3. A BUDAPESTI SZEMLE (1857–1859)

1857. október 7-én – közel évtizedes erőfeszítések eredményeként – megjelent a Budapesti Szemle.

Leendő szerkesztője, Csengery Antal, a mérnök és a pénzügyi szakember gondosságával és körültekintésével szervezte meg lapja működését. A tudományok korszerű, ideológiai szempontú áttekintését lehetővé tevő szemlék – vallotta – külföldi példák és hazai igények tanúságaként: korszükséglet szülöttei. A tudomány azonban sehol sem népszerű. A komolyabb irányok mindenütt lassan hódítanak olvasóközönséget. Informáló-irányító tevékenységüket, főként létezésük kezdeti szakaszán, csak a közönségtől függetlenülve végezhetik eredményesen az ilyen típusú orgánumok. A szemlének kell – következésképp – olvasói (esetleg szerzői) szemléletét, ízlését a korszükséglet parancsolta célkitűzésekhez alakítania és nem fordítva. Intő jel a Tudománytár, az Athenaeum és újabban az Új Magyar Múzeum sorsa, ellenpélda viszont a Revue des Deux Mondes-é: nem engedve koncepciójából, éveken át ráfizetéses vállalkozásként funkcionált, de végül is közönséget nevelt magának.

Az elviek mellett az anyagiakkal is komolyan számot vetett Csengery. Számításai szerint 4000 forintos támogatás mellett évente 75, 6000 forint mellett 100 ívnyi folyóirat kiadása válna lehetővé. A pártfogó támogatás az {II-1-488.} előfizetők növekedése arányában csökkennék. 400 előfizetővel a legrosszabb esetben is számol. Mecénásként a korszak bőkezűségéről és ügyszeretetéről ismert pénzmágnása, a görög eredetű Sina Simon báró jelentkezett („ha valamely jó célt az országban elő lehet mozdítani, legyen iránta azon megtisztelő bizalommal és szóljon neki” – kérte Deák Ferencet). Csengery az esetleges deficitek fedezését kérte tőle, s ezt a báró vállalta is.

Célja – eltérően az Új Magyar Múzeumétól – már nem a fellelhető összes tudományos erő koncentrálása, hanem egy lényegében azonos elveket valló tudós, közíró-csoport összefogása. Programja – ennek megfelelően – egyértelműen a realista, polgári tudományszemlélet honosítása mellett kötelezi el magát. Indulásakor közzétett tervezete (A Budapesti Szemle ügyében. 1857. 1. sz. 157–160.) lényegében azonos azzal a vázlattal, amelyet 1856 telén – Sina Simon feltűntekor – Csengery, Deák Ferenc és Korizmics László kérésére papírra vetett, csak – a dolog természeténél fogva – részletezőbb. Átgondolt tudománypolitikai koncepció vezeti. A diszciplinák összességét magába foglaló, tudományos igényű folyóiratot kíván létrehozni. Termékenyítő hatást gyakorolva egyben a „népies irányú vállalatokra” is, amelyek az újabb időkben az olvasóközönség körét jelentékenyen kiterjesztették, de nemes tartalmat forgatóiknak csak úgy nyújthatnak, ha színvonalas forrásból merítenek.

Irodalmi Szemléje a tudomány és a kulturális élet minden ágában elért külföldi és hazai eredményekről szándékozik tudósítani (1857. 3. sz. 460–461.). A polgári értelmiség szemléi koncepciójából következően: társadalom- és természettudomány az emberi haladás párhuzamosan működő lendítőkerekei. Metodikailag is párosíthatók a természettudományos módszer meghonosításával a társadalomtudományok területén. Azaz: a tudomány, vizsgálja bár a természetet vagy a társadalmat – a lényeget tekintve – szétválaszthatatlan. A szemlék létükkel, működésükkel mintegy deklarálni kívánták ezt.

A tudományos mozgalmakon kívül – ígéri –, a világpolitika eseményeit is figyelemmel kíséri, de: a történész nézőpontjáról. A külföldi szépirodalomnak csak nevezetesebb termékeiről szól, a hazait – viszont – rendszeres tanulmány tárgyává teszi kritikai szemléiben. Egyes művek helyett irodalmi irányokat, kiemelkedő személyiségeket vesz inkább bonckés alá. Munkatársait illetően: „gyűlpontja” kíván lenni a régibb tudományos erőknek, iskolája a fiataloknak.

Csengery, bátyjának írt leveléből tudjuk, új korszak kezdetét várta lapja indulásától tudományos és kulturális életünkben (1857. július 25.). Figyelembe véve Sina mecénási készségét és a munkatársul jelentkezők kvalitásait – joggal. Rangosabb szerzőgárda ritkán csoportosult még magyar folyóirat körül.

Politikai megfelelőjéhez hasonlóan, 1857 után – tehát a Budapesti Szemle indulásának első éveiben – részben éppen Csengery orgánuma körül – szerveződik kulturális életünket uraló szellemi-ideológiai tömörüléssé az {II-1-489.} „irodalmi Deák-párt”. A folyóirat tulajdonképpen az általuk képviselt irodalom- és tudománypolitikai elvek szócsöve. Köztudatunk mintegy harminc személyiséget tart nyilván mozgalmukhoz csatlakozottként: írókat, politikusokat, publicistákat, a társadalom- és természettudományok különböző ágazatainak művelőit; utalva egyben arra, hogy az irodalmi jelző itt a napjainkban használtnál tágabb értelemben vett, valójában egy szellemi-ideológiai csoportosulás minősítője. A volt centralisták játsszák ideológiai értelemben a domináns szerepet, főként történetének kezdeti szakaszán.

Az irodalmi Deák-párt történelmi funkciója az ötvenes-hatvanas évek fordulóján és a későbbiekben: a Deák személyéhez fűződő politikai koncepció irodalom- és tudománypolitikai következményeinek megfogalmazása, népszerűsítése. Közvéleményünk az 1859-es, osztrák szempontból vereséggel végződött francia–olasz–osztrák háború után, célszerűtlennek ítélve az emigráció próbálkozásait, fordul mind nagyobb várakozással Deák és a személyéhez asszociálódó politika felé. A fentiekből következően az „irodalmi Deák-párt” egy sajátos történelmi-politikai helyzet képződménye. A soraiba tartozók irodalom- és tudományszemléleti elveiket, történelmi funkciója állandó szem előtt tartásával módosítják-alakítják.

Történelmi-politikai megfontolások hoznak létre tehát belső konfliktusoktól korántsem mentes együttműködést olyan, számos kérdésben másként gondolkodó egyéniség között, mint a demokrata, de nem forradalmár Arany János, Erdélyi János és a nemesség vezette polgárosodás megteremtésén fáradozó Kemény Zsigmond, az empirikus Gyulai, a hegeliánus Greguss, a liberalizmus konzervatívba játszó változatát képviselő Salamon Ferenc vagy Hunfalvy Pál, aki az értelmiség, a parasztság, kézművesség irányításával véli a kapitalista Magyarországot létrehozhatónak.

