1. A HÖLGYFUTÁR (1849–1864)

Abszolutizmus kori irodalmi jellegű orgánumaink közül, élettartamukat tekintve, egy sem lép nyomába. Másfél évtizeden át sorjázó számait forgatva, különb társai sűrűn következő korai bukása láttán, a kései olvasó nehezen érti meg: mi éltette ilyen sokáig ezt a közepesnél sohasem színvonalasabb lapocskát.

Szerkesztője, Nagy Ignác (1810–1854), a negyvenes évek kedvelt tárcaírója, forradalom alatti „okos” magatartásának köszönhette feltűnően korán elnyert lapindítási engedélyét (a Hölgyfutár a kormány félhivatalos lapjával, a Magyar Hírlappal azonos napon startolt). A Kossuth pénzügyminisztériumában szolgálatot teljesítő fogalmazó nem követi 1849 elején a forradalmi kormányt Debrecenbe, sőt cikkeket ír a Windischgrätz uralma alá került fővárosban megjelenő Pesti Hírlapba. A honvédseregek visszatértekor Soroksárra vonul „betegeskedni” és csak 1849 októberében tűnik fel ismét Pesten.

A lap a német Damen Courrier magyarításából nyerte szokatlan hangzású nevét. Elsőként, 1843-ban Garay János Regélő Pesti Divatlapja keresztelte így azt a rovatát, amely a nővilág híreiről, mozgalmairól tudósított. Nagy Ignác már 1849 elején ilyen néven szerette volna folytatni a Jókaitól átvett Életképeket, de a meglódult események terveivel együtt félresodorták.

A Hölgyfutár – alcíme szerint – „Közlöny, az irodalom társasélet és divat köréből”; vasár- és ünnepnapok kivételével mindennap megjelent. Eleinte a negyvenes évek irodalmi divatlapjainak hagyományait követve – negyedrét alakban, 1850 júliusától a szellősebb, háromhasábos formátumra tér át (puritán fejlécét még az év elején egy figyelmet keltőbb, a lap hangulatát is hívebben kifejező biedermeier jellegűvel váltja fel). 1857-től a verseket, elbeszéléseket közlő ún. főrész két, a tárcát tartalmazó háromhasábos; 1859-től feladva a naponkénti megjelenést, hetente háromszor kerül kiadásra. Előfizetési díja indulásakor egész évre Pesten 13, vidéken 16 pengő forint. Első szerkesztője Nagy Ignác (1849. november 15.–1854. március 19.) egyszersmind kiadó-tulajdonosa is. Őt Berecz Károly (1854. április 6.–1856. március 31.), Tóth Kálmán (1856. április 1.–1862. január 8.), Szokoly Viktor {II-1-419.} (1862. január 9.–március 31.), Bulyovszky Gyula (1862. április 1.–november 6.) és Balázs Frigyes (1862. november 7.–1864. november 6.) követik a szerkesztői székben.

Indulásától három körülmény determinálja döntően a Hölgyfutár működését; 1. naponta (!) megjelenő irodalmi jellegű lap, 2. mindenekelőtt a nőolvasók pártfogására számít, 3. szerkesztője, szerkesztői, személyi adottságai, művészeti elvei, esztétikai fölkészültsége. Irodalmi profilú napilap fenntartása – a Hölgyfutárénál kedvezőbb körülmények között is – nem mindennapi feladat elé állítja a szerkesztőt. Még akkor is, ha kiváló írók hatékony támogatására számíthat, és a Nagy Ignácénál, utódaiénál érettebb ízlésű, komolyabb felkészültségű szerkesztő áll a próbálkozás élén. Egy nap mint nap színre lépő, meghatározott tematikájú lap hallatlan mennyiséget emészt fel alkalmanként lehetőségeiből. Milyenek lehetnek itt a naponkénti, igényes megújulás feltételei, amikor a hetente, havonta napvilágot látó, tágabb körű tematikát magukénak valló orgánumok sem tudnak mindig sikerrel kitérni a tucatmunka, a selejt, a múló kordivat elől? A múlt század negyvenes évei politikai, irodalmi életünk nagyarányú fellendülésének voltak esztendei: a Pesti Divatlap vagy az Életképek szerkesztői mégsem gondoltak soha a naponkénti megjelenésre, és nem találkozunk ilyen tervvel A Hét vagy a Nyugat virágzása idején sem.

A Hölgyfutárnak pedig korántsem állt olyan kiváló munkatársi gárda a rendelkezésére, mint azt a vállalkozás természete követelte volna. Indulásától számítva jó fél éven át irodalmunk egyetlen sajtóreprezentánsa ugyan, versenytársak nélkül; íróink, publicistáink mégsem sorakoznak mögéje olyan számban és minőségben, mint várható volna. Nagy Ignác személyében nem látnak garanciát egy színvonalas irodalmi orgánum irányítására. Ez húzódozásuk oka, főként Gyulai súlyos igazságokat tartalmazó bírálata után, a világosi fegyverletételt követő hónapok ismert jelenségei (bujdosás, létbizonytalanság, belső emigráció) mellett. A szerkesztő – ennek következtében – úgyszólván egyedül írja tele az első számokat. Később – zátonyra jutva legjobbjaink aktivizálására tett többszöri kísérletével – a szerényebb képességű tollforgatók közreműködésével kénytelen beérni, örökre megpecsételve ezzel lapja sorsát. A Hölgyfutár az irodalmi dilettantizmusnak válik melegágyává.

