1. Az ÚJ MAGYAR MÚZEUM (1850–1860)

A keletkezésekor támadt és egész pályafutása során hangoztatott elvárások, tényleges teljesítménye és a működése fölött időről időre tartott türelmetlen önvizsgálatai, mindegyre újuló igénye a másképpen iránt – utalják revü-kísérleteink sorába az Új Magyar Múzeumot.

„Válasszák – javasolja indulását megelőzőn a folyóirat irányítóinak a Magyar Hírlap szemleírója – a hatásnak legbiztosabb útját, s ez: mi még tudományos folyóiratainkban eddigelé meg nem kísértetett – a népszerű {II-1-466.} modor… tudományos folyóirat létezése mellett mindig élénk óhajtás nyilatkozott a közönségben, mi világos ujjmutatás arra, hogy ezen iratoknál egyedül a külső ruha iránt hiányzott a rokonszenv” (1850. szeptember 12.).

Felelős szerkesztőjeként Toldy Ferencet tünteti fel az új orgánum, a munkában-felelősségben véle osztozók csoportjában Érdy János, Hunfalvy Pál, Jerney János, Lugossy József, Lukács Móric, Pauler Tivadar, Reguly Antal, Repiczky János, Szontagh Gusztáv, Wenzel Gusztáv nevei olvashatók.

„Mi most – írja Révész Imrének az alapítók között előszámlált Lugossy József – egy, a Tudománytárt, Athenaeumot, Figyelmezőt egy summában pótolandó folyóirat kiadására egyesültünk 12-en”.

A modern szellemiség kisugárzó és felvevő antennájává, szemlévé folyóirat csak úgy válhat a 19. század derekán – az Új Magyar Múzeum indulása idején –, ha szerkesztősége és munkatársai magukévá teszik a társadalom és a természet törvényszerűségei feltárására irányuló tudományos munka metodikai követelményeit, levonva egyszersmind azok politikai, társadalmi, filozófiai következményeit, s abbéli szándékukat a lap szerkesztésében, közlendői válogatásában is következetesen végrehajtják. Azaz: fenntartások nélkül vállalják a polgári törekvések szolgálatát.

Biztosíték-e a fentiekre a folyóirat szerkesztésére egybesereglettek eddigi tudományos, közírói tevékenysége, világszemlélete? Kedvez-e az idő (az európai forradalmak vérbefojtására következő esztendőben vagyunk, idehaza stabilizálódni látszik a nyílt önkényuralom) egy ilyen igényű és irányú elgondolás sikeres véghezvitelére?

Adottak a modern szellemiség közvetítésére vállalkozó orgánum, szemle lehetőségei; legalábbis Hunfalvy Pál Igaz aranybulla című tanulmánya olvastán (ez a munka az 1850. október 1-én induló Múzeum első közleménye) erre következtethetünk. Ő maga ugyan váltig tiltakozott ellene, főként a klerikális Religio kisszerű, személyeskedő disputái következményeként, hogy cikkét az Új Magyar Múzeum, s még kevésbé az Akadémia program-sugalmazó írásaként vegyék; mégis – napirendre tűzött kérdései okán is – Hunfalvy Pál művét kell mind az Új Magyar Múzeum, mind éledő tudományos világunk prológusának tekintenünk. Ezt a nagyvonalú, szellemi életünk egészét átfogó tudománypolitikai tervezetet találóan nevezi újabb történetkutatásunk (R. Várkonyi Ágnes) Kemény Zsigmond Forradalom utánja népies-polgári irányú ellenpárjának, a népies irányzat történetszemléleti programjára is ráismerve benne.

Miért ne hinnők a tudós szerzőnek, hogy (szavaival élve): írta munkáját, midőn biztatásra volt szüksége, s beadta a Múzeumnak, vélvén: mások is szorulnak biztatásra. Mennyire jelenvalóként élt kora magyar valóságában – mindez csak azt mutatja –, s milyen vájt füllel szűrte ki abból tudományos életünk soron következő problémáit, feladatait. Mint kezdő láncszemhez fűződnek írásához az Új Magyar Múzeum sorjázó tanulmányai, támadó vitái, mintegy az elmondottakat igazolandó.

Az értekezés írója, a polgári rend, mégpedig annak plebejus útja mellett {II-1-467.} foglal állást. A parasztság felső rétegeinek, a bérből élőknek, értelmiségieknek, kézműveseknek – Vajda János, a másik plebejus-demokrata meghatározását kölcsönözve – a „szegényebb középrendnek” szánja a kapitalizálódó Magyarországon a vezető szerepet. Egyetlen lehetőségünk – véleménye szerint – az iparosodás, jövőnk ezen áll vagy bukik.

A természettudományoknak jelentőségükhöz méltó térnyerésében, a társadalomtudományok valóságfeltáró, realista tendenciái erősítésében, az ismeretterjesztés szervezetté és demokratikussá tételében jelöli meg tudományos életünk polgári követelményekhez alkalmazkodó átformálását. Szűkebb szakmai környezete és önmaga számára pedig őstörténet- és eredetkutatásunk tudományos alapokra helyezését tűzi ki célul.

Gondolkodása nem ment idealista-romantikus szemléleti elemektől (a gondviselés szerepének hangsúlyozása, a nemesség történeti jelentőségének túlbecsülése, az ún. egyezményes filozófia sajátos magyar „produktumként” kezelése) domináns jegyei azonban mégis a polgári fejlődés irányába mutatók. A Religio debattere nem is késlekedik a XVIII. századi „álbölcsesség” szülöttének minősíteni Hunfalvy tanulmányát (1850. november 25., 1851. február 13., február 16.).

A Hunfalvy tanulmánya vágta mederben – ha reá nem is hivatkozva – örvénylik az az Új Magyar Múzeum hasábjain kirobbant vita, amely a kapitalista átalakulás útját vállaló magyar tudományosság fejlődésének irányát, aspektusát, elkövetkező feladatait hivatott tisztázni. Tudomány, magyar tudós c. cikkében (1851. április 1.) Szontagh Gusztáv, az „egyezményes filozófia” egyik teoretikusa két probléma köré csoportosítja mondandóját. Magyarországon a tudós névnek nincs tekintélye, hírlapi vitákban olykor pejoratív értelemben sem átallják használni (programnyilatkozatából még az Új Magyar Múzeum is törölte a „tudós” szót – néhány munkatársa kívánságára). Az alkalmazott és természettudományoknak – s ez tanulmánya második tétele – tudományos életünkben az eddiginél jóval nagyobb, vezető szerepet kell biztosítanunk.

A tudomány becsét – értelmezésében – életrevalósága, igazsága feltételezi. Irányítója csak a tapasztalás, az elemző gondolkodás lehet, az érzelmek kizárásával. Ezek – legnemesebb szándékaik esetén is – könnyen válhatnak „holdkóros visiok” okozóivá, Horvát István vagy Jan Kollár „történetírása” elrettentő példái. A „productiv” és „inproductiv” minősítést nyert tudományok első csoportjába a „reálismereteket” közvetítőket, a természettudományokat sorolja, mint a haza függetlenségének, jólétének biztosítékait. A második kategóriába utalt humaniórák, művészetek „némileg a szellemi fényűzés” tárgyaiként tekinthetők.

