{II-1-529.} 2. A VEZÉR és a FÜGGETLEN (1862–1863)

A provizórium idején a magyar kormányszékek vezetői – s közöttük is elsősorban Forgách Antal kancellár – arra törekedtek, hogy előkészítsék a talajt az eredményes kiegyezési tárgyalások számára, s a magyar politikai közvéleményben kialakítsanak egy olyan többséget, amely kész a kompromisszumra. Erre reményt nyújtott az a körülmény, hogy a hangulatjelentések szerint Magyarországon terjedt a kiegyezés vágya, s az országot ért elemi csapások, a gazdasági nehézségek, valamint a nemzetiségek önkormányzati törekvései a magyar politikai vezetőréteg egyre szélesebb csoportjaiban érlelték meg a meggyőződést a kompromisszum elkerülhetetlen és szükséges voltáról.

1862 nyarán – részben Forgách kancellár felhívását követve – valóságos röpiratáradat indult meg. Többnyire névtelenül megjelent, konzervatív szellemű röpiratok egész sora kereste a kibontakozás lehetőségeit, s tett konkrét javaslatokat a kiegyezés módozataira vonatkozóan. A mozgalomba a sajtó is bekapcsolódott: elsősorban a Kecskeméthy Aurél által szerkesztett félhivatalos Sürgöny és a Pesti Hírnök bírálta a politikai passzivitást, s a tétlenségből való kilépésre, pozitív javaslatok megfogalmazására ösztönzött. A Pesti Naplóban Kemény Zsigmond indokolta a liberálisok hallgatását: a kiegyezési kísérletet nem tartotta időszerűnek, de elvileg nem zárkózott el a 48-as törvények revíziója elől. A kivárás politikájának egyébként a liberális táborban is voltak ellenzői, elsősorban Eötvös és Trefort. A hatalom is az előzékenység jeleit mutatta, s az uralkodó 1862 második felében maga is tett néhány békülékeny hangú nyilatkozatot, gesztust.

A kancellár és a konzervatívok erőfeszítései nem jártak a várt eredménnyel. A hazai politikai közvéleményben nem sikerült számottevő tábort toborozniuk maguk köré, Bécsben pedig Schmerling bizonyult erősebbnek. A minisztertanács 1863 tavaszán mind az Apponyi György által benyújtott konzervatív kibontakozási tervezetet, mind Forgách kancellár kiegyezési javaslatait elutasította. A kísérlet kudarcot vallott, s a kiegyezés csaknem két esztendőre lekerült a napirendről.

E konzervatív kiegyezési kísérlet támogatására, a kompromisszum számára kedvező politikai közvélemény kialakítására két új lap is létesült. Egyik sem élt egy esztendőnél tovább, s a kísérlet kudarca mindkettőt eltemette.

A Vezér című politikai lap 1862. október 1-én indult, s 1863 június végén szűnt meg. Hetente kétszer, szerdán és szombaton reggel jelent meg. Alapítója és szerkesztője, gróf Majláth Kálmán (1815–1894) különös alakja volt a 19. század magyar politikai életének. Az ősi mágnáscsalád elszegényedett, élete egyes szakaszaiban egyenesen nyomorban tengődő sarja 1848 és 1860 között külföldön élt, s röpirataiban, osztrák és német lapokban írt cikkeiben fejtegette a Habsburg-monarchia és Magyarország polgári átalakulásának problémáit. A forradalmat és az önkényuralmat egyaránt elítélve Magyarország {II-1-530.} ősi közjoga és a pragmatica sanctio alapján berendezett birodalom mellett foglalt állást. 1861-ben kiadott „Nyílt levél a hazához” című röpiratában a magyar nemzetiség és a magyar politikai intézmények eredetiségét hangsúlyozza. „Ragaszkodjunk eredetiségünkhöz… Magyar és magyar eredetiségű legyen minden elrendezésünk, nem idegen példányokat utánozva”.

A lap nehezen indult, mert Majláth nem igen talált hozzá munkatársakat, s ezért mindvégig személyes lap maradt. „Nem létezik Magyarországon lap, mely olyannyira a szerkesztőnek személyével identifikálva volna, mint éppen a Vezér”. (1862. december 24. sz.). A vezércikkeket, politikai elemzéseket nagyrészt maga Majláth írta, s munkatársak hiányában igen gyakran vett át cikkeket, esszéket, kritikákat más lapokból. Ez különösen a lap Tárca rovatának vált előnyére, ahol túlnyomórészt a Riedl Szende szerkesztette Kritikai Lapokból átvett cikkeket közölt. A Kritikai Lapokat egyébként lelkesen támogatta Majláth, s Riedl szerkesztői felhívását és programját is közreadta a Vezérben.

