2. Liberálisok és konzervatívok

A Pesti Napló köre számára az Októberi Diploma konzervatív kompromisszuma elfogadhatatlan volt. Jóllehet adataink meglehetősen szűkösek, bizonyosan tudjuk, hogy Deák 1859 óta az 1848-as törvények helyreállítását tekintette az egyetlen megnyugtató megoldásnak s minden jel arra mutat, hogy 1860 őszén ez a szerkesztőség tagjai számára is magától értetődő volt. {II-1-547.} A Diploma kézhezvétele után Kemény néhány soros levelet intézett a Napló Bécsben működő főmunkatársához, Falk Miksához. Sietve odavetett sorai a lap közvetlen teendőit vázolták, az elvet már nem kellett megindokolnia. Levele szerint a cikkeknek igyekezniük kell „az 1848-diki törvények legalitását óvatosan, de mindig előtérre hozni”. Ez egyelőre, folytatta Kemény, „nem, vagy legalább nem annyira” a végső nehézségeket rejtő közjogi formák, a magyar minisztérium miatt fontos, hanem általa „a karok és rendek elméletét kell depopularisálni.”

E rövid néhány sorban rejlett a Napló taktikájának kulcsa. Keményék határozott ellenzéki programot dolgoztak ki, de e program a magyar politikai élet színképében mégiscsak a középen helyezkedett el. A 48-as jelszó rendkívül képlékeny volt, s az adott pillanatban hívei közé lehetett sorolni mindazokat, akik valamilyen formában elutasították a Diploma rendelkezéseit; – függetlenül attól, hogy távolabbi céljuk 48 radikális továbbfejlesztése és a teljes önállóság kivívása volt, vagy a 48-as miniszteriális kormányzat alapján kötendő, kisebb-nagyobb mértékű kompromisszumokba is beletörődtek volna. 1860 őszén, néhány kivételtől eltekintve, a végső célokat még nem lehet felvázolni, ezek több hónapos politikai küzdelem során formálódtak ki. Az alapvető frontvonalak mégis megrajzolhatóak. Keményék ekkor több-kevesebb következetességgel az ortodox 48-as álláspontot képviselték. Tudatosan elhatárolták magukat minden radikális kísérlettől, az emigráció álláspontjától, ugyanakkor elhatárolták magukat a konzervatívok elveitől is. Az elvi elkülönülés nem jelentette azt, hogy a politikai kapcsolatot is megszakították. E 48-as program alapján a lehető legszélesebb nemzeti egységre törekedtek. Bízva abban, hogy sikerül bebizonyítaniuk, a forradalmi kalanddal és a megvalósíthatatlan Diplomával szemben ők képviselik a reális kiutat, maguk mögé akarták sorakoztatni az ellenzék egészét, de nem mondtak le a hatalomra került arisztokrata csoport befolyásolásáról és megnyeréséről sem. Mivel a Napló köre csak szigorúan legális eszközöket kívánt igénybe venni, arra épített, hogy az összehívandó országgyűlés imponáló egysége meggyőzi majd a konzervatív kormányférfiakat, miszerint egyedül 48-as alapon lehet tárgyalni. Ezért feltétlenül szükségesnek tartották, hogy azok megőrizzék bécsi befolyásukat, hiszen bukásuk esetén náluk jóval ellenségesebb erők jutottak volna ismét a kormányrúdhoz. E befolyásukat azonban csak akkor őrizhették meg, ha legalábbis részleges eredményeket érnek el, a kiegyenlítés elvi lehetősége és akarata megmarad. Másfelől a konzervatívoknak is nagy szükségük volt a Napló politikusaira. Dessewffyék minden valószínűség szerint túlértékelték hazai támogatóik erejét, a rendi-konzervatív eszmék vonzását. Azzal azonban tökéletesen tisztában voltak, hogy Deák ellenére végleges megoldás nem születhetik. Ezért a Diploma kibocsátása után azonnal tárgyalásokat kezdeményeztek.

