízezren fizetnek elő.

S javarészt nem a művelődés vágya, az irodalom szeretete ösztönzi még ezt a csekélyke olvasótábort sem: „Most több munka jelenik meg, mint az Athenaeum korában – írja 1853-ban megjelent cikksorozatában, az Élet és irodalomban Kemény Zsigmond –. Mi a közönséget illeti: ez több munkát vesz, mint régen, több forintot ad ki nyomtatásért zsebéből. De miért? Talán, mert belső érdekkel viseltetik az irodalom iránt? (…) mert számontartja jobbjainkat, s észleli a szellemi haladás egész processzusát? Nem, nem, – erről szó sincs. Közönségünk sohasem tudta kevésbé végighordani tekintetét irodalmunkon, mint most. Azonban vásárol bizonyos öszletig magyar könyveket, miután a buzgósággal tartozni vél az irodalom által nemzetiségének. …S korán sem lévén elég becsmértéke törekvéseinkről, azon könyvet veszi meg, mellyel legügyesebben kínálgatják… Így történik, hogy felesszámú vásárló mellett kevés az olvasó, s a rossz könyvnek mintegy annyi tulajdonosa akad, mint a jó könyvnek”.

A fentiekből következően: folyóirataink – kevés kivételtől eltekintve – {II-1-414.} a prenumeránsokért folyó „struggle for life”-ban sokszor nem válogatnak eszközeikben. Irányadó szempont az előfizetők igénye, ez pedig javarészt alacsony. Ám a nagyobb tömegű olvasót csábító „ínyencségek” többnyire kívül esnek az irodalom, a tudomány határain. Az adoma-rovatok például, nélkülük alig van folyóirat, íratlan szabály ez a Bach-korszak idején. A nőolvasók számára a divatképek, szabás- és kézimunka-minták jelentették a fő csalétket az ízlésük szerint talált verseken, beszélyeken kívül. Aztán a „műmellékletek”: a kőnyomatos arcképek, festmény- és kottamásolatok (a Hölgyfutár egyik-másik évfolyama 25–30 „műmellékletet” is tartalmazott, színészek, írók többnyire Barabás Miklós rajzolta portréját). Nemkülönben a „legolcsóbb magyar lap” „hadicsele”. Mind több folyóiratunk kínálja így magát az évtized közepétől. („Alig hivatkoznak már – morfondírozik a Hölgyfutár – irodalmi elvekre, nemes törekvésekre, szellemi érdemekre, hanem elég vonzerőnek tartják a ,legolcsóbb magyar lap’ csábcímét”).