Toldy fonákjáról látja a Szontagh által elmondottakat (Ismét: tudomány, magyar tudós. 1851. június 1.). A művészetek, a humaniórák a felsőbbrendűek, emberré válásunk feltételei; a reáliák ezek szolgái, mint állatot hivatottak fenntartani az embert. Elgondolkoztató, taktikai jellegű ellenvetése: időszerű-e éppen most – az abszolutizmus körülményei között – a társadalomtudományokat, {II-1-468.} a művészetet „szellemi fényűzéssé” lefokozni, midőn a nemzeti öntudat védelmére mindinkább az irodalom, művészetek (s a velük foglalkozó tudományok) látszanak egyetlen járható útként?

A másik – az előbbivel sok szálon összefüggő ellenérve – szemléleti jellegű, a történetírás céljával kapcsolatos. A történettudománynak – véli Szontaghgal szemben – más feladata is van, mint a valóság racionalista szempontú feltárása, éspedig „a nemzeti érzelem és öntudat költése, táplálása és erősítése”. Toldy – műve tanulsága szerint – az utóbbit tekintette feladatának. Önkényuralmi viszonyaink mindenesetre hatásos díszletül szolgálnak állításaihoz, hátha még történelmünk haladó vonala kibontásával mint a nemzeti tudat megújító forrásával fejelné még érveit. De: Toldy nem emellett száll síkra. Konzervatív-romantikus szemlélete később – Thaly Kálmán közreműködésével – a nemesi-nacionalista történetírás, a Szontagh Gusztáv aggodalmát igazoló „holdkóros visio”-k szálláscsinálójává vált.

Vitájuk a természet- és társadalomtudományok szerepéről, értékéről, része annak a 19. század első évtizedeitől Európa-szerte indult folyamatnak, amely a két tudományágazat szakadását eredményezi majd, megbénítva a művelőik közötti sokoldalú együttműködést. A természettudományok lendületes fejlődése döntő szerepet játszott a polgári rend létrejöttében. Előkészítője mind a termelőerők fejlődése terén, mind a társadalmi tudat síkján a feudális életforma felbomlásának. A 18. és 19. század nagyarányú felfedezései következtében empirikus tudományból mindinkább elméleti tudománnyá előlépő természettudományok, kivívták maguknak relatív függetlenségüket is.

Ezzel szemben a náluknál összességükben később kibontakozó társadalomtudományoknak a puszta léte is vitákat gerjesztett. Tudományoknak tekinthetők-e egyáltalán jelenlegi alakjukban, ezek a mindenkori uralkodó osztályok társadalmi nyomásának jobban kitett, a valóság tudományos feltárásában és értelmezésében tehát inkább gátolt diszciplínák, vagy csupán bizonytalan kimenetelű kísérleteknek? (E fenntartások sok helyütt nyelvi és tudomány-szervezeti síkon is kifejezésre jutottak. Az angol science, tudomány szó az angolszász világban kizárólag a természettudományokat jelöli. A Francia Akadémia a művészetek, a társadalomtudomány ápolására létesült, a természettudományok működését külön testület, a Francia Tudományos Akadémia irányítja).

Toldy ellenében Szontagh véleményét osztja a probléma nemzetközi irodalmát is jól ismerő, érveitől felvértezett Nendtvich Károly (Még egyszer: tudomány és magyar tudós. 1851. október 1.) Nincs értelme – szögezi le – a rangsorolásnak. Minden, az ember szellemét művelő tudomány – hasznos. Szélesre szabott, autentikus képet ád művelődésünk, tudományos életünk, iskoláink helyzetéről, s ez a kép – irodalmunkat és a társadalomtudományok néhány szakát nem számítva – lesújtó. Végső következtetése: az idő – rendjénvalóan – a természettudományoknak kedvez. „A humanistikus tudományok egy lépcsőt alkotnak az emberi művelődésben, melytől tovább és magasabb fokon egyedül a természettudományok emelhetnek”.

{II-1-469.} A tudós társadalmi megbecsülésének Szontagh felvetette problémájáról az a véleménye: az a társadalom tiszteletére csak úgy számíthat, „ha tudománya az életre hat, azt közölni tudja mással, kiárasztani a népbe, a világba”.

Toldy Nendtvichcsel is vitába száll (Nyílt válasz dr. Nendtvich Károlyhoz. A szélsőségek közletétére. 1851. október 1.), de – az előbbinél méltóbb módon. Igaz, Nendtvich írása is felette áll Szontagh találó megállapításait sokszor bántó egyoldalúsággal, helyenként naivitással diszkreditáló elmélkedéseinek. Őt – úgymond –, aki munkássága nem kis részét művelésükre fordította, fölösleges a reáliák fontosságára figyelmeztetni. Ám abban kételkedik, hogy önmagukban csak azok nyújtanák a műveltség legmagasabb fokára feljutás lehetőségét. A társadalmi valóság feltárása, jövőjét igazító törvényei megállapítása, amelyhez a társadalomtudományok szolgáltathatnak segítséget, mellőzhetőbb tárgyai-e a tudomány vizsgálódásainak? Nem beszélve az irodalom produkálta komplex teljesítményről a mindenkori társadalmi valóság megismerése területén. („Homér, igen is, számtalanokat elragad szépségeivel: de becse nem egyedül szorosan úgy nevezett szépségeiben fekszik, melyek e számtalanokat elragadják, hanem azon világ öszves és egészletes visszatükrözésében, melyben alakjai élnek és mozognak. Azért vontat ki historiát, geographiát, mythologiát, psychologiát, műelméletet, physikát belőle”.)

Toldy egyik vitapartnerei módszerére és szemléletére alkalmazott megjegyzése, már itt súrolja a denunciálás tényét, később pedig egyértelművé válik vele. „Feladásom az ő [Szontagh] köznapi materializmusának kitüntetése volt” – írja Nendtvichnek válaszolva, majd most már mindkettejük mellének szegezve: „Csalódnak a materialisták (így kell neveznünk itt azokat, kik a természettudományok tárgyainak csak az anyagi természetet ismerik el).” Tudományos publicisztikánkban – figyelmeztet a szakirodalom – itt jelentkezik először az a később történetszemléleti fejtegetéseinkben eléggé általánossá vált, tudománytalan minősítés, amely a természettudományos szemléletet a mechanikus materializmus szinonimájaként tartja számon, a probléma megközelítéseiben vele élőt pedig a politikailag megbízhatatlan gyanújával szeplősíti. Ezért Szontagh még a Toldy válaszát tartalmazó számban tiltakozást jelent be a minősítés ellen (A Múzeum tárcája), nem különben Nendtvich (A természettudományok stúdiumáról. 1853).

