{II-1-555.} 3. A nemzetiségi kérdés

A Pesti Napló körének világnézetében meghatározó szerepet játszott a nemzetiségi kérdés. Mielőtt továbblépnénk, erre kell egy pillantást vetnünk. A fenyegetettség érzése a Napló egész politikai koncepcióját áthatotta. Kemény idézett levelében a 48-as törvények legalitása után azonnal megfogalmazta a liberálisokat foglalkoztató dilemma egyik oldalát. Mint írta, a Naplónak „még előítéleteiknek… kedvezve” is igyekeznie kell „a Magyarországban lakó nemzetiségeknek rokonszenvét megnyerni”, mert egy összecsapás esetén „a legitimisták zászlói elé kényszeríttetünk.” A megfogalmazás kissé derűlátó: általános elemzései azt sugallták, hogy e „rokonszenvet” hosszú távon nem lehet megnyerni.

Felfogása szerint a nemzetiségi mozgalom egy tőről fakadt az 1789 utáni európai demokráciával, s valójában nem más, mint a „democratismus… árnyalata”. Ezért „bizonyos határokon belül életképes és megelevenítő eszme”, de „bizonyos határokon túl az európai rend érdekeivel” már nem fér össze. Végső törekvésük, a nemzetiségi elv következetes alkalmazása, – amit fenntartásait hangsúlyozandó, ismételten mintegy zárójelbe téve, „az úgynevezett elidegeníthetetlen nemzetiségi jogok”-ként említett, – egyrészt felbontaná a fennálló államokat, másrészt egyesítené a rokon nemzeteket. E fejlődésrajz részint a tények valós elemzéséből született. A következő hatvan év eseményei igazolták, hogy a közép-európai térség kisebb, nyelvileg-nemzetileg rokon népei valóban kiszakadtak a soknemzetiségű birodalmakból, s föderális államokat alkottak, – vagy legalábbis ilyenek alakítására törekedtek. De Kemény ugyanakkor hatalmas erőösszpontosításról, a mindig félt pánszlávizmus mellett fellépő pángermanizmustól és pánromanizmusról vizionált. E fogalmak használata 1861-ben az aggodalom fokmérője s tulajdonképpen éppoly kevés közük volt a valósághoz, mint az ókori civilizációt elpusztító középkori népvándorlások analógiájának, amit egyik romantikus pátoszú képében szintén felhasznált.

A túlzások nem szüntetik meg felfogása erényeit. Mondanivalójával nem állt egyedül, hasonló eszméket vallott Eötvös József, Lukács Móric és Mocsáry Lajos is. A 48-as tapasztalatokat általánosítva szögezte le Kemény, hogy „korunk kétségbe vonta azt a tant, melyet az előrehaladás barátai 1848 előtt még ingatlannak tartottak, hogy ti. az alkotmányosság és egyéni szabadság kielégíti mindazon kívánatokat, amelyeket az egyén az állam által biztosítva látni akar. Most az egyéni szabadság mellé a nemzeti individualitás szabad kifejlesztése járult, mint visszaidézhetetlen követelés.” – A kérdés az maradt, hogy „a nemzeti individualitás”-nak milyen feltételei vannak. Hiszen e szükség felismerésével egy időben, mindannyian felismerték azt is, amit Kemény 1861 áprilisában úgy fogalmazott meg, hogy a nemzetiség „önálló czél…, mely bármi más vívmány által nem lehet kipótolva”, ugyanakkor „oly élesen van a történelmi joggal szembe állítva, mint volt a reformatio a XVI-ik században”. S e történelmi jog a magyar nemzetállam alapja volt.