Sajnos az események menetét nem ismerjük pontosan. Annyi bizonyos, hogy Dessewffy Emil már október 21-én este Pestre érkezett s rövidesen találkozott az ellenzék itteni vezetőivel, közöttük Deák Ferenccel, Eötvös {II-1-548.} Józseffel és Kemény Zsigmonddal. Az ellenzéki vezetők elutasították a Diplomát, ugyanakkor elfogadták a politikai kibontakozás tervezett menetrendjét. Támogatták a megyék helyreállítását, biztosították Dessewffyt, hogy nem fognak tüntetően távol maradni a választójog meghatározása céljából összehívott esztergomi értekezletről s a két fél – formailag – azonos céljaival megegyezően megállapodtak abban, hogy a legfőbb kérdések, tehát a közjogi viszony részletes megvitatását az országgyűlésre hagyják.

E közvetítő helyzet határozta meg a Napló október 20-a utáni témáit és hangvételét. Néhány napi várakozás után, 25-én jelentették meg első elemzésüket. A lap belső oldalára tördelt cikket Királyi Pál írta alá. A munka taktikai remekmű volt: lényegében minden fontos ellenvetést elmondott, kitűzte az elvet s mégis nyitva hagyta a megegyezés lehetőségét. Szerzője abból indult ki, hogy mivel továbbra is hatályban maradtak a korábbi rendeletek, így a sajtórendelet is, indokolt lenne a hallgatás. Érdemben tehát nem tárgyalhatja a Diplomát, csak tartalmi összefoglalót ad. Mindenekelőtt örömmel nyugtázta, hogy ez a pragmatica sanctiora támaszkodik. (Érdekes, hogy e közjogilag nagyon művelt körben ekkor még senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy a szöveg az 1713-as családszerződést idézi, s nem a későbbi magyar törvényt.) Több pozitívumot azután nem is talált. Az egyes pontokat hűvös tárgyilagossággal végignézve megállapította, hogy a kancellár új állása a magyar alkotmánytól idegen, „sérelmes eljárásnak kifolyása”, a birodalmi tanács intézménye, melynek „az ország törvényhozásában a legkitűnőbb szerep jutott, oly adalék a 48-dik előtti alkotmányos élethez, melyet a magyar ember csak ez újabb idők esemény-rovatában kereshet”, az országgyűlési választás tervezett rendje eltérő az 1848. V. tc-től és rendi jellegű, nincs szó arról, hogy mit szándékoznak tenni „az egykor törvényesen végrehajtott s egy éven túl életben volt” unióval. Majd az esztergomi értekezlet kapcsán rátért a cikk érdemi mondanivalójára, miszerint „nem titkolhatjuk el ezúttal is azon meggyőződésünket, hogy … a magyar nép annyiszor kifejezett érzületével sokkal összhangzóbb s így sikert ígérőbb lesz, ha a választási jog megállapítására is (értelemszerűen tehát a többi vitás kérdésnél is) az 1848-ki alap vétetik azon pontnak, melyet a provisoriumból kilépő kormány a nemzetteli kibékülésre választ”. – A kissé dodonai fogalmazás ellenére mindenkinek értenie kellett: a Napló programja a 48-as alapon való megegyezés.

Királyi cikkével a Diploma általános kritikája be is fejeződött. 1861 januárjáig a Napló írásai lényegében nem bolygatták a kormányhatalom kérdését s egyáltalán nem támadták a Diploma általános rendelkezéseit. Kemény az ellenzék országgyűlési bázisának kiépítésére és a háttérben fenyegető nemzetiségi ellentétek csökkentésére koncentrált. Az utóbbiról később részletesen beszélnünk kell, egyelőre maradjunk az első kérdésnél. Mint közismert, a Diploma alkotói a választójogi törvény módosítását kívánták, s e célból Esztergomba, a prímás elnökletével egy notable gyűlést hívtak össze. Az uralkodó nevében megfogalmazott javaslat csak a fő elveket tűzte ki. Ezek {II-1-549.} szerint a kormány vissza akart térni a korábbi rendi választáshoz, a megyék és városok képviseletéhez. E képviselők megválasztásában valamilyen módon részt vettek volna a korábban jogtalan rétegek is. A terv nyilvánvalóan a konzervatív nemességet akarta megnyerni. Az ország legszűkebben értelmezett belügyeiben visszaadta nekik a korlátlan politikai hatalmat, ellenértékül pedig a had- és pénzügy országgyűlési jogának feláldozását és a hagyományos kormányszékek elismerését kérte. Ezt az összefüggést a konzervatív sajtó nem is nagyon titkolta s alig három héttel később Zsedényi Ede a Pesti Napló hasábjain is kifejtette. A kimerítő válasz érdekében megjelentetett írásában arról szólt, hogy mindenekelőtt a megyéket kell helyreállítani, mert az elhamarkodott 48-as törvényeket ott lehet megbírálni, a közvélemény ott válik határozottá. S a kibontakozó polémiában még tovább pontosította álláspontját. Nyíltan bevallotta, – ami már különben is köztudott volt –, hogy a konzervatívok nem küzdenek „az 1848-ki törvények minden betűjéért, de egy olyan historiai jogalapért, hol a fekvő birtok befolyása – születés és vallásra tekintet nélkül – képezi a szükséges mozgó kerekek és értelmi elemek közt az elhatározó súlyerőt, melynek bázisa… századok gyakorlata és királyi eskük által szentesített alkotmányos független állásunk.” Mindez a Diploma fényében, ami az utolsó mellékmondat valós tartalmát némileg megvilágította, annyit jelentett, hogy céljuk a polgári jogegyenlőséggel, közadózással és jobbágyfelszabadítással kitatarozott 47-es alkotmány, – a birodalom újjászervezett központi szervei vezetésével.