Nem rokonszenvesek a szerkesztő vitamódszerei sem. Szontagh viszonválaszát (Eszmecsere Toldy Ferenc és Wenzel Gusztáv társaimmal. 1851. szeptember 1.) „polemizáló” lábjegyzeteivel látja el, s ez a szerkesztői eljárás, főleg ha hangnemét-színvonalát vesszük tekintetbe – enyhén szólva – méltatlan – mind a Múzeum, mind Toldy presztízséhez.

Polémiájuk sok szálon egzisztál tovább az ötvenes évek tudományos vitatkozásaiban, s nem állapodik meg az orgánum nyújtotta keretek között (hasonlóan a Múzeum más közleményeihez, például az ismét csak Szontagh provokálta „magyarok eredete” vitához). Az ötvenes évek magyar tudományosságát foglalkoztató csaknem valamennyi kérdés felsejlik benne, háttérként {II-1-470.} a lendítő-visszahúzó erők-érvek körvonalaival. Mindenekelőtt ügyetlen probléma-exponálásában. Humaniórák-reáliák mint átellenes partok, miként Szontaghnál olvasható. A természettudományok, illetőleg a művelésük nyomán formálódó gondolkodásmód jelentőségének fel nem ismerésében, sőt megbélyegzésében, amire Toldytól kapunk példát.

S nem hat a kívánt irányba Nendtvich hozzászólása sem. Az évtized legkorszerűbben gondolkodó magyarjai között kell számon tartanunk őt. Olvasmányosan megírt cikkei, európai szintű tájékozódása miatt hervadhatatlanok érdemei a tudománynépszerűsítés területén is. Mégis: a természettudományok epochális felfedezéseitől méltán megmámorosodott tudós irodalmat, társadalomtudományokat leminősítő megállapításai a nálánál nagyobbrészt korszerűtlenebb tudományszemléleti elveket képviselő Toldy számára szolgáltattak hatásos ellenérveket. A századközép természettudósa nézőpontjának jellemző jegyei érhetők már tetten Nendtvich fejtegetéseiben. A rohamos specializálódás látóhatárt beszűkítő következményei.

De: volt a Múzeumnak indulását követően egy, a szemle típusú lap létrehozásánál – az adott helyzetben mindenképpen – fontosabbnak tűnő, s azt mintegy akadályozni látszó feladata is. A kallódó erők összefogása. Mozgásba hozni „halottas dermedtéből” tudományos életünket. Egyáltalán: fórumot teremteni tudományosságunk számára (A Kisfaludy Társaság nem működhetik. Az Akadémiát állandó létbizonytalanság veszélyezteti, csak kisgyűléseket tarthat, új tagokat nem választhat). Az erők ilyen jellegű koncentrációja viszont kizár mindenfajta, főként szemléleti alapon történő szelekciót.

Beszédes példa e „koalíciós” koncepcióra már az alapítók névsora is, a tanulmányaikat, közleményeiket a Múzeumban közreadóké nemkülönben. A tizenkét tagú alapító testületből, szerkesztőségből Érdy János, Jerney János, Lugossy József, Pauler Tivadar, Szilasy János minősítése egyértelmű: valamennyien a konzervatív színezetű politikai, filozófiai, tudományos nézetek képviselői. A korszerű tájékozódású Reguly, Repiczky kibontakozását, befolyásoló szerepét egyre súlyosbodó betegségük hátráltatja. Hunfalvy Pál és Lukács Móric a realista tudományszemlélet elkötelezettjei (Lukács Eötvössel, Szalayval, Treforttal együtt első revü-kísérletünk, az 1840-ben létesült, rövid életű Budapesti Szemle egyik szerkesztője). Némi fenntartással hozzájuk sorolható Szontagh Gusztáv és elvei alapján Wenzel Gusztáv is. Utóbbi tudományos működésének ugyan külön pikantériája, hogy a hun–magyar rokonság feudális eredetű fikciójához érveket – a realista történetírás metodikai megközelítéseit felhasználva – éppen az Új Magyar Múzeumba írt tanulmányaiban szállít, megújuló történetírásunk atyamesterévé Horvát Istvánt avatva. A polgári igényű tudományosság hadállásait erősíti a Múzeum szerkesztőségében Nendtvich Károly 1851 októberétől feltűnő neve.

Kérdés: milyen mértékű lehetett a modern tudományos törekvések reprezentánsainak szerepe a folyóirat nézőpontja kimunkálásában? Egyáltalán: érvényesült-e befolyásuk a felelős szerkesztő, Toldy Ferenc elgondolásaiban? {II-1-471.} Jelenlegi ismereteink hiányosabbak annál, hogy feltett kérdéseinkre megfellebbezhetetlen válaszokat adhassunk.

A Hunfalvy Pál fogalmazta szándékok és elképzelések a Múzeum több tanulmányában és vitájában fodrozódnak tovább az elkövetkező években. Igaz, ő a tudományos életünk küszöbére tolult igényeket foglalta szavakba. Szontagh vitákra sarkalló szelleme is ott kísért, amíg Toldy a szó szoros értelmében el nem marja a laptól (l. Szontagh Nyilatkozatát, 1851. október 1.). 1850–51-es rendkívül aktív közreműködése ezután abbamarad, illetve esetlegessé válik. Wenzel Gusztáv Múzeum-béli szereplése ezekben az esztendőkben minimális, s jóllehet akarata ellenére, a konzervatív szellemiség elgondolásait támogató, amelynek szószólói nemcsak a bizottságban, de a publikálók együttesében is szép számban fellelhetők.

És: az új és régi, a korszerű és konzervatív szemléletek mérkőzésének színterévé vált orgánum egymás ellen felvonuló frontjai melyikében kell keresnünk a felelős szerkesztőt, Toldy Ferencet? Sommásan fogalmazva: a polgári tudományosság ellen tábort ütők sorában. Avagy: lehet-e másként minősíteni azt az engesztelhetetlen küzdelmet a – tőle „materialistának” bélyegzett – természettudományi szempontú társadalomtudományi vizsgálódás ellen, amelyet egész szerkesztői működése során folytatott), s amely végeredményben megpecsételte az Új Magyar Múzeum sorsának alakulását is?

Az Athenaeumot, reformkori szellemi életünk e rendkívüli hatású orgánumát Vörösmartyval, Bajzával 1837-ben együttesen alapító Toldy, a negyvenes évektől nem követi Kossuth iránya felé forduló szerkesztőtársait. Számára Széchenyi „Kelet népe óta a forradalomig megjelent írásai képezik a magyar állam- és életbölcsesség legmagasabb termékeit”. Az Akadémia 1848. március 20-i rendkívüli ülésének történelmi jelentőségű határozatairól (országos intézménnyé válni, rendes évi dotációval, mellőzve ezzel az Igazgatótanács és az alapítók terhes befolyását) imígyen tudósítja Széchenyit: „És így Kegyelmes Uram, egy kis revolutio az Akadémiában is. De adja Isten, ez irány nem fog sokáig tartani”.