A nemzeti érdekegyesítés politikájának további fenntartása közös törekvésük (ez a társadalmi problémák iránti lankadó figyelemnek és az elvi alapokon nyugvó kritikák, viták félretételének válik okozójává). Félelem egy újabb forradalom lehetőségétől. Ez mindannyiuk szerint esetleg a nemzet végső pusztulását vagy legalábbis – ami szemükben ugyanaz – a történelmi Magyarország széthullását jelentené, vagy a „történelmi jogok” eljátszását (Csengery, Kemény), a birtokos nemesség megsemmisülését (előbbiek, Eötvös). Járható útnak a Habsburg-ház és a magyarság 1848-as alapon történő megegyezését vélik. Egyáltalán: a „kiegyenlítődést”, a „súlyegyent” tekintik céljuknak a politika, a társadalmi élet, az eszmék és a tudomány legkülönbözőbb territóriumain. Ezt az elgondolást látszanak sürgetni az 1857 óta ismét jelentkező népi és nemzetiségi mozgolódások éppúgy, mint a birodalom sorozatos politikai, katonai, gazdasági kudarcai. Szellemi életünk népies-polgári, nemesi-polgári színezetű irodalmi és tudományos tendenciái a fentiek jegyében találnak közös nevezőre.

Deák ugyan sohasem vett részt közvetlenül kulturális életünk, tudománypolitikánk irányításában, ezt literátus-publicista elvbarátaira, mindenekelőtt az erre fölöttébb alkalmas Csengeryre bízta. Ám „intéző szelleme” az említett {II-1-490.} területeken az ötvenes évek végétől észlelhető. Nemcsak az akadémiai tagság és a különféle kulturális-tudományos vezető pozíciók elosztásában, mint arról Csengerynek barátaihoz, főként Gyulai Pálhoz írt, ismert leveléből (1858. december 16.) értesülhetünk, hanem sokszor szinte részletkérdésnek tűnő ügyekben is. Amikor Gyulai az emigrációban élő Jósika Miklós Regény és regényítészet (1859) című röpiratával szándékozik polemizálni, mind a Kemény szerkesztette Pesti Napló, mind a Budapesti Szemle elzárkózik írása közzététele elől. Csengery egyenesen „arbiterük”, Deák nemzeti egyetértést óvó kijelentésére hivatkozva (levele Gyulaihoz, 1860. február 11.). És nincs apelláta! Hiába érvel Gyulai Csengeryhez küldött válaszlevelében (1860. február 17.), cikke végül is csak „el nem kötelezett” lapban, Arany Szépirodalmi Figyelőjében jelenhet meg (1861. február 27., március 6.)

Tocqueville, Guizot-hoz, Mignet-hez, illetve Eötvöshöz és a centralistákhoz hasonlóan az 1848-as események után (elvetve korábbi mérsékelt rokonszenvét), a forradalommal szemben a fejlődés, a nemzeti-társadalmi egység hirdetője. Elhatárolják magukat a feudalizmustól, de hisznek (írásaik legalábbis ezt szeretnék sugalmazni) a társadalmi átalakulások megrázkódtatások nélküli, reformok útján való bekövetkezésében. A példa Guizot, de a másik eszménykép, Macaulay szerint is, az angol forradalom, amely idejében „be tudta fejezni önmagát”. Ők, illetve műveik lesznek e magas műveltségű, friss tájékozódású elit – a Budapesti Szemle szellemi arculatának kimunkálói – európai ideológiai modelljei. A róluk szóló írások (tanulmányok, emlékbeszédek, könyvismertetések) legalább annyira motiválják mindezt, mint a műveikből kölcsönzött vagy azok nyomán keletkezett, hazai viszonyok közé áthonosult gondolatok.

Guizot-val két nagyobb cikk is foglalkozik, Szalay Lászlóé (Guizot. 1858. 7–8. sz.) és Kecskeméthy Aurélé (Guizot, mint államphilosoph, 1858. 9–10. sz., 1859. 15. sz.). Tocqueville L’ancien régime et la Revolution (1856) című korszakalkotónak nevezett munkáját Eötvös József ismerteti (A nagy francia forradalom okai. 1857. 3. sz.). Macaulay jelentőségét a reá emlékező Trefort abban látja: „főleg a státusférfiút tanítja, miként kelljen az államban a catastrophákat kerülnie, miként kelljen, ha azok végzetszerűleg egyszer beállottak, azok között az államot vezetni, miként kelljen azok után az államot szervezni s a forradalom rossz s messze terjedő következésétől megóvni. És van-e az államtudománynak fontosabb feladata?” (Macaulay emlékezete. 1862. 44–45. sz.)

A Budapesti Szemle által manifesztált ideológiai koncepció másik forrásvidéke: a pozitivizmus eminens képviselőinek világnézeti-történetszemléleti írásai. A modellként választott Revue des Deux Mondes, a pozitivisták egyik korai szócsöve. Lapjain látnak napvilágot Littré, Renan, Taine tanulmányai, a modern históriai kutatásokról és célkitűzésekről számot adó közlemények. Ezek a Csengery által szemléletükben és ítéleteikben normatív tényezőként nyilvántartott munkák hol fordításban, hol kivonatolva olvashatók a Szemlében.

{II-1-491.} R. Várkonyi Ágnestől tudjuk: a pozitivisták művei idehaza jóval korábban ismertek magyar fordításaik vagy a róluk szóló hazai tanulmányok megjelenténél. Munkáikban kezdettől fogva, főként azonban az 1848-as párizsi forradalom proletár-megmozdulásai óta, központi helyet foglal el a forradalom, a fejlődés szerepének és természetének tanulmányozása. Meg kell ismernünk a forradalmak természetrajzát, hogy ne legyenek többé – foglalhatnók össze idevágó vizsgálódásaik legfontosabb célkitűzését.

Itthoni társadalmi viszonyaink számos ponton különböznek a pozitivista eszmék klasszikus hazájában, Franciaországban uralkodóktól. Ott a kapitalizmus fejlett, erős burzsoázia irányításával már megvalósult, idehaza a kezdeteknél tart, idegen hatalom béklyóitól nyűgözve, számottevő polgárság nélkül, egy stabilitását vesztett középbirtokos nemesi osztállyal a vezető szerepben.

Akad hasonlóság is. Franciaországban az erősödő proletariátus okoz gondot a hatalmon levő burzsoáziának, nálunk a kapitalista fejlődés útjára lépett nemzetiségek képzelik el jövőjüket a polgári Magyarország terveivel ellenkezőn, milliós jobbágytömegek elégedetlensége nyugtalanítja ezenfelül a polgárosodás hazai teoretikusait, s teszi különösen fogékonnyá a pozitivisták, érdekeivel nagyon is egybehangzó tanai iránt.

