4. A „48-as alap” kérdése

A borúlátó végkövetkeztetés mögött a Pesti Napló politikájának legsúlyosabb kérdése rejlett. Mit jelentett valójában az „1848-as alap” 1861-ben? Egészen röviden: politikai jelszó volt, nem realitás. A tizenhárom évvel korábbi nagy március idején szemben álló erők pillanatnyi kompromisszuma hozta létre e törvényeket, de ez az egyensúly akkor is végtelenül bizonytalan volt: néhány hónapon belül felborult. Ezt az egyensúlyi helyzetet nem lehetett újra megteremteni. A holtpontról valamilyen irányban el kellett mozdulni. {II-1-560.} Százhúsz évvel később könnyű megállapítani, hogy a magyar mozgalom több mint egy évet elkésett, 1859-ben volt esélye a forradalomnak, 1861-ben már nem. Esélytelensége ellenére mégis következetes magatartás lett volna. Következetes volt a Pesti Napló későbbi pályája is. Hiszen igaza volt Keménynek, hogy „a világtörténelem tanulságtétele szerint, egy nemzet se mond le azon eszmékről, melyekért nagy forradalma volt, …ennélfogva minden bölcs államférfiúnak e részben csak egy föladata van, ti. tagadás helyett elfogadni az eszméket, szabályozni s az állam érdekeivel összhangzásba hozni.” Az általa választott „szabályozás” csak kompromisszumba torkollhatott. Ha „a 48-ki állapot védelméért” elesett „halottaink nem az elszakadási eszmék hősei és áldozatai voltak”, csak a reálpolitikai megegyezés halottai lehettek.

Az újabb politikai fordulatot hozó Februári Pátenst a Pesti Napló természetesen feltétel nélkül elutasította, ugyanakkor feltűnően visszafogottan, a centralisták győzelmének jelentőségét eleinte tudatosan lebecsülve válaszolt. Közvetlenül a hír vétele után, február 28-án, Kemény Zsigmond nagyon taktikus megoldást választott. Az új birodalmi alkotmányt besorolta az utolsó két évszázad közjogi küzdelmei sorába, s e sajátos historizáló távlat segítségével leszűkítette a valóságos konfliktust, előre körülhatárolta a felhasználható ellenállási módok körét, s megnyugtatásul felvillantotta a várható megbékélés lehetőségét. E sémában a Reichsrat szervezése és Magyarország beolvasztása az egységes birodalomba az abszolutizmus és az alkotmányosság korábbi összecsapásaihoz hasonlóan a félrevezetett trón és a nemzet között „az alkotmányosság megszüntetéséért támadt viszályként” jelent meg, tehát nemcsak tagadta a tanács jogosultságát, mivel az kitörli a Corpus Jurisból az egész adó- és hadügyet, hanem egyúttal kizárta Schmerlinget és a nagyosztrák polgárságot a számításba veendő tényezők közül. Ezzel egyelőre felfüggesztette a legfőbb érdekellentétet, hogy a pillanatnyilag kibékíthetetlen álláspontok konfrontációja helyére az országgyűlés és az uralkodó, a megkoronázandó magyar király párbeszédét állítsa. Kemény tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ez a szkéma nagyon torzít. Alig két héttel később, az országgyűlés esélyeit taglalva, maga utalt arra, hogy ha nem sikerül kivívni a 1848-as törvények elismerését, az „constatírozza helyzetünknek oly mértékű összeférhetetlenségét bizonyos érdekekkel, minőkre hazafi aggodalmaink komor virrasztásai közt sem mertünk gondolni”, vagyis a császár által támogatott osztrák és a magyar érdekek „összeférhetetlenségét”. Február 28-i cikkében éppen ezt nem akarta „constatírozni”, mert meg szerette volna előzni a várható országos felháborodás kitörését, a radikálisok javára kiütő választásokat, a nyílt szakítást. E célkitűzéséből fakadt, hogy végül többször szólt a kibékülésről, mint a Pátensről. Kétszer is hangsúlyozta, hogy a trón és a nemzet közötti „kibékülés soha sem történt más alapon, mint a törvényesség teljes visszaállításának alapján, még pedig az adó és hadügy feletti alkotmányos jogok elismerése és újbóli kinyilatkoztatása mellett”. Az ország nyolcszáz év óta az aranybulla ellenállási záradéka kivételével egyetlen közjogi biztosítékról sem mondott le, „minden egyoldalúlag megszüntetett jogát {II-1-561.} újra föl tudta éleszteni”, – s most következett a két fél felé intézett figyelmeztetés, biztatás –, „képes vala az uralkodó iránti tisztelettel párosítani alkotmányának egészen a bálványozással határos imádatát”. Kemény tehát legalább a megegyezés mellékajtaját nyitva akarta hagyni.