Mindezek olvastán nem meglepő azt állítanunk: Toldyt forradalmunk vérbefojtása tulajdonképpen közömbösen érintette. Sőt: úgy érzi, most érkezett el az ő ideje! Életre keltőjévé s egyben irányítójává lenni tudományos életünknek. Mindehhez szorgalmasan gyűjti a kulcspozíciókat. Titkára az Akadémiának (1835-től), igazgatója az Egyetemi Könyvtárnak (1846-tól), „titoknokként” szerkeszti az Akadémiai Értesítőt, 1850-ben az esztétika és az irodalom tanára lesz a pesti egyetemen és létrehozza az Új Magyar Múzeumot. Ellene, nélküle nem, csak vele – erről a színtéren maradni vágyó, minden rendű-rangú és világszemléletű tudósunknak hamarosan meg kell győződnie, legyen bár rokon- vagy ellenszenves számára Toldy személye.

A szerkesztő kétségtelenül kiváló diplomáciai érzékkel megáldott tudománypolitikus és nincs híjával a szervezőkészségnek sem. Tudományszemléleti elvei felől már az első viták elhangzása után nem lehetnek kétségeink, {II-1-472.} mégsem zárkózik el a vele ellentétes nézeteket vallók írásai közreadása elől (főként a Múzeum működésének első szakaszában). Nem vitás, hogy a magyar tudományosság érdekeinek szolgálata készteti erre (másrészt természetesen saját tudományos presztízsének növelése is).

S óvatosságra int, hogy nem dőlt még el nálunk a ki kit győz le kérdése. Azaz: milyen irányba mozdul tovább tudományosságunk? A társadalomtudományi-történeti diszciplínák terén ez évtizedben érnek be, rendszereződnek a reformkori polgári tendenciájú kezdemények, s most tudatosodnak közvéleményünkben a maguk teljességében azok a korszakalkotó eredmények is, amelyeket a természettudományok értek el a század első felében.

Óvatos a szerkesztő a vitapartnereivel: nemcsak politikai, de tudományos súlyuk is mérce szemében. Hunfalvy Pállal szemben, noha gyökeresen más tudományszemléleti elveket vall, sohasem kezd polémiát. De nem folytat olyan alpári hangnemű vitát Nendtvichcsel sem, mint Szontagh Gusztávval.

Az ifjabb generáció demokrata gondolkodású tudósait felháborítja Toldy arisztokratikus magatartása, az idősebbek, középszerűbbek favorizálása a többet ígérő fiatal tehetségekkel szemben, akiktől támogatás esetén viszont engedelmességet vár. Feudális színezetű hajbókolása az egyházi és világi méltóságok előtt. Továbbá az a szembeszökő tény, hogy mit sem tesz egy szélesebb alapokon nyugvó olvasótábor megteremtésére.

Lapozgatva a Múzeum első korszakának sorjázó számait, ügyelve a folyóiratra tett megjegyzésekre, akaratlanul tolakszik elő a kérdés: mi a szerkesztő szerepe abban, hogy ezek az évek színvonalban, tematikában az orgánum leggazdagabb esztendei, működésének mindenképpen kiemelkedő szakasza? Nem a körülmények kényszerítő ereje járt-e pusztán Toldy kezére, hiszen a Múzeum a tudományos megnyilatkozás úgyszólván egyetlen lehetősége? Nemcsak szakfolyóiratok nincsenek, de még a napilapok, a közművelődési orgánumok, az irodalmi jellegű folyóiratok is hiányoznak, illetőleg korlátozott mértékben állnak csupán a tudományos publikáció, a tudománynépszerűsítő írások rendelkezésére. Ellentétben az 1853-al kezdődő időszakkal, amikor az említett témák számára szívesen nyitnak teret az egyébként is gyarapodó számban levő hírlapok, folyóiratok, ám ekkor már a Múzeum második korszakához közeledünk.

Programja a társadalomtudományi-történeti tematika primátusa mellett kötelezi el magát („havi közlönyt nyújtunk a tudós közlekedésnek, melly a tudományok s szépművészetek minden ágaira, főleg mégis a történetre, ország- s népismeretre, régiség és széptudományra, irodalom és nyelvre terjeszkedik ki, különösb tekintettel hazánkra”). Helyet biztosít természetesen – főként működése első szakaszában – a természettudomány közleményeinek is. Jelenlétük (s erről a későbbiekben még szó lesz) főként minőségi értelemben nem lebecsülendő, és példája egyben az egyes ágazatok jeles hazai képviselői korszerű tájékozódásának és problémaérzékenységének.

A társadalmi valóság megismerésére irányuló polgári tendenciájú tudományos vizsgálatok, mindenekelőtt: a közgazdaságtudomány, a statisztika, a {II-1-473.} szociológia, illetve a történelmi-társadalmi változások okozóit, a társadalmi mozgás törvényszerűségeit nyomozó történettudomány eredményeire építenek. E diszciplínákban – jelzi az igények változtát a statisztikus Konek Sándor – „az első francia forradalom következtében a népélet viszonyai nyervén nagyobb fontosságot”, azok mindenekelőtt „a népek társadalmi viszonyaival kezdtek foglalkozni (…) a polgári szövetség társulati oldala, az egyes polgároknak az államtestület irányábani jogai, követelései és érdekei váltak a publicisticus dolgozatok kedves eszméjévé (A mathematikai iskola az államismében. 1852. november 1.)

Ebből következően a Toldy lapjában írásaikkal jelentkező realista szemléletű történetírók a politikatörténettel szemben a művelődéstörténeti témákat részesítik előnyben: koronás fők, hadvezérek tettei helyett a nemzet, a nép mindennapjait („A történelem haladása – figyelmeztet prológusában Hunfalvy Pál – keresztül megy ugyan a csatamezőkön, de amit útjában nemzetek díszeül s az emberiség birtokául összefűz s örökül szán a jövő nemzedéknek, az egyéb is mint harci hír; az az anyag és szellem országában tett munkák eredménye”.

Történészeink (s a rokon szakágak képviselői) szinte töretlen lendülettel látnak munkához a forradalom vesztét követően. Tanulmányaik, közleményeik uralják a Múzeum első évfolyamait (a Történet s rokon címszó gyűjti egybe a legtöbb munkát az orgánum éves mutatóiban!). A reformkor megélénkülő érdeklődése a történelemtudomány iránt az 1850-es években tetőződik, szinkronban a diszciplína hazai fellendülésével és kibontakozásával.

Új témaköröket, módszertani eljárásokat alakít ki, tudományágakat hoz létre, problémákat vet fel a kapitalizálódó magyar társadalom történettudományunk irányában támasztott elvárása. Historiográfusaink az 1850-es éveket tekintik minőségi, mennyiségi vonatkozásban egyaránt történettudományunk legtermékenyebb szakaszának. Nincs még évtized – állapítja meg R. Várkonyi Ágnes – történettudományunk históriájában, amikor ennyi átfogó történetszemléleti programot írtak volna. S a termés dandárja az Új Magyar Múzeum hasábjain nyert nyilvánosságot.