{II-1-556.} Ma már tudjuk, e dilemma megoldhatatlannak bizonyult. Szándék és lehetőség nem találkozhatott. Az ellentétek kiegyenlítésére törekvő Kemény az 1848-as szociális törvényhozás sikeréből merített reményt, s abban bízott, hogy amint akkor sikerült kibékíteni az arisztokratikus és demokratikus érdekeket, a törvényhozás „szintúgy fogja… kifejezni… a kor valódi követeléseit, és… meglelendi a formát, mely testvéreinknek… jogos és méltányos igényeit kielégítendi.” A „jogos és méltányos” mértékét természetesen a történeti jog határai szabták meg. Lukács Móric általánosan elfogadott meghatározása szerint „méltányos kívánatnak és igénynek mondhatni mind azt, ami közös hazánk területi integritását nem sérti, mi oda nem céloz, hogy status in statu alakíttassék hazánkban, s mi a közigazgatást merőben lehetetlenné nem teszi”. S itt tulajdonképpen a kiindulópontra értünk vissza. Mialatt Kemény általános érvénnyel bebizonyította, hogy a nemzetiségi mozgalmak – minimálisan is – területi autonómiára törekszenek, enélkül nem szerelhetők le, – a területi autonómia szükségszerűen meghaladta a magyar liberálisok számára még elképzelhető engedmények mértékét. Pedig nem lehet azt mondani, hogy lekicsinyelték a problémát. Eötvös nemes pátosztól fűtött írása szerint, ha nem tudjuk megteremteni a belső békét, más fogja megtenni ezt. Ezért „alapföltétele egész jövőnknek, mert csak azon mértékben, melyben a hon minden lakóit az alkotmányos szabadságban részesítjük s ez által minden nemzetiségnek méltányos igényeit kielégítettük – azon mértékben biztosítottuk saját nemzetiségünket és alkotmányos szabadságunkat is”.

E felismerésekből következett, hogy a Pesti Napló valóban nagyon vigyázott arra, hogy „testvéri kíméletet” tanúsítson a „velünk együtt lakó népfajok iránt”.

Január közepéig egyetlen dicsérő szóval sem illette a konzervatívokat, mert visszaállították a magyar nyelv jogait, nem vitázott a nemzetiségi sajtóval s a Vajdaság visszakapcsolásával is csak egyetlen, színtelen Falk-cikk foglalkozott. December közepén azután a Napló megjelentette a liberálisok nyelvi javaslatát. Lukács Móric részletes tervezete két részre osztotta a közigazgatást és igazságszolgáltatást. Eszerint az önkormányzati egységek, a nyelvüket szabadon megválasztó községektől kiindulva a zárókőnek tekintett országgyűlésig, alulról felfelé határozták volna meg hivatalos és érintkezési nyelvüket, pusztán annyi korlátozással, hogy a kisebbségek is használhatják sajátjukat. A javaslat tehát biztosította a nemzetiségeknek a községekben, megyékben és az országgyűlésen a szabad nyelvhasználatot. A községek saját nyelvükön érintkezhettek a megyékkel, magyar fordítással kiegészítve ezt használhatták a nemzetiségi többségű megyék egymás között és a felsőbb kormányszervek felé. Nemzetiségi nyelveken indíthatták pereiket s ezen folyt volna az oktatás. A magyar hegemóniát s általában az állam magyar jellegét az biztosította, hogy ez maradt az országgyűlés hivatalos nyelve, ezt használta volna a központi kormány és a Curia, megfelelő fordítás mellékelésével ezen adták volna ki a leiratokat és ítéleteket s a megyei levelezéshez is {II-1-557.} mellékelni kellett volna a magyar fordítást. Amíg tehát a nemzetiségi nyelvhasználat hierarchiája az egyetlen lehetséges és választási szabadságot biztosító módon alulról felfelé épült volna ki, a magyar államnyelv felülről lefelé, a hatalom nyelveként teremtette volna meg az egységet.

Külön problémát jelentett Horvátország és Erdély. A horvát–magyar viszony bolygatásától nagyon óvakodott a lap. Bár időnként beszámolt a horvátországi eseményekről, s egyszer-egyszer kifejezte azt a véleményét, hogy az összehívandó országgyűlésen meg fognak jelenni a társországok képviselői is, az 1848 óta fennálló ellentétek megoldási módjáról nem beszélt. Január elején Kemény röviden elintézte a kérdést, mondván, véleménye szerint azt könnyű lesz rendezni, hiszen Magyarországnak csak a fiumei vasút kell, régi autonómiájukat, nyelvük jogait elismeri. A két ország viszonyának meghatározására minden javaslatot elfogad, ami „alaptörvényeinkkel nem ellenkezik”. E tágan értelmezhető, kissé homályos megfogalmazást Deák 1861 márciusában megjelentetett, terjedelmes, 9 és fél hasábos írása magyarázta. Zágráb körlevelére válaszolva Deák az újraegyesülés lehetőségeit elemezte. Mondandója lényege az volt, hogy a történeti magyar–horvát viszony mindig szorosabb volt a perszonáluniónál, de Horvátország külön területtel rendelkezik, külön nemzetisége és jogai vannak. Ezért, ha nemzetisége vagy önkormányzata érdekében feltételeket állít, ha országgyűlése jogkörét terjeszteni akarja, s a közös törvényhozásban másként akar részesedni, azt Magyarország nem ellenzi. Az elszakadásba nem egyezhet bele, s a korona jogainak védelmében az ellen óvást tenne, de tettleg még akkor sem akadályozná, ha ez hatalmában állna. A későbbi kiegyenlítés lehetőségét egyetlen fejlemény semmisítené meg, ha Horvátország arra használná függetlenségét, hogy belépjen a Birodalmi Tanácsba. „Akkor az egyesülés közöttünk csakugyan lehetetlen”, zárta mondandóját, „mert az egyesülésnek nem leend tárgya”. – Ezzel Deák meghirdette a horvát–magyar kiegyezésig sokat emlegetett, akkor azután sietve elfelejtett „fehér lap” politikáját.