A következő napokban a Pesti Napló legrangosabb publicistái csatlakoztak a szerkesztő gondolataihoz. Trefort Ágoston azt emelte ki, hogy a Pátens kibocsátása nem hozott lényeges változást, mert „mi azok vagyunk, kik nyolc nap előtt voltunk”, az országgyűlés 1848-as alapra fog helyezkedni, ugyanakkor az „új alkotmány az oct. diplomának explanatioja”; Csengery „nagyobb óvatosságra, eszélyességre, hazafiúi kitartásra, de egyszersmind mérsékletre” biztatott; Falk Miksa pedig ismételten kijelentette, hogy nyílt ellenállás nem lehet, sikertelenség esetén az ország visszatér a Bach-korszak passzív ellenállásához, mert akkor „egyszerűen ott lennénk, ahol oct. 20-ka előtt voltunk”. – A Napló pillanatnyi helyzetfelmérését Csengery összegezte: nem egészen reménytelen a kibontakozás, de egyre „inkább csökkennek a megoldás reményei”.

Kemény historizáló vezércikke már jelezte a Pesti Napló érvelésében bekövetkezett fordulatot. Továbbra is az 1848-as alkotmány maradt a jelszó, de védelme közvetetté vált, s kiterjedt az egész történeti magyar közjogra. A Presse támadásaira válaszolva, Kemény március 6-tól cikksorozatot jelentetett meg a pragmatica sanctio értelmezéséről. A cikksorozat részben Deák első feliratának érvelését előlegezte. Mindenekelőtt elkülönítette egymástól a Habsburg családi törvényt és a magyar cikkelyeket. VI. Károly az örökös tartományokban már 1713-ban rendezte az utódlást, Magyarországon két évvel később az 1715. II. tc. még megerősítette a fiági örökösödést s ennek kihaltával a nemzet szabad királyválasztási jogát. Az 1723. I. és II. tc. „Magyarország és a magyar király közt kötött kétoldalú szerződés”, amely „szent és sérthetetlen”. A további történeti búvárlatok érdekesek lehetnek, jogilag csak az utóbbit lehet értelmezni. Az 1723. I. tc. elbeszélése szerint, folytatta Kemény, a magyar országgyűlés kiterjesztette a leányágra az örökösödést. Károly kérte, hogy a magyar király ugyanaz a személy legyen, mint aki az örökös tartományokban uralkodik, tehát „ő volt az, ki… indítványozta Magyarországnak a többi osztrák tartományokkali személyi unióját”. „Magyarország különállóságát, területi épségét és megoszthatatlanságát – ide értve Erdélyt, a Részeket és Horvátországot – határozottabban alig lehetett volna indigitálni”, vonta le elemzése egyik következtetését. Ennél többet is tartalmaz a pragmatica sanctio. Mivel Károly maga ígérte meg, hogy tiszteletben tartja a törvényeket, az 1723. II. tc.-ben hivatkoznak koronázási diplomájára és az 1715. III. tc.-re, amely kimondta, hogy a király Magyarországon csak országgyűlésen hozott és közösen magyarázott törvényekkel kormányoz, s végül Magyarország függetlenségének bizonyítékaként a II. tc. 2.§-a kimondja, hogy a leányág kihaltával fennmarad az ország szabad királyválasztási joga. – A pragmatica sanctióra alapozott osztrák igények, miszerint az már egyfajta reáluniót teremtett volna, teljesen tévesek tehát. {II-1-562.} Éppen ellenkezőleg, az azt bizonyítja, „hogy minden alkotmányos jognak kivétel nélkül nálunk kell hagyatni”. Ezt erősíti, hogy az 1723. évi törvények nehéz szövegét magyarázó 1790. X. tc. „szövege a személyi unió leghatározottabb kinyomata”. Mindamellett kölcsönös kötelességek is fakadnak ebből, ugyanis „a személyes unió, mely a „pragmatica sanctio” által a trónörökösödési rendre nézve elválhatatlan viszonyba hozta Magyarországot a többi német és nem-német tartományokkal, a külmegtámadások elleni közös védelmet, a dolog természeténél fogva maga után vonja”. – Két héttel később Kemény gondolatmenetét summázva Récsi Emil a pragmatica sanctiót úgy összegezte, hogy az „kölcsönös védelem a személyi unió alapján”. Március eleje óta ez a Pesti Napló érvelésében kiemelkedő helyet töltött be. Kemény május elején ismételten visszatért rá, mondván, az ország nem akar mást, mint az 1723. és 1790. évi törvények érvényesítését, az 1848-as törvények ugyanis az 1790. X. tc. „legszabatosabb kifejtései”.