A vitában mellékes kérdés, hogy 1860 őszén a konzervatívok által tervezett választójoggal sem lehetett volna olyan országgyűlést összehívni, mely megszavazta volna a Diplomát. Ez nem a politikai taktika kérdése volt. Egyrészt egy alapvető alkotmányos elvet kellett eldönteni, másrészt a konzervatív javaslat a 48-as törvényhozás egyik legfontosabb szociális-politikai vívmányát, az érdekegyesítés egyik kulcsát támadta meg. Kemény mindvégig így is tárgyalta. Jóval Zsedényi nyilatkozata előtt, első október 20-a utáni cikkében leszögezte, hogy a jövendő legfontosabb kérdése, mi lesz az esztergomi konferencia eredménye s milyen lesz a megyei bizottmányok összetétele. Ezek ugyanis „midőn a historiai jogok védpajzsa alatt járnak el”, tehát a 48-as törvényeket érvényesítik s egyúttal a nemesség politikai befolyását is megőrzik, „korunk szabad eszméit szólítják egyességre, vagy küzdelemre.” Különösen az, ha figyelembe veszik, hogy a forradalom után eltelt „közelebbi 12 év a democraticus igényeknek kedvezett”, s ha belátják – s itt már a válságokra mindig végtelenül érzékeny elemző szólt –, hogy „Európa oly zivatoros idők elébe néz”, amelyekben csak milliók együttműködése tarthatja fenn az államot. A kijegecesedő liberális hagyomány jegyében ismételten visszatért a témára. A magyar arisztokrácia, vagyis a nemesség, hiszen szóhasználatában ezt fedte a fogalom, a törvények meghozatalakor önként egyesült a demokráciával. Ezért nem üldözték 1848-ban, ezért népszerű 1860-ban is. Sikerült bennük egyesíteni a történelmi jogot és az egyenlőség méltányos mértékét, anélkül, hogy „a régi római imperialismus (s mutatis mutandis az általános {II-1-550.} szavazati jogból született bonapartista császárság, hiszen arról volt elsősorban szó) egyenlő szolgaságát modernizáltuk volna, vagy… ábrándok által az államban és társadalomban fejetlenséget és zavart hoztunk volna be.” A konzervatívoknak tudniuk kell, figyelmeztetett többször is, hogy ha „a törvény demokratikus alapjai aláásatnának, ezen baljóslatú műtét a legelső szerencsétlenséget az által provokálná, hogy a népben bizodalmatlanságot, gyanút és megbuktatási vágyat gerjesztene a nagyvagyonúak és nagynevűek iránt”. Ha megnyílna a viták zsilipje, ez a szándékolttal éppen ellenkező eredményre vezetne, az általános választójog következne.