A nemzet, amely ifjúkorát a húszas-harmincas években élte, férfivá a forradalom veszte után lett (olvashatjuk a kortársak sokszor visszatérő hasonlataként), „férfiasodott” világszemlélete is. Ha a forradalmat előző évtizedek hazai reprezentatív megnyilatkozási formája a líra, Világos után a történet- és természettudomány áll az érdeklődés központjában, „ábrándképek” helyett valóságismeret. Forradalom utáni irodalmunkban, publicisztikánkban kiemelkedő szerepet kap a nemzeti önismeret-önbírálat fontosságának hangoztatása; hazai viszonyaink, teljesítményeink európai szempontú vizsgálata, megítélése.

Az „irodalmi Deák-párt” reprezentatív ideológiai-tudományos orgánumában – ennek megfelelően, főként az első esztendőkben – a történeti-nyelvészeti, természettudományi tematika primátusának lehetünk tanúi, a szerkesztő és elvbarátai tudatos elhatározásának következményeként. Csengery energikusan munkálkodik tudományszemléletünk realista igényű átformálásán (a tényszerű gondolkodás a „forradalmi ábrándok” leghatásosabb ellenszere!), számon tart, ismertet, közöl minden ilyen irányba történő hazai és külföldi kezdeményt.

A Szontagh Gusztáv fogalmazta „historiát és nem mythológiát” követelés a Budapesti Szemlében is napirendre kerül – és mindenekelőtt eredetkérdésünkkel kapcsolatosan –, csak taktikusabb exponálásban, mint az Új Magyar Múzeumban történt. A történet-írásunk korszerű fejlődésére jelentékeny ösztönzést gyakorló Csengery a problémához közelítve két szempontot tart szem előtt: őstörténetkutatásunk jelenleg inkább a kérdőjelek kitételénél (ezt hangoztatta Wenzel Gusztáv is az Új Magyar Múzeum azonos szándékú vitájában), és nem a tényekre építő bizonyításnál tart, munkája sikeréhez – {II-1-492.} közügyről lévén szó! – a felkészített közvélemény értő érdeklődésére van szükség.

Offenzívája nyitányát a Szemle mindenesetre kitűnően választotta meg. Lukács Móric élvezetesen, nagy felkészültséggel megírt esszéje Róma történetének legújabb kutatásairól (Róma régi történeteinek hitelessége és eredete. 1858. 5., 6. sz.) jelentős mértékben hozzájárult a század közepén keletkezett, a történettudomány fejlődésében új távlatokat nyitó kritikai-filológiai irányzat itthoni népszerűsítéséhez. Lukács írása nem kevesebbről tájékoztatja a latinos iskolázottságú, a római őstörténetet a magyarénál jobban ismerő értelmiségünket, birtokos nemességünket, tehát a Szemle feltételezett olvasóit, minthogy a kételkedésre, gondos mérlegelésre építő történettudomány a római történelem első négy-öt századát („mikben ez maga századokig hitt s vele együtt és utána annyi más nép és nemzedék”) a história országából száműzte s a mesék és költemények honába utasította.

Niebuhr forráskritikai munkásságát, a kritikai-filológiai vizsgálódások kezdeményét központba állítva, felvázolja az újabb kori római történetkutatás érvek-ellenérvek harcán át bontakozó történetét is. „De ne képzeljen magának az olvasó – írja végig saját történettudományi célkitűzéseinkre ügyelő írásában – dühös, mérges, személytsértő tollharcokat, minőknek, fájdalom, irodalmunkban nem egyszer tanúi voltunk. A küzdelem lovagias, sőt udvarias modorban foly, kiki elismeri, sőt magasztalja ellenfelének érdemeit, tudományát; törekvése csak oda céloz, hogy saját nézetének győzelmet vívjon ki!”

Lukács esszéje – szerzője szándékának megfelelően – hazai párhuzamokat ébreszt olvasóiban. Mintegy ösvényt vágva Hunfalvy Pál (A nyelvtudomány jelen állása. 1858. 7–8. sz.) és Csengery Antal tanulmányainak (A scythák nemzetisége. 1859. 20. sz.). Mindketten Csengery találóan választott mottójával – „elég neked Macedonia?” – őstörténeti kutatásaink művelésének színvonalát kívánják az egyetemes történet dimenzióiba emelni, az összehasonlító nyelvészet tényei, felmutatása segítségével. A természettudomány módszereitől és eredményeitől ihletett Hunfalvy azt is leszögezi: az összehasonlító nyelvtudománynak szigorú törvényei vannak, egzakt eredményekre törekszik, s nem találomra hasonlítgat össze különféle nyelveket; vizsgálódásai által „az illető népek legrégibb és legsajátabb szellemei történeteit vagy egészen újra meg lehet alapítani, vagy legalább tetemes hézagait kitölteni”.

Az említett írásoknak mintegy záróakkordja (legalábbis a Budapesti Szemle hasábjain s a szóban forgó tematika keretein belül) Hunfalvy Pál 1864-ben megjelent munkája, A magyarok eredete. (1864. 1. sz.). Az összehasonlító nyelvészet és a kritikai-filológiai irány metodikai elvei alkalmazásával megírt tanulmány nem látványos sikerre tör (hiszen ez – Lukács esszéje sem győzi hangsúlyozni – évtizedek, esetleg századok gyümölcse), hanem a realista igényű megközelítés útjait jelöli ki.

A művelődéstörténeti témák – az Új Magyar Múzeum hasonló jellegű közleményeinél már észlelt – domináns szerepe a Szemle természettudományi {II-1-493.} tárgyválasztásainál is tetten érhető. Éppúgy – mint egy másik, ezzel kapcsolatos jelenség – a hagyományos história témakörének tágulása, új diszciplínák, tudomány-, gazdaság-, technikatörténet stb. keletkezése. A magyar történetírás tájékozódóképessége – a Szemlében publikált írások tanulságaként is – európai szintű, a külföld minden ígéretes kezdeményére odafigyelő. Ranke külpolitikai erőviszonyok történelemalakító szerepére vonatkozó elmélete inspirálja például minden valószínűség szerint Szalay László diplomáciatörténeti tanulmányait (János király és a diplomatia. 1858. 4., 5., 6., 7–8., 11., 12. sz.) és Kemény Zsigmond külpolitikai szemléit (A dunai fejedelemségek. BpSz 1857. 1., A keletindiai kérdés. India története. 1857. 2., Keletindia kormányzási rendszere és a sepoy lázadás. 1857. 3. sz.)

