1. Az első szakasz: 1849–1852

Sajtóállapotaink a világosi fegyverletételre következő hónapokban áttekinthetetlenül kuszáltak. A tengernyi problémával terhelt osztrák katonai hatóságok kezdetben képtelenek a neki kijáró figyelemben részesíteni az újságírást és a könyvkiadást. Eljárásaik – ebből következően – következetlenek, egymásnak ellentmondók. Ilyen körülmények között indulnak útjukra a Nagy Ignác szerkesztette Hölgyfutár (1849. november 15.) és Szilágyi Sándor folyóiratszerű próbálkozásai, az 1850-ben napvilágot látó Magyar Emléklapok, Magyar Írók Füzetei és a Pesti Röpívek.

Haynau 1850 júliusában történt elmozdítása után mindez megváltozik. A katonai vezetést polgári kormányzat váltja fel, amely az anarchián mindinkább úrrá lesz, és elődjénél következetesebben, körültekintőbben ügyel fel a diktatúra intézkedéseinek végrehajtására. A pest-budai rendőrség élére a hírhedt Josef Prottmann rendőrigazgató kerül, és az 1850. augusztus 28-án közzétett rendelet szigorúan felhívja a szerkesztők figyelmét a forradalmi tárgyú vagy a fennálló viszonyokkal „nem jószándékúan” foglalkozó írások mellőzésére. Nem tart többé görbe tükröt a Hölgyfutár népszerű Hírharang rovata sem az önelégült önkény öntömjénezése elé, és Szilágyi Sándor is csak apjának, a kormány hivatalos lapját szerkesztő Szilágyi Ferencnek köszönhette több esetben, hogy a börtönt elkerülte.

A szétdarabolt országrészek kezdetben alig tudnak egymás életéről. Csaknem egy hónapja egzisztál a Hölgyfutár, Zürichből már előfizetési feltételeit kérdik, amikor Győrből, Szegedről, Balassagyarmatról aziránt érdeklődnek: tény-e vagy álhír a pesti „nőknek való magyar újság” léte? „S aztán nem csodálhatja senki – írja a szerkesztő –, hogy az előfizetők nem szaporodnak ezrenként”.

Íróink, publicistáink sokféleképpen reagálnak a bekövetkezett eseményekre. Arany megírja a Letészem a lantot (1850. március 13.) című versét. Tompa úgy véli Szász Károlyhoz írt levelében, „hogy a magyar irodalomnak jövője nincs”.

„A forradalom előtt is ismert kapacitás”-ok egyike-másika, mint Erdélyi {II-1-407.} János, akiket a közelmúlt eseményei nem „kompromittáltak”, viszolyogva szemléli a „Nagy Ignáci Hölgyfutár néhány csatlósá”-t és a „történetrontó Szilágyi Sándorral” „a kófic napi irodalom körül” kuktálkodó „néhány ifjú”-t, s „jobb könyvkeletet s egyebet várva jó reményben élnek, s addig akárminő színezetű írókhoz csatlakozni tartózkodnak.”

A fiatal tettvággyal telt, a cél érdekében elvbarátait is munkára serkentő Gyulai Pál másként gondolkodik. A nemzetnek élnie kell, a fennmaradásunk érdekében történő munkálkodás úgyszólván egyedüli lehetséges területe az irodalom, a sajtó („Aztán most köteles minden ember – magyarázza Szász Károlynak –, ki nincs kompromittálva bármily irodalmi vállalatot pártfogolni, midőn mindent elkövetnek, hogy az irodalmat és nemzetiséget semmivé tegyék”). A múló idővel mind többen éreznek így. Az újrakezdés mégis tengernyi buktatóval jár. „Szilágyi mégsem oly ember – írja, és éppen Gyulai Pál – kinek aegise alatt különösen szeresse az ember magát mutatni, kivált úgy mint nem költő.”

Ám a szóban forgó évek sajtójának mégsem ez a meghasonlott, várakozó vagy tépelődő magatartás a jellemzője, hanem a „szerkesztői láz”.

„Néhány év előtt – tekint vissza a közelmúltra Kazinczy Gábor – a szószék körül gyülöngött minden erő, minden hiúság és minden ’ildom’; most a sajtó az, mit ostrom alá vett különféle célokból.” (ABC: Divatcsarnok és valami. Dcs 1853. június 26, 25. sz.)

„Voltak évek – írja ugyanerről az időszakról Vajda János –, melyekben a haza ifja, örege úgy nekiesett a versírásnak éspedig hazafiságból, mintha azt hitte volna, hogy versekkel meg lehet menteni a hazát.” (Irányeszmék 1863. VKrK 6. 169.)