E gondolatmenet a konzervatívokat kapacitálta. Eszmefuttatásának másik oldalával, amely lépésről lépésre kiterjeszkedett a 48-as törvényhozás egészének közjogi védelmére, elhatárolódott tőlük. Első írásaiban még úgy tárgyalta az uralkodói előterjesztést, mintha az nem állapítana meg ellentétet az V. tc. és a Diploma között, s így erre nem vonatkozna a felfüggesztés. E kétértelmű kiindulópontot azonban hamarosan feladta, s anélkül, hogy konkrétan kitért volna a miniszteriális kormányzatot megalapozó III. tc-re, ezt a 48-as törvénykönyv egészébe építve tárgyalta. A jogi oldalra nem kellett sok szót vesztegetni, hiszen ebből a szempontból akkor még a konzervatívok sem emeltek kifogást. „Magyarországnak nincs egyetlen törvénye”, szögezte le félreérthetetlenül, „mely a formaság több kelléke által tarthatna jogot az érvényességre.” A fontosabb vád politikai-taktikai volt. Közvetlenül 1849 után írt röpirataiban még Kemény is rögtönzéssel, túlzással vádolta Kossuthot, amit, tegyük hozzá, konzervatív ellenlábasai most alaposan kihasználtak. 1860-ban azonban már nyugodtan visszafordította a vádat. Valóban rögtönözték őket s a rég várt vívmányok forradalmi úton jöttek létre – oktatta ki ellenfeleit –, megalkotásukat siettették a bécsi zavarok és a pesti tüntetések is. „Szerkesztésök siettetve volt, mert elveik, bár a nagy többség által felkaroltattak, a törvénnyé válásban a helyes mértéken túl retardáltattak”. Ha ez érvényes ellenérv lenne, folytatta az eredményeket post festum legalizáló liberális forradalomértelmezések szellemében, Európa legszebb alkotmányos vívmányai tépetnének szét, hiszen rögtönözték és kicsikarták az aranybullát és Ulászló dekrétumait is, sőt – s ez jól elhelyezett oldalvágás volt a protestáns mártír szerepében némi népszerűségre szert tett Zsedényi ellen –, a protestánsok jogait fegyverrel vívták ki, mégis törvényesek. Mondandóját abban összegezte, hogy az elmúlt 12 év bebizonyította, a „múlt szent ereklyéi közt… leginkább bálványoztatik 1848”, – a nemzeti egység olyan erős, hogy „nincs oly pajtáskodási vágy, sőt összetartozási szükség is, mely megengedje, hogy törvényeinkből a másik fél kívánságára a legkedveltebb lapokat szakgassuk ki.”

(A kép teljessé tétele érdekében hozzá kell tenni, hogy a konzervatívoknak tett gesztusként a választójogi törvény későbbi országgyűlési felülvizsgálatát elvileg Kemény sem zárta ki, mert ennek egyes határozmányait bizonytalannak érezte. November végén pedig Lukács Móric már arról értekezett, hogy az elméleti szempontból valóban túl demokratikus, de a nemzetiségek miatt {II-1-551.} egyelőre nem szabad emelni a cenzust. Az országgyűlés majd szűkítheti a választók körét, mert ha a községi ügyekre mindenki közvetlen, a megyékre pedig közvetett befolyást nyer, akkor „valóságos érdekek megsértése nem forogna fönn”, hiszen a kizárandók nem önállóak. E doktrínér liberális, s tegyük hozzá, premisszáival is összeütköző érvelés egyelőre nem játszott különösebb szerepet, de ennek ellenére sem szabad jelentőségét lebecsülni, mert azt jelezte, hogy a 48-as szabadelvűség fő folyama a szentesített törvényekkel végső konzekvenciáiig ért, s konfliktus esetén inkább a konzervatívok felé nyitott.)

Kemény eredményei fontosak voltak, de a képet több szempontból ki kell még egészíteni. Miközben cikkei sorát publikálta, kiderült, hogy a kibontakozás menete jóval lassúbb. A konzervatívok elhalasztották az esztergomi értekezletet, s megindult a megyék szervezése. Nem egészen öt évvel később, 1865 kora nyarán, Kemény úgy értelmezte 1860-as felfogását, hogy Zsedényivel és a konzervatívokkal szemben ellenezte a megyei közigazgatás helyreállítását az országgyűlés előtt. Ez mindenesetre túlzás, a tapasztalatok visszavetítése. Nem tette, s az adott helyzetben több okból nem tehette. A „térfoglalást” ellenző radikális kisebbség kivételével a liberálisok és a konzervatívok tökéletesen egyetértettek abban, hogy a magyar közigazgatás átvétele elsőrendűen fontos. Ha eltekintünk a nemesi önkormányzáshoz kapcsolódó nagyon szoros érzelmi szálaktól, amit a törvényhatóságokat hamarosan rendező konzervatívok megpróbáltak kihasználni, – a helyi közigazgatá átvétele döntő hatalmi kérdés volt. E hangulattal Kemény nem szállhatott szembe. A többség véleményének lapjában is teret biztosított. November elején Lónyay Menyhért cikkezett többször róla, sőt a liberális irány jobbszárnyától is mindinkább elszakadó Kovács Lajos a megyei igazgatás helyreállítása és a magyar nyelv bevezetése érdekében már kifejezetten konzervatív szellemben, tudatos „önmegtagadást” prédikált hasábjain. Kemény különállását az jelzi, hogy a Napló egyelőre fontosságánál kisebb terjedelemben tárgyalta a kérdést, alig-alig volt érdemi mondandója, s ő maga egyetlen sort sem szentelt neki.

