5. A PESTI NAPLÓ a provizórium idején (1862–1867)

1861 ősze, a megyegyűlések felfüggesztése, majd a provizórium uralkodói meghirdetése új feltételeket teremtett a szabadabb szóláshoz már éppen hozzászokó magyar politikai lapok számára. A megkeményedő hatósági ellenőrzések következményeként sorra koboztak el egyes lapszámokat, 1862–1863-ban pedig több mint egy tucat cikkírót, szerkesztőt és kiadót ítéltek hosszabb-rövidebb fogházra, kisebb-nagyobb pénzbüntetésre. A sajtó megrendszabályozásához a Bach-korszaknál látványosabban kezdtek hozzá: a provizórium első nyolc hónapjában 486 esetben követte fenyítő eljárás „a sajtóvétségeket”. A puszta tényeket nézve különösnek tűnhet, hogy éppen a legtekintélyesebb politikai napilap, a Deák körül pártszerűen tömörülő politikusi és írótábor lapja, a Pesti Napló, mely ráadásul folyvást növekvő népszerűsége folytán az évtized közepére már 6000 előfizetőt szerzett magának – csupán a viszonylag legenyhébb intézkedésekre adott alkalmat. Itt megjelent cikkért senkit sem ítéltek el, s pusztán két száma elkobzásáról tudunk: az 1861. november 14-i és állítólag az 1863. március 28-i számát kellett újra nyomni.

A Pesti Napló sem külsőleg, sem szerkezetét tekintve nem változott meg; maradt ívrét formájú, öthasábos szedéssel. Ha ingerelte a hatóságokat, azt nem váratlan megnyilvánulásaival, hirtelen újításokkal vagy heves ellenszegülésekkel, hanem nyugalmával, tartózkodásával és a belpolitikai eseményekre {II-1-567.} való reagálások következetes mellőzésével érte el. Az európai sajtótörténetben páratlanul álló politikai napilap volt néhány esztendeig: nem politizált – pontosabban csak erős megszorításokkal, áttételesen. A passzív ellenállást 1861 ősze és 1865 nyara között valósította meg a legteljesebben. Deák azt hirdette, hogy „csak egy helyes politika van jelenleg – nem politizálni!” A Pesti Napló ugyanebben a szellemben nyilatkozott. Falk Miksa leszögezte, hogy „a belpolitika mától fogva oly tér, melyen a nemzet közreműködésére, legalább egyelőre, nincsen hely” (1861. október 31.). Később ezt Kemény Zsigmond részletesebben is kifejtette, amikor arról írt, hogy az 1861. évi feliratok lefektették az alapelveket, a jogfolytonosságot, azóta új kérdést nem intézett Bécs a magyar politikusokhoz, tehát nincs is miről beszélni. „A szenvedőleges magatartás szónoki erővel bír, mert mély érzés és önérzet jele” – igazolta politikájukat (1862. március 18.). Ugyanez a magatartás nyilvánult meg abban, hogy 1862 elején a Pesti Napló sokszor még vezércikkeit is a bécsi lapokból vette át.

Deák politikai magatartásának tökéletes megfelelője volt a Pesti Naplóé a sajtó terén. Kemény Zsigmond ugyan joggal hivatkozott arra, hogy a Pesti Napló a pártfegyelmen túl önálló politikai tényező, de amikor feltette a szónoki kérdést, „nincs-e műveimbe és eljárásomba vésve írói és politikai egyéniségemnek tisztán felismerhető jele” (1863. november 4.), akkor a magatartásbeli rokonság lényegére hívta fel a figyelmet. Mert Kemény lapja nemcsak a politikai eszmék terén találkozott össze Deák Ferenccel, hanem a két politikus politizálási módja, egyéniségük is szinte szükségszerűvé tette, hogy együttműködjenek. Ezért nem volt szükség arra, hogy Deák közvetlenül befolyásolja Keményt és a Pesti Napló szerkesztését vagy hogy kizárólag ott publikálja cikkeit. Deák, ha Pesten volt, rendszeresen felkereste Keményt, ha Pusztaszentlászlón élt, sűrűn leveleztek egymással, ám csak utólag mondott kritikát a lapról. Deák 1862-ben egyetlen hírt fogalmazott meg – névtelenül – a Pesti Naplónak, azután csak 1865-ben jelentkezett 2 alkalommal, de ugyanennyiszer a Magyar Sajtóban is megtette, legközelebb pedig csak 1867-ben, Kossuth levelére válaszolva nyilatkozott nevének feltüntetésével. Saját személyében tehát alig volt jelen a lapnál, annál inkább Kemény Zsigmond révén. Kemény teljes egyéniségével hű volt Deákhoz és a passzív rezisztencia politikájához, s még akkor is rendületlen maradt, amikor a passzivitás ellen még Eötvös és Trefort is lázongani kezdett, s új lapalapítással próbálkozott.

