1. A PESTI NAPLÓ 1860–1861-ben

A Pesti Napló 1860 őszén kétségtelenül a legtekintélyesebb és legolvasottabb magyar politikai napilap volt. E rangját, hol tisztelettel, hol enyhén gunyoros felhangokkal, kortársi ellenfelei is mindig elismerték.

Az ötvenes évek második felében Kemény Zsigmond irányításával kialakult a lap szerkesztésmódja, íróinak széles tábora s állandó közönsége. Külsőleg a Napló az évek során viszonylag keveset változott. A szerkesztőség és a kiadó, Emich Gusztáv igyekezett kielégíteni a megélénkült belpolitikai élet és érdeklődés teremtette új igényeket, de hamarosan bebizonyosodott, hogy e téren a magyar sajtó lehetőségei még meglehetősen szűkösek. December 3-án megindították az esti kiadást. E kicsiny, az alkalomtól függően változó terjedelmű lapocska nem tudott gyökeret verni, nem volt érdeklődést keltő profilja és közönsége sem. A reggeli lapból kimaradt megyei tudósításokat, külpolitikai híreket, táviratokat közölték benne, s bár időnként meggyorsította a tájékoztatást, ennek nem volt érdemi jelentősége. A külpolitika ritkán szolgáltatott pillanatnyi szenzációt, a belső hírek pedig eleve több napos késéssel érkeztek a szerkesztőségbe. A terjesztés lassúsága miatt az előfizetők általában egyszerre kapták meg a két számot, ezért elsősorban a fővárosban lehetett volna hasznos, de a kettős főváros magyarul olvasó közönségére ekkor még nem lehetett egy önálló vállalkozást alapozni. Mindezt belátva, 1861. március 31-én megszüntették s az így nyert terjedelemmel kibővítették a főlapot. A Napló április 1-től egy nagy ív terjedelemben, öthasábos tördelésben jelent meg. E formátuma azután változatlan maradt a kiegyezésig. A két országgyűlés fontosabb ülései idején esetenként fél ív melléklettel egészítették ki.

