2. A KELET NÉPE, HAZÁNK

Csengery Antalt a sikertelen kísérletek nem csüggesztették. Lankadatlanul munkált régi terve, a „revue” létrehozásán. Elvbarátai (Eötvös, Szalay, Kemény, Gyulai) aktív támogatása mellett, az idő is neki dolgozott. 1856-ban abszolutizmus kori kulturális életünk gáláns pártfogója, Károlyi István gróf, akinek Eötvös beszélt elképzeléseikről, ajánlotta fel segítségét. A Szent István Társulat egyik hangadó személyiségeként, 4000 pengőforintját azzal a kikötéssel bocsátotta volna a vállalkozás rendelkezésére: szerkesszék azt „keresztény alapon”. A korszerű tudományszemléleti elvek talaján álló Csengerynek mindez természetesen nem volt kedvére. „De tudod – írja a „keresztény alapról” Gyulainak – mit teszen ez azok szájában, akiknek befolyása alatt áll ama jó gróf… ami a hagyományokba ütközik, nem keresztényi. A geológia istentelen tudomány, mert máskép adja a föld alakulását. Az astronomia sem bírja tetszésöket, mert hiszen több ezer évet tesz föl, míg egyes csillagokból leérkezett ide a világosság, mint amióta e világ fenn áll. A nyelvek egyetlen törzsből erednek, s aki urálaltáji stb. nyelvről beszél, eretnek… Hát az újabb történeti nyomozások?” (1856. május 20.).

Csengeryvel szemben a Magyar Sajtó szerkesztői tisztéből már elmozdított Török Jánosnak nincsenek ilyen természetű skrupulusai. Amit szemléjét létrehozandó művel: a szélhámosság magasiskolája. Értesülve a történtekről azonnal meghirdeti revü-tervét, a Kelet Népét (1856. április 24.). Ő csak {II-1-482.} „kezelője” (értsd: „pénztárnoka”) óhajt lenni a vállalatnak – ígéri álnokul – a szerkesztést „okosabbakra” bízná. Tervével először Eötvöshöz lohajt, őt véli legkönnyebben meggyőzhetőnek. Ám Eötvös Csengeryhez utasítja. Töröknek ez nincs ínyére. Inkább Keményhez fordul, arra kéri: tarthassák meg alakuló megbeszélésüket a báró szállásán. Kemény reááll. Török ezután Eötvöst, Kemény, Csengeryt és társait Eötvös és Kemény nevében hívja meg lapalapító-tanácskozásaikra.

Csengery nem tágít. Ő a szemléleti egység, méghozzá a modern, polgári szemlélet alapján létrehívott orgánum híve, semmit sem vár az „irodalmi fúzióktól” (jó oka van rá az ötvenes évek irodalmi, kulturális lapalapításait tekintetbe véve). Az értekezlet tehát nélküle ül össze, és úgy, hogy Eötvös és Kemény nem ismerik távolmaradásának okát. Kemény kijelenti: szükségesnek látja egy revü megteremtését, de közreműködését feltételekhez köti. A lapot ne Kelet Népének nevezzék, ne Török, hanem szerkesztő bizottság irányítsa, Eötvös, Szalay, Csengery közreműködésével. Programját a szerkesztő bizottság dolgozza ki Török helyett, az kezelje továbbá pénzügyeit is. Magyarán: Törököt kényszerből megtűrik ugyan, de csak periférikus szerepkörben. Amikor pedig kiderül, hogy Csengery közreműködése – amiről Török Eötvöst is, Keményt is biztosította – valótlanság, az említettek, a velük azonos célokért fáradozókkal együtt, végérvénnyel hátat fordítanak a vállalkozásnak („De ugyan miért állanak szóa Törökkel Eötvös és Kemény – kérdi Csengeryt Gyulai – miután tudják, hogy mindig compromittálja őket?” 1856. május 23.).

Török azonbn nem adja meg könnyen magát. 1856. május 1-én – ügyesen fogalmazott kísérőszöveggel – fényes névsort tesz közzé a Magyar Sajtóban, felsorolva mindazokat, akiknek közremunkálását „részint már megnyerte, részint megnyerni óhajtja” szemléje számára, természetesen Csengery, Eötvös, Kemény, Szalay neve is az előszámláltak között olvasható.