Kemény az 1860-as években közéleti népszerűsége csúcsán volt. A Pesti Napló szerkesztősége 1861 áprilisa óta az Emich-Nyomda székházában, a Barátok tere 7-ben működött, s nemsokára Kemény is odaköltözött. Lakása és a szerkesztőség a pesti politikusok, írók fő találkozóhelye lett. Arany János esti sétáinak is gyakori célpontja ez volt.

A lap szempontjából a szerkesztőséggel azonos fontosságú helyszín volt a Szervita téri Mihalek étterem, ahol Kemény állandó baráti társaságával vitatta meg a szerkesztőségi ügyeket, s ahol a kéziratok jelentős részét is {II-1-568.} beszerezte. Itt adomázott és vitatkozott Királyi Pál, Kemény szerkesztőhelyettese és a gyakorlati szerkesztői teendők végzője, Oláh Illucz János ügyvéd és politikai író, Tomori Anasztáz, a vagyonos mérnök, a magyar irodalom s a honi művészetek egyik legbőkezűbb mecénása, Kecskeméthy Aurél, aki hol a kormánylap szerkesztője volt, hol „compromittált” és a legkevésbé „gutgesinnt” írók közé számított, s Danielik János, a nagy karrier előtt álló, de gazdasági manipulációiba az évtized közepén belebukó pap. Kemény társasága, főként hangadói, Kecskeméthy és Danielik egyáltalán nem tartoztak a deáki politika feltétlen hívei közé – gyakran a feltételesek közé is aligha –, de Keményre és a Pesti Naplóra gyakorolt befolyásuk ellenére sem módosult a lap politikai magatartásmódja.

Kemény Zsigmondról ezekben az években egyre többen mondták – ki évődve, ki maliciózusan –, hogy fokozódik szórakozottsága. Pedig többről volt szó: a ködképek már nemcsak kedélye láthatárán vonultak fel; a depresszió s az idegrendszer szétzilálódása kezdte fenyegetni a szellemi alkotóerőket is. Ötvenes évek közepi hatalmas munkabírása a messzi múlté lett. 1862 elején jelent meg a Zord idők, ettől kezdve már csak tervek vagy híresztelések szállongtak arról, hogy ismét szépirodalmi munkán dolgozna, de csak néhány esszét írt meg. Ám szerkesztőként is többnyire csupán az elvi irányítást végezte, kék ceruzájával megjelölte a másnapi számba kerülő cikkeket, s adomák keringtek arról, hogy maga sem ismeri lapjának cikkeit. Cikkírói termékenysége erősen hullámzott. Az évtized közepéig évről évre kevesebb vezércikke, írása jelent meg a Pesti Naplóban: 1862-ben 55, a következő évben 43, 1864-ben már csak 33, az is mindössze négy hónap során.

Ezekben az években nyaranta menekülni igyekezett a nyomasztó viszonyok és saját kedélyhullámzásai elől. Nagy utazásokat tett – de eközben változatlanul fel-felmerültek kivándorlási gondolatai: hol Amerika, hol Svájc, ahol parasztként szeretett volna letelepedni. Ezek az utazások – 1862-ben Franciaországban, 1863-ban Németországban és Dániában – a politikai vezércikkíróra is visszahatottak: mindkét évben hazatérte után kimagaslóan sok cikket írt, természetesen gyakran élve külföldi politikai tapasztalataiból is.

1865-től kezdve már legfeljebb Bécsig ment el, mert a politikai változások itthon tartották. Az év első felében még csupán 19 cikket írt, július és december között azonban már 39-et, ez volt azonban az utolsó nekilendülése. Az egész 1866. évben 34 cikke jelent meg, s kiegyezési politikájának nyílt diadala, 1867 első két hónapja során is csak 8-szor találkozhattak nevével lapjának olvasói.

Egyelőre azonban, a kiegyezésig még csupán munkabírására vetett árnyékot a növekvő súlyú betegség, a megszületett teljesítményeket még nem befolyásolta. Cikkeinek tárgyköri beszűkülése az 1850-es évek második feléhez képest inkább a passzivitás politikájának következménye volt, viszont teljes fényben csillogtak vezércikkírói, sőt olykor szépírói erényei is a vitázó {II-1-569.} érvelésekben, a külpolitikai elemzésekben és III. Napóleonról vagy Bismarckról készített több portréjában.

A Pesti Napló munkatársi törzsgárdája azonos maradt az ötvenes évek végén kialakulttal. Királyi Pál mellett továbbra is belmunkatárs volt Thaly Kálmán, Csengery Antal, aki a bécsi lapok végigolvasása alapján írt a császárvárosban zajló ügyekről; 1859 és 1863 között Emődy Dániel, az 1849-es hivatalos Közlöny egykori szerkesztője; és Salamon Ferenc is tovább vezette az újdonság rovatot. Változatlanul Falk Miksa maradt a Pesti Napló vezércikkírója: 1867-ig mintegy 800 cikke jelent meg elsősorban külpolitikáról és pénzügyi kérdésekről, alkalmanként azonban bármiféle tárgyköri megszorítás nélkül. Falk ekkor már írnoknak mondta tollba a cikkeket, csak így volt képes sokirányú újságírói kötelezettségeinek eleget tenni. Az első új belmunkatársat 1862-ben szerződtette Kemény: Reviczky Szevér két évvel később bekövetkezett haláláig írt gazdasági tárgyú cikkeket. 1864-ben a Különfélék rovat vezetője az újságíró és grafikus Maszák Hugó lett, s 1866 végén Rákosi Jenőt is a laphoz vette Kemény.