Sokakat – mint azt Podmaniczky Frigyestől tudjuk – a politikai, közéleti pályák bezárulta, illetve népszerűtlenné válása csábított az irodalom, a sajtó területére. A névleges sajtószabadság idején a lapszerkesztés biztos és tisztes hivatalnak látszott, és úgy tűnt, hogy a nemzet ügyének is egyik hathatós szolgálata.

Felütve az ötvenes évek különfajta folyóiratainak tartalomjegyzékét, nagy számban találunk azokban költői, írói, újságírói ambícióktól űzetve olyanokat, akiknek neve már híressé lett a letűnt kor országgyűlési vagy megyei törvényhatósági küzdelmeiben. S még tetemesebb azok névsora, akik a távoli jövőben politikusként, közigazgatási tisztviselőként válnak ismertekké.

A költőjelöltek előtt mégis Petőfi műve volt a legfőbb kísértő. Verseinek magyar földön eddig nem ismert népszerűsége. A költeményeiből áradó, világirodalmi rangot nyert egyszerűség, természetesség éppen a költészetén nőtt dilettánsokban keltette azt a hitet, hogy mi sem egyszerűbb, mint Petőfi módján verset írni.

A fentiekből következően a Hölgyfutár pályakezdését egymás után követik a lapalapító kísérletek. Többségük túl sem jut ezen a stádiumon. Petőfi hajdani principálisa, Vahot Imre Nőbarát címen akar 1850-ben irodalmi divatlapot indítani – kérelmét nem pártolja a rendőrhatóság. Privitzer {II-1-408.} László Kelemenfi (Hazucha) Lászlóval szövetkezve Újkor néven óhajt „tudományos, művészeti és irodalmi” folyóiratot megjelentetni – tervük nem valósul. Ezután Hazucha egyedül próbálkozik, Kelet elnevezéssel – eredménytelenül. A Kölcsey mellett ügyvédbojtárkodó Papp Endre is lapengedélyért folyamodik, de nem jut messzebb, mint a Szépirodalmi Hetilap vagy a Pesti Füzetek létrehozásának gondolatát hasztalan melengető Sükei Károly, illetve Berecz Károly. 1851-ben, majd 1852-ben Vahot kétszer is kísérletezik Kelet című lapja számára megerősítést nyerni – hiába. (Ha mind megkapták volna az engedélyt – ironizál a Hölgyfutár – „ugyan ki írna most mindnyájok számára?”)

Az irodalomból, újságírásból megélni vágyók sokasultával az olvasóközönség szaporodása nem tart lépést, főként a kezdetek idején. 1850 novemberében – a postai nyilvántartás szerint – a Hölgyfutárnak 430 előfizetője van, a Pesti Röpíveknek 260, egyetlen tudományos folyóiratunknak, az Új Magyar Múzeumnak 183. Nem dicsekedhetnek magyarországi német riválisaik sem: a Spiegel 350, a Morgenblatt 169, a Localblatt 54 „prenumeránst” mondhat magáénak. De szerény az érdeklődés a mindig kelendőbb politikai lapok iránt is, a Magyar Hírlapot 1722-en, a Pester Zeitungot 1033-an, a Pesti Naplót 666-an járatják. (Hölgyfutár 1850. november 27., 124. sz. Hírharang.)

Igaz, a terjesztés is körülményes. A lapalapítás szándékával foglalkozó szerkesztő vagy a kiadó rendszerint előfizetési felhívást tesz közzé a népszerűbb újságokban. Gyűjtőíveket bocsát ki előfizetőket verbuválandó, és csak kellő számú jelentkező esetén történhetik meg a pályakezdés. Nem egy esetben ez csupán terv marad. Székely József 1859 májusában Folyó Ívek néven kívánja folytatni a Szépirodalmi Közlönyt. Leendő folyóiratára mindössze 39-en fizetnek elő. Így az meg sem indul.

A már működő orgánumokat a posta juttatja el megrendelőihez, külön díjat számítva a házhoz szállításért. Előfizetni csak negyedévenként lehet. Az olvasók közül sokan a kaszinók, olvasóegyletek példányait használják, esetleg csoportosan fizetnek elő, vagy többen társulva különféle lapokat rendelnek meg, és az egyes számokat cserélgetik egymás között.