Hónapokig nem sürgette a Napló az erdélyi unió elismerését sem. Mint Kemény megfogalmazta, Vay kormánya mindent megtesz a visszacsatolások érdekében, így a „sajtó nem adhat annyi ösztönt a tevékenységre, mint amennyi ürügyet nyújthat a rosszakaratnak a népfajok közti izgatásra”. Az országgyűlés megnyitásával egy időben azután több részes cikksorozatot indított a szerkesztő. Bizonyítandó, hogy meg kell hívni Pestre az erdélyi képviselőket is, hiszen a Királyhágón túli megyék ugyanolyan részei Magyarországnak, mint Szabolcs, mindenekelőtt kimerítően igazolta az uniós törvények formai legalitását. Egyúttal elutasította az erdélyi autonómia, a Horvátországhoz hasonló jogállás igényét s a rég ismert toposzokat ismételve, megpróbálta kimutatni, hogy az 1848-as törvények meghozták a románok jogegyenlőségét, így semmiféle sérelem sem éri őket az unió végrehajtásával. A mélyen Erdélyben gyökeredző Kemény helyzetismerete legfeljebb a cikksorozat borús tanulságát summázó felsóhajtásban mutatkozott meg. A jogegyenlőség „practicus keresztülvitele a nemzetiségi igényekkel összhangban, {II-1-558.} ha valahol, úgy Erdélyben nehéz és mindenek fölött bonyolult kérdés.” De ez csak az unió keretein belül képzelhető el. Ha megsemmisülne, „Erdély természetes nehézkedési pontját elveszti s még az európai esetlegességnek is könnyebben válhat martalékául”.

Összegezve nyugodtan elmondható, hogy a Pesti Napló 1860–61 folyamán valóban sokat tett a nemzetiségek megnyugtatása érdekében. Ez azonban csak az egyik oldal. A veszélyérzet szorosan összefonódott a közjogi kérdéssel, és a Napló külpolitikai koncepciójával is. Mielőtt egy csomóba vonnánk ezeket az összefüggéseket, vessünk egy pillantást az utóbbira. Mindenekelőtt el kell különíteni egymástól Falk Miksa és Kemény írásait. Kemény vívódó, nyelvileg és gondolatilag patinás, sőt sokszor már nehézkes cikkei szomszédságában Falk munkái a Napló derűsebb, könnyedebb, időnként felelőtlenebb oldalát alkották. Az ambiciózus fiatalember hallatlan munkabírással rendelkezett, s ezzel kissé vissza is élt. Igaz, a hatvanas években már tartózkodott a politikai vargabetűktől. Amíg korábban a kormánylapnak is dolgozott, tegyük mindjárt hozzá, Kemény jóváhagyásával, mivel mindketten úgy gondolták, hogy a Budapesti Hírlap munkatársával szemben engedékenyebb lesz a hatósági ellenőrzés, október 20-a után a Napló szerkesztője már kikötötte, hogy csak liberális irányban működhet. A bécsi Wanderer mellett Falk tehát elszerződött a Magyarországhoz, működött az Országnál is, s később hetente jelentkezett bécsi leveleivel Eötvös Politikai Hetilapjában. Mindegyik lap szelleméhez alkalmazkodni tudott. A Pesti Naplónál Kemény irányelveit követte. A szerkesztő sűrűn felkereste tanácsadó leveleivel, ismertette elképzeléseit, a Napló céljait, Falk pedig többé-kevésbé adaptálta idősebb barátja eszméit. Az évek múltával azonban Kemény irányító szerepe lényegesen csökkent. Stílusa mellett Falk kialakította sajátos szemléletmódját. Ebben kibogozhatatlanul keveredtek a merész felismerések, izgalmas kombinációk a megalapozatlan feltevésekkel, a világnézet a sokszor bizony lapos vulgárliberalizmussal. Kis iróniával azt mondhatnánk, az államok erejét, külpolitikai akcióképességét Falk szemében két tényező határozta meg: a kormány szabadelvűsége és a napóleoni zsenialitás.

