5. NŐVILÁG, NAPKELET

A kortársak – Áldor Imrétől tudjuk – afféle „női” Vasárnapi Újságot láttak a Nővilágban (1857. január 8.–1864. szeptember 25.). A Budapesti Viszhang glosszája szerint: „E lap általán mindazzal foglalkozand, ami a nővilág physikai, erkölcsi, nyilvános, s magánéletét érdekelheti”. Szerkesztője, a költőként és publicistaként akkor már neves Vajda János (1827–1897) egyik, programadó cikkében Néhány szó – négyszemközt (1858. október 31., 44. sz.), mintegy a lap fő szándékára utalón – azt a problémát feszegeti: „hogyan s miképpen múlhatnák felül jelennen hölgyeink a férfiakat legmagasztosabb erényeink, a hon és mívelődés szeretetében”. „A szellemi mívelődés – figyelmeztet továbbá – együttjár a nőnem felszabadulásával (…) a mívelődés a nőnem megváltása! (…) minél inkább terjed a míveltség valamely népnél, a nők állása annál tisztesebb”.

A nőnem szellemi és gazdasági munkára nevelésének, az emancipációs törekvések már említett célkitűzésének jegyében fogannak az orgánum más közleményei is. Például Vajda tanulmányai legtöbbje: A szépről a szépekhez, Arany János, Ez új esztendőben, Villequierben, Széptani levelek; ezek az írások mindig a nőkhöz szólva, valamely általános elvből kiindulva, irodalmi, esztétikai kérdéseket állítanak vizsgálódásaik fókuszába; Jósika Júlia, a Brüsszelben, emigrációban élő Jósika Miklós hitvesének munkái, aki európai szempontú témái sokfélesége, közvetlen hangja okán lett a lap egyik „legjobban csalogató értéke”, azután az olyan cikkek, mint a Kempelen Rizáé (A nők világa), az Sz. Ch. Augusztáé (A házinő, anya és honleány), vagy Thulmon Jozefa népszerű sorozata, a Jeles nők arcképcsarnoka.

A szerkesztő ilyen irányú elhatározásáról tájékoztat egyébként a koncepciót minden lapunk esetében tömören meghatározó alcím is: „Hetilap a magyar hölgyek számára”. (A divatlap megjelölés tehát már nem szerepel! Más lapra tartozik, hogy az előfizetési felhívás gondosan mérlegelt kiadói propaganda-szempontból, még minden alkalommal szépirodalommal egybekapcsolt divatlapként emlegeti, és rovatai között – női lapról lévén szó – a divatképekkel ékített Divat is szerepel). Azt meg a programnyilatkozatból tudjuk, hogy elsősorban a „középrend” asszonyai és leányai számára készült {II-1-436.} (mint ahogy a „szegényebb középrend” számára szerkeszti Vajda 1861-ben kiadott „politikai és ismeretterjesztő néplapját”, a Csatárt is).

A Nővilágból – bár sok eleme élt benne – nem lett az emancipációra vágyódó nők kalauza. De: a kezdet félszeg próbálkozásainál tart még a mienkénél fejlettebb viszonyok között működő német sajtó is. Mint ahogy odaát az 1866-ban startoló Neue Bahnen lesz e törekvések első klasszikus orgánuma, úgy nálunk is a hatvanas években válik azzá, többszöri „pályamódosítás” után, Szegfi Mórné Kánya Emília említett lapja, a Családi Kör.

A Nővilág – pályatársaihoz hasonlóan – nem tudta magát az irodalmi divatlapok évtizedes gyökeret eresztett hagyományaitól és gyakorlatától teljesen függetleníteni, és a radikális szakítás – figyelembe véve jobbára provinciális tájékozódású előfizetőit – talán nem is lett volna szerencsés az olvasóközönség visszahódítását programként hirdető korban. A hogyan tovább keresése közben az enciklopédikus orgánumok hatása alól sem tudják (s többnyire nem is akarják) kivonni magukat az említettek, nemcsak ezek korszerűbb, sokoldalúbb tematikája, hanem – ebből következően – látványos közönségsikerük miatt sem. Vajda még híres röpiratában, az 1862-ben kiadott Önbírálatban is fölemlíti, hogy a német Gartenlaubenak „120 000 mond százhúszezer előfizetője van”, több mint az összes magyar divatlapnak. Ám az elhatározó lépéshez – mindezeken túl – nemcsak a Divatcsarnoknak vagy a Napkeletnek, de a Nővilágnak sem állt megfelelő munkatársi gárda a rendelkezésére, sem minőségben, sem mennyiségben.