Majláth hangsúlyozta, hogy lapjában nem a napi eseményekre, az újdonságok ismertetésére helyezi a fősúlyt, hanem „eszméket akar hinteni”. Cikkei minden aktuális politikai kérdést magas elvi szempontból, széles magyar és egyetemes történeti és jogtörténeti perspektívába állítva tárgyalnak. Az első számban közölt program kifejti, hogy a Vezér nem kíván pártorgánum lenni. Fel óhajtja venni a harcot „a vélemények absolutizmusa”, s általában „minden kizárólagos eszmeuralkodás” ellen, mely „az ellenkező eszméket elfojtja”. A politikai közvélemény uralkodó irányával szembefordulva vitát akar provokálni. A lap féléves pályafutására visszatekintve, így értékeli saját szerepét: „A Vezér volt az, mely a népszerűtlenségtől vissza nem rettenvén, legelőször merte feltűzni az oppositio zászlaját azon politikai eljárás ellen, mely a vágyakat a tényekkel összekavarván, s hiú ábrándok miatt a rideg valóságot nem látván vagy látni nem akarván, az oly annyira óhajtva óhajtott kiegyenlítést késleltetni, vagy épen lehetetlenné tenni látszott” (1863. márc. 18. sz.).

„A Vezér azon elveket vallja sajátjának, melyek törvényes téren és jogalapon a kiengesztelés és kibékítés politikáját lehetővé teszik… Zászlóját a municipális rendszer mellett tűzendi ki, s egyszersmind paizsul szolgáland a centralisatio ellen, legyen bár külföldi egybeforrasztás vagy belhoni összpontosítás.” Szükségesnek tartja, hogy „a polgári törvényhozás tisztán hazai jogelvekre és nemzeti jogérzelmekre fektettessék”, s alapjául az összegyűjtött szokásjog szolgáljon (1862. október 1. sz.). „A 48 társadalmi részét, u.m. a közteherviselést, a jog és törvényelőtti egyenlőséget, valamint a vallásegyenlőséget stb. illetőleg a centralistákkal közösen egy színt vallunk… annál lényegesebben térünk el egymástól azonban a politikai részben” (1862. október 22. sz.). Majláth az 1848-as törvények revízióját kívánja, mert azok „idegenszerű ideákat”, „külföldi minták után készített institutiókat” oltottak az ősi magyar alkotmányba, s ezáltal „hazánk organizmusának lánca megszakadt”. A magyar nemzet szellemével nem fér össze a francia típusú centralizáció, {II-1-531.} s Majláth inkább az angol típusú mérsékelt haladást és önkormányzati rendszert tekinti eszményképének, s Széchenyi reformpolitikájának a híve. „E sorok írója is a szabadságnak és haladásnak embere” – de szabadság, haladás és forradalom nem szinomimák (1862. november 5. sz.). Élesen elítéli 1848 forradalmi jelenségeit, a francia forradalom eszméinek átültetését, Pest – a „magyar Bábel” – zsarnoki befolyását. A kiegyezés legfőbb előfeltételének azt tekinti, hogy „mindnyájan őszintén és végkép szakítsunk a forradalommal és forradalmi rokonszenvekkel” (1862. november 1. sz.).

Majláth szükségesnek tartja, hogy az ország politikai szerkezetét – a municipális önkormányzat fenntartásával – „a megváltozott társadalmi viszonyokhoz képest átidomítsák” (1863. január 31. sz.). „Nálunk hiányzik a józan demokrácia alapköve, s az: egy nemzeti középosztály”, ezt létre kell hozni, s „székhelye a polgárságban keresendő” (1862. október 1. és november 19. sz.). „A municípiumok által egy új, józan, erős és ép elemet kell az államéletbe bevezetni, és ez a szabad telkesekből kifejlődött középosztály a vidéken, a szabad municípiumokban kifejlődött polgári intelligentiának és vagyonosságnak középosztálya a városokban” (1862. december 17. sz.). Ennek a létrehozandó új, paraszti és polgári származású nemzeti középosztálynak az érdekében fordul szembe a birtokos nemesség uralkodó politikai irányvonalával: „Magyarország már nem soká várhat… Azok, kiknek existentiája biztosítva van, azok várhatnak a végtelenbe; a földmívelő paraszt, az üzletből élő polgárság azonban vár ugyan, de nem önkényt és tönkre megy… Jelenleg paraszt és polgár velünk egyenlő politikai jogokkal vannak felruházva és igényelhetik méltán, hogy mi, felhagyván hiú oppositionális viszketegségünkről, elvégre orvosoljunk az ellenük elkövetett évszázados igazságtalanságon és gondoskodjunk az ő sorsukról is. Midőn 1848-ban a demokratiai elemet elfogadtuk, mint alkotmányos tényezőt, magunkra vállaltuk egyszersmind a kötelességet is, hogy annak érdekeit előmozdítandjuk” (1863. április 8. sz.).