A „népélet viszonyai nyervén fontosságot”, a hazai polgárosodás sajátosságai kerültek a vizsgálódás fókuszaiba: a mezővárosok problémái (Hornyik János: Kecskemét viszonya a Kiskunsághoz. 1854. 324–343., 442–449.). Az ipar- és a kereskedelem története, a céhek tevékenysége, a termelési viszonyok képezik középpontját Ráth Károly város- és tájtörténeti tanulmányainak (Győr város története a tatárjárástól az Árpádok kihaltáig. 1852. június 1.; Győr megye főispánjai Árpád s vegyes házakbeli királyaink alatt 1853. március). A jobbágyság történetének megírásához a helynevek megfaggatása szolgáltat nélkülözhetetlen adatokat. Az Új Magyar Múzeum lapjain kisebb irodalom cseperedik az elmondottakat igazolandó (Sz. G.: Levelezés. 1850–51. I. k. 168–171., Szabó Károly: A magyar helynevekről. 1851. április 1., Ráth Károly levele. 1853. I. 639–640., Toldy Ferenc: Felszólítás a magyar helyirati nevek ügyében. 1853. II. k. 319–322.). A módszertani eljárás tisztázása {II-1-474.} mindenesetre Szabó Károly érdeme: ő a kisebb egységek, városok, tájak adatainak feldolgozását tekinti az országos gyűjtés, a történeti általánosítás sikerét előmozdítónak.

Az 1850-es évek felgerjedt történeti érdeklődése felett a mi célból? – tisztázása után mondhatunk ítéletet. Java történészeink gondolati mechanizmusa – mutat rá R. Várkonyi Ágnes – egybevág a pozitivisták metódusával, tehát a valóságfeltárás, a jelennek, jövőnek szóló cselekvési normák megállapításának igényével. Amellett azonban tovább élnek, sőt újratermelődnek a konzervatív tendenciák is. „A nemzet érzelem és öntudat költése, táplálása és erősítése” a történetírás feladata – olvashattuk Toldynál. Hogy a nemzeti tulajdonképpen nemesivé degradálódik, s idővel adaptálja és kiforgatja eredeti társadalomtörténeti mondandójából a népi forrásanyagot, az kevesek számára világos még. A „dicső múlt” emlékei az önkényuralom korában gyógyírként hatnak a sivár jelen megaláztatásaira.

Jó példa erre a magyarok eredetéről folytatott vita. Aktualitására már Hunfalvy Pál figyelmeztet (Igaz aranybulla. 1850. október 1.). Az igény a polgári tudományosság oldaláról jelentkezik. Világviszonylatban is éppen a század közepén nyer sokat ígérő lendületet az őstársadalom történetének kutatása, az emberiség, a nemzetek eredetkérdésének tisztázása, elsősorban a régészet és az összehasonlító nyelvtudomány eredményei felhasználásával, mindenekelőtt Morgan és Tylor munkásságának köszönhetően. Szontagh Gusztáv követelése tehát – „historiát és nem mythologiát” – fölöttébb időszerű. (A magyarok eredete. 1850. november 1.).

Ám eredetkutatásunk – egyelőre – pontosan a Szontagh hirdette szándék ellenében halad. Sőt – úgy tetszik – a hun–magyar rokonság hipotézise, a „magyar nemzet erkölcsi felsőbbségének” feudális elmélete éppen az ötvenes években nyer „tudományos” megalapozást, méghozzá a polgári tudományosság módszerei felhasználásával – az Új Magyar Múzeum hasábjain (Toldy Ferenc: A magyarok műveltségi állapotjai – keresztyénség felvétele előtt. 1850. október 1.; Wenzel Gusztáv: Eszmetöredékek a magyarok eredetéről. 1851. március 1., s náluknál is meggyőzőbben Szabó Károly javarészt a Múzeumban közreadott tanulmányaiban).

Valamennyien a hun-monda néphagyományban fennmaradását vélik perdöntőnek (Szabó még a bizánci forrásokból is ezt olvassa ki), és nem ismerik fel a hun–magyar történet másodkézből való voltát. A szerencse is kezükre jár: 1856-ban jelenik meg Amadée Thierry Nyugat-Európa-szerte nagy feltűnést keltett, résztanulmányaiban már korábban is ismert könyve, a Histoire légendaire et traditionelle d’Attila. Thierry a hun–magyar közös eredet mellett száll síkra.

„Idegenek”, a „magyar nyelvet nem az anyatejjel szívták be” – kél a vád azok ellen, akik az összehasonlító nyelvészet eredményeire figyelve mind több kétellyel tekintenek a „mythologiát” nyújtók közleményeire. „Ezt tagadják a mi új magyarjaink” – jegyzi Arany János Thierry hun–magyar rokonságot bizonyító, idézett könyvének lapszélére, tanulságául egyszersmind annak: {II-1-475.} a vita érvei, indulatai kiléptek már a szaktudomány medréből (öt dráma választja hőséül az évtizedben a germánokon tipró Attilát, közöttük Vajda János 1857-ben bemutatott Ildikója. Arany is tempósan munkálkodik hun eposzán).

Nemzetközileg is napirenden levő problémafelvetésre nem a polgári tudományosság igényeinek megfelelő, tehát korszerűtlen válasz – sommázhatnók röviden az Új Magyar Múzeum eredetkérdéseinkről folytatott vitáját. A polémia a realista nézetek képviselőit tulajdonképpen készületlenül érte (lemaradásukat vitacikkében Wenzel szóvá is teszi). Reguly roppant méretű gyűjtő-kutató munkájának eredményei, őstörténeti kutatásaink irányának megszabói, még jórészt feldolgozatlanok. A kérdés akkori legjobb hazai ismerője, Hunfalvy Pál nem vesz részt a vitában. Ám egymást követő tanulmányai – közöttük a Múzeumban közzétett Az altáji nyelvészetben nyilatkozó mozgalmak külföldön (1854. április) – bővülő érvanyagukkal egyenes utat képeznek 1876-ban publikált művének, a Magyarország Ethnographiájának megállapításához: „a keresztyén német papok írták meg a hun–magyar atyafiságot s az úgynevezett hun–magyar históriát” (293.).

Az 1856-ban induló és az összehasonlító nyelvtudomány szócsövévé növekvő Magyar Nyelvészet művelődéstörténeti szempontból örvendetes ténye is kritika a Múzeum tudományszemléleti tendenciája és lehetőségei irányában: Hunfalvy Pál nem találta a nyelvészet új, polgári szemléletben fogant törekvései számára alkalmas fórumnak.

A konzervatív-idealista koncepciótól ihletett történész-munkák (Knauz Nándor, Jászay Pál, Szabó István írásai), a realista szemléleti jegyeket viselő tanulmányok (Szabó Károly, Révész Imre, Ráth Károly, Ipolyi Arnold cikkei) szomszédjában látnak napvilágot.