A Nővilág élére került Vajdát – említettük már – a különböző lapokban publikált költeményei, elbeszélései, kötetbe gyűjtött versei révén sokan máris „egyik legtehetségesebb költőnk”-nek tartják, és – Greguss kritikája nyomán (Pesti Napló, 1856. szeptember 24.) – megtörtént első összekoccanása is a Pesti Napló körével. Más ez a költészet, esztétikai világképével együtt – érezhető már ebből a kritikából is –, mint amit Greguss és elvbarátai a később „irodalmi Deák-pártiak”-ként számon tartottak költőink elé eszményként vetítettek. A Nővilágban megjelent Vajda-írások, versek, tanulmányok, glosszák még inkább mélyítik ezeket az ellentéteket, szerzőjük sajátos, a Kemény–Gyulai csoporttól mindegyre távolodó irodalmi-esztétikai elvei deklarálásával. Az időről időre fellángoló, pro-contra hadakozások pedig, amelyekben a Nővilág szerkesztője mindig élesre fent fegyverekkel kér részt, lassan elhidegítik az emberi kapcsolatokat is a csatározók között.

Távol maradnak a Nővilágtól a Pesti Napló körül szerveződő irodalmi csoportosulás tagjai. Gyulainak az első két évfolyamban jelenik meg egy-egy verse, Arany és Tompa költeményei más kiadványokból átvételek. 1862-től fogva az addig jelentékeny szerepet betöltő Jókai elbeszélései is eltűnnek. Szász Károly az, aki végig megőrzi jó kapcsolatát a Nővilággal. Néhány kivételt nem számítva, irodalmi és sajtóéletünk derékhada dolgozik a lapba (Szász Károly, Zilahy Károly, Bajza Jenő, Tóth Endre, Dalmady, Medgyes Lajos, Losonczy László, később Tolnai Lajos, Ormódi Bertalan, illetőleg {II-1-437.} Lauka, Vértesi Arnold, Vadnay Károly, Vas Gereben, P. Szathmáry Károly, Abonyi Lajos, Berczik Árpád, Toldy István.)

Hogy a lap magasabb szinten állt, mint a Divatcsarnok, a Hölgyfutárról nem is szólva, az a szerkesztő rendkívül aktív közremunkálásának (sok esetben szinte egyedül, Atlaszként tartotta vállán orgánumát, írt verset, elbeszélést, tanulmányt, jegyzeteket), Zilahy Károly 1861-től mind tevékenyebbé váló bekapcsolódásának, nemritkán közölt értékes fordításainak (Heine, Puskin, Goethe, Lenau, Thomas Moore, Gogol, Victor Hugo, Musset), néhány ügyes ötletnek („Lyrai aloék”, illetőleg „Örök szépek” rovata a magyar és világirodalom számos nagy versét hozta), no és mutatós kiállítású divatképeinek, hímzésmintáinak köszönhette, a nőkérdéssel foglalkozó, idézett cikkei mellett.

A Nővilág legjobb, önmagában is rangot jelentő része, a glosszákat, glosszázó tudósításokat tartalmazó „újdonság” rovat, a Tárca. 1861-ig, politikai lapja, a Csatár indulásáig Vajda szerkeszti és javarészt maga is írja. 1861-től Zilahy Károly és Bajza Jenő segédletével (az utóbbi 1863-ban a lap irányítását is átveszi). A Tárca írásai frissen, elmélyült szakavatottsággal vagy szellemesen reagálnak kulturális életünk úgyszólván valamennyi számottevő eseményére. Vajda kritikai-esztétikai értekezései mellett e rovat táborozásai (mindenekelőtt Vajda és Zilahy jóvoltából) avatják a Nővilágot az ötvenes-hatvanas évek fordulóján zászlót bontott irodalmi ellenzék első támaszpontjává.

Ötvenes években létesült irodalmi jellegű lapjaink közül – előfizetői számát tekintve – a Nővilág dicsekedhet legnagyobb sikerrel. „Egy ideig rendkívüli pártolásnak örvendett – emlékezik Áldor Imre – annyira, hogy a falusi kisasszonyok minden divatlapról azt hiszik, hogy a ’Nővilág’.” Az első négy számát – eleget téve a nem mindennapi érdeklődésnek – újra kellett nyomatni. Prenumeránsai száma indulását követően „harmadfélezerre” rúgott.

A kezdetben a „magyar hölgyek hetilapjának” szánt Nővilágot, később – evés közben jön meg az étvágy – főként a Zilahy Károllyal történt egyesülés után az irodalmi ellenzék orgánumává kívánta fejleszteni a szerkesztő. Az Októberi Diploma élénkítette politikai élet viszont a politikai publicisztika mezejére csábította. A Nővilág rövidesen a főmunkatárs Bajza Jenő kezére kerül (Vajda szerkesztőségét már csak a borítólap hirdeti). A presztízsét vesztett lap 1861-től havonta kétszer, 1862-től háromszor, 1863-tól nagyalakúvá válva ismét kétszer jelenik meg. „Mi Vajda Jánost – írja a Nővilágról szólva a Hölgyfutár – határozottan szeretjük, de azért meg merjük neki mondani, hogy újabb időben meglátszott a lapon, hogy jeles szerkesztője brocheuröket ír”. (1862. november 13., Budapesti hírharang).