Kemény érvelése a személyi uniót, az ország területi integritását és a törvények sérthetetlenségét védelmezte, – ugyanakkor kizárta a tárgyalásban érdekelt felek közül a Birodalmi Tanácsot, mivel Magyarország csak az uralkodóval szerződött, s a törvénymagyarázás is csak a két felet illeti. A pragmatica sanctióhoz való visszatérést indokolhatta az is, hogy itt olyan alapról vitázhatott, amelyet nem érinthetett a forradalom vádja, törvényességét nem lehetett kétségbe vonni, hiszen ezen alapult az uralkodóház örökösödési joga, s ráadásul a centralisták eszköztárában is szerepelt. Ennek ellenére a szigorú 1848-as ortodoxián mutatkozó első repedéseket jelezte, mert a korábban szentesítésük és tartalmuk miatt egyaránt érinthetetlen törvények súlya abban a pillanatban csökkent, amikor védelmükben a politikai-szociális mozzanatok háttérbe szorultak a jogásziak mögött. Ebben az érvrendszerben az országgyűlési módosítást már nem lehetett elutasítani, s a kölcsönös védelem kötelezettségének kiemelése, ami különben is a 48-as törvények neuralgikus pontja volt, arra mutatott, hogy azt Kemény sem vetette el.

E hátrálás tünetei Falk Miksa márciusi–április eleji írásaiban is felbukkantak. A Pesti Napló tematikája változott, s a lap publicistái már megtárgyaltak olyan javaslatokat is, amelyek a 48-as törvények hiányait lettek volna hivatottak kijavítani. A centralista sajtóval polemizáló Falk, miután kiemelte, hogy az „együvétartozás érzelme”, tehát az unió tisztelete, „a magyar nemzet mérsékelt részében szintén megvan”, de annak „ősi törvényeink és intézményeink tiszteletbentartása mellett is… eleget lehet tenni”, a Donau Zeitung publicistájával szemben védelmébe vett egy kiegyenlítési tervet, mely szerint „a közös ügyek a birodalom két felének képviseletei közt vegyes bizottmányok által tárgyaltassanak”, s javaslatuk „egyszerű indítványképpen hozatnék aztán az illető országgyűlések elé, melyek az elfogadás vagy visszautasítás fölött határoznának”. Az unifikáció nem vezethet célhoz, közölte Falk, e javaslat ellenben középutat teremt és gyakorlatilag is jó, mert a kormányok a kivitel módjának megjelölésével léphetnek a parlamentek elé. – A bizottmányokban hiba lenne a kiegyezés teremtette delegációk elődjét {II-1-563.} keresni, hiszen Falk nyomatékosan hangsúlyozta, hogy „tüstént lehetetlenné válnék ezen eszme valósítása, ha… eme vegyes bizottmányoknak valami hivatalos jellemet akarnánk adni, vagy a döntő hatalommal ellátni, mert az csak módosított kiadása lenne a birodalmi tanácsnak”, s a magyar országgyűlés jogait ugyanúgy csorbítaná. Adolph Fischof Zur Lösung der ungarischen Frage című röpiratának ismertetésekor megismételte ezt az álláspontját. – Az országgyűlés megnyitásakor pedig a centralisták vétkéül rótta fel, hogy a sajtó már vitatni kezdte, hogy az „1848-i törvényben hézagok vannak, …némely részei módosításra, mások pedig kiegészítésre szorulnak”, ami a Donau Zeitung ellenében aligha vonatkozhatott a nemzetiségi kérdésre, a megyék rendezésére vagy a zsidó emancipációra, – de a februári alkotmány kibocsátása után kénytelen volt újra egységes ellenzékké forrni össze.

