2. Szilágyi Sándor vállalkozásai

A Hölgyfutár indulását időrendben Szilágyi Sándor (1827–1899) kérész életű folyóiratai és a debreceni Csokonai Lapok követik. Szilágyi szerkesztői ambíciói szerencsésen találkoztak össze azokkal az 1850 elejére már mind határozottabb formát öltő elképzelésekkel, amelyek elsősorban hallgató kiválóságaink frontba dobásával, egy, a művészi értékre gondosabban ügyelő orgánum megindításával kívántak gátat vetni a Hölgyfutár égisze alatt és nyomdokán mind riasztóbb méretekben terjedő nívótlanságnak. Szilágyi első orgánuma, a Magyar Emléklapok, csaknem kizárólag a jogos elégedetlenségnek köszönheti keletkezését.

Az utóbb neves történésszé lett Szilágyi Sándort két körülmény lendíti egyszeribe irodalmi életünk élvonalába: régi ismerőse Machio generálisnak, Pest térparancsnokának, és fia a hivatalos lap szerkesztőjének. A mindössze 22 esztendős fiatalember nem tartozott a forradalom bélyegzettjei közé és a közelmúlt tragikus eseményei reá nem gyakoroltak olyan lelkéből többé nem törölhető hatást, mint kortársai szívére (sebtében megírt művei – A magyar forradalom története, A magyar forradalom férfiai 1848–9-ből – bizonykodnak erről).

A Szilágyi mögé sorakozottaknak, mindenekelőtt a gyermekkortól barát Gyulai Pálnak, nem voltak illúzióik a szerkesztővel kapcsolatosan, sem jellemét, sem képességeit illetően. Gyulai Pákh Alberthez írt, 1851. október 24-i keltezésű levelében, részletesen beszámol Szilágyi elleni fáradozásairól. Íróink számottevő része – Arany, Tompa, Csengery – mégis Jókai érvelését vallotta magáénak: „másnak senkinek sem adnak engedélyt, s ily esetben {II-1-423.} sokkal jobb, ha nem hagyjuk magára, különben is azzá tehetjük a lapot, amivé akarjuk, mert Szilágyinak nemigen van saját véleménye”. Elhatározásukat tehát taktikai okok, irodalmi publicisztikánk katasztrofális helyzete sugallta.

Hamarjában szélnek eresztett munkái zajos sikere arra nézve is kezesség, hogy irodalmi-publicisztikai téren jelenleg a forradalmi tematika a legjobb üzlet és az osztrák hatóságok figyelme – végeredményben – kijátszható. A szerkesztőjelölt mellett bábáskodó Gyulai (aki végül is hagyta magát írótársaitól meggyőzetni) egy témaköri kötöttségektől mentes irodalmi-esztétikai orgánum megteremtése mellett szállt síkra. Ám ezúttal a leendő kiadói állásfoglalása dönt, és fantáziát ő is a forradalmi témában lát. 1850. március 9-én tehát új folyóiratot küld szét az előzetesen toborzott előfizetőknek Heckenast Gusztáv: Magyar Emléklapok. Történeti és szépirodalmi közlöny, az utolsó forradalom korából, jeles írók közremunkálásával, szerkeszti Szilágyi Sándor.

A Magyar Emléklapok (1850. március 9.–május 10.) fő célja – Szilágyi negyedszázaddal később írt visszaemlékezése szerint – megszólalásra bírni elnémult jeleseinket és „tért nyerni magának az irodalomnak”. Feladatát teljesítette is. Akkori irodalmunk, publicisztikánk itthon levő legjobbjai írtak bele: Arany János, Bérczy Károly, Csengery Antal, Gyulai Pál, Jókai Mór, Lévay József, Obernyik, Szász Károly, Tompa, Tóth Kálmán. A későbbi, jogutód-vállalkozásokhoz pedig Bulyovszky Gyula, Jósika Miklós, Garay János, Lauka, Sükei Károly, Pákh, Vajda János, Vas Gereben és Vörösmarty is csatlakoztak. Sokan közülük – Arany János A…, Tompa Mihály T…, Jókai: Sajó, Bérczy Károly: Orion – álnév, jegy mögé rejtezetten.