Nincs másként ez a társadalomtudományok más területein sem, például a statisztika frontján! Palugyay Imre közleményei (Statisztikai adalékok Magyarország jelen ismeretéhez, 1851. február 1., május 1.), még a leíró statisztika hagyományos módszereivel készülnek, a szakág egyik hivatott hazai művelője, Konek Sándor viszont az irányzat elöregedéséről tudósít. Cikke: A mathematikai iskola az államismében (1852. november 1.) a polgári szemléletű statisztika jelenéről, kitekintéssel a szaktudomány európai eredményeire, nyújt tájékoztatást.

A statisztikát, amióta Quetelet vizsgálatai bebizonyították, hogy a társadalmi jelenségek összefüggései a matematika segítségével feltárhatók, a „nemzeti önismeret” forrásaként tartják számon. De: – mutat rá Quetelet, Knies és mások kutatásaira hivatkozva Konek – önálló tudománynak, statisztikának, csak a matematikai módszerek széles körű felhasználásával, elemző és ily módon szabályszerűségeket, matematikai pontosságú igazságokat megállapító „politikai számtan” nevezhető, szemben a nálunk még kizárólagosságot élvező leíró irányzattal. Ez a metodikai eljárás teszi a statisztikát a társadalom fiziológiájává, eleget téve rendeltetésének: „a népélet mozgalmairól szóló törvényeknek végrehajtására meghivatott politikának alapját és {II-1-476.} talpkövét képezni” (Bitnicz Lajos Quetelet és Poisson elveit ismertető, A nagy számok törvényéről c., 1851-es akadémiai előadása és Weninger Vince 1857-ben megjelent Politikai számtana a korszerű fejlődés Konek képviselte hazai irányának biztató jelei).

A jövő érdekében történő „előremunkálás”, a múlt elemző számbavétele készteti Hunfalvy Pált A társadalom című cikksorozata (1852. június 1., szeptember 1., október 1.) megírására. A szemléje tartalmát képező három munka L. Steiné (Geschichte der Socialen Bewegung in Frankreich von 1789 bis auf unsere Tage. 1850.), Ad. Widmanné (Die Gesetze der socialen Bewegung 1851). W. H. Riehlé (Die bürgerliche Gesellschaft. 1851), a polgári átalakulás tetőződése idején mutatja be a szociológiát. A hatalom megszerzése helyett megóvása most már a legfőbb gondja. „Azon osztályok [a proletariátus] kirekesztése” a kormányzásból, „melyek segítségével a forradalom sikerült”. Különböző irányokból indult, sok szempontú vizsgálódásaik közös célja: a forradalommentes fejlődés törvényszerűségeinek felkutatása. „Minden társadalmi mozgás csak fejlődés a szabadtalanságra” – foglalhatjuk össze elmélkedéseik konklúzióit Lorenz Stein szavaival.

Hunfalvy célja természetesen túlmutat a polgári szociológia legfrissebb termékei ismertetésének szándékán. A szociológia hazai talajba átültetése elsődleges célja („Talán ébred nálunk is figyelmes vizsgálódás e nagy tárgyra nézve: mert itt is, mint mindenütt, csak a helyes ismeret használ nekünk”).

A természettudomány nagy évszázadában, amikor a természet megismerése mellett megváltoztatása is a valós célok sorába lépett, a magyar tudomány publikációs lehetőségei az 1860-as évekig felette szerények. Az 1841 óta megjelenő Akadémiai Értesítő szakágazati szelekció nélkül közli a Tudós Társaság üléseinek anyagát. A Természettudományi Társulat Évkönyvei 1841 és 1860 között – nevükkel ellentétben – mindössze négyszer látnak napvilágot. A napilapok tárcarovatain kívül, mint az említett társulat félhivatalos orgánuma, az Új Magyar Múzeum füzetei kínálnak rendszertelen publikációs alkalmat. (Szőnyi Pál már 1850-ben arra ösztönzi tudóstársait: fogalmazzák meg dolgozataikat olyképpen, hogy azok a Múzeumban, tehát egy nem kizárólag szakmai érdeklődésű értelmiségi közönség körében is figyelmet ébresszenek.)

A természettudomány hazai kibontakozásának, fejlődésének érdeke – az ötvenes évek kedvezőtlen körülményei között (látványos magyar sikerek híján, ezekből következően) – a szakterület, mindenekelőtt a geológia, a paleontológia, továbbá a biológia nagy nemzetközi eredményeinek átültetése itthoni tudományosságunkba, illetőleg – ezek nyomán – a fejlődés természettudományos elméletének tudatosításában állt.

A hazai talaj kedvezőnek ígérkezett. A forradalom-vesztés sokkját megért közvélemény jelentékeny része mint egyedül szilárd bizonyossághoz menekült a természettudományok másként nem értelmezhető tényeihez. Azután a tisztánlátók előtt axiómaként lebegett: a kapitalista átalakulás nélkülözhetetlen velejárója az iparosodás, ezé pedig a természettudományos fejlődés.

{II-1-477.} A Múzeum történetének első szakaszában főként Nendtvich Károly természettudományi tárgyú cikkei tarthatnak számot érdeklődésünkre. A József-ipartanoda tanára, aki 1845-től 1847-ig Kossuth felkérésére a Magyar Országos Iparegyesületnél tart vasár- és ünnepnapokon kémiából az iparosok számára magyar és német nyelven ismeretterjesztő előadásokat, most is színes, a nem szakmabeliek számára is érthető nyelven ír a szaktudomány legújabb felfedezéseiről. Talán mondanunk sem kell, hogy elsősorban a geológia (Geológiai levelek. I–V. 1851. december 1., 1852. január 1., április 1., május 1., július 1. A föld jövője 1851. július 1.) és a biológia (A természettudományok stúdiumáról. 1853. január) új eredményeinek ismertetése és a belőlük levonható konzekvenciák állnak fejtegetései központjában.

A természettudományos materializmus hazai úttörőjeként a fejlődéselmélet hívének vallja magát. Legjelentősebbnek a föld történetében elért felismeréseket tartja (a föld keletkezésének, alakulásának tudományos magyarázatát, szemben a Biblia teremtéstörténetével). Nincs megmagyarázhatatlan – érvelése szerint – a világ jelenségei között, legfeljebb „addig még meg nem magyarázott”.

A természettudomány némely akadályai című cikkében (1853. január) a természettudományokat markánsan elhatárolja a természetbölcselettől (az úgynevezett Naturphilosophie-tól), elveti Schelling és Hegel idealizmusát és az empiria szükségessége mellett száll síkra. Úttörő érdemei mellett a szakirodalom arra is figyelmeztet: Nendtvich szemléletileg a mechanikus materializmussal állott közeli kapcsolatban. Nem foglalkozott a társadalommal, nem ismerte törvényeit, s végső következtetéseiben a gradáció tanához csatlakozott.