A forradalom és a vele kapcsolatos társadalmi problémák iránti megkülönböztetett érdeklődésnek köszönhetően a szocialista, kommunista mozgalmak, ideológiák első, átfogó ismertetését a Budapesti Szemle lapjain olvashatjuk, Kautz Gyula tollából (A socialismus és communismus társadalmi rendszerei. 1861. 41., 42–43., 44–45., 46–47., 1862. 51–52. sz.). Polgári közgazdaságtudományunk első jelentős egyénisége, megállapítva, hogy szocialisztikus-kommunisztikus törekvések „historiai ismereteink kezdetétől fogva” léteznek, két részre osztva tárgyalja történetüket. Választóvonal a nagy francia forradalom: világnézetük ettől kezdve válik egyetemesebbé, a társadalomra nagyobb hatást gyakorlóvá. Munkájában ugyan Marx, Engels egyes műveire való hivatkozással is találkozhatunk, ismertetését mégis a francia kispolgári szocializmus képviselőivel, Proudhonnal zárja.

Kautz, aki távolról sem tartja tökéletesnek a kapitalizmus közgazdasági és társadalmi rendjét, igyekszik objektíven ítélkezni. A szocialisták, kommunisták tanításait „erjesztő hatásúaknak” minősíti. A társadalomtudomány és a gyakorlat számtalan olyan problémájára hívta fel a figyelmet, amely eddig nem tartozott azok vizsgálódásai körébe. Ám gyakorlatba átültetett elveik – véli – a legridegebb „tabula rasa”, nem segítene az emberiség bajain, sőt tetézné: tűrhetetlen kormány-despotizmusra, proletár-kényuralomra vezetne. A polgári társadalomnak – ebből következően – önmagából kell kitermelnie bajai ellenszerét.

A társadalom- és történettudomány diszciplínáival ellentétben, hazai lehetőségeinkkel számot vetve, természettudományi szakíróink továbbra is szakágazataik külföldi eredményei ismertetését, a természettudományos szemlélet népszerűsítését tartják feladatuknak. Ezek az évek a hazai természettudomány tájékozódásának, erőgyűjtésének esztendei, a századvég nagy magyar természettudományi és technikai sikereinek előkészületei.

Lyell fejlődéselméletébe – a föld története nem katasztrófák és geológiai forradalmak egymásutánja (mint Cuvier állítja), hanem a természeti erők lassú munkálásának históriája („a föld jelene nem egyéb, mint folytatása múltjának”), tehát érthető és megismerhető; a szerző Principles of Geology (1828) és Manual of elementary Geology (1838) című művei alapján – Szabó József, a magyar földtan első és nyomban európai formátumú egyénisége {II-1-494.} vezeti be a magyarul olvasót. Az ismertetés konklúziója: korszakalkotó elmélettel állunk szemben (Geológiai alapnézetek a folytonossági elmélet szellemében. 1858. 4. sz.).

Hogy Darwin műve (On the origin of species. 1859) megjelenésével csaknem egyidejűleg, szemléleti és tudományos jelentősége nyilvántartásával kerül köztudatunkba (Jánosi Ferenc: Új természetrajzi elmélet. 1860. 33–34. sz.), abban Robert Chambers magyar fordításban (1858) éppen csak megjelent műve, a Vestiges of the Natural History of Creation (1844) valószínűleg komoly szerepet játszik. Chambers Lyell elméletét felhasználó, Darwinra is ható műve természetesen nem kerüli el a Budapesti Szemle figyelmét sem. (A teremtés természettörténelmének nyomai. 1858. 9–10. sz.).

Csengery – sajtóhelyzetünket ismerve – már az indulást előzően tisztában volt azzal, hogy lapja nem lehet a szó klasszikus értelmében vett szemle, azaz: nem zárkózhat el teljesen bizonyos szakfolyóirati funkciók teljesítése elől. Deák Ferencnek és Korizmics Lászlónak készített tervezetében a „zenészetet és festészetet” (értsd: képzőművészetet) jelöli meg ilyenekül. („Míg külön zenészeti és festészeti folyóirat támad: a rovatokat is képviselné az e szakban fölmerült tehetségek által”).

Elhatározását megvalósítandó ad helyet – többek között – Bartalus István A magyar zene története (1864. 52–53. sz.) című cikkének. Bartalus a finn, török zenét hasonlítja egybe a magyarral, és állapít meg bizonyos rokonságot. Írása összehasonlító zenetörténeti kutatásunk első kísérlete. A diszciplina hazai ínséges voltából, s külföldi tájékozódásunk szegényességéből kiindulva közli Csengery az általa értékén fölül becsült francia irodalom- és művészetkritikus Planche Rubensről, Raffaelről, Michelangelóról, Leonardo da Vinciről, Rembrandtról, Coreggióról szóló írásait, Fáy István emlékezését hazai szobrászatunk első kiemelkedő alakjáról, Ferenczy Istvánról. Az előbbieknél azonban értékesebbek Henszlmann Imre és Ipolyi Arnold tanulmányai, A középkori építészet (1860. 30., 1861. 38–39. sz.), illetőleg A középkori emlékszerű építészet Magyarországon (1862. 44–45. sz.)

De: nemcsak a két említett tudományág szakfolyóirati funkcióit hordozta a Budapesti Szemle. Hasábjain látott napvilágot úgyszólván valamennyi szakmai orgánummal nem rendelkező diszciplína napilapokban nem közölhető, publikálásra érdemes tanulmánya (ez természetesen nem járt következmények nélkül). Olykor kisebb monográfiák kerültek olvasói elé: Szalay László értekezése például, a János király és a diplomatia nyolc, Szilágyi Sándoré (Erdély irodalomtörténete), Erdélyi Jánosé (A bölcsészet Magyarországon) két-két számnyi terjedelemben. A szerkesztő megkötése pusztán annyi volt: a nagyobb terjedelmű írások magyar társadalom- ill. történettudományi tematikájúak legyenek.

Arany folyóiratai, a Szépirodalmi Figyelő (1860–1862) és a Koszorú (1863–1865) létrejöttéig legjelentősebb irodalomtörténeti, -elméleti, kritikai írásainknak is a Budapesti Szemle a fóruma. Mintegy az előző évtizedben megjelent kritikai szemléi folytatásaként, Csengery adja közre Erdélyi János, {II-1-495.} irodalmunk legújabb jelenségeit az irodalomtörténet távlatából vizsgáló, máig jelentős cikkét, A legújabb magyar lyrát (1859. 16–17., 18–19., 20. sz.); Gyulai akadémiai értekezését, a Katona-filológiát megalapozó s a Bánk bán-értelmezésekben napjainkig tényezőként szereplő, Katona József és Bánk bánját (1860. 35–36. sz.), továbbá az alapvetőnek nevezhető, későbbi népköltészeti kutatásai kezdetét jelentő, Adalék a népköltészetünkhöz (1860. 30. sz.) című cikkét.

