{II-1-405.} VII. Az ötvenes évek folyóirat-történetének szakaszai (1849–1860)

FEJEZETEK

A világosi fegyverletételt három orgánum élte túl: az 1841 óta fennálló Religio és Nevelés Religiora módosult névvel, a forradalom idején létesült Katholikus Néplap és a Korizmics László szerkesztette Gazdasági Lapok. Irodalmi folyóirataink közül egyet sem talált a változott világ a működők sorában. Feles számmal kerültek az elesettek, börtönnel sújtottak, internáltak, emigránsok és osztrák katonának sorozottak listájára a közelmúlt ünnepelt írói és lapszerkesztői, jeles tudósai és népszerűvé vált publicistái. A negyvenes években virágzó, a minden eddiginél merészebb ívű fejlődés lehetőségével kecsegtető magyar sajtó állapota sivárabb képet nyújt a bukást követően, mint fél századdal előbb, a kezdetek idején.

De: tűnni látszott az olvasóközönség is. A harmincas-negyvenes évek politikai és kulturális életében jeles szerepet játszó birtokos nemességnek itthon és szabadon maradt része vidéki jószágaira húzódott vissza, udvarházai kőkerítése mögé zárkózott. Ha olvasott, német lapokat járatott, úgy vélekedvén és okkal, hogy azok szabadabban írhatnak, mint a magyar nyelvű újságok. A forradalom dinamizmusát adó „márciusi ifjúság”, a nemesi és polgári értelmiség nagy része pedig 48-as példaképei előbb elsorolt sorsában osztozott. „Budapest lakosainak száma – írja 1850-ben a Hölgyfutár – az utóbbi évben tetemesül csökkent, mégpedig nemcsak mennyiségre, hanem minőségre nézve is.” (1850. március 20. Hírharang).

Markánsan különülő jegyei alapján három korszeletet különböztethetünk meg az ötvenes évek magyar folyóirat-irodalmának történetében.

Az első szakasz 1849-től 1853-ig tart. Jellemzői a színvonal elképesztően alacsony volta (az irodalom a Kazinczy kora előtti időszak nívójára esett vissza – panaszolják a kortársak), az Angyal Dávidtól találóan „szerkesztői láznak” nevezett jelenség („a divatlapok számára – olvassuk 1850 őszén a Hölgyfutárban – jelenleg tizennégy író dolgozik, divatlap kiadhatásért ellenben már huszonegy folyamodik”) és a polgári kormányzat 1850 augusztusában történő bevezetéséig dúló anarchia, amely a Nagy Ignác-, Szilágyi Sándor-típusú hazardőr lapszerkesztőknek kedvez.

A második periódusban – amelynek határait 1853-ban és 1857-ben kell megjelölnünk – az előzőénél több a vigasztaló jelenség. Növekszik, sőt az 1854 tavaszán színre lépett Vasárnapi Újság jóvoltából megsokszorozódik az olvasótábor. Emelkedik a lapok színvonala és az új kezdemények egyszersmind {II-1-406.} tematikai gazdagodást is jelentenek. Az irodalmi jellegű folyóiratok mellett megjelennek a közművelődési orgánumok, a szakmai és tudományos lapok. Szűnőben a „szerkesztői láz” és a Pákh Albert diagnosztizálta állapot: „a nagy közönség (…) nem találja meg orgánumát s az orgánumok nem közönségüket”.

A harmadik fázis az 1857-től 1860-ig, az Októberi Diploma megjelentéig terjedő. Determinálói az 1857-ben kirobbant világgazdasági válság és az abszolutizmus szorításából szabaduló belső életünk. Születőben vannak a politikai, irodalmi elkülönülés jelei, s ezek hatása mindinkább érződik a frissen induló vállalkozásokon. A korábban ismertetett fellendülés folytatódik.