Az évtized-elő magyar sajtójának tehát – mint arra az elmondottakból következtethetünk – egyik legfontosabb feladata az olvasóközönség visszahódítása volt. Ez a szándék játszott szerepet abban a tényben is, hogy a forradalom elmúlta után elsőként napvilágot látott irodalmi orgánumunk, a Hölgyfutár típusát tekintve az irodalmi divatlapok tradícióit követte.

Nagy Ignác ismerte olvasói ízlését: az irodalmi divatlap járt utat, gazdag hagyományokat és rangos firmákat (Regélő Pesti Divatlap, Pesti Divatlap, Életképek, Honderű) nevezhetett felmenőinek. A nagy elődök még elevenen élő presztízse már önmagában kezességnek látszott az elpártoltak visszaédesgetéséhez (irodalmi divatlapok sora indul a Hölgyfutár nyomán is: Pesti Röpívek, Remény, Délibáb).

Két dolgot mégis figyelmen kívül hagyott a szerkesztő, s emiatt lett lapja {II-1-409.} másfél évtizedes pályafutása – egy-egy rövidebb, relatíve sikeresebb időszakát nem számítva – a vesszőfutáshoz hasonlatos. Koncepciótlan szerkesztése nem tudta lapját – mint szerette volna – irodalmunk mértékadó orgánumává fejleszteni. Nem Életképek, de még Pesti Divatlap sem lett a Hölgyfutárból. Irodalmunk, publicisztikánk próbált tehetségei – ebből következően – távol maradtak tőle, s a középszerűségek gyűldéjévé vált. Másrészt: a század első felében külföldön és itthon kedvelt laptípus az ötvenes évekre Európa-szerte megfutotta útját, korábbi vonzerejét jórészt elvesztve. Testükön hordva a válság tüneteit új utakat keresnek az évtized külföldi és hazai exponensei, java példányaik nem is siker nélkül.

A lesújtó tények szomszédjában persze biztató jelenségek is akadnak, egyelőre természetesen kihasználatlanul. Gyulai írja: „ha fogyni is kezdett a régi közönség, egy új kezdette pótolni helyét a társadalom alsóbb osztályaiból, amely a forradalom alatt megszokta az olvasást és érdeklődni kezdett az irodalom iránt. Minden oly vállalat, amely e közönséget tartotta szem előtt, részvétnek örvendett”. (A Vasárnapi Újság XXV. évfordulóján. Emlékbeszédek. Bp. 1902. 51.)

„Népkiadványok” özöne reflektál „részvétükre” – sokféle szándékkal. A Katholikus Néplap már a forradalom idején zászlót bont. A Kolozsvári Lap mellékleteként rövid ideig fennálló Népbarát, illetve az egyetlen számot ért Polgár és Gazdabarát követi 1850-ben, majd Vas Gereben füzetes vállalata, A Falu Könyve 1851-ben. Hogy a frissen betűre kapottaknak a felsoroltakban nem sok öröme telt – a literátorokról nem is szólva –, azt „vidéki leveleik”, nyilatkozataik tanúsítják.

S ami ezenkívül van még: kevés és sivár. Van egy tisztes szaklapunk, a forradalmi időkben létesült Gazdasági Lapok. A tudományos sajtót az Új Magyar Múzeum és melléklete az Akadémiai Értesítő képviseli, csekélyke érdeklődéstől kísérten. A nevében újjáalakult Religio, azaz ambiciózus szerkesztője, Danielik János nem tisztázta még önmagával, hogy politikai vagy teológiai orgánummá, esetleg szemlévé (revüvé) váljék-e lapja. Bizonytalanságát egyelőre sokat markoló, de keveset szorító alcímmel: „Kath. politico-egyházi és irodalmi lap” – leplezi. A mindig vállalkozó kedvű Brassai Sámuel, a kor kedvelt „Brassai bácsija” nagy fába vágta fejszéjét: 1851-ben ifjúsági és gyermeklapot indít, Fiatalság Barátja címmel, még indulásának évében megszűnik.

1852-ben – némiképp a lassú fellendülés előjeleként – két, típusára nézve új lap startol, a Szilágyi Virgil szerkesztette Értesítő és a Családi Lapok. Mindkettő az utóbb szép sikert ért enciklopédikus orgánumnak – az első a szemlék, az utóbbi a neve által jelölt laptípus (Familienblatt) – családjába tartozik. Angol előzményeik mögött már eredmények állnak, a német megfelelők most kezdenek, a mieink az előfutárok gyermekbetegségeitől sújtottak.