Arany János tudománytörténeti szempontból jelentős Zrínyi és Tassója (1859. 22–23, 1860. 24–25. sz.) az eredetiség kérdését vizsgálja. Mennyiben lehet napjainkban a világirodalomban akár a nagy költő is – eredeti? Ám amiről fejtegetéseiben ki nem mondottan szó van, az a korszerű társadalom élményanyagának, a korszerű társadalmi életanyag felhasználásának problémája. Az irodalmi Deák-párt, vagy irodalmi-esztétikai megfelelője, a népnemzeti irányzat önkéntes fegyelmét elfogadó Arany, éppen a fentiekből következően, nem reagál már Az elveszett alkotmány frisseségével társadalmi életünk aktualitásaira.

A Budapesti Szemlében jelenik meg Gyulai Pál Jókait támadó színibírálata (Dózsa György, színmű Jókaitól. 1857. 3. sz.), az „irodalmi Deák-párt” párttá szerveződésének egyik jelentős stációja. (A Szemlével párhuzamosan a Pesti Napló is valóságos kritikai hadjáratot indít Jókai ellen. 1857. november 6-án Greguss Ágost írása, a Dózsa György olvasható benne, 1858. január 8., 9., 13 és 14-én Gyulai Pál cikksorozata, az Egy kis pörpatvar. Jókai, aki romantikus regényművészete okán régóta szálka már mindenekelőtt Csengery, de a Pesti Napló köre más személyiségei szemében is (a romantika – felfogásuk szerint – közvetett módon a forradalmi szellem előkészítője lehet), most a nemzeti egység ellen vétőként kerül a vádlottak padjára. „Költői igazság helyett… a politikai éretlenségnek hódol” – hangoztatja Gyulai, „szeretere, egyesülésre, összebékülésre talán soha nagyobb szükségünk nem volt, mint jelenleg. Nem éljük a kölcsönös bizalom, szilárdság és összetartozás idejét, midőn a széthúzás bármi csekély példája is veszélyessé ne lehetne” – fogalmaz Greguss.

De: többről is szó van itt az egységbontó megbüntetésénél; támadásról és nem csupán védekezésről. Ezt a szerteágazó vitából (Jókai a Pesti Napló 1858. január 13-i számában válaszol) már a kortársak is kiszűrték. „Gyulai és Kemény összeesküdtek a magyar irodalom ellen” – írja a lényegében pro-kontra érdektelen Szegfi Mór, korábban már idézett Kritikánk, tudományunk és szépirodalmunk című cikkében. (Szépirodalmi Közlöny. 1858. január 31.).

A korszak eszménye a „súlyegyen”, „kiegyenlítődés”. „Ideál-reál” összebékítésén fáradoznak – ennek megfelelően – irodalmunk vezető teoretikusai (Arany, Gyulai) is, az előbbi domináns szerepe biztosításával. A népnemzeti irány, az „irodalmi Deák-párt” más exponensei (Salamon, Greguss) az ideál megkötések nélküli uralmát, az egyoldalú eszményítést (esetünkben a társadalmi problémák nemzeti érdekből kiiktatását) látják feladatuknak. {II-1-496.} A benne rejlő politikai radikalizmus „ártalmai” miatt vetik el, tartják járhatatlannak a realista epika francia változatát, példaképül az orosz, méginkább az angol regényt, mindenekelőtt Dickenst mutatva fel.

Irodalmi szemléjében (BpSz 1858. 4. sz.) Bérczy Károly azon töprenkedik: miért keresettebb nálunk a francia regény, mint az angol, holott Anglia regényirodalma „művészi szerkezet és erkölcsi irány tekintetében, messze – csaknem elérhetetlen távolságban hagyta maga után bármely más nemzet e nemű irodalmát”.

A francia regény, főként a Balzac iránti „népnemzeti” ellenszenv tipikus példája Salamon Ferenc Balzac műveiről szóló írása (Balzac összes művei. 1858. 6. sz. Irodalmi szemle). Salamon az „irodalmi Deák-párt” liberálisból már konzervatívba hajló képviselője, benne mintegy sűrítve, a jövőt jelzőn jelentkeznek mindazok a torzulások, amelyek majd az irányzatot jellemzik. Erénye – mondja Balzacról – a leírásokban s a lélek belső rajzában és magyarázatában áll. Ezzel szemben nem tud eszményíteni, regényei merényletek a morál ellen, rossz befolyással van a francia fiatalságra, materialista, regényeiben nem egy helyen találkozhatunk a szocialista eszmékkel.

Salamon nevéhez fűződik egyébként a Szemle hírhedt Petőfi-tanulmánya is (Petőfi újabb költeményei. 1858. 14., 16–17. sz.), amelyet köztudatunk – részben – az öregedő Gyulai Petőfi-értékelése koncepció-előzményként tart számon. Gyulai Petőfi politikai költészetének nem tulajdonít jelentőséget; Salamon nemtelen szenvedélyek felszítójának tekinti. Írásának tapintható célja (szinte rendeltetése): a nemesi liberalizmus forradalmi eszméktől való végleges elfordulásának sugalmazása.

A Deáknak, Korizmicsnak készült tervezet, nemkülönben a program (A Budapesti Szemle ügyében. 1857. 1. sz. 157.) a folyóirat közlendői műfaját is megjelöli: „eredeti cikkek”, „tudományos értekezések”, esszék. Az utóbbit definiálja is: „egész könyvek tartalmát, kritikai felfogással, szép alakban adván, a termékenyítő eszméket tömegestől ülteti át az irodalomba”. A magyar esszé bölcsőjénél állunk, s mint látjuk, a szerkesztő és elvbarátai informáló szándéka az esszé ismeretközlő formáját részesíti előnyben. A Budapesti Szemle esszéi a tudomány és kultúra eredményeiről egy vagy több mű alapján adnak számot (Tocqueville: L’ancien régime et la Revolution – Eötvös: A francia forradalom okai. 1857. 3. sz.; Lyell: Principles of Geology, ill. Manual of elementary Geology – Szabó József: Geológiai alapnézetek a folytonossági elmélet szellemében. 1858. 4. sz.), vagy egy diszciplína legújabb, legjelentősebb kutatásairól nyújtanak összefoglalót (Lukács Móric: Róma régi történeteinek hitelessége és eredete. 1858. 5., 6. sz.), mindenkor hazai viszonyainkra alkalmazott elgondolásokkal kiegészítve.

A Budapesti Szemle írásait forgatva arról is meggyőződhetünk: a magyar esszé születése nehéz vajúdási folyamat eredménye. Tanulmány, értekezés, esszé sokáig futnak egymás pályájára át-áttévedve, egymást is akadályozva útjukban. Kezdetben sajtókörülményeink is kedvezőtlenek (a Budapesti {II-1-497.} Szemle egyszerre revü és szakfolyóirat is!) e nagy érdeklődésel várt és Macaulay példája nyomán nagy ambícióval művelt műfaj számára.