Némileg módosult a hagyományos rovatbeosztás is. 1860 október–novembere folyamán a gazdasági tudósítások leszorultak a lap éléről, s az elméleti jellegű vezércikkek vagy Falk Miksa külpolitikai szemléi kerültek a lap első oldalára. A főcikkeket az egyesületi hírek, a legtöbb esetben Csengery Antal gondosan megírt, okosan elemző akadémiai tudósításai követték, majd a belföldi levelezés következett. A Napló ritkán közölt külföldi leveleket. Természetesen új s időnként a lap terjedelmének negyed részét kitevő rovatként jelentkezett a törvényhatósági tudósítások rovata. Ebben számoltak be az alakuló gyűlésekről, itt hozták szó szerint a radikális szellemű megyei feliratokat, itt ismertették a tisztikarok önfeloszlatását kimondó {II-1-542.} határozatokat. Az anyagot nem kommentálta a szerkesztőség, a lap az események hű krónikása maradt. 1861. november 24-én azután szűkszavúan közölték, hogy a továbbiakban felsőbb utasításra nem tudósíthatnak a lemondásokról. Ekkor a rovat újra megszűnt, hogy 1865 nyarán keljen ismét – immár véglegesen – életre. A belső hírek tömbjét a Különfélék címmel közölt kishírek zárták. E rovat nagyon változatos volt. Itt írt a lap néhány sorban a betyárhírekről és a szenzációt keltő gyilkosságokról, a társasági élet eseményeiről, házasságokról és halálesetekről, itt közölték s kommentálták röviden a kulturális élet eseményeit, de éppúgy itt ismertették pár mondatban a szerkesztőtársak ellen hozott ítéleteket, a lapbetiltásokat, Szilágyi Virgil, majd az Almássy–Nedeczky összeesküvés vádlottainak letartóztatását és perét, valamint Deák, Eötvös, később Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért kiegyezést előkészítő, fontos tárgyalásait is. A politikailag lényeges hírek esetében olyannyira szűkszavú és dodonai volt a hírközlés, hogy a sorok közötti értelmet legfeljebb a beavatottak foghatták fel. A Különféléket követte a vezető európai lapok anyagára támaszkodó külföldi rovat. Mindvégig a Napló külpolitikai tájékoztatása volt a legszínvonalasabb Magyarországon. Gondosan megrostálták az anyagot, szükség esetén szembesítették egymással az ellentétes szellemű közléseket, kommentárokat, így valós, ugyanakkor tudatosan liberális szellemben alakított kép formálódhatott ki az olvasóban. A külpolitikai rovat terjedelme korszakonként változott. 1860–61-ben nemritkán 1–1,5 hasábra szűkült, a provizórium bevezetése utáni tudatos passzivitás időszakában a törzsanyag is megnőtt, s a Napló sokszor nagyon részletesen, esetenként napokon keresztül szó szerint közölte a nyugati képviselőtestületekben elhangzott jelentősebb felszólalásokat, III. Napóleon és Napóleon herceg beszédeit, az érdekesnek tartott francia és olasz cikkeket, röpiratokat, vagy például a Lincoln elnök meggyilkolását követő vizsgálat anyagát. Az anyagválogatásnál mégis a fontos eseményekre helyezték a hangsúlyt. Előbb a bő terjedelemben ismertetett olasz háborús készülődésre, a Velencével és Rómával kapcsolatos fejleményekre, amelyek során 1860 telén sűrűn beszámoltak a magyar emigráció ügyeiről is, 1862-ben Garibaldi vállalkozására, utóbb a lengyel felkelésre, majd a schleswig–holsteini háborúra, a porosz–osztrák viszony alakulására. A rovatban mindvégig nyomon követhető az erőteljes francia orientáció. A Pesti Napló ábrázolásában a külpolitikai passzivitásra kényszerített, elgyengült Ausztria ellenpárja a kontinens eseményeit irányító, domináns nagyhatalom, Franciaország volt. A rovat után külpolitikai rövid hírek és távirati tudósítások következtek. Az új technikai lehetőségek növekvő térhódítását mutatta a korszakunkban még nem nagyszámú, de növekvő mennyiségű magánsürgöny. A lapot gazdasági tudósítások, börzei jelentések és a hátsó oldal háromnegyedét, egészét betöltő hirdetések egészítették ki.

E képlékeny, de lényegében változatlan szerkezetbe 1861 őszétől néhány új rovat épült be. Már májusban megjelentek az első bécsi levelek, majd a belpolitikai tér leszűkülésével párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapott {II-1-543.} a Csengery Antal és Salamon Ferenc által vezetett lapszemle. E rovat Csengery Antal Bécsi dolgok címmel szinte naponta közölt írásaiban nyerte el jellegzetes formáját. A Bécsi dolgok rövid, a magyar álláspontot általában maró tömörséggel érvényre juttató megjegyzések kíséretében ismertette az osztrák centralista lapok cikkeit, a Reichsrat tanácskozásait, a birodalmi főváros magyar vonatkozású híreit. Pozitív programot sohasem fejtett ki, részletesen nem polemizált, de a cáfolatok sorozata némi joggal tekinthető a kiegyezést előkészítő közjogi érvek első, aforizmaszerű gyűjteményének. E munka már előkészítette azt a szerepet, amelyet Csengery később Deák mellett töltött be.