Nincsenek megfelelő szakmai és tudományos folyóirataink, híjával vagyunk a jó közművelődési orgánumoknak (az említett „néplapok” inkább elrettentő példák), irodalmi lapjaink (Magyar Emléklapok, Magyar Írók {II-1-410.} Füzetei, Pesti Röpívek, Remény) rendre a cenzúra áldozataivá lesznek, a vegetáló Hölgyfutár pedig nem képes méltó szinten képviselni irodalmunkat.

Mindez politikai napilapjainkkal szemben támaszt követelményeket. Politikai orgánumaink – európai modelljeikhez hasonlóan – a magyar hírlapírás kezdetei óta szívükön viselték az irodalom, a művészet, a tudomány sorsát, az ismeretterjesztés ügyét. Váljanak tehát most is e problémák gondozóivá, mindaddig, amíg a feltételek a különböző irodalmi, szakmai és tudományos folyóiratok létrehozására megérnek.

A Pesti Napló B…k jegyű Nyílt levél írója már 1850. március 29-én arra kéri a szerkesztőt „nyitná meg necsak tárcáját, hanem hasábjait is, koronként irodalmi ismertetéseknek”. „Örömmel adunk tért – hangzik a szerkesztői válasz – minden szaktudományi alapos dolgozatnak a Naplóban, minden szépirodalmi és művészeti tárgynak. Ezt eddigi eljárásunk tanúsítja.”

Politikai orgánumaink nem foglalkozhatván érdemben az ország belső ügyeivel (vagy ha igen, akkor csak az elnyomó hatalom szája íze szerint, ezt viszont az olvasók többnyire nem méltányolták) a külpolitikai események vitatása mellett mind nagyobb teret juttattak az irodalom, a művészet és a tudomány kérdéseinek.

De: örömmel sereglenek a politikai napilapok zászlai alá az írók, kritikusok és a különböző tudományágak szakemberei is. Irodalmi folyóirataink rövid életűek, sorsuk a tengődés, a kiszolgáltatottság az előfizetők kénye-kedvének. Szaklapjaink pedig csak az évtized második felétől kezdhetik meg működésüket, akkor is eleinte fölötte szerény körülmények között. Politikai napilapjaink – ezzel szemben – viszonylag stabilabb előfizető-gárdával, ennek megfelelően szilárdabb anyagi alapokkal rendelkeznek (a kormánylapok még szubvenciót is húznak!). Határozottabb irodalmi-esztétikai koncepció, átfogóbb szakmai-tudományos és ismeretterjesztő program kidolgozására, következetes véghezvitelére, a többnyire tiszavirág életű, anyagi gondoktól gyötört irodalmi és egyéb folyóiratoknál – éppen ezért – alkalmasabbak.

Megkönnyítette a színvonalas munkatársi-cikkírói kollektíva kialakulását az a tény is, hogy napilapjaink nem kívántak irodalmi szemleíróiktól, színházi rovatvezetőiktől, szakíróiktól feltétlen azonosulást az orgánum politikai irányával. Amikor a Pesti Napló szerkesztése 1853. február 12-én a jellemtelen Török János kezébe került, Csengery, Kemény, Salamon és Gyulai sorra a Szilágyi Ferenc szerkesztette félhivatalos Budapesti Hírlaphoz csatlakoznak, illetőleg ott jelentkeznek írásaikkal. Szilágyi – írja Gyulai Pál – „örömmel fogadta ajánlatomat, s szerződött velem egy évre, megígérvén, hogy semmiben sem korlátoz, csak politikába ne elegyedjem (…) Nem voltam a kormány béreltje, a Budapesti Hírlapba azért írtam, mert csak ez egyetlen lapba lehetett írnom. Szilágyi nem honorálta jobban cikkeimet, mint más szerkesztő, s éppen nem anyagi haszon miatt szerződtem vele. Amit írtam, teljes meggyőződésem volt (…)”

Politikai lapjaink közül mind szépirodalmi-kritikai, mind szakmai-tudományos {II-1-411.} tartalmát tekintve, a Pesti Napló nyújtotta a legértékesebbet, főként attól az időtől fogva, amikor Kemény Zsigmond került az orgánum élére (1855. június 22.). Kemény az elsőrangú szervezőképességgel megáldott Csengery Antalra bízta a tárcarovat vezetését, és mindketten céltudatosan törekedtek arra, hogy lapjuk köré gyűjtsék a legjobb írói-újságírói-tudományos erőket, akik egyszersmind hozzájuk hasonlóan is gondolkoztak. Jókaitól az Erdély aranykora, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, Vas Gerebentől A nemzet napszámosai jelent meg folytatásokban a Naplóban, Vörösmartytól, Aranytól, Tompától, Szász Károlytól versek. A Magyar Hírlapból 1853-ban Budapesti Hírlappá lett félhivatalos lap Jókai, Kemény, Bérczy, Jósika mellett Dickens, Thackeray, Sandeau, Dumas tollából is közölt írásokat. Az 1855-ben indult Magyar Sajtó Lermontov Korunk hőse című regényét tette közzé, többek között.