A Pesti Napló publicistái tehát az országgyűlés előestjén beletörődtek volna az 1848. III. tc. óvatos korrekciójába, de ez az engedmény tárgyilag csak a két fél között felmerülő közös érdekű ügyek létének elismerésére terjedt ki. Keményék semmit sem kezdeményeztek, s általános nyilatkozataikban továbbra is az 1848-as alap elismerését követelték. A sikerben azonban nem nagyon reménykedtek. Trefort korán leszögezte, hogy „a siker nem tőlünk függ”, s március végén Falk Miksa is egyedül arra építette – mérsékelt – reményeit, hogy a kívülről fenyegető veszélyek miatt „a nem magyar kormányférfiak két baj közül… a kisebbet fogják választani, főleg miután Magyarország patificátiója mellett a külellenség legyőzése legalább lehetségessé válik”. A helyzet lényegét Lukács Móric fogalmazta meg, aki azt fejtegette, hogy „alkotmányos garantiáinkról… alkura lépni az országgyűlésnek nem szabad, erkölcsileg nem lehet és – a quid consilii szempontjából sem tanácsos”, bár valószínű, hogy emiatt eredménytelen lesz, új provizórium és ostromállapot következik. Elveszni nem veszhet el az ország, vonta le immár végtelenül szkeptikus végkövetkeztetését, csak öngyilkosság által.

A nagy terjedelemben közölt országgyűlési tárgyalások első felében a Napló tudatosan háttérbe vonult. Az érdemi vitákat alig-alig kommentálta, s nem volt „jól értesült” sem. A képviselőházat megosztó ellentétet, a felirati és határozati párt formálódását április 16-án Zichy Antal jelezte először, mint két taktikai irányzatot, de azonnal kiemelte azt is, hogy a Ház a főelvekben egységes. Deák felirati javaslatának előterjesztése után megrótta Nyáry Pált, mert pártokról szólt, „midőn mindenki az egyetértésben keresi az erőt”. A beszédekből természetesen mindenki kiolvashatta a szemben álló álláspontokat, de a Napló mindvégig fenntartotta az egység külszínét. A különben rendkívül érzékeny Kemény a legsúlyosabb viták napjaiban is úgy jellemezte a határozat és felirat ellentétet, hogy az „nem bírt oly jellemvonásokkal, mik a pártszakadásokat különböztetik meg a fontos kérdések fölötti mindig szükséges és többnyire élénk eszmecseréktől”, „a meghasonlás csak a courtoisie egy nem is nagyfontosságú kérdésére vonatkozik”. Mindkét nézet alapja azonos, „a personal-unio és 1848”, legfeljebb a határozatiak „a kibékülés iránti őszinte szándékban… inkább kétkednek”.