A Múzeum természettudományi közleményei közül Nendtvich írásai mellett Dorner József szarvasi evangélikus gimnáziumi tanár tanulmánya, a Rajzok a növények életéből (I–II. 1853. augusztus, november) érdemel leginkább figyelmet. Dorner elsőként foglalkozik hazánkban a növényi szövettannal. Materialista szemléletet visz a növénytanba (A növényvilág és az ember. 1853. augusztus). Láng Adolf után ő tette rendszeressé a mikroszkóp használatát, hirdetve, hogy „az anyagváltozás tulajdonképi műhelyének viszonyairól ti. a növények létesülése és fejlődéséről csak a górcső adhat felvilágosítást”.

E nagyszabású munkák mellől az aktuális érdeklődéssel számoló kisebb cikkek sem hiányoznak (A júliusi teljes napfogyatkozásról. 1851. július 1., Nendtvich Károly: Homeoepathia, allopathia. 1853. február, uő.: Az asztalmozgatás. 1853. május). Működésének első szakaszában az Új Magyar Múzeum – mennyiségileg ha szerény mértékben is – színesen és színvonalasan tesz eleget a természettudományt népszerűsítő kötelezettségének.

Előfizetőknek sohasem volt bővében a Múzeum. Indulását követően 183 prenumeránst regisztrált (Hölgyfutár, 1850. november 27. Hírharang). Ez a szám – az első év elteltével – 372-re emelkedett, az ezt követő esztendőkben 329, 1854-ben – a váság idején – 170, 1856-ban 289, 1857-ben 297 nyilvántartott előfizetői száma.

{II-1-478.} Nem tekintve az ideális körülmények között egzisztáló angol, francia sajtót, összehasonlítási alapul a német megfelelők kínálkoznak: a Toldy orgánuma után egy évvel startoló, Robert Prutz és Wilhelm Wolfsohn (később Karl Frenzel) szerkesztette Deutsches Museum (1851–1867). A német folyóirat szándéka ugyanaz, amit olvasói és részben cikkírói az Új Magyar Múzeumtól vártak: legyőzni a „mély szakadékot, amely a tudományt az élettől mindig elválasztja”. A német állapotok a mienkénél kedvezőbbek, szaksajtójuk jóval fejlettebb. A különféle tudományos intézmények körül csoportosuló szakemberek önmagukban olyan tekintélyes számú érdeklődőt jelentettek, „mint nálunk a regényolvasó közönség” (Salamon Ferenc). Mégis: 1856-ban – működésének legsikeresebb esztendejében is – mindössze 600-an járatták a Deutsches Museumot.

Toldy – úgy tűnik – nem sokat tett orgánuma népszerűsítése érdekében. Még szakmai körökben sem. Szilágyi István Máramarosszigeten, Ráth Károly Győrött konstatálja: kelendőbb lenne a lap, ha előfizetői rendszeresen kapnák füzeteit. Erdélyi János Sárospatakról panaszolja, hogy csupán két-három hónap teltével juthat a Múzeum egymást követő számaihoz. A Szépirodalmi Közlöny még 1858-ban is szóvá tenni kénytelen: az Új Magyar Múzeum – a kor szokásait figyelmen kívül hagyva – nem küld tiszteletpéldányokat a szépirodalmi lapoknak, „holott a hazai tudományosságnak is érdekében volna, hogy e füzetekről minél gyakrabban szólhatnánk” (1858. május 16. Napi hírek).

Sok a kifogás kutyafuttában tervezett számai („ami éppen kéznél van”), nem eléggé átgondolt szerkesztői koncepciója, „csupán szaktudósok által élvezhetett” közleményei (akadémiai előadások, hosszadalmas értekezések, helynévgyűjtemények, okmányszövegek) ellen. „Miért veszi körül magát a Múzeum a tudóskodás homályával – foglalja össze az elhangzott észrevételeket Révész Imre –; mért nem közöl életreható, gyakorlati irányú s kellemes modorú cikkeket, hogy minél többek által olvastassék”. „Minden tudományágnak, minden irodalmi működésnek közvetve vagy közvetlen az életre kell hatnia” (PN 1856. április 29.).

Előfizetői között sok az arisztokrata, az egyháznagy. De: található közöttük aradi gyógyszerész, kassai ezredorvos, tanárok, mérnökök, papok, vidéki kaszinók, gimnáziumok, papneveldék, olvasóegyletek könyvtárai, tehát – ha kis létszámban is – hazai értelmiségünk java.

A Múzeum történetében 1853/54 fordulója a mélypont. Toldy egyedül veszi kezébe a szerkesztést, feloszlik az irányító testület. Az előfizetők száma (170) kevesebb, mint az indulást követő hónapban (183). Sűrűn kél híre a lap megszűntének is. „Mi a közönségtől vártuk a nagyobb részvétet – írja Kazinczy Gábornak Toldy –, a közönség pedig tőlünk a kor élő érdekeihez való nagyobb simulást” (1853. november 26.).

Mérleg és program – ennek megfelelően – a szerkesztő új év kezdetén írt Előszava (1854. január). Megnyugvással tekint vissza a folyóirat eddigi teljesítményére, kiváló közreműködői jóvoltából sok becses ajándékkal járult {II-1-479.} tudományosságunk valódi gyarapításához. A tudomány szempontjából nézve a felmérés valós, sok kitűnő kezdemény lát itt napvilágot, sok jelentős munka embriója mozdul elsőt, ha nem is mindenkor a szerkesztő akaratával egybehangzóan. A gyérülő olvasóközönséget tekintve már kevésbé vigasztaló a kép. Pedig: új közönség van kialakulóban a forradalom óta, odafigyelőbb szerkesztéssel szélesebb alapot lehetne a tudományos érdeklődés számára létrehozni.

Toldy érzékelni látszik ezt. Miközben az 1850-ben meghirdetettnél – a körülmények javulásához igazodva – emeltebb színvonalat, igényesebb kritikai szellemet jelent be, arra is ígéretet teszi, hogy „a komolyabb tudományos közleményekhez gyakrabban fog az értelmiséget, irodalmat, művészetet érdeklő fontos és korszerű kérdések és tárgyak vitatása, ismertetése szövetkezni”, különös figyelemmel kísérve majd a külföldi irodalmi és tudományos életet. Lapját „korirattá”, magyarán Zeitschriftté kívánja átalakítani, s mindehhez már is megnyert „néhány köz kedvességű, jelentékeny erőt”. Pontosabban: nagyobb teret szándékozik az eddiginél a modern irodalom- és tudományszemlélet képviselőinek – ezek között is a volt centralistáknak – engedni.

Irodalmunk „tudományos életünk, művészetünk jelenét vizsgáló-elemző szemlék” – többnyire magvas áttekintések – jelzik az „új korszak” beköszöntét ([Erdélyi János:] „Az időszaki sajtó 1849–1853. 1854. január, Hunfalvy Pál: Magyar nyelvtudománybeli mozgalmak. 1854. január, április, S. I.: Nyelvkönyvek. 1854. április, Philosophiai mozgalmak. 1854. április, május). Bepillantást nyerhetünk a külföldi tudományosság bennünket leginkább érdeklő kutatásaiba (Hunfalvy Pál: Az altaji nyelvészetben nyilatkozó mozgalmak külföldön. 1854. április). Nagyszabású vállalkozása 1855-ben is folytatódik (Visszapillantás múlt évi irodalmunkra. 1855. január, április, december). Sorra kerülnek az előbbiekben nem említett tudományok is. De: az ismertetések ezután kizárólag Toldytól valók (Visszapillantás irodalmunk három utolsó évére. 1858. 1. sz.) és alig nyújtanak többet, mint a Múzeum kulturális és tudományos eseményeinket rendszeresen ismertető Tárca rovata.