Szilágyi – sikerrel – havonként kétszeri megjelenésre törekedett. Tartalmi jellege, tipográfiai külsője az Emléklapokat – a megszűnte után létrehozott Magyar Írók Füzeteivel együtt – a század húszas-negyvenes éveiben nálunk is nagy divatban volt albumokkal, almanachokkal rokonítja inkább, mint az irodalmi jellegű folyóiratokkal (Betiltásuk után – jellemző módon – Magyar Írók Albumaként kerülnek ismét forgalomba a Magyar Írók Füzetei négy napvilágot látott számának egybefűzött, fölös példányai). Versek, elbeszélések, humoreszkek képezik az egyes füzetek tartalmát, tárgyukat jobbára a forradalom idejéből merítve. Nem kap helyet az irodalmi és színházi szemle, a művészeti kritika és hiányzik a negyvenes-ötvenes évek kedvelt „újdonság” rovata is.

A művészeti-esztétikai irányító szerepét az Emléklapoknál csakúgy, mint Szilágyi későbbi vállalatainál, a már ekkor is imponáló felkészültségű és fejlett ízlésű Gyulai Pál tölti be. Az ő feladata a szépirodalmi anyag válogatása és összeállítása, később pedig – a Pesti Röpívek idején – az esztétikai irányszabás. Az üzleti érdeket sok esetben a művészi célkitűzés fölé helyező Szilágyi Sándor természetesen nem mindig teszi magáévá tanácsadója észrevételeit.

A Magyar Emléklapokra számonként mintegy 200 prenumeráns tartott {II-1-424.} igényt. Tűrhető keletnek számított ez az akkori sivár viszonyok közt. Gyulai arról értesíti Szász Károlyt „az ,Emléklapok’ a magyar irodalomban most a legolvasottabbak”. Hogy a Szilágyival kötött szerződést a 6. szám megjelente után mégis felbontotta Heckenast, az valószínűleg a mind zordabbá váló idők számlájára írandó.

Szilágyi ekkor Kozma Vazul nyomdájával köt egyezséget, és 1850. júl. 15-én újabb 6 füzetből álló ciklusra adott ki előfizetési felhívást. Ám az ilyen módon megjelent 7. szám valamennyi fellelhető példányát a rendőrség Szász Károly Rab című versének mondandójáért elkobozta, a szerkesztőt haditörvényszék elé idézte.

A betiltás több változást idéz elő. A folyóirat címe ezentúl Magyar Írók Füzetei (1850. július 13–szeptember 4.) lesz, kiadója Geibel Ármin. A tervezett 6 füzet előfizetési díja 3 forint (postai szállítással 3,36). Programja „egyesíteni az írói erőket, hogy új erővel folytassa irodalmunk megkezdett pályáját”. A forradalmi tematikát most már nem tekinti kötelezőnek, s ebben különbözik az Emléklapoktól; 4. számát – ennek ellenére – ismét lefoglalta a rendőrség.

Szilágyi ezután újfent változtat elképzelésein. 1850 augusztusában kérvényt ad be azzal a céllal, hogy az eredetileg 6 számra tervezett Magyar Írók Füzeteit hetilappá változtathassa. „Már pedig – indokolja tervei másultát emlékezéseiben – mi akkori írók magunk és a közönség szempontjából éreztük szükségét egy irodalmi orgánumnak, mely a társadalmi és széptani kérdéseket fejtegesse, a már gyakorlatban megjelenő könyvekről ismertetéseket hozzon, tüzetesen bírálja a nemzeti színház eredeti vagy fordított újdonságait – szóval tért nyisson az irodalomnak komolyabb eszmecserére.”

A lapindítási engedélyt még a Magyar Írók Füzetei 4. számának elkobzása előtt elnyerte, helyzete most mégsem volt irigylésre méltó. Az újabb rendelkezések értelmében ugyanis az egyes számok szétküldéséhez a rendőrség előzetes írásbeli hozzájárulása vált szükségessé. Ez viszont az adott esetben csaknem reménytelennek látszott. Nemcsak a Füzetek 4. száma jutott a betiltás sorsára, hanem most indítottak eljárást a leendő hetilap-szerkesztő ellen korábbi, a szabadságharccal foglalkozó munkái miatt is.

Aki mer, az nyer, és Szilágyi mert, tehát nyert. A Kozma-nyomda ügyvezetőjével egyetértve, úgy értelmezte az említett intézkedést, hogy az csupán a könyvárusi forgalombahozatalra és nem a postai szétküldésre vonatkozik. Vasárnaponként tehát az előfizetők – a posta jóvoltából – kézhez kaphatták hetilapjukat. A merész játszmát 9-szer játszották végig, sőt: a 10. szám is olvasóihoz talált – változott címen.

A Pesti Röpívek (Magyar Írók Füzetei a szépirodalom, társasélet és divat köréből. 1850. szeptember 30–december 8. Utolsó száma: Pesti Ívek címen) a negyvenes évek irodalmi divatlapjaira emlékeztetett. A szépirodalmi és elméleti vonatkozású főrész után következett a „Caleidoscop” elnevezésű tárcarovat – és a Divat.