Az elvárások a létrehozók célkitűzéseinél is nagyobbak a Szemlével kapcsolatban. Legyen ítélőszék, amely előtt mindenki meghajol. Emelkedjék egész kulturális és tudományos életünk fölé, higgadt, kritikus figyelemmel kísérve annak minden mozzanatát, buzdítva az arra érdemest, kárhoztatva a selejtet (Kalauz. 1857. augusztus 8.) Ezeknek az elvárásoknak a Szemle csak részben felelt meg. Csengery már 1860 elején arról panaszkodik Gyulainak: Eötvös, Kemény, Gyulai Pál, Szalay és Arany, „szóval, akik tudnak szépen és jól is írni, – nem írnak”, helyettük másod-, harmadrangú erőkkel kell beérnie (levele Gyulaihoz, 1860. március 28). Még inkább így lesz ez az Októberi Diploma megjelenése, az 1861. évi országgyűlés küzdelmei, politikai életünk megélénkülte után.

Magasabb politikai-ideológiai szempontok, a nemzeti egység balul értelmezett koncepciója az évtized közepére befagyaszt minden, a Szemle körül korábban tapasztalt élénkséget. Az a termékenyítő kritika, amely még az ötvenes években is Gyulai Pál, Erdélyi János, vagy Salamon és Greguss jóvoltából irodalmi életünk sajátja volt, mostanra megszűnt. A Budapesti Szemle Irodalmi Szemle rovata még a kritika címet is kerülgeti, a benne olvasható írások inkább ismertetések, mint bírálatok. Nincs egy fórumunk – panaszolja a kortárs sajtó –, amelyben szakember ítél minden megjelent irodalmi termék fölött. E kört a Szemle nem tölti be.

Kemény arra kéri Gyulait: bármit írjon lapjába, csak kritikát ne, Csengery szintén. „Úgy hiszem – írja Aranynak – nem kedvelik modoromat, kivált most a nemzeti egyetértés nagy napjaiban” (1860. augusztus 20.). Salamon történeti, Erdélyi filozófiatörténeti kutatásokra adta fejét, Gregussban a tudományszervező, a közéleti ember némítja el a kritikust. Arany lapjaival bajlódik, Ipolyi Arnold, a Hunfalvy-testvérek, Szabó Károly inkább a szakmai sajtó kínálta lehetőségekkel élnek. Eötvöst, Keményt, Szalayt a politika ragadja el, utóbbit akadémiai főtitkári tisztsége és korai halála (1864) is gátolja a közreműködésben. Szaporodó közéleti kötelezettségei miatt a szerkesztő sem tud már az ötvenes években tapasztalt intenzitással foglalkozni lapjával. Az önmaga által hirdetett koncepció, lám, így emésztette fel az irodalmi Deák-párt orgánumát.

A Budapesti Szemle első napvilágot látott számát Sina Simon bárónak ajánlja a szerkesztő. Az ő áldozatkészsége nélkül a folyóirat aligha jöhetett volna létre, s évekig elsősorban neki köszönhető további működése is. Ám Csengery – okulva Károlyi István gróf korábbi ajánlatából, egy létesítendő szemlével kapcsolatosan (szerkesszék „keresztény alapon”) – óvatos. A Pesti Naplóban közzétett felhívásában még ez áll: „értesülvén az általam tervezett irodalmi vállalatról [ti. Sina] önként megajánlotta a veszteség fedezését” (PN 1867. szeptember 6.). Biztosítandó egyszer s mindenkorra vállalkozása függetlenségét, a Szemle program-nyilatkozatában a dicsőítő sorokhoz már ezt is hozzáfűzi: „Annál nemesebb tett, minél inkább távol van tőle, irodalmunk {II-1-498.} előmozdításán kívül, minden mellékcél” (A Budapesti Szemle ügyében, 1857. 1. sz.).

Csengery három évre kérte Sina anyagi támogatását. Ez idő eltelte után – érvelt – a lapnak előfizetőiből kell megélnie. Méltánytalanság volna azt kívánni: a nemzet értelmiségének egy ember bőkezűsége tartson fenn egy folyóiratot. De: a birtokos nemesség – amelynek a Csengery-kör elképzelése szerint – a vékonyka értelmiségi, polgári réteg mögé olvasótáborként kellett volna felsorakoznia (hiszen csak realista, polgári műveltség elsajátítása révén válhat a kapitalizálódó Magyarország méltó vezető osztályává) – jóval kevesebbel is beéri. A politikai lapok, kalendáriumok jelentik szellemi igényei maximumát. Asszonyai, leányai – a kor kedvelt szóhasználatával – „mulatva vágynak okulni”. A szemle magasszínvonalú tartalma, igényes szerkesztése együttgondolkodásra, az „európai látpont” szem előtt tartására kényszerített, a nagyközönség körében éppen ezért csalódást okozott. Sokan az első számok átfutása után tudni sem akartak a következőkről.

600-an fizettek elő a Szemle indulását követőn; a kiadásokat – ezzel szemben – 1000 prenumeráns fedezte volna. 1858-ban – részben a rossz termés következményeként is – 290-en rendelik meg a lapot. 1000 forint a szerkesztő-kiadó vesztesége 1859 első felében.

Nehezíti a problémát, hogy olvasói nagy része nem folyóiratként, könyvként kezeli az orgánumot. Nem fizet elő rá, hanem utólag, könyvkereskedői úton vásárolja meg, a már megjelent számokat. Könyvnek minősül a könyvkereskedők érdekéből is, amelynek bevételével így csak az év múltával kell elszámolniuk. (Ha aztán fagy, aszály lohasztja a vásárlási kedvet – így történt ez, Gyulaitól tudjuk, 1866-ban is –, nyugodtan hivatkozhatnak arra: hitelezőik nekik sem fizetnek).

De: a szerzőket, a nyomdát nem lehet utólag, esetleg az esztendő végén, évek múltán fizetni. Pedig Csengery mindent megtesz a kiadások apasztására. Szebb, de olcsóbb papírt használnak fel, ez csökkenti a nyomtatás költségeit. A korrektúra tetemes részét, a szemle tartalmi-formai igényeinek meg nem felelő tanulmányok, cikkek „kiadhatóvá tételét” (magyarán: átírását) maga a szerkesztő végzi. Lónyay, Korizmics, Eötvös, Dessewffy és Csengery nem reflektálnak honoráriumra tanulmányaikért. A szerzők többsége – átérezve a vállalkozás hivatását – kisebb tiszteletdíjért dolgozik, mint az indulás esztendejében. Sina így is évenként mintegy 1000–1500 forintot fordít az anyagiak fedezésére.