{II-1-564.} Az természetesen egyetlen pillanatig sem volt kérdéses, hogy a Napló Deák politikáját támogatja. A pártvezér felirati javaslatát értelmezve, elvileg ismételten felajánlotta az 1848-as törvények későbbi revisióját. Deák és Dessewffy Emil tárgyalása után, április 27-én és május 1-én Kemény nyíltan kimondta, hogy „országgyűlésünknek az alkotmány teljes helyreállítása előtt nem lehet a visszahelyezés egyszerű követelésénél másba elegyedni”, mert az lenne a látszat, „mintha a mérséklett párt az 1848-diki törvények fölött akarna alkudozni”, amit nem tesz, s amit – bár ezt Kemény már elhallgatta –, nem is tehet meg, mert azonnal kisebbségben maradna. De az 1848-i törvények elismerése után már lehet arról vitatkozni, hogyan lehetne a III. tc. 13. §-át, – amely a magyar törvények közül először beszél közös ügyekről –, a pragmatica sanctióval összhangzásba hozni. Egy hét múlva pedig megjelentette Zichy Antal írását, amely arra biztatott, hogy az alkotmány helyreállítása után tiszteletben kell tartani a közös viszonyok követelményeit is. – A felirati javaslat benyújtása után Falk Miksa e szellemben igyekezett felvilágosítani a bécsi sajtót is, hogy tévednek, ha „Deák beszédét kiegyenlítési programmnak veszik, egyáltalán nem erről van szó. Deák Ferenc csak meg akarta jelölni azon alapot, melynek helyreállítása nélkül semmiféle egyezkedésbe nem ereszkedhetnénk. Egyedül ezen alap elismerése után fogna a nemzet a további teendők iránt szóba állni.”

Június folyamán a Napló feszült várakozással kémlelte a felirat bécsi fogadtatását. A hónap végén azután Kemény két cikket is publikált, amelyekben komor hangon figyelmeztette az osztrák kormányt, hogy a tagadó válasz kierőszakolásával „most készül egyik legnagyobb botlását elkövetni”, mert törvénytelen lépésre akarja provokálni az országgyűlést, felidézi a provizóriumot, pedig minden belátóbb politikus „a véghasonlás rémalakját fogná ezen eljárás eredményeiben föltalálni”. Most már nyíltan kijátszotta a határozatiak feltételezett radikalizmusát a további tárgyalások kizsarolása érdekében. Mindkét cikke befejezésében arra hivatkozott, hogy tagadó válasz esetén olyan elkeseredés törne ki, amely alkalmul szolgálna, „hogy a legszélsőbb nézetek emelkedjenek a többiek fölé”, de – vetette fel a kérdést – „vajjon e kísérlet után Magyarország elnyomattatásán kívül még kibékéltetéséről lehetne-e szó”. E borúlátása nemsokára kissé felengedett. A hónap végén Bécsbe utazott, s onnan már dacosabban írta, hogy a várható provizóriumot „alkalmatlannak tartjuk…, de veszélyesnek nem”.

Július közepére már kibomlott a Pesti Napló érvelésének egy másik szála is. Bebizonyosodott, hogy a Birodalmi Tanács a Lajtán túl is jelentős ellenállásba ütközött. Közvetlenül a Patens vételekor a lap publicistái nagyon tartózkodóan nyilatkoztak erről. Falk Miksa ugyan megállapította, hogy az új alkotmány sokat fenntart az abszolutizmusból, közvetett választáson alapul, kicsiny a képviselők kezdeményezési joga, nem parlamentáris s az Urak Háza gyakorlatilag vétót gyakorol, de ő is, és Trefort Ágoston is abban összegezte véleményét, hogy mindezek ellenére, az „az örökös tartományokra nézve haladás”. Nyilvánvaló, hogy a magyar liberálisok e pillanatban nem {II-1-565.} akarták megsérteni az osztrák alkotmányos igényeket, hiszen előszeretettel hivatkoztak arra, hogy a nyugati alkotmányosság támasza Magyarország. Március végén Kemény már utalt a legfőbb nehézségekre, mondván, hogy annyi nemzetiséget, annyi eltérő érdeket nem lehet a Birodalmi Tanácsba összpontosítani. Mivel a németek kisebbségben lesznek, a siker a Német Szövetségből való kilépésre vagy abszolutizmusra vezetne. A tartományi országgyűlések megnyitása után hamar felismerték, hogy a nemzeti pártok képviselői átmenetileg szövetségesek lehetnek. Első megnyilatkozásaikat elemezve Falk Miksa rámutatott, hogy a német tartományok centralizálni akarnak, mert kisebbségben vannak s csak a kormány segítségével juthatnak hatalomra, de a vegyes lakosságú területeken a többség ellenzi a központosítást és a germanizációt, s ezért támogatja a magyar álláspontot. E rokonszenv növekedni fog, folytatta egy komoly tanulsággal, ha a magyar országgyűlés kimondja a „politikai és nemzetiségi jogegyenlőség elvét”. A Birodalmi Tanács májusban kezdődő ülésszakán azonnal felszínre törtek a centralisták és a nemzeti pártok közötti ellentétek. A Napló bécsi levelezője rendszeresen beszámolt a Tanács üléseiről, az elmérgesedő vitákról, s egyre barátságosabb hangnemben kommentálta a cseh és lengyel képviselők tevékenységét. Ekkor mindkét fél számára a közös ellenfél elleni küzdelem volt a legfontosabb, tehát passzív szövetség alakulhatott ki. Érdekazonosságról azonban szó sem volt. Június elején megjelent levelében őszintén fel is tárta a nehézségeket. „A csehek barátai az országok autonómiájának s a történelmi jognak, tehát elvben a magyar korona jogait is elismerik, de ezen elismerés a praxisban a personalis unióra, a birodalom dualizmusára vezet és akkor azon félben, melyhez a csehek tartoznak, a német elem volna a túlnyomó.” Ezért természetesen azt szeretnék, hogy a magyarok is megjelenjenek. Az erőszakot azonban elvetik, fűzte hozzá megnyugtatásul, s ennél szívesebben látnák a perszonáluniót is. Az adott pillanatban ez valószínűleg igaz volt, de a lényegi ellentmondás, a későbbi kiegyezés egyik legfontosabb problémája változatlanul fennállt. A két tábor az ellenzésben átmenetileg közeledhetett egymáshoz, a gyakorlatban nem. A szláv Ausztria taszította a magyar liberálisokat, s végső soron az osztrák–németeket tekintették egyedül lehetséges partnerüknek.