Amikor Vajda a Magyar Sajtó szerkesztőjeként 1863-ban megbukik, felperzselt hadállásaiból a Nővilághoz menekül ismét. 1864-től hetente jelenik meg a lap. A visszatért szerkesztő hallatlan aktivitással kezd újjászervezéséhez. Késő. Heckenast, a kiadó 1864. szept. 11-én „a jelenlegi sajnos pangásra” hivatkozva bejelenti a folyóirat hóvégi megszűntét. Úgy lehet, a Nővilágnak {II-1-438.} időközben jeles riválisa akadt a Családi Körben; előfizetői száma 800-ra olvadt le a „harmadfélezerről”, a véget illetően mégis a Vajda köréhez közel álló Áldor Imrének van igaza: „e lap bukásának oka – a politika volt” (Cassius: Irodalmi csevegések. II. Magyar Világ. 1866. január 3.)

Vajda röpirataival, az Önbírálattal és a Polgárosodásssal, továbbá 1863-ban szerkesztett orgánumával, a Magyar Sajtóval heves ellenérzést váltott ki a hazai politikai és irodalmi közvélemény mértékadó köreiből. Megnyilatkozásai, amelyek társadalmi kérdésekben radikálisabbak, politikai-közjogi síkon viszont engedékenyebbek voltak az itthon szinte kötelezően elfogadottnál, politikai ellenfeleiben azt az érzést keltették, hogy akkor támadja hátba a passzív rezisztencia politikáját, amikor az – vélekedésük szerint – a siker küszöbéhez érkezett. Irodalmi ellenfelei pedig benne látták a létesülő irodalmi ellenzék vezérét. Hogy törekvéseinek gátat vessenek: országos bojkottot hoztak létre ellene, a bértollnokság vádjával fűszerezetten. És Heckenast, a kitűnő üzletember, amilyen jó szívvel bízta az irodalmunkban külön színt képviselő Vajda kezére a Nővilágot, épp annyira tartózkodott attól, hogy a kiadásában megjelenő orgánumot egy országos bojkott alá került költő szerkessze. Sem jövőt, sem fantáziát nem látott többé Vajda folyóiratában. A hatvanas évek derekán vagyunk: neki szekundált sajtónk fejlődése is.

„Menjetek opera-symphoniátokkal!… / Beethoven, Schubert, és a többi – mit nekem? / Céljok eltévesztett: mert az észhez szólnak; / Mint ők a szivet, úgy én őket megvetem! – / Hej, a jó cigánynak síró hegedűje / Többet ér száz csengő-pengő operánál!… / Ott ülni egy kancsó bor mellett s mélázni / Varázs-vonójának viharzó hangjánál…” (A hangversenyek korszakában. Napkelet, 1860. jan. 1., 1. sz.). Ez a Mokány Berci ajkára illő szózat ugyan a később neves történésszé lett Thaly Kálmán poétai lantjáról kélt, de mottóként bízvást a Vahot Imre által szerkesztett Napkelet (1857. január 8.–1860. december 23., ill. 1862. január 1.–szeptember 28.) működése fölé is odailleszthetjük.

Vahot lapja a parlagi nacionalizmus jellegzetes magyar hajtása volt, ezért szaporodott előfizetői száma „évnegyedről-évnegyedre”, esztendő végére már a bűvös 2000-et is túlszárnyalva. A sűrűn érkező vidéki levelek szerint főként a kisnemesség hétszilvafával árnyékolt portáin várták ráéhezve. Munkatársi gárdája is megannyi Pontyiból, Csollány Bertiből verbuválódott elsősorban. És lám nem maradhatott veszteg a Peleskei nótárius sem: A feltámadt peleskei nótárius leveleiben Szokoly Viktor, a segédszerkesztő rukkol neki – Vahot érezhető inspirációjára – mindennek, ami – úgymond – a magyar érzést sérti. Kísértetiesen hasonló a történelmi szituáció is. Gvadányi főművét csakúgy, mint lelki gyermeke folyóiratát, a germanizáció enyhülte nyomán támadt, a nemzetit mind erőteljesebben nemesivé lefokozni szándékozó ellenállás hozta létre.

A Napkelet másik éltető eleme egy, a Bach-korszak idején országos méretűvé nőtt jelenség (ugyancsak jellegzetes hazai sajátság): a cigánymuzsika melletti sírvavigadás és az élménye nyomán termett „korhely líra”. A sírvavigadás {II-1-439.} lélektani alapja a hazafibánat, az elveszett forradalmi és szabadságharcos célkitűzések gyásza, a rideg való elől a mámorba menekülés. Arany, Gyulai, Lévay és Szász Károly is áldoz e hangulatnak, nem egy esetben remekmívű versekkel. (A cigánymuzsika melletti magyar nótázás, hazafias tüntetés is volt egyszersmind, főként az évtized elején.)