Későbbi értelmezéséből annyi mégis igaz, hogy taktikai koncepciójában a megyéknek nem volt szerepük s amikor megindult működésük, súlyos aggályokkal figyelte a helyi politikát. Az október 20-i szerepek november közepére megcserélődtek. Ekkor elsősorban a Pesti Napló hangsúlyozta az esztergomi értekezlet fontosságát. Nyilvánvalóan abban bízott s részben azért érvelt heteken keresztül, hogy az Esztergomban összegyűlt notabilitások döntő többsége a 48-as törvények mellett voksol, s az állásfoglalás, a választójog részkérdése mellett, eleve kijelöli a további fejlődés fővonalát. Amennyiben szavuk nem hangzik el, meg lehetne előzni a törvényes megyeszervezés, az országgyűlés integritása körüli irritáló részcsatákat, s döntő vótumuk, amely az ország egységes akaratát fejezi ki, egyrészt meggyőzné a konzervatívokat gyengeségükről, másrészt csitítaná a száz helyen induló, ellenőrizhetetlen agitációt. A gyors döntés után sietve össze lehetne hívni a 48-as alapokon {II-1-552.} álló, módszereiben és hangvételében mérsékelt, Deák vezetésével működő országgyűlést. – A Zsedényi-polémiában egészen egyértelműen jelentkezett ez a gondolat. Itt Kemény azzal érvelt, hogy az alkotmány helyreállítására eddig két eltérő példa van a magyar históriában. 1790-ben a megyék radikális feliratai kezdeményezték. E feliratokat a Napló tárcája hosszan idézte. Ezzel szemben 1681-ben – az esztergomihoz hasonlóan – Szelepcsényi prímás elnökletével összeült egy értekezlet, az javasolta a törvényes állapot visszaállítását s tanácsukra az uralkodó összehívta a restitutios országgyűlést. A történeti példák nyomán érthető, közölte némileg saját vágyát Kemény, hogy Vayék a második utat választották s arra törekedtek, a „nehezebb kérdések a mielőbb megnyílandó országgyűléshez tétessenek át.”

Nyilvánvaló, hogy Kemény túlbecsülte az esztergomi konferencia lehetőségeit. A Napló közvetlen célja – igaz, elkésve – megvalósult. A gyűlés a 48-as törvény elfogadását javasolta, s ezen az alapon hívták később össze az országgyűlést. Szavazatuknak azonban nem volt távolabbra ható következménye. Ezzel szemben tökéletesen mérte fel a megyei erőviszonyokat, a magyar közvélemény hangulatát. Már novemberben leszögezte, hogy ott a konzervatív oldalon csak néhány „főtiszt” lesz, „a másik tábor pedig el lesz látva törzstiszttől közlegényig mindennel.” Világosan látta azt is, hogy a 48-as tábor megoszlott, mérsékelteket és radikálisakat egyesít. Az az érzése, írta, „épen a nagy szám és nagy harckészség fogja a vezetőket (magyarán szólva: a Napló politikáját támogató mérsékelteket) genierozni.” „A megyék szemkápráztató felvilágosítást adandnak a hangulatról”, folytatta, csak ez lesz a kérdés, hogy ha „alkalmat vennének mindent elmondani mi szívükön fekszik”, lesz-e lehetőség a további tárgyalásokra.