Csengery Nyilatkozatban (PN 1856. május 3.) tiltakozik: Töröknek sem oka, sem joga nincs őt a szerkesztő bizottság tagjaként emlegetni. A Pesti Napló egyik közleménye Szalay László és Eötvös nevében cáfol (1856. május 7.). Kemény „indiscretnek”, valótlannak bélyegzi Török tájékoztatását. Csak Eötvös, Szalay és Danielik beszélik le a nyilvános válaszadásról.

Török ezzel szemben tovább ügyeskedik. A Pesti Napló – írja az elhangzottakra válaszul – csak személyes ellenszenvét leplezi, midőn úgy tünteti föl, mintha „több jeles írónk” is ellene volna a Kelet Népe tervének, amely végül is a java magyar szellemi erő összpontosítására törekszik (A magyar irodalom történetéhez. 1856. május 11.). Ezt követően Bécsbe távozik a szerkesztő-aspiráns. 15 000 pengőforint szubvencióért folyamodik az ott időző magyar püspökhöz. Lapját – érvel – amely már élvezi kulturális életünk kíválóságai támogatását, a katolikus érdekek orgánumává teszi, ha a kért összeget megkapja. Nincs szerencséje! Az egyháznagyok informátora Danielik János. Ő pedig – ismeri Törököt.

A fentiek mind szélesebb körökben elterjedése nem éppen ígéretes ajánlólevél {II-1-483.} az induló Kelet Népe számára. Nem csalogató a szerkesztő neve, személye sem. Gyulai Pál „irodalmi aljasodásunk személyesítőjét” látja benne, aki – Pompéry János szerint – „a mézet éjedényben is képes az olvasónak nyújtani”. S az ő – bizonyára személyes indulatokon is felforrósodott – véleményükkel a kései történész, Angyal Dávid sem száll perbe. Legfeljebb finomabban fogalmaz, mondván: „Zilált pénzügyei eltompították érzékét tollának méltósága iránt!”

Török szerkesztői kvalitásai – szerencsére – felülmúlták morális habitusát. Ha nem is sikerült olyan, a szellemi nézetazonosság talaján létesült, magas színvonalú orgánumot teremtenie, mint amilyet Csengery óhajtott, a Kelet Népe mindenképpen a java kísérleteink közé sorolható. Irodalmi-tudományos veretéről jeles szerzők gondoskodtak (csakúgy, mint a Török által szerkesztett Pesti Napló vagy Magyar Sajtó működése idején). „Rámenőssége” (plasztikus rajzát éppen Aranynál olvashatjuk, Tompához írt, 1853. május 23-án kelt levelében), az idők kedvezőtlen volta („Tekintse őt élesztőnek a tésztában – írja Gyulainak Greguss – és az is kell” [1856] június 29.) lendített ügyein? Okunk van hinni: – egy sereg más tényezővel együtt – mind a kettő.

A szerkesztő „rámenőssége” prenumeránsai toborzásában is megmutatkozik. Pesty Frigyesnek, a Temesvárott élő jeles történésznek, egyszersmind a Török-féle Magyar Sajtó vidéki levelezőjének 4 példányt küld „revue”-jéből. „Nem kételkedhetem – írja –, hogy a csanádi Püspök, gymnasium és Magyarbirtokosok [a] Bánságban összesen 4 példányt elvállalnak”, az ötödiket Pestynek ajándékozza (Bécs, 1856. december 22.).

Jól számított. A Kelet Népe 3. számától fogva – „beérkezésük sorrendjében” – közli előfizetői névsorát (a 4. számmal megszűnvén a lap, nincs folytatása a névsornak sem, jóllehet feltételezhető: több példány talált gazdára az itt rekonstruálható 326-nál). A prenumeránsok között 23 római katolikus főpap, további 60 katolikus lelkész, tanár, oktatási intézmény vagy egylet, 50 arisztokrata, földbirtokos, 53 értelmiségi, 3 munkás vagy iparos, illetve a Nemzeti Kaszinó és a debreceni Református Főiskola található. Az arisztokraták közül Sina Simon báró 25, Széchenyi István gróf jószágigazgatója 12, Esterházy Pál herceg 10, Mikó Imre gróf 5 példányt rendelt.