A cseh álláspont elfogadására csak Mocsáry Lajos gondolt. Július végén publikált cikkeiben a birodalom föderalista átszervezéséről értekezett. Az orosz és német nagyhatalom „oly hatalmas két ellen, hogy ezek ellenében nekünk kisebb országoknak”, köztük az osztrákoknak is, „saját fennmaradhatásunk parancsolja összetartani s egyesülni”. Ehhez kell előkészíteni az anyagot, vagyis a Magyarországon kívüli három nagy nemzeti-állami tömböt, Csehországot Morvaországgal és Sziléziával, Galíciát és Bukovinát, végül az osztrák tartományokat. Addig nem lehet tárgyalni a közös ügyek megoldásáról, írta, amíg ezek, illetve Magyarország ki nem vívják önállóságukat. Ez az első számú feladat, „mihelyt ez meglesz… magától előáll az egyesülés szüksége”. A Birodalmi Tanács megsemmisítené a népek szabadságát, {II-1-566.} vonta le végkövetkeztetését, de a dualizmus sem hozhat megoldást, mert az „belőlük ellenünkben egy abszolút államtestet alakít”, ami folytonos fenyegetést jelentene. – A Napló közölte Mocsáry cikkeit, de álláspontját elutasította.

Az országgyűlés feliratának elutasítása után már csak a szomorú epilógus eljátszása maradt a Pesti Napló számára. A közeljövő: a felújított passzivitás és az abszolutizmus.

IRODALOM

Kecskeméthy Aurél: Vázlatok egy év történetéből (1860 október huszadikától 1861 októberig) Pest, 1862. – Beksics Gusztáv: Kemény Zsigmond. A forradalom s a kiegyezés. Bp. 1883. – Falk Miksa: Kor és jellemrajzok Bp. 1903. – Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon. I–III. Bp. 1922. és é. n. – Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond I–II. Bp. 1922–1923. – Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Bp. 1967. – Nagy Miklós: Kemény Zsigmond Bp. 1972. – Hanák Péter: Deák és a kiegyezés közjogi megalapozása (A Pragmatica Sanctio újraértelmezése) In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalai Gyűjtemény 5. Zalaegerszeg, 1976. – Veress Dániel: Szerettem a sötétet és a szélzúgást. Kemény Zsigmond élete és műve. Kolozsvár–Napoca, 1978. – Magyarország története, VI. kötet 1848–1890. Főszerk.: Kovács Endre, szerk.: Katus László Bp. 1979. – Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben. Bp. 1981.