Kemény jóslata – mint borúlátó jóslatai általában –, csak részben teljesült. De már ez is elég volt ahhoz, hogy a Napló befolyása érezhetően csökkenjen. Megindult a megyeszervezés, s rövidesen megjelent a kormány főispáni utasítása, amely az 1848-as törvényekkel ellentétes rendszert vezetett be. A megyék egy része bizalmatlanságot hirdető, a 48-as állapotok azonnali megvalósítását követelő feliratokkal reagált, átvették a törvényes közigazgatási hatóságot, az igazságszolgáltatást, pénzügyet. Radikális többségű hatóságok alakultak, a gyűlések természetesen megvitatták az országos politika kérdéseit, hangot adtak az évtizedes elnyomatás alatt felgyűlt népharagnak. Ezzel a Napló olyan térre szorult, ahol szükségszerűen elveszítette vezérszerepét. Az ellenzéki megyék oldalára állt s az általa is bizalmatlanul nézett radikalizálódásért a kormányra hárította a felelősséget. Nem is lehetett más választása. A főispáni utasítás már jelezte, hogy Vayék, az országos közhangulat ellenére, másodlagos kérdésekben is eltérnek a 48-as törvényektől – a törvényhatóságok pedig 48-as alapon álltak. De e radikálisabb 48-asság a Napló kiegyenlítő politikáját is fenyegette. Így szerepe az események részletes ismertetésén túl arra korlátozódott, hogy ismételten nyugalmat és mérsékletességet javasoljon, mondván, a radikális határozatok, a városi zavargások csak a reakciót segítik. Az ellenzék egységét Keményék nem akarták megtörni. {II-1-553.} Mégis hétről hétre egyre jobban érződött, hogy a lap tábora a megrögzött konzervatívok és az ellenzéki balszárny között lassan morzsolódni kezd.

Kemény idézett leveléből következett, s a Napló politikájának elemzése is azt sugallja, hogy a minisztérium ügyét az országgyűlés előtt nem akarta feszegetni. Természetesen a 48-as alap implicite magában foglalta ezt is, s egy-egy futó megjegyzés, Trefort Ágoston és Lukács Móric rövid írásai jelezték, hogy a Napló a III. tc. következetes megvalósítását kívánta. Mondandója azonban túl kevés ahhoz, hogy az általános elven kívül, közelebbi következtetéseket lehessen levonni. Amíg ugyanis Lukács Móric „az 1848-ki törvények vádlói”-val szemben Ausztria nagyhatalmi léte feltételének nyilvánította a III. tc.-et, s Trefort arról szólt, hogy a 48-as alapon szervezett Magyarország és a szintén közös országgyűlésre összehívott „német–szláv” tartományok alkossák a birodalmi dualizmust, – ugyanő a törvények szaván túl már megengedte, hogy a két gyűlés tárgyaljon egymással a pénz- és vámügyről, a fogyasztási adókról, s a 48-as határozatokkal ellentétben, az államadósság egy részének elvállalását ajánlotta. Amennyiben a Napló felfogásában mutatkozó tendenciát nyomozzuk, általánossága ellenére Kemény november végi megjegyzése a legfontosabb. A forradalom utáni röpiratokban és 1860-ban vallott nézetei közötti ellentétre hivatkozó Fortschritt-tal szemben, a tények meglehetősen merész értelmezésével, a szerkesztő azt állította, hogy ilyen eltérés nincs, véleménye változatlan. „Sürgetem t.i. az 1847–48-ki törvények érvényességét, és sürgetem azoknak – amennyiben célszerűnek mutatkoznék – törvényes revisióját a megnyílandó országgyűlésen.”