A Vezér politikai cikkírói közül Majláth mellett elsősorban Bodnár István balassagyarmati ügyvéd érdemel említést, aki a Pesti Hírnökben is írt, s röpiratokat adott ki a kiegyezésről és az önkormányzati rendszerről. A Vezérben megismétli 1861-ben a Hírnökben tett javaslatát, hogy a megyék hivatalos nyelvét a többség állapítsa meg, bár így sok megyében nyilván nem a magyar lesz a tanácskozási nyelv. Magyarországban csak egy politikai nemzet van, s annak 1848-ban minden lakos és minden faj tagja lett, de „a szabadság eszméjével ellenkezik az, hogy a politikai nemzet nyelve erőszakos módon a más fajú polgárokra tukmáltassék” (Magyar politika. Kiegyenlítési kísérletül.” 1862. december 13., 17. sz.).

Kovács Lajos – aki az 1840-es években Széchenyi munkatársa, 1848-ban a közlekedésügyi minisztérium osztályfőnöke, majd a békepárt egyik vezetője volt – szintén azok közé tartozott, akik „politikai helyzetük nyomasztó voltát” megunva úgy érezték, eljött az ideje, hogy „kiegyenlítési őszinte {II-1-532.} törekvéseinknek napilapban is kifejezést és alakot adjunk.” Zichy Antallal együtt a Pesti Hírnök 1862. június 22-i számában cikket tett közzé „Nyilatkozat és még valami” címen. Ebben leszögezik, hogy „nekünk Ausztriával van jövőnk, kívüle nincs”. A két ország szövetségét most új alapokra kell helyezni, ezért szükséges „szabatosan körvonalazni a közös ügyek határait és feltalálni a közös kezelés és egyetemes vezetés megnyugtató formáit.” A kortársak ezt a megnyilatkozást a „magyar Times” programjának nevezték, mert Kovácsék nézeteik hirdetésére lapot is készültek kiadni. „Kovács Lajos programmja által egy új párt vezérévé emelte magát. Párté, amelynek eddig még nincs serege” – állapította meg Kemény Zsigmond a Pesti Naplóban (1862. július 3. sz.).

Kovács hamarosan névtelen röpiratban is közzétette elgondolásait (A birodalom alkotmányos rendezése magyar felfogás szerint). Ebben a Széchenyi István emlékének ajánlott írásban sajátszerű megfogalmazását adja a 60-as évek magyar konzervatív ideológiájának. A Habsburg-birodalom és benne Magyarország hivatásának azt tekinti, hogy Kelet-Európát védelmezze „a nyugoti szabadsági és nemzetiségi eszmék corrosiv hatásai ellen… Nekünk ennélfogva a nyugat eszméit nem átvenni, de sajátszerű, s egészen különböző viszonyunkhoz képest, mint gróf Széchenyi mondá, assimilálva átalakítanunk kell.” Jól látja, hogy a polgári átalakulást nem lehet feltartóztatni, de időt kell biztosítani arra, hogy feltételei megérhessenek, s az importált eszméket és intézményeket a befogadó ország és társadalom történetileg kialakult sajátos viszonyaihoz kell alkalmazni. „Különben az új eszmék behatását gátolni lehetetlen, nem is arról van szó; de azok a mese megifjító bájitalának természetével bírnak. Mérsékkel használva megifjítanak, mohón ragadva gyermekké tesznek.”

