{II-1-503.} XI. Szakmai és tudományos lapok

„Van már némi irodalmunk, van egy kis tudományosságunk, s mégis vajmi keveset nyomunk a szellem mérlegében. Mert irodalmunk még nagyon is hézagos, még korántsem teljes egész; tudományosságunk meg gyakran nem azon ösvényeken jár, melyeken járnia kellene”.

A Magyar Sajtó egyik anonim publicistája sóhajt fel így az évtized delelőjén (1855. aug. 28), s panasza tudományos viszonyaink tényszerű ismeretén alapul. S mint arról már korábban szóltunk: még szomorúbb a helyzet orgánumai vonatkozásában. Ezért köszönti hát egyöntetű öröm Hunfalvy Pál (1810–1891) színvonalas kezdeményének, a Magyar Nyelvészetnek (1855–62) létrejöttét (a napisajtó kitüntető érdeklődése pályája végéig elkíséri). A Pesti Napló nemcsak terjedelmes, értékelő tudósításokban ad számot időről-időre munkásságáról, hanem előfizetési felhívása szétküldésében is segédkezik. A Budapesti Hírlap és a Magyar Sajtó sem cselekszik másként. Az érték tisztelete még vitáikon, ellenvetéseiken is átsüt.

Nyelvészeti szakirodalmunk 1856-tól keltezi pályakezdését, ez az évszám olvasható kötetben gyűjtött füzetei címlapján. Első három száma – ettől függetlenül – már 1855 második felében megjelent, mint az a kedvező sajtóvisszhangból is ellenőrizhető.

Hunfalvy folyóiratát (és a megjelölést itt szó szerint kell értenünk: a Magyar Nyelvészet jeles tudósunk magánvállalkozásaként indult. Az Akadémia csak 1856 szeptemberétől támogatta előfizetvén 50 példányára. Igaz, Akadémiánk állandó nyelvtudományi bizottsága is csak 1861-től kezdi működését, s nincs a nyelvészetnek egyetemi tanszéke sem. „Nemcsak szerkesztettem – vall vállalkozásáról évek múltán –, hanem magam írtam, magam javítgattam s magam olvastam is a Magyar Nyelvészetet”) nem számíthatjuk a késve indulók táborába. Európa nyelvtudományi folyóiratai a hatvanas-hetvenes években teszik kezdő lépteiket, a Magyar Nyelvészetnek alig féltucatnyi az előzője.

Az évenként 5–5 ívnyi terjedelemben 6-szor kibocsátott, nagy nyolcadrét formátumú folyóirat előfizetési ára 5 pengő forint. Egyes számait az értekzések nyitják, ezt követi a Könyvismertetések és a Vegyesek (a gimnáziumi évkönyvek ismertetései, amelyek az első évben önálló rovattal bírtak, utóbb a Könyvismertetések között voltak olvashatók).

Indulásakor három fő problémakör gondozását tekintette feladatának: a {II-1-504.} klasszika-filológiáét, a magyar nyelv művelését, „a rokon nyelvek nyomozásaival”, továbbá a Magyarországon és Erdélyben élő népek, különösen a szlávok, románok nyelvének, irodalmainak vizsgálatát (A Magyar nyelvészet politikája 1861-re, 1861. 1.).

„A klasszika filológiára nézve (…) inkább tudósító akar lenni, mint építő”. Általa elsősorban azt kívánja bemutatni: milyen fokot érhet el egy nemzet nyelvtudománya az összehasonlító nyelvészet alkotó alkalmazásával. Hazai tudósaink (Hunfalvy, Budenz, Finály Henrik, P. Thewrewk Emil) értekezései mellett az európai tudományosság idevágó legjobb eredményeiről szándékozik szemleszerű körképet adni (l. Könyvismertetések).

A második problémakör, a primus inter pares társai között: a magyar nyelvészet tudományos összehasonlító alapokra helyezése; Hunfalvy folyóirata keletkezésének ez volt a tulajdonképpeni célja. A „tudósító” szerepe, itt a magyar nyelvtudományban „az anyag szerző és az építő” szerepére változik át (Hunfalvy Pál: Szíves olvasóinkhoz. 1860. 1. sz.). S művelhető-e a magyar nyelvtudomány a finnugor nyelvek ismerete nélkül? („sürgetésünk – írja a szerkesztő –, hogy minden magyar nyelvész tartozzék tanulni a rokon nyelveket nagyon idején van, sőt kései”).