A szépirodalminál is értékesebb az említett lapok irodalomelméleti – esztétikai, illetőleg szaktudományi tartalma. A szaktudományok számára – az Új Magyar Múzeum gyér lehetőségeit leszámítva – az évtized derekáig a napilapok tárcarovatai jelentették elsősorban a publicitást. A pálma természetesen a Pesti Naplóé. Csengery Antal, Szalay László történeti tárgyú esszéi szomszédjában Erdélyi János, Gyulai, majd Salamon Ferenc és Greguss Ágost írásai képviselik az irodalmi és színházi kritikát, itt látnak napvilágot Tóth Lőrinc, Mészáros Károly jogtudományi, Szontagh Gusztáv filozófiai, Fényes Elek közgazdasági tanulmányai (s oldalszám folytathatnánk a fényes névsort mind változatosabb tematikával összefűzve).

A Budapesti Hírlap csak addig állta a versenyt, amíg a lap nélkül levő Kemény és elvbarátai támogatták. A jól szerkesztett Magyar Sajtó pedig – ahol a Pesti Napló politikai és irodalmi koncepciójával ellentétbe került írók dolgoztak elsősorban, például Jókai és Vajda – tudományos dolgozatai révén tudott némelykor a nagy versenytárssal rivalizálni, Toldy Ferenc, Greguss Ágost (kezdetben), Egressy Gábor, Paur Iván, Simonffy Kálmán, Szénffy Gusztáv stb. érdeméből következően.

Napilapjainknál (Gyulai, Salamon, Greguss, továbbá Kemény, Csengery, Erdélyi jóvoltából, és mindenekelőtt a Pesti Naplónál) esztétikai alapozottságú volt a kritika, távlatnyitó és világirodalmi tapasztalatoktól terhes. Irodalmi jellegű folyóiratainknál ellenben – az esetek többségében – csak rutinmunkáról, glosszázó tudósításról, egymás művei kölcsönös reklámjáról vagy ledorongolásáról beszélhetünk.

Az ötvenes évek irodalmi folyóiratai éppen ezért – a Szépirodalmi Lapok kivételével – az irodalomtörténet szempontjából szekunder jelentőségűek. A kor fő irodalmi-esztétikai törekvései – sajátos módon – a politikai napilapokból rekonstruálhatók elsősorban. Ez a helyzet csak az évtized utolsó harmadában, a Budapesti Szemle indulásától (1857. október 7.) változik.

Politikai lapjaink az ötvenes évek első felében – legalább részben – betöltve a szaklapok funkcióját, orgánumaivál válnak a tudománynépszerűsítésnek {II-1-412.} is. A tudományos problémákat olvasmányosan tárgyaló esszé-jellegű írások elszaporodása hírlapjainkban (és ismét elsősorban a Pesti Naplóban) lesz az elméleti tudomány és a publicisztika között létesült középút, műfaj- és stílusbeli következménye. A Kemény szerkesztette Pesti Napló magába olvasztva az angol–francia revü legjobb hagyományait, magas szintű kritikai-esztétikai, illetve szaktudományi tartalmával a Budapesti Szemlének válik elődjévé. Nagyobb publicitásánál fogva hatásosabban képes betölteni azt az irodalomformáló, irányt szabó szerepkört, amelyet létesítői a Szépirodalmi Lapoknak szántak. Léte lehetőséget teremt az azonosan gondolkodóknak érdekcsoporttá szerveződésére, a Pákh által már 1853-ban sürgetett „írói párt” megvalósulására.

Abszolutizmus kori viszonyainkra fölöttébb jellemző, hogy amiként politikai orgánum, a Pesti Napló körül szerveződik eggyé a leendő irodalmi Deák-párt, irodalmi és kulturális életünk hatvanas évekre egyeduralkodóvá váló csoportosulása; politikai lap, a Vajda János szerkesztette Magyar Sajtó égisze alatt bont zászlót 1863-ban ellenzéke is, Vajda és Zilahy Károly vezetésével.