Látszólag formai kérdés, valójában azonban egy komoly szellemi fordulat lezárását tükrözte, hogy 1860. október 20-a után a Pesti Naplóból eltűnt a tárca, s amikor 1861 végétől ismét megjelent, a rovat már nem volt igazán érdekes. Ezt részben magyarázza, hogy az irodalmi lapok száma időközben megnőtt, ami elvonta az írókat, sokan a Naplóhoz közel álló Budapesti Szemlében publikáltak, s több volt a szaklap is. A valóság sokkal összetettebb. Az érdeklődés ismét szinte teljes egészében a politika felé fordult, az 1848 utáni változások elemzésének időszaka lezárult, s nagyjából befejeződött az elvi jelentőségű irodalmi viták kora is. A Napló köre többször szólt a szükséges reformokról, s semmi okunk kétségbe vonni e nyilatkozatok szubjektív őszinteségét, de a célba vett reformok már nem az elméletileg kutatható és tárgyalható szociális kérdésekre vonatkoztak, amire a tárcarovat teret nyújthatott volna, hanem a bekövetkezett és eredményeiben stabilizálni kívánt változások intézményes alátámasztására, aminek vitatása egyelőre korai lett volna. A mind szűkebb érdeklődési körű Kemény különben is csak vezércikket írt már, Csengerynek ideje sem jutott a valóban elmélyült alkotásra, a korábbi rangos írótársak közül pedig eltűnt a lap hasábjairól Gyulai Pál és Greguss Ágost neve. 1861 decemberében hiába ígérte meg Kemény, hogy a politikai események alakulása miatt felszabadult teret ezentúl szociális és irodalmi kérdések vitatására szánja, ez nem történt meg. Nem mintha a rangos nevek hiányoztak volna. Az új év kezdetén kezdte közölni a Napló Jókai Új földesúr című regényét, 1865-ben itt jelent meg Degré Alajostól A száműzött leánya, írt a tárcába kritikát Csengery, Salamon Ferenc, Maszák Hugó, s közöltek Szalay László, Révész Imre, Jámbor Pál és Hunfalvy Imre tollából, a hanyatlás tényén mindez nem változtatott. S ami szintén feltűnő jelenség, 1860 után a Naplóban Degré Alajos néhány kísérletétől eltekintve, nem jelent meg igazi tárcacikk. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a színvonalas lap a korszak végén koturnuszon járó komolyságával, morcos benyomást keltő politikai tudatosságával kissé kirítt színesebb, mozgékonyabb vetélytársai közül.

A szerkesztőség összetétele nagyjából változatlan maradt. Kemény Zsigmond elvi irányításával továbbra is Királyi Pál látta el a szerkesztés technikai feladatait, sőt ahogy Kemény betegsége előrehaladt, egyre többször ráhárult a lap összeállításának minden feladata. Kemény korábban sem volt figyelmes, {II-1-544.} mozgékony szerkesztő. Falk Miksa anekdotái szerint, szórakozott pillanataiban korszakos események sem serkentették munkára, néha át sem nézte a Napló nyomdába adott számát. Ez azonban csak az egyik oldal. Ezért nem tudott izgalmas, változatos lapot teremteni, s ezért maradt az el társaitól. Mégis egyike volt azoknak, akik tovább örökítették a magyar sajtó reformkori és legjobb abszolutizmus kori hagyományait, a felelősség- és hivatástudatot, – s amíg nem vesztette el önkontrollját, megőrizte a Napló szellemi-politikai egységét. Látni fogjuk, 1861-ben szinte minden soron érződik keze nyoma. 1865-től már más a helyzet, az olvasó sokszor úgy érzi, hogy számok sora teljesen esetlegesen született. – Régi társai közül megmaradt Csengery Antal és Salamon Ferenc. Évenként száznál több cikkel jelentkezett a lap főmunkatársa, az ekkor még Bécsben élő Falk Miksa. 1860 végén eltávozott a Naplótól a Magyarországot megindító Pompéry János s az új laphoz szerződött Greguss Ágost is. Új erőként lépett be az április végén az Emich-nyomda első emeletére, a Barátok tere 7. szám alá átköltözött szerkesztőségbe az akkor még inkább szépirodalmi ambícióktól fűtött fiatal jogász, a későbbi sokat vitatott történetíró, Thaly Kálmán (1839–1909), majd az ő távozása után 1864 júliusában a grafikusként és képzőművészeti lapszerkesztőként csak tengődő Barabás-tanítvány, Maszák Hugó (1831–1916). Tragikus haláláig a lap főmunkatársaként dolgozott a hírlapirodalom fiatal tehetsége, Reviczky Szevér (1840–1864). Koronként külön nehézséget okozott, hogy Csengeryt egyre inkább elfoglalta szerteágazó egyesületi tevékenysége, az Akadémia, a Földhitelintézet és a Budapesti Szemle, – a két országgyűlés alatt pedig képviselő volt a tagok jó része, 1861-ben Csengery és Királyi Pál, 1865-ben még Kemény Zsigmond is. Ezt a lap színvonala annyira megsínylette, hogy egyik levelében a szerkesztő is keserűen panaszkodott miatta.