A röpiratot a közvélemény Forgách kancellár programjának tartotta, bár ő – Kecskeméthy Aurél tanácsára – cáfolta ezt a feltevést. Végül is azonban a kancellár politikai és anyagi támogatásával indult meg 1863. január 1-én Kovács Lajos napilapja, a Független, kifejezetten azzal a céllal, hogy Forgách kiegyezési törekvései számára megnyerje a közvélemény szélesebb rétegeit. A lap ugyan tiltakozott az ellen, hogy a kancellár félhivatalosának tekintsék: „lapunk nem anyagilag, de szellemileg subvencionált” (1863. január 17.). A lap létrejöttét Kovács így indokolta: „A múlt év második felében felülről megindult kibontakozási mozgalom korszerűnek láttatá velem egy lap megindítását, mely ama törekvésnek megfelelő actiót előkészítse, élessze és képviselje. A jelen év mostoha volt eddig törekvéseinkhez, de mi sem történt, mi reményeinket végkép megtörné… Lapunk jeligéje, a kibontakozás, életkérdés hazánkra úgy, mint a birodalomra nézve. Az e körüli tevékenységnek pihenni nem szabad. Ha felülről időnként nem nyerhet lendületet, alulról kell annak tért nyerni” (1863. június 12. sz.).

A lap gazdasági rovatának magas színvonalát a jeles mezőgazdasági író, Érkövy Adolf és a kiváló pénzügyi szakember, Weninger Vince cikkei biztosították. Tárcarovatában Vas Gereben, Brassai Sámuel cikkeivel, Vadnay {II-1-533.} Károly színházi és hangversenykritikáival találkozunk számos idegen nyelvből, főleg franciából fordított írás mellett.

A Független tehát arra vállalkozott, „mikép utat törjünk a kibékülési törekvéseknek fejedelem és nemzet között.” Pozitív javaslatokat terjesztett elő a kiegyezés részletkérdéseire vonatkozóan, s állandóan mérlegelte az egyezkedés esélyeit. Rámutatott a hazai közvéleményben naponta erősödő kibékülési vágyra, a kancellár és a kormány sikereire, a király jóindulatának jeleire, a kölcsönös egyezkedési készség különböző megnyilvánulásaira. Politikai színezetét úgy jellemezte, hogy „a szabadelvű, de különösen és főkép a nemzeti, a magyar politika egyik buzgó harcosa” óhajt lenni (1863. január 1. sz.). „Léptenkint, de akadozás nélkül a társadalmi élet minden ágaira kiterjeszti figyelmét”, s „mindenütt felkeresi a specifikus hazai szempontokat” (1863. január 3. sz.). Küzdeni kívánt a lap a magyar politikai életre jellemző „példátlan intolerancia”, a mások véleményével szembeni türelmetlenség ellen: „szabad verseny az igazság keresésében, ez elidegeníthetlen jogunk.” Ennek hangsúlyozására főleg azért volt szükség, mert a felirati és határozati sajtó nem fogadta barátságosan Kovács lapját, s az – különösen az első hónapokban – szüntelen éles polémiában fejtegette nézeteit a követendő politikai taktika körül.

A Független fő érve a mielőbbi kiegyezés mellett egyfelől a nemzetiségi kérdésben rejlő fenyegetés, másfelől az ország gazdasági helyzete volt, amely az 1863-as nagy ínség idején különösen súlyosra fordult. „Bajban van a nemzet nyakig… anyagi érdekei fenyegetve, pénze, hitele fogy, bukásai szaporodnak, állapota naponta nyomasztóbb lesz, …betegek vagyunk, s bajunk chronicussá vált.” A kiegyezés elsősorban a birtokos nemesség számára fontos, mert „a politikai rendezetlenség minden hátrányai nagyrészt rá nehezülnek.”

1848-at a Független jóval pozitívabban értékeli, mint a Hírnök vagy a Vezér. „Nagyszerű átalakulás”-.nak, „nagy társadalmi forradalom”-nak minősíti, „mely mélyen áthatotta az egész nemzettestet, mely egész jövőjére kiható, mely semmit sem hagyott érintetlen, helyéből mindent kiforgatott… 48 történelmünkben örökre epochális marad… Határjel ez két időszak, az ó és új világ közt számunkra, mit nincs erő mely helyéből kimozgasson, nincs akarat, mely ezt megkísérteni merje… Tekintsük köz- és magánviszonyainknak bármely ágát, nincs benne semmi, mit ez időszak olykép nem változtatott volna meg, hogy ki azon törné fejét mikép lehetne ismét régi helyére visszahelyezni a dolgokat, alig tenne okosabbat, mintha azon vesződnék, hogy lehet a holnapból tegnapot csinálni” (Átalakulás. 1863. január 2. sz.). 1848-ban „bevezettük országunkat az európai polgárosodás közösségébe… szabad akaratunkból szakítottunk a múlttal… új korszakot teremtettünk magunknak”, de mindennek következményeit is vállalnunk kell: be kell rendeznünk a lerombolt ezeréves hajlék helyén hevenyészve emelt új épületet. 48 gyökeresen átalakította a gazdasági, társadalmi és magánjogi viszonyokat, de „mindezeknek összevágó rendezése még előttünk áll”. A nagy átalakulás három {II-1-534.} stádiuma közül az elsőt, a szociális viszonyok átalakítását 48 visszavonhatatlanul bevégezte, a második és harmadik stádiumot azonban, azaz a fajok egymáshoz való viszonyának, a nemzetiségi kérdésnek a rendezését, valamint az államkapcsolatok új formáinak a kialakítását a jövőre utalta.