Ám a nemesi sírvavigadás kezdettől fogva számtalan egészségtelen elemet hordott magában. Túl sok volt benne a nagyhangú magyarkodás, a „hont ordítva szeretés”, és – végső soron a tettek mezejéről a passzív ellenzékiség, az italon növesztett illúziók világába csalta művelőit.

A Petőfi-epigonok termelte „korhely líra” – amely a Hölgyfutár után a Napkeletben újabb, az előbbinél markánsabb orgánumra lelt – kezdettől fogva magán hordta az említett kórjelenségeket, a provincializmussal egybekötött magyarkodást. A verseiket létrehívó hangulatot, alighanem az irányzat nagymestere, Lisznyai Kálmán éri legtalálóbban tetten: „S bármily nagy a dinom-dánom / Nem feledjük a – hazát: / Ez a fő ok az ivásra, / Kedvteremtő mulatásra / Rajta hát! / Igyék az egész ország!! / (Komlókerti cimboradalok.)

Már a folyóirat neve – Napkelet – is kesztyűdobás a Pesti Napló köre európai tájékozódású műveltség-eszményével szemben. Hát még azzal a zavaros, romantikus-nacionalista történetszemlélettel nyakon öntve, ahogyan Vahoték művelték. „Vahot a hét vezér sátrai alatt dőzsölt” – jellemzi találóan Vajda János a Polgárosodásban a Napkelet világát. Vezető költőjének, Lisznyainak pedig Erdélyi János állapítja meg tővel-heggyel összehányt „ősmagyar mitológiájáról”, hogy azok egyszerűen szlovák babonák. A dilettantizmus jegyében fogantak Thaly Kálmán és Csapó Kálmán „ősmagyar inspirációjú” versei és Kubinyi Lajos értekezése A keleti nyelvek diadaláról.

Petőfit ő fedezte fel – ezt Vahot végül egészen komolyan vette. Szépirodalmi rovatát tehát Lisznyai, Szelestey, Losonczy, Thaly mellett ismeretlen verselők dandárja lepi el, egy újabb Petőfi útnak indítása reményében. Ám újabb Lisznyai sem találtatik.

Típusát tekintve ösztövér képződmény a Napkelet. „Budapesti képes újság. A hasznos ismeretek, társasélet, irodalom, művészet és divat érdekében, hölgyek és férfiak számára” tájékoztat alcíme, azaz sokat markol és keveset szorít.

Az irodalmi jellegű orgánum – mert hiszen végre is az volt – vágyott az enciklopédikus lapok, elsősorban a Vasárnapi Újság dicsőségére, pontosabban: anyagi sikerére. Vahot sokat fáradozik lapja népszerűsítésén. Gazdag képanyagát lehetőleg jó rajzolókkal (Vizkelety Béla, Zombory Gusztáv) készítteti. Tematikáját, tipográfiai megjelenítését tekintve mintha a Vasárnapi Újság mását tartanók kezünkben. De: míg a Vasárnapi Úság cikkeit jeles tudósok, a tudománynépszerűsítésben avatott tollú szakemberek, publicisták írják, s ha néha-néha be is csúszik egy-egy jó szándékú dilettáns próbálkozása, az csak a lap Pákh-meghatározta „ismeretterjesztő akadémia” jellegét látszott motiválni. A Napkeletnél fordított a helyzet: a dilettánsok adják a majoritást.

{II-1-440.} Pünkösdi királyság keresettsége is. Fő verstermelői, az epigonköltők lassan irodalmi életünk perifériáiról is kiszorulnak, részben annak a következetes, magas szintű elvi kritikának következményeként, amelyben legjobbjainktól részesültek. Politikai-közéleti hangoltságúvá teszi ambíciójukat másrészt az ötvenes-hatvanas évek fordulójának mozgásba jött belpolitikai élete. Odahagyják hát a számukra olyan szűkmarkú Parnasszust.

Tavaszi hóként tünedezik a Napkeletre figyelők tábora is. Nagyobb érdekkel bíró problémák jelentkeznek a hétszilvafás portákon, mint az „új Petőfi” várása, vagy Vahot és Lisznyai „műutazásai”. Vahot a bukás elé vágva, 1860-ban Budapesti Képes Újság címen a kortárs német és magyar megfelelők mintájára, olyan politikai jellegű orgánumot hoz létre, ahol a képé lesz a vezető szerep – betiltják. Az 1862-ben ismét létrehívott Napkelet pedig csak hónapokat él.