Az állandó írógárdát rangos kör támogatta. Most már szűkebb időkörünkben, tehát 1860 ősze és a provizórium bevezetése közötti mintegy tizenkét hónapnyi periódusban maradva, ezalatt rendszeresen írtak a Pesti Naplóba az egykori centralisták, Trefort Ágoston, Lukács Móricz, Szalay László, sőt egy fontos cikk erejéig jelentkezett Eötvös József is, többször publikált hasábjain a későbbi felirati párt vezetői közül Lónyay Menyhért, Gorove István, a párt szélső jobbszárnyához tartozó Zichy Antal, próbálkozott a választáson kibukott Kovács Lajos, gazdaságpolitikáról cikkezett Jánossy Ferenc. Mellettük megtalálhatjuk Ivánka Imre, Podmaniczky Frigyes és a pályakezdő Mocsáry Lajos nevét, aki néhány gondolatilag is újat hozó írását közölte. Már a névsor jelzi, hogy a Napló írói olyan súlyú politikai egyéniségek voltak, hogy a szerkesztőség még akkor sem tagadhatta meg cikkeik közlését, ha nem értett velük tökéletesen egyet. Mint a későbbiekben részletesebben látni fogjuk, az időnként adódó ellentmondások sohasem voltak bántóak. A csoport szellemi egységét – a szűkebb centralista körön kívül – alapvetően azonos politikai alapállásuk, a Deákhoz fűződő többé-kevésbé szoros kapcsolatuk biztosította, a kisebb repedéseket pedig áthidalta a lap profilját meghatározó Kemény Zsigmond írói-politikai egyénisége.

{II-1-545.} Deák neve egy fontos kérdést vet fel: milyen volt a Pesti Napló és a párt politikai vezetőjének viszonya? Tudjuk, Deák nem volt publicista, korábban sem szívesen írt, s 1860 után, néhány szűkszavú nyilatkozatától eltekintve, csak kétszer szólalt meg. 1861 márciusában a magyar–horvát viszonyról írt majd négy évvel később híres húsvéti cikkét publikálta. Közvetett befolyása volt fontos, de Kemény és mélyen tisztelt barátja viszonyát nem szabad leegyszerűsíteni. A szerkesztő levelezéséből s egyéb forrásokból tudjuk, hogy Deák többször is részletes tanácsokat adott neki, ugyanakkor tudjuk azt is, hogy Kemény, minden tisztelete ellenére, nem mindig tartotta be azokat, sőt időnként annyira eltért Deák intencióitól, hogy a munkatársai önállóságát általában nagyon óvó politikus kénytelen volt egy-egy nyilatkozattal elhatárolni magát a Naplótól. Éppen egy ilyen alkalom kapcsán, 1862. november 4-én fogalmazta meg – lényegében találóan és a későbbiekre is érvényesen – kettejük viszonyáról alkotott felfogását. Kissé sértett soraiban leszögezte, hogy egyes cikkekig terjedő sugalmazás Magyarországon nincs, hosszú írói pályája során különben is bebizonyította, hogy önálló egyéniség, senki kezében sem lehet eszköz. Ugyanakkor a legszorosabb elvrokonság köti a Deák-párthoz, mi több, vezetői közül többen személyes jó barátai, ezért alkalmazkodik politikájukhoz. Az most már egy másik kérdés, hogy Kemény nem volt vezető egyéniség. Elemző alkat volt s ez megmutatkozott az egész korszakban. Írásai több-kevesebb következetességgel a Deák által kitűzött célokat támogatták, értelmezték, népszerűsítették, – de mindenkor megmaradtak Kemény legsajátosabb szellemi termékeinek. E vonatkozásban is elmondhatjuk tehát, hogy a Pesti Napló jellegzetes arculatát ő határozta meg.