E megengedő mellékmondat tartalma érdekes filológiai kérdés lehet, a Pesti Napló története szempontjából nincs különösebb jelentősége. Mert igaz ugyan, hogy a megegyezési készséget jelezte, de azt nem tagadta senki. Az adott pillanatban nem e feltételes engedmény tükrözte a lap politikai törekvéseit, hanem a konzervatívok és a Napló között kibontakozó újabb polémia. Zsedényivel egy időben a konzervatív Pesti Hírnök az 1847-es megyei rendszer nevében támadást indított a miniszteriális kormányzat ellen. A nyilvánvalóan összehangolt offenzíva által odavetett kesztyűt Csengery vette fel, s november 11-e után cikkek sorában utasította vissza Törökék meglehetősen színvonaltalan állításait. Elméletileg könnyű dolga volt, a Pesti Hírlap egykori vezércikkírójának nem esett nehezére bebizonyítania, hogy az ókonzervatívok ideáljai a modern európai alkotmányos fogalmakkal tökéletesen ellentétesek, sőt ezeket egyszerűen félreértik, amikor a parlamentarizmus adta felelősséget összekeverik a rendi jellegű bírói felelősségrevonással, illúziókat hajszolnak, ha a rendi berendezkedés visszaállításában bíznak, fejükre idézhette, hogy a 48-as törvények alig-alig szűkítették a törvényhatóságok jogkörét, s krokodilkönnyeket sírnak egy intézmény felett, amely tizenegy évi tetszhalál után ismét rendkívüli életerejét igazolja. A vita Csengery vitathatatlan szellemi fölénye ellenére meglehetősen színvonaltalan maradt, mindkét fél csak a rég elcsépelt érveket ismételgette. A Napló publicistája ugyanis elég {II-1-554.} kényelmetlen pozícióba kényszerült. Azokban a hónapokban, amikor az ellenzéki törvényhatóságok valóban a régi „megyei usus” alapján vívták küzdelmüket a kormány ellen, még a parlamenti kormány és a megyék viszonyát sem lett volna opportunus oly módon tárgyalni, hogy az érveket szolgáltasson az ellenfélnek. Ezért Csengery az alkotmányos elvek védelme mellett rendre visszatért annak bizonyítására, hogy a 48 előtti megyei rendszer, természetesen képviseleti alapon, a régi formában fennmaradhat a kifejlett parlamentarizmus alatt is, ami a tulajdonképpeni közigazgatási, s ami még fontosabb talán, az általa jól ismert szociális kérdések megkerülését jelentette. A széles alapú községi rendszer egykori apostola taktikai okokból feladta a közigazgatás demokratizálását. Éppen a Pesti Hírlapban megjelent cikkeire történt utalásaiból látszik, hogy 1861-ben maga is tisztában volt azzal, hogy kompromisszumot kötött s csak féligazságokat mond. Az már az 1861 utáni fejlődés szomorú következménye, hogy e féligazságok megcsontosodtak, s ezzel egy sokat ígérő reformkori kezdeményezés eltűnt a süllyesztőben.

Az elméletinek álcázott polémia, amely különben hetek alatt annyira elfajult, hogy az apja halála miatt is rendkívül érzékeny Csengery párbajra hívta ki Török Jánost, lényegét tekintve persze nem az alkotmányos élet helyreállítása utáni kormányzat és közigazgatás elvi kérdései körül forgott, hanem a megegyezés feltételeiről vallott ellentétes elveket tükrözte. Ekkor még a Pesti Hírnök is azt állította, hogy jottányit sem ad fel az 1848-as közjogi vívmányokból, csak más úton akarja megvalósítani őket. Ezért a Napló is megmaradhatott a látszólag veszélytelenebb, szenvedélymentesebb elméleti téren. Január közepétől kezdve aztán Csengery mind többször kitért az ókonzervatív demagógia tárgyi elemzésére, s rövid úton bebizonyította, hogy a szerteágazó érvelés felesleges, vádlói szemében „a 48-ki országgyűlésnek minden bűne az, hogy ellenőrzés alá vetette a legfőbb végrehajtó hatalmat, valósítá a törvényeinkben többször kimondott, de intézményben nem testesített felelősségi elvet”. Más formában ez nem oldható meg, közölte, de Törökék különben is elkendőzik az igazságot, amikor a III. tc. adta formát a kiegyenlítés akadályául tüntetik fel, hiszen ha a magyar alkotmány szellemében megvalósul a „nemzet független, felelős önkormányzata”, továbbra is fennmaradnak a pénz- és hadügy körüli ellentétek. Akik tehát Török Jánoshoz hasonlóan támadják a III. tc-ban felállított kormányzatot, törvénycitátumaiktól függetlenül, alkotmányos alapjogokat adnak fel. S nemcsak Ausztriával szemben veszítene ezzel az ország, tette hozzá Csengery. A magyar központi kormányzatot a megyék érdekében megfosztani azon hatalomtól, világított rá egy másik, ugyancsak mindig szem előtt tartott oldalra, „amely a közcsend és a rend s az ország állami egysége fenntartására szükséges: nálunk, hol főleg a vegyes ajkú megyékben annyi a széthúzó elem, oly államférfiúi hiba volna, amelynek egyaránt kárát vallaná az egyéni szabadság, az állam érdeke és nemzetiségünk”. A tervezett nyelvi reform megvalósulta esetén ez a szükséges egyensúly.