Mindez nem jelenti azt, hogy Falk Miksa írásai ne képviselték volna a Napló álláspontját. Egyrészt némi munkamegosztás érvényesült Falk és Kemény között, másrészt eszmei eltérések is voltak közöttük. Amit a belügyekkel kapcsolatban Kemény nem akart feszegetni, azt ő elmondta külpolitikai elemzéseiben. 1860 őszén mindenki előtt kézenfekvő volt, hogy az abszolutizmus bukásában döntő szerepe volt a birodalom katonai vereségének és a továbbra is fenyegető háborús veszélynek, Ausztria mélységes elszigeteltségének, pénzügyi gondjainak. E tény a Pesti Napló érvelésének egyik központi eleme volt. Cikkek sora bizonyította, hogy a birodalomnak fel kell készülnie az újabb olasz támadásra. Amíg Olaszország mögött ott áll III. Napóleon ereje, Ausztria nem számíthat támogatásra. Lehetséges szövetségesei közül Oroszországot lekötik belügyei, Poroszországot elválasztja tőle a német egységért vívott küzdelem. Lassan kiszorul Németországból is, mert ott is {II-1-559.} csak a „kormányok majoritása” pártolja, a „népek majoritása” Poroszország felé fordul. S e Cassandra-jóslatokat refrénszerűen egészítette ki a visszatérő tanulság: ma már katonailag és pénzügyileg csak az a kormány lehet erős, amelyet népei támogatnak, amely tehát őszintén szabadelvű irányban halad. Azaz, „Ausztria a maga nagyhatalmi állását csak úgy nyerheti vissza, ha a magyar ügy békés úton rendeztetik.”

Amíg azonban Falk könnyed jóhiszeműséggel képviselte ezt az álláspontot, Keményt tulajdonképpen borúlátással töltötte el. Tudta ő is, hogy a magyar követeléseket csak egy végveszedelemben lévő Ausztria teljesítené, éppúgy, mint az 1848-ban történt. De a végveszélyt végső soron közös veszélynek érezte. A külpolitika horizontján III. Napóleon állt. Abban egyetértettek Falkkal, hogy személyében a forradalom mérséklője és propagandistája lépett trónra, a „fegyelmezetlen” ellenében a „fegyelmezett forradalom.” De amíg Falk úgy vélekedett, hogy a császár mindenekelőtt a külföldi liberális mozgalmak szövetségese „a reactio azon dogmája” ellen, „melyet közönségesen a legitimitási elv elnevezése alatt szoktunk érteni”, Kemény a nemzetiségi mozgalmakat önző nagyhatalmi céljaira felhasználó és manipuláló demagógot látta benne. S legbensőbb meggyőződése volt, hogy az egyformán fenyegeti Ausztriát és Magyarországot, ezek a pillanatnyi ellentétektől függetlenül egymásrautaltak. A védekezés érdekében mindkét félnek fel kellene ismernie reális érdekeit. Másrészt világosan látta azt is, hogy a külpolitikai feszültség tovább radikalizálhatja a magyar ellenzéket, – egy forradalmi mozgalmat pedgi az 1849-es vereségnél is súlyosabb katasztrófának tartott. E gondolatait összegezte január végén, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a konzervatívok megnyerésére kevés esély van, sőt felsejlett az új fordulat veszélye. Mindenki a küleseményekre figyel, írta, s eszerint emelik vagy csökkentik követeléseiket. Pedig „arra volna szükség, hogy a kormányok törekedjenek a közóhajtásnak megfelelő reformok által a lefolyt szerencsétlen tizenkét év nyomait elenyésztetni, és… a népek belássák, miként csak maguk erején lehetnek szabadok és tekintéllyel bírók”, azt „nem lehet a szerencsejátékon, mint nyertes számokat kihúzni”. Mivel nem ez történik, a restauráció és forradalom emberei között a mérsékeltek „elvesztvén hitöket a dolgok természetes fejlődése iránt, elvesztik önérzetüket és méltóságukat is.”