Harcos szellemű lapja – abból kiindulva, hogy a nyelvtudomány egyetlen szakfóruma – vitázva helyt ád az ellenvéleményeknek is, Ballagi Mórnak, Mátyás Flóriánnak, Brassainak, Lugossynak, akik „az észak zordon vidékein tanyázó piszkos népekkel” való rokonításunk ellen tiltakoznak, és szembeszáll a nyelvbölcseleti irány képviselőivel, Fogarassyval, Czuczorral is. „Mitül óhajtnónk visszatartóztatni nyelvészeinket? Attul, hogy a rokon nyelvek tudása nélkül ne szófejtögessenek, ne bölcselködjenek a nyelvben” (Vissza- és előrepillantás. 1857. 1.).

Az új utat kezdők túlzásaitól természetesen Hunfalvy és folyóirata sem ment. Nyelvhasonlító módszere túlhajtására már kortársai (Nádaskay Lajos) felhívták a figyelmet, az altaji nyelvek genetikus összetartozásának gondolata pedig máig sem bizonyított kérdés. Hibái mégsem vethetnek árnyat erényeire: a Magyar Nyelvészet keltette fel az érdeklődést idehaza a finnugor összehasonlító nyelvtudomány iránt és gyökereztette meg a helyes nyelvhasonlító elveket tudományos gondolkodásunkban.

Harmadjára említett problémaköre – a Magyar- és Erdélyországban élő szlávok és románok nyelvének, irodalmának tanulmányozása, amelyre többször hivatkozik rokonszenvesen, e népek barátságán is munkálkodó nyilatkozataiban (Mit akar a Magyar Nyelvészet? 1856. 1., A Magyar Nyelvészet politikája 1861-re. 1861. 1.), a legkevésbé érintett témája a folyóiratnak.

A lap színvonala méltó volt szerkesztője becsvágyához („Nemcsak a magyar nyelvtanulást és ismeretet kívánta tudományossá tenni, hanem az európai nyelvtudománnyal is fel kívánja venni a versenyt”). Az általános nyelvtudomány folyóirataként kora színvonalát képviselte minden vonatkozásban. Itthon a tudományág irányt szabó fóruma lett, a külföld elismeréssel adózott teljesítménye előtt. Megrendelték Berlinből és az európai tudományosság {II-1-505.} más gócaiból (Magyar Sajtó 1855. augusztus 28., 48. sz.). Wilhelm Schott, a kiváló berlini nyelvtudós „folyvást ismertette” egyes füzeteit az akkor igen népszerű berlini Magazin für die Literatur des Auslandes c. folyóiratban (PN 1858. február 7., 30–2416 sz.).

Noha még 1860-ban is arról ad hírt: a munkatársak díjazása ezután sem lehetséges, jeles tudósok egész köre találkozott hasábjain: Brassai Sámuel, P. Thewrewk Emil, Szilády Áron, Fábián István, Finály Henrik, Imre Sándor, Lugossy József, Mátyás Flórián, Ribáry Ferenc, Télfy Iván, Torkos Sándor, Vass József, Vámbéry Ármin.

Olyan kiváló nyelvészeket indított útnak, mint Budenz József és Riedl Szende. Orgánumává válva a tudománynépszerűsítésnek, fontos feladatának tartotta a tudományos utánpótlás nevelését.

1862-ben az Akadémia Nyelvtudományi Bizottsága Hunfalvyt kéri föl az égisze alatt induló Nyelvtudományi Közlemények szerkesztésére. A Magyar Nyelvészet ekkor szűnik meg. Ám a Nyelvtudományi Közlemények hasábjain is föllelhető a Hunfalvy köré gyűlt nyelvészcsoport csaknem mindegyike.

Kezdeményüket a Jogtudományi s Törvénykezési Tárban kell keresnünk, amelyet Tóth Lőrinc (1814–1903) szerkesztett „több magyar jogtudományi író hozzájárultával”. Korábban a jogtudomány értekezései is a politikai napisajtó tárcarovatában, illetve a szaktudományok összessége érdekei képviseletére létrehívott Új Magyar Múzeumban és mellékletében, az Akadémiai Értesítőben találták meg útjukat az érdeklődőkhöz. (A két utóbbi idővel önálló rovatot is nyitott az állam- és jogtudományok körébe tartozó tanulmányok közlésére, könyvészeti figyelőjük pedig szemmel tartotta a szakma jelentékenyebb hazai és külföldi megnyilatkozásait.)