Gond van a „magas pártfogással” is. Nem Sina, az alkalmazottai miatt. Üzleti ügyeiből kifolyólag Sina többnyire külföldön tartózkodik. Így adódik, hogy például Csengery 1858 augusztusában fölterjesztett elszámolására, csak decemberben folyósítják a kívánt összeget. 1860-tól megszűnik Sina anyagi támogatása. A lapok a Szemle végét jövendölik. Csengery nem hagyja magát: az Akadémiától eszközöl ki némi támogatást. („Szemlét sikerült kirántanom a bajból – írja 1860. június 18-án Gyulainak – mint már a lapokból is olvashatád”).

{II-1-499.} Útjaik szétválásának okát nem ismerjük. De barátaival folytatott levelezéséből feltételezhetjük: Csengery kezdeményezhette. Ő kezdettől fogva három évre kért anyagi segítséget, s roppantul bánthatta, hogy minden szerkesztői erőfeszítése, a Szemle külföldi mértékkel mért magas színvonala ellenére is, így a „sárban hagyta” a „generosa natio”, azaz az előfizető publikum. („Mondhatom, meguntam testemből-lelkemből! – írja Gyulainak – Csak szégyenlem abba hagyni”. 1860. március 28.).

1864-ben ismét a folyóirat bukásáról cikkeznek a lapok. Ezúttal Lónyay Menyhért jóvoltából egzisztál tovább. Lónyay tetemes részt vállalt a lap deficitjéből. 1865-től Csengeryvel együtt jegyzik szerkesztőként és kiadóként az új folyamát kezdő Szemlét. Az új folyam nem kisebb jelentőségű írással indít, mint Deák Ferencnek Csengery Antal közreműködésével megírt, Adalék a magyar közjoghoz címen ismertté vált tanulmányával. Deák Wenzel Lustkandl osztrák egyetemi tanárral vitázva, ragyogó érveléssel zúzza szét annak az abszolutizmus kori „jogeljátszás” hipotézisét felmelegítő elméletét, előkészítve egyben már az 1867-ben létrejövő osztrák–magyar megegyezés útját is.

1867-től ismét változnak a folyóirat viszonyai: kiadója ezentúl Ráth Mór lesz. „Ráth jelenleg a Szemle kiadója lévén – tudósítja Erdélyi Jánost Gyulai –, ki Csengerynek évenként bizonyos összeget fizet… Csak ily gazdálkodás mellett lehetett a Szemlét megmenteni. Csengery most már csak szerkesztő, de sem kiadó, sem expeditőr” (1867. április 8.).

Gyulai 1862 óta legfontosabb munkatársa, segédszerkesztője az orgánumnak. 1865-től lényegében ő szerkeszti a Deák számára mind nélkülözhetetlenebbé váló Csengery helyett a Budapesti Szemlét, amely 1869-ben fejezi be működését.

Az értő kortársak folyóirat-irodalmunk „epochális tüneményeként” tartják nyilván a Szemlét; előfizetői aspektusból tekintve egyetlen szóval minősíthetjük tizenkét évi létét: tengődés. „A Szemlének soha sem volt oly kevés előfizetője, mint most” – ezt a mondatot Csengery, Gyulai baráti, munkatársi levelekre, megkeresésekre válaszolva, minden esztendőben leírja.

A cikke ügyében eljáró Szabó Károlynak Gyulai üzen: Csengery „nem tudja fog-e folyni a jövő évben szemléje” (1863. augusztus 15.). A magyar filozófiai gondolkodás múltjának máig forrásértékű tanulmányát, A bölcsészet Magyarországon címűt Csengery lapjában kezdi közölni folytatásokban Erdélyi János. A további fejezetek publikálása felől érdeklődőt Gyulai semmi jóval nem biztatja: „Ami azt a kérdést illeti, folytassa-e ön a Szemlében a Bölcsészet történetét, Csengery erre még most semmit sem felelhet. Nem bizonyos vajon folyni fog-e a jövő évben a Szemle” (1866. július 17.) Patrónusok nélkül a lap – amint azt a fentiek is bizonyítják – aligha létezhetett volna.

Az előbb elmondottaknak talán ellentmondani látszik az a lapokban meglehetősen egyöntetűen konstatált tény: az olvasóközönség olyan támogatásban részesíti a Budapesti Szemlét, amilyennel eddig nálunk még tudományos {II-1-500.} folyóiratok nem rendelkeztek. S valóban, ha néhány gazdasági válság, politikai izgalmak sújtotta esztendő prenumeráns-apályát leszámítjuk, akár előfizetés, akár a könyvkereskedőknél való vásárlás útján 5–600 olvasója mindig akadt a folyóiratnak. Csengery Ráth Mórnak írt levelében cáfolja is a lapok egy része állítását, amely szerint a Szemle megszűntét az olvasói érdektelenség indokolja, mondván: „A ’Budapesti Szemle’ körül egy évtizeden át végre is állandó előfizetők egy kis serege csoportosult”. (1870. április 15.)

Ám Csengery, aki szerkesztői feladatának nem a már meglevő ismeretterjesztő folyóiratok újabbal tetézését, hanem az európai és hazai tudományosság legfrissebb eredményeinek prezentálását, a művészetek és a tudományok új irányainak bemutatását tartotta; mindennek személyi és anyagi feltételeivel is tisztában volt. Orgánuma köré – mint programjában is olvashatjuk – irodalmunk, tudományosságunk legjobb erőit kívánta egybegyűjteni és közreműködésüket olyan mértékben honorálni, „amely – fáradságuk jutalmazását nem is említve – tudományos eszközeik egy részének beszerzését elősegíti”. Eddigi tudományos folyóirataink munkatársai – ezzel szemben – többnyire tiszteletdíj nélkül publikáltak és publikálnak. Ennek a célkitűzésnek patrónus nélküli véghezvitele, az olvasóknak az említettnél sokkal jelentősebb támogatását igényelte volna, ez nem történt meg, ez okozta a Szemle évről évre kísértő deficitjét.

A szerkesztő igényessége szabta meg a honoráriumok mértékét is. Nem a terjedelem, a feldolgozás módja és értéke („kritikai felfogással, szép alakban”), továbbá a szerző jelentősége, súlya szerepelt a díjazás kritériumaként. Néhány példát az elmondottakra: Arany János Zrínyi és Tasso című tanulmányának első része (1859. 22–23. sz.) 2 ív, 3 lap terjedelem, Csengery 68 forintot fizetett érte, a folytatása (1860, 24–25. sz.), 2 ív, 3 lap: 70 Ft; Hatvani [Horváth Mihály] Hedvig királynő című közleménye (1859. 21. sz.) 1 ív, 9 lap honoráriuma: 46 Ft.; Kautz Gyula dolgozata, Nemzetgazdasági eszmék és elméletek története (1859. 21. sz.) 2 ív: 50 Ft, a folytatása (1860. 26–27. sz.) 1 ív 4 lap: 37 Ft; Brassai Samu írása, A természettan szelleme és újabb iránya (1859. 22–23. sz.) 1 ív, 4 lap: 38 Ft; Almási Balogh Pál cikke, Látogatás Belgiojoso hercegnőnél Párisban (1859. 22–23. sz.) 1 ív, 2 lap: 38 Ft. Mert pénzügyi viszonyai nem javultak, később a honoráriumok mérséklésére kényszerült a lap. Erdélyi János már említett, A bölcsészet Magyarországon című cikksorozatáért (1865. 10., 1866. 11., 12–13., 14–15., 16–17. sz.) ívenként 25 Ft-ot kapott (l. Gyulai Erdélyihez írt levele, 1866. december 5.). De: még ez a díjszabás is felülmúlta az akkor szokásban levőt. A Török János szerkesztette Kelet Népével kapcsolatban már szó volt róla: a kiadók az ötvenes években 20–25 forintot fizette ívenként és az évtized végére még ennyit sem.