Ha nem is lett olyan mértékben a „katolikus érdekek orgánumává” a Kelet Népe, ahogyan azt szerkesztője szerette volna, vagy legalábbis említett folyamodványában feltünteti (mértékadó személyiségei – láttuk – nem akarták magukat látványosan Török mellett elkötelezni), prenumeránsai jegyzéke mégis beszédesen bizonyítja: a lapot elsősorban a katolikus egyházi körök tekintették magukénak, és feltehetően az előfizetők névsorából következtethetőnél aktívabb mértékben. Erre utal szilárdnak tetsző anyagi bázisa, szerzőinek juttatott gáláns honoráriuma (Kautz Gyulának 30–35 forintot ígér, Egressy Gábornak 40 forintot fizet ívenként – levelei tanúsága szerint – a Kelet Népében közreadott tanulmányokért; akkor, amikor a kiadók 20–25 forintos tarifával dolgoztatnak és az évtized végén még ezt is alábbszállítják).

{II-1-484.} De: a Kelet Népe a fentiek ellenére sem igazolja Csengery idézett, jogosnak látszó aggodalmait („ami a hagyományokba ütközik nem keresztényi. A geológia istentelen tudomány, mert másképp adja a föld alakulását”). A konzervatív erők béklyózó jelenléte ellenére, az egyház kebelén belül is számosan vannak, akik a természettudomány felfedezései és az egyház hittételei közötti hídépítéssel próbálkoznak (nem utolsósorban az utóbbi ideológiai hegemóniája biztosítása érdekében) állást foglalnak a szabad tudományos kutatás, az empirizmus mellett is. A klerikális ortodoxia éppen az ötvenes évek viszonyai között kénytelenül bizonyos koncessziókra. Török ezt a rést látszik kihasználni részben a szemle típusú lap szemléleti követelményei, részben a tilalomfák óvatos szem előtt tartásával.

Az ötvenes években – említettük már – Európa-szerte és Magyarországon is a paleontológia és a geológia új eredményei állnak a szellemi-tudományos érdeklődés középpontjában. Művelésük, a velük való foglalkozás egyet jelent a növényi és a biológiai fejlődés gondolatának elfogadásával, valamint a fejlődéselmélet történetszemléleti következményei levonásával. A konzervatív egyházi körök, folyóiratuk, a Religio hasábjain és más fórumaikon elvetik a biológiai és történelmi fejlődés gondolatát, és a bibliai teremtéstörténet megdönthetetlen érvényűsége mellett szállnak síkra.

A Kelet Népében megjelent A föld- és őslénytan viszonya az ember-nem eredetéhez (2. sz. 332–362.) című cikk e megélénkült hazai érdeklődéssel számol: a geológia és a paleontológia felfedezései és a hozzájuk kapcsolódó elméletek rövid, népszerű ismertetése, William Usher könyve, a Types of Mankind („az emberiség képletpéldányai”) egyes részletei „magyarításával”. Szerzője, Schvarcz Gyula, a későbbi neves történész és kultúrpolitikus, a cikk keletkezésekor még a pesti piarista gimnázium utolsó éves diákja. Talán felesleges mondanunk, hogy írása a fejlődéselmélet talaján áll, több helyen a dogmatikus szemlélettel is szembeszállva. A várható támadások ellenében védelmül egy anekdotát ragad: „A Korán hirdeti, hogy a világ két nap alatt teremtetett, s Omár, a ’tudós’, ki egy hosszadalmasb időszakot mert fölemlíteni, hazáját odahagyva futni kényszerült, – menekülni a meggyalázás elől, nehogy véleményezését majdan szégyenteljesen kelljen visszavonnia. Szerencsére, hogy kissé fölvilágosultabb állapotok közt adatott élnünk”.

Török céltudatosan törekszik lapját mind tartalmi, mind formai értelemben színvonalas szemlévé változtatni. Jelentékeny rész illetheti ebben a történész-archeológus Paur Ivánt is, akit segédszerkesztőként vesz maga mellé (l. Török Egressy Gáborhoz írt, 1856. júl. 11-i keltezésű levelét). A négy számot és egyetlen évfolyamot ért Kelet Népe a tudományok egészét igyekszik látókörében tartani, áttekintő, ismertető-értékelő tanulmányokat közreadni egy-egy szakágazat hosszabb-rövidebb működéséről, frekventáltabb problémáiról, többnyire jeles, modern gondolkodású tudósok, publicisták tollából (Wenzel Gusztáv: Magyar történelem vagy történetkutatás, történettudás és történetírás Magyarországban 1856. 1., 2. sz.; Hegedűs Lajos: A magyar jogirodalom fejlődése 1850–1856. 1., 3. sz.; Xántus János: A Comanchek – {II-1-485.} Indus-törzs Amerikában. 4. sz.; Külföldi irodalmi szemle. 2. sz.; Hunfalvy János: Földtani tanulmányok. 4. sz.; Falk Miksa: Politikai tájékozódás. 2., 3. sz. stb.).