Az abszolutizmus kezdeti szakasza politikai és törvényalkotási viszonyaiból következően, az évtized elején publikált jogtudományi munkák többsége inkább magán-, mint közjogi természetű. Az ősiség eltörlésével a magyar magánjog döntő átalakuláson ment keresztül, és a Bach-korszak jogszabályai közül nem egy (úrbéri pátens, bányapátens, telekkönyvi rendtartás, cselédrendtartás) a polgári fejlődés útját egyengette; érvényüket részben vagy egészben később az önkényuralom nyűgétől szabadult magyar törvényhozás is elismerte.

A Heckenast által évenként (1855, 1856) kiadott színvonalas vállalkozást, a Jogtudományi s Törvénykezési Tárat sokáig meg sem közelítik a nyomába érkezők. Igaz, évkönyv jellege szerzők, témák tekintetében a koncentráció és a szelektálás kedvezőbb lehetőségét biztosította hetente, vagy hetente kétszer megjelenő utódaival szemben. A kiváló szerkesztői arányérzékről tanúskodó évkönyv kora úgyszólván valamennyi szabadon vitatható jogi problémáját számon tartotta. Elsősorban – mint várható – az említett, újonnan érvénybe lépő jogszabályokat elemzi és magyarázza, összehasonlítva azokat a régebbi magyar vagy a jelenlegi európai törvényalkotás termékeivel. Szerzői együttese (Tóth Lőrinc, Fogarasi János, Szokolay István, Pauler Tivadar, {II-1-506.} Kállay Ferenc, Szinovácz György, Seregi Józsa) pedig azonos a szaktudomány akkori, hazai legjobb képviselőivel.

Egy évvel a Jogtudományi s Törvénykezési Tár megszűnte után, 1857. július 4-étől már hetenként napvilágot látó orgánuma van a magyar jogtudománynak, a Császár Ferenc szerkesztette Törvénykezési Lapok (1857–1859). Noha a jogtudományi szakfolyóirat elodázhatatlan szüksége egyértelműen élt a kortársak tudatában, Császár lapalapítását mégsem kíséri az a fenntartás nélküli lelkesedés, ami a más irányú szakorgánumok rendkívül kedvező sajtóvisszhangjából várható lett volna. Az ellenérzések – mint azt Divatcsarnok című szépirodalmi lapja esetében is láthattuk – a „kiadó-tulajdonos és felelős szerkesztő” személyével kapcsolatosak.

A negyedrét alakú, kéthasábos, nyomdailag igénnyel előállított Törvénykezési Lapok szombatonként, félévre 3 pengőforintért jutott el olvasóihoz. A birodalom területén megjelenő rokon tartalmú orgánumok, de mindenekelőtt az olasz Gazzetta dei Tribunati praxisa voltak működésének meghatározói. „Főcikkei” többnyire a jogtudomány gyakorlati problematikájából merítették témáikat. Vitás kérdések (az új jogszabályok értelmezése) Vád- és védbeszédek, Rendeletek, Törvényszéki csarnok (közérdeklődésre számító perek krónikái), Könyvészet, Vegyesek (a külföld jogi vonatkozású eseményei, kuriozitásai), Budapesti bírósági és közhasznú kalauz és a Hirdetések alkották állandó rovatait.

„Meghagyva az elméletnek (miután a törvényhozásban befolyásunk nincs) – összegzi célkitűzéseit a szerkesztő – a maga szűkebb hatáskörét: főleg érdekes jogesetek, vitatkozások, elhatározó ítéletek és bűnfenyítési tárgyalások, vád- és védbeszédek közlésére, mint leggyakoribb tárgyakra fordítandom figyelmemet” (Tisztelt olvasóimhoz. 1857. december 26., 26. sz.).

A gyakorlati problémák primátusa ellen óvás is elhangzik, hivatkozva többek között az osztrák tudósok jogelmélet terén elért tiszteletre méltó eredményeire – hasztalanul. Sőt: a Császár halála után (1858. szeptember 3.) fellépő új szerkesztő, Szilágyi Virgil még következetesebben kötelezi el magát a „joggyakorlati irány” fenntartása mellett.

Császár – eredménnyel – a „hazai jogértelmiség kölcsönös eszmecseréjének központjává” igyekszik lapját tenni és programszerűen törekszik a művelt olvasóközönség jogi ismereteinek bővítésére (Jakab Elek: Kell-e tanulnunk a törvényeket? 1858. január 2., 27. sz.). Munkatársai a Jogtudományi s Törvényhozási Tár szerzőiből verbuválódnak.