Az ezekkel összefüggő teendőket, a közjogi viszonyok és a belkormányzati rendszer átalakításával kapcsolatos kérdéseket a Független részletesen tárgyalja. Mikor Kovács 1863 novemberében „letette a journalisticai tollat”, úgy érezte, hogy adós maradt „az eszmék azon összegével, mely lapom szellemét vezeté, s melyet teljesen kimondani és végiglen védeni nem jutott ki az idő”, ezért a lapjában megjelent fejtegetéseit önálló füzetben is kiadta „Kísérlet a rendezési kérdések részletezett megoldására” címen.

A Független politikai koncepciójának kiinduló axiómája – a korabeli konzervatív és liberális politikusok túlnyomó részéhez hasonlóan – az, hogy Magyarország önállóan nem állhat meg – ezt még Kossuth sem állítja – ezért más államokkal kell szövetségre lépnie. Választás csak kettő között van: „vagy a fennálló kapcsolat, vagy aldunai confoederátio”. Mivel az utóbbit még a határozatiak zöme is elutasítja, Ausztriával kell szövetségre lépnünk, s a fennálló kapcsolatnak kell a magyar nemzeti igényeknek és a polgári átalakulás követelményeinek megfelelő új formát adni. A feladat tehát: megtalálni „azon rendszert, melyben a birodalom egysége és nagyhatalmi állása Magyarország állami önállóságával kibékíttetik… Mi hazánk existentiáját, önálló szabad fejlődésünket semmi áron alkuba nem bocsátjuk, …de azon belől, mivel az uralkodás egységének és a kapcsolat épségének tartozunk, azt kiadjuk becsületesen és készségesen.”

A közjogi viszonyok rendezésének alapja nem lehet 1847, mert az az önálló magyar államiság feladását jelentené. Kovácstól távol áll az 1848 előtti viszonyok olyan idealizálása, mint amilyennel a Hírnökben vagy a Vezérben találkozunk; számára 1847 „gyarmati nyomorult állást… nyomorú provinciális állapotot” jelent. De 48-at sem tekinti megfelelő alapnak, mert a márciusi törvények nem definiálták pontosan a kapcsolatot, nem határozták meg a közös ügyeket és azok kezelési módját. Ezért szükségesnek tartja a 48-as közjogi törvények revízióját oly mértékig, hogy a birodalom szükséges egysége és a közös ügyek kezelése lehetővé váljék. A két állam viszonyát csak a pragmatica sanctio alapján lehet rendezni, ez pedig „szabad egyesülést és állami egyenlőséget”, a közös ügyek kezelésében „paritást” jelent. Az 1848 előtti „subordináltság” helyét az „állami coordináltság” foglalja el, mert „velünk csak mint állammal lehet transigálni”. A közös ügyek körét és kezelésük módját a két országgyűlés küldöttségeinek kell meghatároznia az egyenjogúság és a paritás alapján. A közös ügyeket nem kezelheti közös parlament, hanem egy olyan testület, amely a két országgyűlés delegáltjaiból és az uralkodó által kinevezett tagokból állna. A közös ügyekben a Független a közös uralkodónak kíván jelentős befolyást biztosítani.