Nem törekedve a Kelet Népében megjelent tanulmányok, közlemények lajstromozására, néhány mégis megérdemli fokozottabb figyelmünket. A Toldy Ferencé például, A Magyar Akadémia körül (1. sz.). Alkalmat megírására az Akadémia működésének negyedszázados évfordulója szolgáltatott. Számadás és előretekintés is egyben – ennek megfelelően. Időszerűségét csak növeli az a tény – és a cikk szerzője erről rögtön a bevezetőben szól –, hogy országszerte keveseknek van helyes fogalma az Akadémia tényleges feladatáról. Toldy pontosan látja – és a polgári célkitűzésekhez alkalmazkodón állapítja meg – az Akadémia szerepét, helyét a tudományos fejlődés újabb szakaszában. A tudományos centralizáció híve. A feladatát korszerűen értelmező Akadémia irányító tevékenysége mellett válhat a tudomány társadalmat alakító tényezővé. Főként a történet- és természettudományok terén tartja nélkülözhetetlennek tudományszervező és -irányító szerepét. Más a helyzet a szépirodalmat illetően. Az Akadémia „gondoskodása” – francia, német példák bizonyítják – inkább bénító, mintsem lendítő erő. Nincs másként az évtized végére, még inkább a hetvenes-nyolcvanas évekre nálunk sem. Toldy tehát előre észlelte a veszélyt. A hazai tudományosság fejlesztésében, a színvonalas ismeretterjesztés előmozdításában és a külföld eredményei közvetítésében jelöli meg az Akadémia működésének hármas célját.

Kautz Gyula – aki ez időben a nagyváradi jogakadémián a nemetgazdaságtan rendes tanára – a „kapitalizmus főpapjáról”, Adam Smithről közöl tanulmányt (Smith Adam és az újkori nemzetgazdászattan. 1. sz.). Az ipari kapitalizmus bibliájává lett művet, az An Enquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations-t (1776), a 18. század „világérdekű” munkái – Vico, Montesquieu, Linné, Rousseau, Kant alkotásai – jelentőségével méri. Keletkezésének körülményeit és utóéletét vizsgálva megállapítja: a szabadelvű közgazdasági vizsgálódások Smith felléptével emelkedtek tudományos színvonalra. A korában felszabadító hatású elmélete lefektette a gazdasági gondolkodás logikai módszerének alapjait, amely létrehozója következtetéseit is túlélte.

A korszerű polgári közgazdaságtudomány igényével gondolkodó Kautz Smith művének fonákjai fölött sem huny szemet. Az – konstatálja – a nemzeti javak termelésére, előállítására összpontosít csupán, és nem foglalkozik a termelő néposztályok részesedésével a termelt javak élvezésében. Állam és nemzet rendszerében „ideig-óráig állami szövetségbe lépett egyének tömege”. Smith „félszegségei” és az azóta keletkezett problémák korrigálására követői nem fordítanak figyelmet – érjük tetten érvelésében a két irányba hadakozó polgári teoretikust – alapot szolgáltatva így részben a kommunisták, részben a feudális rendhez szítók izgatásainak.

Greguss Ágost írásainak (Általános észrevételek legújabb szépirodalmunk körül. 1. sz.; A nevezetesb tüneményekről legújabbkori regény- s beszélyirodalmunkban. {II-1-486.} 4. sz.) találó megállapításai, kitűnő részletmegfigyelései és árnyalt irodalomszemlélete mellett az ad különleges érdekességet, hogy ezek egy nagy reményekre jogosító kritikusi pálya hattyúdalai. Gregussban a politikai szempontokra ügyelő közéleti ember, a tudós, főként a hatvanas évektől kezdve nem biztosít helyet a kritikusnak.

Erdélyi Jánoséval rokon nézőpontú szemléje szépirodalmunkról kíván áttekintést adni. A történelmi fordulatok utáni irodalmi-kulturális állapotok jellemzője – írja – a gyűjtés, terjesztés, tájékozódás stádiuma. Míg a forradalom előtt irodalmunk „arisztokratikus, kirekesztő” volt, most „demokratikus, befoglaló”. „Az irodalom megnyílt a népnek, mely megnyílt Európának”. Ennek következménye a népszerű, az ismeretterjesztő irodalom fellendülése.