Damen Courrier voltából következően a Hölgyfutár elsősorban a női olvasóközönség támogatására épít. Pontosabban: a közép- és kisnemesség, illetőleg a gyér számú polgári osztály asszonyai és leányai számára készül. A kor fogalmai szerint ez egyet jelent a mindenekelőtt való szórakoztató tartalommal. Az érzelmes vagy szolidan pajkos „beszélyekkel”, divatos, azóta sok esetben elfeledett magyar és külföldi írók tollából (Lauka Gusztáv, Degré Alajos, Balázs Sándor, illetve Dumas père, Sue, Féval, Soulié, Méry, a legtöbbet szereplők); a Petőfi költészete nyomán burjánzó epigon lírával, ezt Tóth Kálmán, Tóth Endre, Lisznyai, Zalár és náluknál is szerényebb képességű követőik (Losonczy, Vallér Sándor, Sal Ferenc) termelték kifogyhatatlan {II-1-420.} mennyiségben; a könnyed, szellemes – és többnyire felületes „tárcacsevellyel” irodalomról, színházról, a fővárosi és vidéki társaséletről, bálokról, divatról, bonmot-kal, képtalányokkal, divatképekkel és híres emberek képmásával fűszerezve, olyan módon, hogy a „szép előfizetőné” kedvét lelje benne. („Legfőbb célunk mulattatni” – hangoztatja refrénszerűen a lap csaknem valamennyi, programszámba menő előfizetési felhívása.) (Az Új Magyar Múzeum szemleírója 1854-ben „az önkegyed kisasszonykák” „kiváltságos bonne”-jának nevezi a szépirodalmi lapjaink sorában „legidősebb s egyszermind legüresebb” Hölgyfutárt.

Ez a tartalom – mondhatnánk: tartalmatlanság – természetesen mágnesként vonja maga után az igényesebb laptársak, kritikusok úton-útfélen elhangzó rosszallását. A legtöbb támadás a hasábjait elöntő versözönért éri (1853 után számottevő költőink közül csak Vajda János és a mindenüvé verselő Szász Károly írásai olvashatók hébe-korba a lapban. Vajdáéi is elmaradnak az általa szerkesztett Nővilág indulásától fogva).

A mai olvasó talán szokatlannak, irodalmi kritikától idegennek érzi azt a hangot, amely Gyulai Pálnak A Hölgyfutár poétáiról (Pesti Röpívek 1850. december 1., 284–287.) írt indulatos cikkét jellemzi. Ellenérzése azonban csak addig tart, amíg e „verselményekkel” maga is meg nem ismerkedik, utána már csak a magyar irodalom ügyéért felelősséget érző, ha kell, a közvéleménnyel is háborúba szálló ember iránti megbecsülés marad meg szívében. „Lapját – veti Nagy Ignác szemére Gyulai –, mely nemrég az egyetlen szépirodalmi lap volt, közlönyévé engedte aljasítani egy oly költészetnek, mely a magyar Parnaszt mindinkább igyekszik szemétdombbá és állatlegelővé változtatni”. „A tehetségtelenség és ízléshiány ily képviselőit már rég nem látta irodalmunk (…) számuk és termékenységük iszonyúan növekszik. Minden nap egy-egy új áll elő.”

Helyesebb volna – véleménye szerint – négy-öt költemény helyett számonként csak egyet közölni, és azt is jobb költőinktől, „kik éppen e költöncök miatt hagyogatják oda” a lapot, illetve a kedveltségnek örvendő rovatokat „meghosszabbítani”. „Jól tudjuk mi – összegzi mondandóját –, hogy a világ akármelyik divatlapja is ritkán-ritkán közölhet geniális eredetiségeket (…), de annyit mégis jogosan megkívánhatunk, hogy ne legyen az ízléstelenség raktára, s maradjon az irodalom színvonalán.”

Nagy Ignác – Nyilatkozata tanúskodik felőle, hogy nem ellenvetések nélkül – helyt ad Gyulai észrevételeinek. Szerkesztői üzeneteiben egyre-másra utasítja vissza korábbi háziverselőit. De: ezek a legtehetségtelenebbek, a lap továbbra sem lesz több, mint a harmad-negyedrangú poéták orgánuma. S ezen nem változtat az a „vérátömlesztés” sem, amely Jókai Délibábja beolvadásával (1854. április 6.) éri a Hölgyfutárt.