E vitatható, ám gyengeségei ellenére is nagy ívű pálya 1860 őszén újabb, az előző évek során kiformált gondolatokból született fordulóponthoz érkezett. Emberileg és politikailag egyaránt. Ekkor még nyugodtan elmondhatjuk, hogy alkotóerejét nem kezdte ki komolyan a lassan elhatalmasodó betegség. Kemény belső felbomlásának kórtörténete rendkívül bonyolult, hiszen az első jelek már az ötvenes évek közepén fel-feltörtek, s az intellektus látszólag még 1867 után is zavartalanul működött. De a szellemi alkotás helyét egyre inkább elfoglalta a nagy műveltségéből, a megszokott gondolati munkából vagy a mások eszméiből táplálkozó rutin. Az egyéniséget összetartó akarat erőfeszítése csökkent. A munka és felelősség alól koronként külföldi utazásokra, majd az asztal s a mind kevésbé nemes módon kielégített érzékek magányos örömeibe menekülő, kopott, sokakat megmosolyogtató Kemény már nagybeteg ember volt. Önmagával még azonos, külsőleg termékeny, belsőleg azonban hajdani énje kiszáradt roncsa.

A forradalom vereségének nagy traumáját követő kiábrándult elemzések, s az esszékben kezdődő lassú letisztulás után, részben Deák hatására, az ötvenes évek végére Kemény eljutott oda, hogy ismét szembenézzen az egész tevékenységét meghatározó kérdéssel: mi módon állítható helyre a polgárosodás kibillent egyensúlya, miként békíthetők tartósan össze a régi rendből fennmaradt, eleven és hatékony históriai erők az új kor követelményeit {II-1-546.} képviselő – Kemény szóhasználatában a „democraticus eszmék”-nek nevezett politikai célok hordozóiként jelentkező – erők követeléseivel. Napi sürgősséggel írt politikai cikkekről lévén szó, az alapkérdést természetesen csak érzékeltethette, s ami állandóan izgatta, az a magyar polgárosodásnak az összfolyamatban elfoglalt helye volt, illetve azoknak a követelményeknek a vizsgálata, amelyeknek feltétlenül eleget kellett tennie. A megoldás eszmei alapja mindkét vonatkozásban jóval korábban kialakult. Némileg leegyszerűsítve szólván, Kemény a históriát és ezen belül az általában nagy ívű civilizációs fejlődésnek tekintett polgárosodás hosszú, történeti folyamatát a fennálló és keletkező „nagy érdekek” s a „nagy érdekeket” általános szinten kifejező eszmék küzdelmeként fogta fel. Az érdekek és az eszmék egyaránt arra törekszenek, hogy elérjék „végső konzekvenciáikat”, s minden igényüket megvalósítsák. Ezért történetileg szükségszerű a radikális politikai áramlatok léte. S éppen itt rejtőzött Kemény felfogásában a tragikus mozzanat, ellensúlyozásaképpen pedig az állandó, őrködő kontroll szükségessége. Véleménye szerint ugyanis a valódi, értékeket teremtő és megőrző polgárosodás lényege egy állandó integrációs folyamat volt, a história és a fejlődés állandó összebékítése, mert csak e két tényező együtt teremti meg a dinamikus egyensúlyt. Az eszmék végső konzekvenciái, legyenek bár konzervatívok vagy forradalmiak, pusztán rombolóak, nem integrálhatóak a folyamatba, s „bosszuló végzetként” idézik fel az ellentétes, létükben sértett, s ugyancsak legitim érdekek visszahatását, a forradalmakra következő reakciók s a reakció túlzásaira ismét szükségszerűen kirobbanó forradalmakat. Ideáltípusa tehát – a gyakorlatban soha meg nem valósítható – kiegyenlítés. E gondolatrendszerben az értelmes, elvileg megalapozott kompromisszum történeti követelménnyé válik. Ha egy pillanatra eltekintünk a benne rejlő konzervatív elemektől, még mindig állandóan fenyegette Kemény ítéleteit egy látens veszély. Mivel az egyes tényezők valós súlyát csak a mindenkori politikai gyakorlatban állapíthatta meg s nem volt igazi politikai taktikus, a tények tisztelete nagyon könnyen átfordulhatott a bevégzett tények, az erőszak átmeneti sikereinek tiszteletébe. Elvi szinten ez következett be nála 1849 után. Az európai reakció évtizedes uralmának katasztrofális következményei azután némileg visszabillentették a mérleg nyelvét. S jóllehet politikai felfogása nem sokat változott, most ismét inkább a „szabadság” jogát védelmezte a vele „meghasonlott” „európai legitimitás” ellenében.