Szemben az előfizetők mérsékelt érdeklődésével a sajtó mindvégig kitüntető figyelemmel kísérte a Szemle működését. Igaz, lapjaink egy része nem áldoz rá többet glosszányi terjedelemnél: figyelmébe ajánlja olvasóinak, ismerteti {II-1-501.} tartalomjegyzékét, hangoztatja színvonalas és változatos voltát, korholja viszonylag gyéren szállingózó előfizetőit. De: folyóirataink többsége még ezzel sem dicsekedhet. Azután időről-időre tartalmas, hiányosságait sem kímélő bírálatokat is olvashatunk a Szemléről: a Pesti Naplóban, a Magyar Sajtóban, a Budapesti Hírlapban vagy a folyóiratokban is.

A Vas Gereben szerkesztette Képes Újság „kritikája” éppen kuriózum volta miatt érdekes: „A Csengeri [!] által szerkesztett buda-pesti szemle XVIII–XIX. füzetei is megjelentek, több tudományosnak látszani akaró, és végre, egy sok epével, de semmi tudományossággal írt cikket hozván” (1859. július 24. Irodalom).

A támadásra a klerikális Tanodai Lapok válaszol, megállapítva, hogy ez a kettős szám legjobb tanulmányának, az Erdélyi János írta, A legújabb magyar lyrának szól, „melyben néhány fiatal költő jól mutató tükör elé állítaték”. (1859. augusztus 18.). Arra inti a glossza szerzőjét, Thaly Kálmán „magasb intézeti tanulót”, a későbbi történészt, sokat kell még addig tanulnia, amíg Erdélyi János vitapartnere lehet.

Ám ez a hang egyedülálló a Szemle irányába. Dúlhat a harc az évtizedfordulón a Pesti Napló köre és az irodalmi ellenzék, Gyulai Pál, illetőleg Vajda János és Zilahy Károly között; Vajda lapjai, a Nővilág és a Magyar Sajtó mindig az értéknek szóló elismeréssel írnak Csengery folyóiratáról, ha olykor egy-egy írásával – mint például Vajda Salamon Ferenc Petőfi-tanulmányával (Házikönyvtár. Nővilág 1859. január 2.) – vitába is szállnak.

Tehertételei, hiányosságai ellenére, felvonultatott munkatársai, napirendre tűzött témái, modellként választott eszméi okán, a Budapesti Szemle sajtótörténetünk legkiválóbb teljesítményei sorában regisztrálható. Önmagából következő keretei és korlátai között polgárosodó művelődésünk tiszteletreméltó kísérlete.

Évről évre lassan, de süllyedő színvonala, tematikai szűkülése, irányadó munkatársai visszahúzódása, elkedvetlenedése, jelentől elfordulása, politikai-tudományos életünk kiegyezés táján történő átrendeződésének természetes következménye. Tudományos életünkben felerősödnek a konzervatív-nacionalista, romantikus-idealista tendenciák. Csökken az igény az európai szintű tájékozódás, az egyetemes értékkategóriák normává emelése iránt. A leendő polgári Magyarország vezetőerejének vélt középbirtokos nemesség felhígult liberalizmusa, szólamos nacionalizmusa, provincializmusa inkább kiábrándító, mint munkára serkentő közeg egy olyan orgánum működése számára, amilyennek Csengery és társai indulásakor és létezése első éveiben a Budapesti Szemlét képzelték.

{II-1-502.} IRODALOM

Révész Kálmán: Lugossy József levele Révész Imréhez (1850). = ItK 1900. 101–102. – A magyar akadémia… = MH 1850. szept. 12. – ÚjMMúz = PN 1850. aug. 17. 132. sz. 3. – [Mérleg jel]: Szépirodalmunk a forradalom után = PN 1852. okt. 17., 783. sz. – Toldy Ferenc: Előszó és újévi elmélkedés a szerkesztőtől. = ÚjMMúz 1854. 1., 3. – Toldy Ferenc: Szerkesztői zár- és búcsúszó. = ÚjMMúz 1860. II. 455. – Tóth András: Toldy Ferenc és tudományos közéletünk 1849–1860. = EKÉvK V. 1970. Bp. 1971. 351–371. – Török János: „Kelet népe”. = MS 1856. jún. 13. 136. sz. – Török János: A magyar irodalom történetéhez. „Kelet népe”. = MS 1856. máj. 16. 110. sz. – „Deus pro nobis, quis contra nos?” = KN 1856. I. III. Megjelent közelebbről: „Kelet népe…” = BH 1856. aug. 24. – [Csengery Antal]: A Csengery által szerkesztett Budapesti Szemle programja. = MS 1857. jún. 10. 131. sz. – Jókai M[ór]: A tudományos irodalom újabb előhaladása nálunk. Szépirodalom és tudomány. Csengery „Budapesti Szemléje” és a népszerű irodalom. = MS 1857. jún. 9. 130. sz. 257., és Cikkek és beszédek. 4. k. Bp. 1968. 396–399. – [Salamon Ferenc] S. F.: A „Budapesti Szemle”. = PN 1857. jún. 5. 127. sz. – Irodalom = PN 1861. szept. 13. – [Gyulai Pál] -g.: Budapesti Szemle = SzépirodF 1862. júl. 24. 12. sz. 179–182. és Kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye. 1850–1904. Bp. 1927. 127–130. – Gyulai Pál: Budapesti Szemle = Ko 1863. 14. sz. 330–332. és Kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye 1850–1904. Bp. 1927. 169–173. – Gyulai Pál: Budapesti Szemle = Ko 1864. 10. sz. 234–235. és Bírálatok, cikkek, tanulmányok. Bp. 1961. 88–90. – Csengery Antal: A Budapesti Szemle megszűnése. = Összegyűjtött munkái. 5. k. Bp. 1884. 449–450. – Lukinich Imre: A Budapesti Szemle történetéből. = MBiblSz 1925. 223–226.