Nem történik meg az Előszóban ígért új munkatársak csatlakozása sem. A korábban is szereplők sorában mindössze két, eddig nem olvasható név tűnik fel egy, illetve két tanulmány erejéig: Gyulai Pálé (Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. 1854. január, február) és Arany Jánosé (Valami az asszonáncról. 1854. március, A magyar nemzeti versidom. 1856. 9. sz.).

Gyulai tanulmányát – „Petőfi legelső életrajzát”, a további Petőfi-kutatások alapvetését (annak ellenére, hogy sokan az „új aera” nyitányát vélték benne) – csak kényszerhelyzetben tette a Múzeumban közzé. A Pesti Napló ugyanis „igen hosszú”-nak találta. Jókai pedig a cenzúrára való tekintettel vonakodott helyet adni neki a Délibábban (l. Gyulai levelét Arany Jánoshoz. 1853. november 15.). Verselésünk alaptörvényeinek kodifikálója, A magyar nemzeti versidom is eredetileg a nagykőrösi főgimnázium 1856. évi értesítőjében {II-1-480.} jelent meg. Arany Toldy személyes kérésére (1856. augusztus 8.) járult hozzá a Múzeumban való közléshez.

„A Kemények, a Csengeryek – írja 1854. május 7-én Kazinczy Gábornak Toldy –, tavali szent ígéreteik s az idei díjak ellenére is még egy betűt sem adtak, s látom nem is fognak. Miattam hagyján, de a közönség szereti őket”.

Kemény, Csengery és elvbarátaik valószínűleg nem láttak garanciát a folyóirat Toldy ígérte megújhodására. A Szépirodalmi Lapok megszűntével (1853. június 30.) egy szemle típusú lap alapítására tettek eredménytelen kísérletet (l. Gyulai Aranyhoz írt idézett levelét). Ekkor lap nélkül maradván tárgyaltak Toldyval. A Múzeumhoz való csatlakozásuk híréről Erdélyi János is értesült (levele Toldyhoz, 1853. december 8.), közreműködésükből mégsem lett semmi! Átmenetileg inkább Császár Ferenc Divatcsarnokába írtak, meg Szilágyi Ferenc félhivatalosába, a Budapesti Hírlapba. 1854-ben azután – mint láttuk – gyors egymásutánban hozták létre elveik szerinti orgánumaikat: a népnek-nemzetnek szánt Vasárnapi Újságot, a Kemény, Csengery szerkesztette Magyar Nép Könyvét. Csak szemléjük (Szemle az élet, irodalom és művészet köréből) indítására nem kaptak újfent engedélyt. Ezt Bérczy Károly és Gyulai Pál szerkesztette volna (az előbbi 1854. október 27-én adta be folyamodványát), Kemény és Csengery szellemi irányításával.

„Minden maradt a régiben” – állapítja meg 1854 végén, esztendő múltával az anonim krónikás. Az Új Magyar Múzeum évtizednyi fennállása során, többszöri kísérlete ellenére sem tudott a modern tudományosság fellegvárává, szemlévé válni. Alapvető munkák, tiszteletre méltó kezdemények közreadásában továbbra sincs hiány. Beszámolói – sokszor – csaknem egyidejűleg tájékoztatnak szakágazatuk legújabb eredményeiről, tanulmányai pedig alkotó módon élnek velük. Nem lebecsülhetők – ennek ellenére – a konzervatív szellemiség hadállásai sem. Elvi arculatát tekintve az orgánum tarka. Szerkesztője orvostudorhoz méltó diagnózist állít ki lapjáról – megszűntekor.

„Szívesen bevallom – írja –, hogy nem voltam képes e folyóiratot valóságos korirattá és tudományos szemlévé tenni”. „Azzal nyugtathatom magamat – olvashatjuk a későbbiekben –, hogy tíz évi gondom és fáradságaim után mégis egy oly tudományos raktárt hagyok, mely sok gyümölcsöző eszmét, sok becses ismeretet terjesztett, különösen pedig az irodalmi és köz történelemre nézve számos kútfőszerű, s azért állandó becsű anyagot hozott” (Szerkesztői zár- és búcsúszó. 1860. 12. sz.)

A Múzeum sorsa ezzel hát betelt. Szerkesztője más irányú kötelezettségei sokaságára hivatkozik – megszüntetését igazolandó, de érzi vállalkozása avulttá válását is. A kezdet sem a szerkesztő szándékainak, sem a folyóiratával szemben támasztott igényeknek nem kedvezett. A szemle típusú lap létrejöttének egyik esszenciális kelléke a fejlett tudományos szaksajtó, ám ilyenről Magyarországon a forradalom vesztét követően sokáig nem beszélhetünk (a korábban létezők is megszűntek). Tudományos életünk egyetlen orgánumaként, szaklapok híján viszont helyet kénytelenült adni mindenfajta tudományos {II-1-481.} közleménynek, úgyszólván szemléleti szelekció nélkül. Nem segített ezen a tehertételen politikai, irodalmi, közművelődési orgánumaink 1853 óta érezhető, mind nagyobb mérvű részvállalása sem. Tudományos publikációnak ezek nem, illetve csak felette korlátolt mértékben lehetnek felvevőhelyei.

S az akadályokról szólva nem iktathatjuk ki a szerkesztő tudományszemléleti elveit sem! Toldy nézetei felett eljárt az idő. Sokkal inkább a letűnt régi, mint a fejlődő új képviselője. Politikában Széchenyi, az irodalom terén Vörösmarty jelenti számára a fejlődés csúcsát, az utánuk következő „epigonokkal” szemben. A volt centralisták, Kemény, Csengery és elvbarátaik kezdettől fogva az Új Magyar Múzeum ellenpárja megteremtésén fáradoznak, 1857-ben a Budapesti Szemle létrehozásával – végre – sikerrel. Velük szemben a népies-polgári történészcsoport reprezentánsai (Hunfalvy Pál, Ipolyi Arnold, Révész Imre, Szabó Károly, Ráth Károly) – az irányzat széthullásáig – valószínűleg kényszerűségből, Toldytól is eltűrten, az Új Magyar Múzeumban publikálnak.

Az Új Magyar Múzeum sajtótörténetünk figyelemre méltó teljesítménye, de – a fentebb elmondottak okán – inkább régi vágású enciklopédikus lapjainkkal rokonítható, a Tudományos Gyűjteménnyel például, mint a Revue des deux Mondes jellegű, a modern, polgári tudományszemlélet talaján létesült szemle típusú orgánumokkal.