Ami „a belkormányzati rendszer alakját” illeti, a Független ezen a téren sem tartja járhatónak a 47-es utat, mert „a 48-ki nagy sociális átalakulás {II-1-535.} gyökeresen átalakította a törvényhozás és kormányzat formáit… A ki tehát a 48-ki politikai átalakulást vissza akarná vezetni a 47-es formákra, annak el kellene szánva lenni, hogy az akkori sociális átalakulást is visszavigye”. Így fogalmazza meg a Független a Hírnökben hirdetett 47-es municipalizmus belső ellentmondását és kritikáját. Az 1848 előtti megye „ma már sem a 48-ki társadalmi átalakulás, sem a korszellem követeléseivel nem fér meg.” Azonban az európai parlamentarizmus tiszta átültetését sem tartja kívánatosnak. Ezért a két rendszer összeegyeztetését javasolja. A municipális rendszert összhangba kell hozni a felelős kormánnyal és a parlamentarizmussal. A megye követküldési és utasítási jogát nem látja fenntarthatónak, s az igazságszolgáltatást is kivenné a kezéből. Végrehajtó hatalmát csak közigazgatási ügyekben őrizné meg, ellenállási joga pedig egyszeri felirati jogra korlátozódna.

A történeti Magyarország integritását és abban a magyar nemzetiség „túlsúlyát” a Független mindenképpen fenn kívánja tartani a nemzetiségi törekvések bomlasztó hatásával szemben. A magyar hegemónia csak a „birtok és értelmiség túlsúlyára” támaszkodhat, ezért szükségesnek tartja a választójog korlátozását magasabb vagyoni cenzus és „értelmi qualificatio” bevezetésével. A nemzetiségi kérdést az egyéni egyenjogúság és az egyesülési szabadság biztosítása révén véli megoldhatónak.

A kiegyezés érdekében tett részletes javaslatait Kovács azzal ajánlja megfontolásra és elfogadásra, hogy „a kibékülésnek erkölcsi eredménye az leend, hogy a nemzet három és fél század után oly kormányzathoz juthat valahára, melynek nem csak szabad leend, de kényszerítve is lesz a nemzet érdekeiért áldozni fel munkásságát.”

Az annyira óhajtott kiegyezés azonban ezúttal nem sikerült. „Ügyünk a megoldásra megérlelve még nincs” állapítja meg a Független 1863. március 5-én. A biztató remények megsemmisültek, s a lap nem hallgatja el, hogy ennek okát Bécsben kell keresni, ahol „a situatio emberei kevésbé szeretik Ausztriát, mint gyűlölik a magyart” (1863. május 6. sz.). Ezért a cikkért a szerkesztőt hadbíróság elé állították. Az 1863. november 18-i számban Kovács bejelentette, hogy megkezdte a rárótt egyhavi börtönbüntetés letöltését, ezért a szerkesztést átadta Kecskeméthy Aurélnak.

Kecskeméthy – aki akkoriban éppen lap és megfelelő állás nélkül volt – már augusztus 17-én feljegyezte naplójában, hogy őt jelölték a Független szerkesztőjének, ha Kovácsot elítélnék. Október 24-én pedig az írta, hogy „néhány nap óta én vagyok a kormány megbízása folytán a Független »szellemi és anyagi vezetője«, egyenlőre csak az év végeig; ha elfogadják az általam előterjesztett feltételeket, akkor én leszek tulajdonosa… Pálffynak borzasztóan kell udvarolnom: első czikkem nagyon reichsratos, ergo tetszett neki. Csak így érhetem el a lapnak reám ruházását. Tán pár hónap múlva annyira fordulnak az idők, hogy meggyőződésem szellemében működhetem; addig ismét csak lavírozás a jelszó.” December elején azután a kancellár közölte vele, hogy felhagy a lappal, mert sokallja a kiadást. A december 5-i {II-1-536.} számban tehát Kecskeméthy bejelenti, hogy a lap kiadását „a jelen időszakban folytatni célszerűnek nem látom”, s 1863. december 31-ével megszünteti.

A Független utolsó számaiban Kovács Lajos említett röpiratát ismertetve megállapítja, hogy „Széchenyi szellemi műveinek kora még előttünk áll. Az ő mélyebb átértése még ezután fog kezdődni.” A magyar politika eddig „negatív tehetségekben” volt gazdag: a tagadás, az ellenzékiség, a hatalom elleni harc bajnokaiban. A kiegyezés után jön „az organizáló tehetségek kora”. Az eszmék tisztázásával és a helyzet megvilágításával a lap ezt a kibontakozást kívánta előkészíteni. Mert „az országban mindinkább általánosodó meggyőződés, miszerint hazai állapotaink olyanok, hogy közjogi állapotaink rendezésével” sokáig és egykönnyen nem várhatunk, mert a várakozás „drága és sokba kerülő a hazának” (1862. december 29. és 31. sz.).