Irodalmi divatlapjaink, főként a negyvenes évektől kezdődően mindig egyfajta elvi-politikai vagy irodalmi – elkötelezettségnek voltak letéteményesei – a maguk lehetőségei között. Az Életképek 1846-tól a „fiatal Magyarország”, Petőfi és társai eszméinek propagátora. A Vahot szerkesztette {II-1-421.} Pesti Divatlap – ha „bundás indulatokkal” is – a kossuthi gondolat szolgálatába állt. Petrichevich Horváth Lázár Honderűje az irodalmi konzervativizmust képviselte. A Hölgyfutártól – viszonylag hosszú pályája során – az ilyenfajta törekvések mindig távol álltak (talán ezért is nem lett a cenzúra áldozatává). Elvi következetlenségét, irodalmi-esztétikai „iránytalanságát” nem egy esetben maga is elismeri, a korra hárítván érte a felelősséget (Az év végén. 1856. december 31.)

Első szerkesztője, Nagy Ignác prototípusa annak a szerkesztőnek, aki inkább kiszolgálja, mintsem irányítja közönségét (és ebben utódai is követték). Programot sohasem adott, valószínűleg nem is volt neki (hacsak a hölgyközönség szórakoztatását nem tekintjük annak). Nem voltak markáns irodalmi, esztétikai elvei sem. „Mesterember-íróként” mindenkor a piac igényeihez igazodott. Berecz a népszerű ismeretterjesztő cikkek meghonosítására törekedett, a Tóth Kálmán mellett a tényleges irányítást ellátó Vadnay Károly a lap irodalmi-kritikai színvonalának emelésére tett kísérletet – sikertelenül.

A Hölgyfutár relatíve sikeresebb időszakai – sajátos módon – sohasem „összteljesítményével”, hanem egyik-másik munkatársa népszerűségével, írásainak keresettségével állnak kapcsolatban. Kezdetben kétségtelenül Nagy Ignác „újdonság”-rovata, a Hírharang biztosította a növekvő érdeklődést.

A Hírharang nemcsak naponként érkező hírekkel látta el újságszegény világban élő olvasóit, hanem beléjük szuggerálta a szatíra hamis illúziókat felfedő erejével, hogy az átmeneti sikereit győzelemnek elkönyvelő önkénynek sok a sebezhető pontja, hogy élet-halál uraként is gyáva, és éppen ezért nevetséges, mulandó. Ésszerűtlensége a legmegbízhatóbb kezes erre nézve. „A Hírharangnak – hangoztatja a Budapesti Hírlap recenzense – mint újdonságok és élcekben ügyesen összeolvasztott napi érdekek közlönyének, magának egy publikuma van, mely fennáll addig, míg Hírharang lesz, s míg Hírharang lesz, addig élni fog a Hölgyfutár is”. (1853. május 8. Szépirodalmi Szemle).

Később Tóth Kálmán korhangulathoz idomított verseinek országos kedveltsége, írójuk női szíveket megejtő, férfias szépsége biztosított a Hölgyfutár példányainak kelendőséget. (A kortársak találó jellemzésével élve: ő szedte fel azokat a gyöngyszemeket, melyeket Petőfi elejtett).

A Hölgyfutár létével csakúgy, mint bukásával, vállalkozása túlméretezett voltát illusztrálta. Jelentőségét – paradox módon – negatívumaiban kell elsősorban látnunk. Mint az elrettentő jelenségek tárháza, mielőbbi cselekvésre ösztökélte a világosi katasztrófa áramütötteit, irodalmunk tényleges értékeit. Az üresen hagyott tér az epigonoknak, dilettánsoknak, felelőtleneknek nyújt érvényesülési lehetőséget, akik selejtes produkcióikkal veszélybe sodorhatják, lejárathatják irodalmunk, kulturális életünk hitelét. Ezenfelül a lap mintegy kitenyésztve hordta testén forradalom után tévútra jutott irodalmunk csaknem valamennyi kóros tünetét, provokálva ezáltal az ellene való koncentrált fellépés lehetőségét. Csak természetes, hogy A Hölgyfutár {II-1-422.} poétái címet kapja az epigonköltészet ellen összpontosított kritikusi hadjárat nagy hatású nyitánya, Gyulai Pál cikke.

Védelmezői gyakran hivatkoznak arra: fiatal íróink, publicistáink egész sorát indította útjára a Hölgyfutár, mások számára meg jó ideig az egyetlen biztos szereplési lehetőséget nyújtotta. De – néhány kivételt nem számítva – ez esetben is irodalmunk, sajtóéletünk derékhadához tartozó személyiségekről van szó csupán.

Nagy Ignác Hírharangja – nem alaptalanul nevezi őt a működésére visszaemlékező Ozoray Árpád a „magyar satyrikus irály úgyszólván megalakítójának” –, Lauka Gusztáv, Bernát Gáspár, Beöthy László humoreszkjei, az előbbi kettő utóbb rovattá terebélyesülő írásai az ötvenes-hatvanas évek fordulóján keletkezett nagy sikerű élclapoknak, a Nagy Tükörnek, Üstökösnek, Bolond Miskának, Handabandának válnak szálláscsinálóivá. Mindez azonban kevés annak ellenében, hogy a lap nemcsak tűrője, de sok esetben pártfogója is volt az irodalmi dilettantizmusnak, s erre a nemzeti kultúra érdekeinek téves értelmezése (támogatni mindent, ami a magyar) sem adhat elegendő mentséget.