Ám a gyűjtés keresést föltételez – vonatkoztatja diagnózisát most már kizárólag szépirodalmunkra –, a keresés tétovázást. A tétovázó keres és példányokra talál, melyeket utánoz. Minél tájékozatlanabb valamely kor saját teendői körében, annál erősebben fog terjedni az utánzás kórja. A „művész” név a forradalom utáni időszakban csak Aranyt és Keményt illeti. Közülük is mindenekelőtt Aranyt, korának legkifejezőbb költőjét.

Jelenkori irodalmunk reprezentatív műfaja a regény – állapítja meg. Közös vágyainkat, egyes fennálló intézmények fonákját, a társadalmi változtatások szükségét vagy legalább lehetőségét az irány regény; a múltat a jelennek, jövőnek – a jelen bevezetése, alapjaként – a történeti regény tárja fel. Esztétikai egyenértékűségük elismerése mellett – valószínűleg a nemzeti egységpolitika irodalmi koncepciója következményeként (amely a társadalmi tematikát a nemzetinek rendeli alá) – a történeti regény elsősége mellett foglal állást.

Regényíróinkról szólva, Jósika irodalomtörténeti jelentőségét abban látja, hogy ő teremtett közönséget a magyar regénynek, megnyerve olvasóul a művelt rétegeket is. Jókairól, a „közönség kedvencéről” megállapítja: újabb regényeiben, az Egy magyar nábobtól kezdve a realizmushoz közelít, elhagyva az alakok „valószínűtlen túlképzelmi körrajzát”. Keményről megjegyzi: a közönség inkább csak tiszteli mint olvassa. Regényei voltaképpen lélektani búvárlatok, amelyekben – észleli hibájaként – „az igazság szépsége győz a szépség igazsága fölött”.

Szóvá teszi forradalom utáni regényeink szerkezeti pongyolaságát, „eltárcásodását”. Okát az előzetes hírlapi publikálásban (Jókai), illetve a francia regény destruktív hatásában látja. Tanulmánya kritikatörténeti tanulsága: korábban szuverén aspektusa közeledést keres a Pesti Napló körének ideológiai-esztétikai álláspontjához.

Nevéből következően Török orgánuma feladatának tekintette a Széchenyi-kultusz szolgálatát is. A szerkesztő bevezetőjén kívül (Deus pro nobis, quis contra nos?) négy közlemény munkál ilyen irányba, valamennyi az első számban (Mészáros Károly: A Széchenyiek, Török Sándor: Gróf Széchenyi István, Kemény Zsigmond: Gróf Széchenyi Istvánról, Székely József: Kelet {II-1-487.} Népe) a fentebb ismertetett írásokkal egyikük sem azonos értékcsoportba tartozó, Kemény tanulmánya Töröktől nyirbálva kerül az olvasó elé.

Török lojális hangú beköszöntője szemlátomást a később következő tanulmányok egyikének-másikának esetlegesen nem tetsző következtetéseit igyekszik tompítani, és megnyerni azok támogatását, akik végeredményben a lapot eltartották. A Bécsben megjelenő folyóirat (előfizetési ára félévre 5 forint, Török évi 8 szám kiadását tervezte 8 forintért – sikertelenül) szakrendbe állított Magyar Könyvészetet, továbbá Magyar krónikát közölt jelesebb hazai politikai és kulturális eseményeinkről.

A folyóiratban többnyire csoportosulásoktól független tudósok, közírók publikáltak. A szerkesztőnek a jó szemle készítésén kívül különösebb kulturális-tudományos koncepciója nem volt (valószínűleg ezért nem tudott lapja köré állandó szerzőgárdát szervezni). Kövessük Széchenyi eszméit – fogalmazza meg túlzott általánosságban bevezetőjében célkitűzéseit.

A Kelet Népe 1856 végén történt megszűnte után Hazánk (1858–60) néven alapít ismét orgánumot Török. Ez azonban már nem szemle, hanem „honismereti” folyóirat, mégpedig a szó legtágasabb értelmében. Magyar vonatkozású történeti kútfőt, politikai tanulmányt vagy természettudományi értekezést egyaránt közöl (geológiai tudományosságunk első európai szintű egyénisége, Szabó József például Magyarország rezes vizeiről ír cikket). A Kelet Népével csupán közlendői színvonalának egyenetlensége és rövid élete rokonítja.