„Akartunk pedig – írja utóbb Szilágyi – egy társaséleti és irodalmi {II-1-425.} orgánumot szerkeszteni, mely szembeszálljon az uralkodó rendszer által teremtett apathiával egyfelől, ostorozza a hazafiság köpenyébe bekapaszkodó irodalmi nyegleséget másfelől, mely elvonva a nemzet figyelmét a meddő politikai ábrándoktul, erejének társadalmi úton kifejtésére utasítva őt, mutassa föl neki, hogy alkotmányának elkobzása s német igába hajtása ellenében fennmaradása eszközeit önmagába keresse, s hogy azokat fel is találhatja a nemzeti szellem emelésében, műveltsége fejlesztésében, az irodalmi és hazai művészet ápolásában: szóval, ha az elveszett politikai szereplést társadalmi szerepléssel fogja pótolni. Ily eszméket terjeszteni volt célunk”.

Gyulai Szász Károlyhoz írt leveléből tudjuk, hogy eredetileg Jókait szánták a hetilap szerkesztőjének, Gyulaival mint segédszerkesztővel oldalán, de ekkor még a neve is más lett volna: Bujdosó Magyar Írók Füzetei. A terv nem valósult, csak Gyulai bizakodása teljesedett: a folyóirat jobb lett előzőinél. Arany, Tompa, Szász Károly minden második számba írt egy-egy verset. Jókainak 15 kisebb-nagyobb elbeszélése jelent meg a Röpívekben, s itt volt olvasható először Arany Valamit az asszonáncról c. tanulmányának első része.

Irodalmi rovatát Gyulai Pál szerkeszti. Mértékadó cikkeit ő vagy Sükei írják. Gyulai kritikusi pályája lényegében a Pesti Röpíveknél kezdődik. Itt közzétett cikkei (A Hölgyfutár poétái, Szerelemhangok) mintegy elvi alapvetései későbbi kritikusi működésének. A forradalmi illúziók és a passzív rezisztencia elvét egyaránt elvető nagyszabású cikksorozata, a Társaséletünk pedig Kemény Zsigmond röpiratával, a Forradalom után-nal együtt – részben annak hatására is – egyik első megnyilatkozása azoknak a politikai-társadalmi-művészeti elképzeléseknek, amelyeket később a Pesti Napló, illetőleg a Budapesti Szemle körül csoportosuló politikusok, írók, publicisták köre mond magáénak.

Szilágyi Sándor lapvállalkozásairól szólva, a szerkesztő személyét el kell választanunk orgánumaitól. Őt a viszonyok rendkívülisége, szerencsésen alakult személyi kapcsolatai emelték átmenetileg olyan pozícióba, ahonnét a körülmények javultával távoznia kellett. Hogy folyóirataival lehetőséget adott legjobbjainknak az újbóli megszólalásra, ez nem kis érdem. És hogy szerkesztőként – legalább részben – hallgatott a nálánál hivatottabbak, például Gyulai Pál „súgására”, ez mindenesetre becsületére vált.

Orgánumairól nehéz reális képet alkotnunk. Nyugtalan időszak kapkodó vállalkozásairól van szó, amikor a tett sohasem képes nyomába szegődni a szándéknak, és az önkény jóvoltából mindegyre megszűntek, mielőtt létezésük értelmét hatásosan bizonyíthatták volna.

Következetesen átgondolt és véghezvitt irodalmi-esztétikai irány képviseletére a Pesti Röpíveket nem tette képessé, egyrészt az idő rövidsége, másrészt írói-munkatársi gárdája gondolkodásának sokfélesége. A jövendő legmarkánsabb teoretikus egyénisége, Gyulai Pál még csak az elvi alapok lerakásánál tart. Korai tehát a lapot, illetve elődeit az „irodalmi Deák-párt első folyóiratának” minősíteni. A valóság ebből mindössze annyi, hogy Szilágyi {II-1-426.} lapjainál számos olyan író, publicista is dolgozik, akiket a majdani „irodalmi Deák-párt” tagjai között tartunk számon.

Indítsuk meg az érték ellentámadását a selejt offenzívájával szemben – ezt a jogelődeitől örökölt elvet képviselte a Pesti Röpívek is, amazokénál magasabb szinten. A Szépirodalmi Lapok megjelenéséig pedig, de azután is, csupán csak általa fölülmúlva, az abszolutizmus első évtizedének legértékesebb irodalmi jellegű orgánumát kell benne látnunk.