Indulása – a laptársak panaszolt „hidegsége” ellenére is – sikeres. Olyannyira, hogy 1858 januárjától hetente kétszer jelenik meg, évi 10 pengőforintért. Ez a lépés azonban létét rendíti meg, a második félévtől – a bukást elkerülendő – ismét hetilappá válik. A magyar jogászközönség, amely nagy számban járatta a birodalmi, főként a bécsi jogi folyóiratokat, a Törvénykezési Lapokért a gazdasági válságtól sújtott esztendőkben nem hajlandó megemelt előfizetési díjat adni.

Császár szerkesztősége idején a bűnvádi tematikáé a vezető szerep, Szilágyi {II-1-507.} Virgil a polgárjogi kérdéseket részesítette előnyben. Császár olvasói különfajta igényeire jobban ügyelő szerkesztő volt, változatosabban, sokoldalúbban, olvasmányosabban szerkesztett lapjával. Szilágyi Virgil túlságosan a praktikum oldaláról közelítette meg feladatát. Ebben látja a különbséget is, amely orgánumát az 1859. január 4-én induló új jogtudományi szaklaptól, a Törvényszéki Csarnoktól elválasztja. Amaz – úgymond – „az összehasonlító jogtudomány és a jogtörténelmi nyomozások álláspontjaira helyezkedve kíván hasznos szolgálatot tenni”; ő viszont „a joggyakorlati téren működő bírák és ügyvédek igényeihez alkalmazkodva” (1858. december 25., 104. sz.). 1859 második felétől többnyire a Törvénytár tölti meg a Szilágyi égisze alatt mind sivárabbá vált lap teljes terjedelmét – október elsejéig, megszűntéig.

Tágasabb horizontú célkitűzésekkel, programjában lényegesen szélesebb skálájú tematikával lép publicisztikánk porondjára Szokolay István Törvényszéki Csarnoka (1859–1883). Igaz, elődjének tapasztalataival-kudarcaival is tarsolyában. A magát „jogtudományi és törvénykezési lap”-nak nevező, a Törvénykezési Lapokénál sokkal átgondoltabb elvek alapján készült orgánum eleve elveti riválisa reménykedését, amely szerint csak „elméleti téren kíván hasznos szolgálatot tenni a jogtudomány fejlődésének”. A Törvényszéki Csarnok elítélve az elmélet és gyakorlat merev elkülönítését, programadó nyilatkozata szerint „a tudománynak a joggyakorlati élettel való párosítása – és pedig az összehasonlító jogrendszer alapján” szándékozik munkálni, „mert nemzeti jogéletünk kifejlődését csak ez úton véljük elérhetni” (Előfizetési fölhívás! 1860. december 18., 97. sz.).

A negyedrét alakú, kéthasábos Törvényszéki Csarnok kedden és pénteken jelenik meg, évi 6 forintért. Kiadó-tulajdonos felelős szerkesztője Szokolay István (1822–1904), az önkényuralom korának egyik legtermékenyebb jogi szakírója, az első magyar nyelven írt, önálló büntetőjogi munka szerzője.

Az egyes számokat indító tanulmányok, cikkek jogi életünk kurrens elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak, vizsgálódásaikba vonják a magyar és külföldi joggyakorlat tapasztalatait, érvekért, példákért fordulnak a jogtörténet forrásaihoz (Nagy Elek: Eszmék a törvénykezés elvei körül, tekintettel a magyar jog történelmi főbb mozzanataira, Szokolay István: Legújabb törvénykezési reformok, Karvassy Ágost: A nők jogai, magyar s ausztriai jog szerint).

A Törvényszéki Csarnok egyik legértékesebb, a lap összehasonlító jogtudományi célkitűzéseiből következően legnagyobb gonddal szerkesztett rovata a Kül-törvényhozási szemle. Magvas kommentárokkal kísért, rendszeres áttekintést nyújt a külföld jogalkotási szempontból érdekkel bíró mozgalmai felett, elsősorban a polgárjogi törvénykezés és a büntetőjog Európa-szerte napirenden levő reformjára irányítja a figyelmet.

1859. július 15-től kezdődően Külföldi pitaval címmel új, állandó rovat nyílik „rég érzett hiányt” pótolandó. A szerkesztő ígérete szerint az „egy vagy más tekintetben nevezetességre” jutott „bűnvádi eseteket” mindig az eredeti forrásból és nem „hason gyűjteményekből” fogják meríteni.

{II-1-508.} IRODALOM

Csengery Antal: A „Magyar Nyelvészet” ügyében. = PN 1855. 1. – [Toldy Ferenc] -y: Magyar nyelvészet. = MS 1855. aug. 28. – Babos Ernő: Az első magyar nyelvtudományi folyóirat. = MNyőr 1956. 289–294.