Az alkalmi cikkírók továbbra is mintegy „nemzeti koalíciót” alkottak: Deák-párti politikusok társaságában nem egy határozati párti is megjelent, s kívülük írók, újságírók, különböző szakterületeket képviselő értelmiségiek hatalmas csoportja. Aki a politikai részben nem, a tárca rovatban az is megjelenhetett, így a Gyulai által még az ötvenes években a Pesti Naplótól elmart Jókai is fél évig állandó szereplője volt Az új földesúr folytatásaival (1862. január 4–június 29.).

A tárca rovat színvonala egyébként hanyatlott az előző évtizedhez képest, aminek fő oka az lehetett, hogy az irodalmi és a közművelődési lapok gyarapodásával, a sajtóélet gazdagodásával és tagolódásával együtt irodalmi és irodalomkritikai téren már kisebb feladat hárult a politikai napilapokra. De még ezt figyelembe véve is feltűnő az elszürkülés. A tárcalevelek megritkultak, Kecskeméthy Aurél alkalmilag jelentkezett velük, s Degré Alajos 1862-ben írt vasárnapi tárcái messze elmaradtak tőlük. A kritikák és ismertetések között viszonylag ritkán fordult elő figyelemre méltó név (egyszer-egyszer Reviczky Szevéré, Révész Imréé, Szalai Lászlóé és Gyulai Pálé), viszont hosszú folytatásokban töltötték meg a helyet olyan kevéssé jelentős munkák, mint Jámbor Pál (Hiador) magyar irodalomtörténete (1862 szeptemberétől) vagy Degré Alajos A száműzött leánya című regénye (1865 január–április).

Különösen népes volt a gazdasági cikkek íróinak tábora; köztük volt Hollán Ernő, Trefort Ágost, Korizmics László, Eötvös József, Lónyay Menyhért, Pesty Frigyes és Szathmáry Károly. A társadalmi érdekű tárgyak is szinte kizárólag a gazdaságnak alárendelve jelentek meg. A passzív ellenállás azonan az érdeklődésre is kihatni látszott. Az egykori külföldi levelezők, tudósítók helyét nagyrészt a Pesten elolvasott német lapok szemlézése vette át. 1865 nyara előtt még az sem volt ritka, hogy az erdélyi ügyekről is bécsi lapokból vett át tudósítást a Pesti Napló. Olyan mérvű volt a távolságtartás, {II-1-570.} az eseményeken való kívülállás érzékeltetése, hogy azt még Kemény Zsigmond vezércikkeinek eszmei súlya s Falk Miksa cikkeinek olvasmányos sokoldalúsága és jóltájékozottsága sem egyensúlyozhatta ki. A súlyos hiányokat az egykorú olvasók szemében a körültekintő politikai következetesség pótolhatta, s olykor a külpolitikai cikkek sorai között olvasható párhuzam felfogása.

A lap politikai magatartása és ezzel együtt dinamizmusa átalakult 1865 nyarán, ezért a Pesti Napló történetének új fejezete is talán inkább ekkor, mint a magyar minisztérium kinevezésekor kezdődött.

Keménynek 1862 nyarán átfogóan kellett érvelnie a passzivitás politikája mellett. Az elmúlt háromnegyed évben sokszor leírt megállapítások ekkorra már annyira elégtelenek lettek, hogy a Pesti Napló nemcsak a hatóságok gyanakvásával, hanem belföldi párthíveivel és a Deák-párt potenciális szövetségeseivel is szembetalálta magát. Kemény két 1849-es békepárti képviselőtársa, az immár konzervatív Kovács Lajos és Zichy Antal támadására válaszolt Promemoria ellenfeleink számára című hatrészes cikksorozatával (1862. június 19–július 1.). Kemény arra hivatkozott, hogy a Deák-párt az elmúlt időkben „kibeszélte magát”, s most, úgy látszik, azok jutnak szóhoz, akiket a közvélemény korábban „paralizált”. Pedig nem rejtélyes az álláspontjuk, a lap közönsége ezt jól ismeri. „Mi körülbelül tárgyaljuk azon kérdéseket – folytatta –, amelyek szorosan a napi politikához tartoznak, s a vitatkozástól csak ott tartózkodunk vissza, hol részünkről a vita vagy azért szükségtelen, mert nézeteink úgy is ismeretesek, vagy azért, mert most nem részletezhetők” (1862. június 19.). Amit ez után mondott, az a történelmi végzettel közeli ismeretségben álló Kemény jellegzetes érve: „Nem hisszük, hogy a ma vagy holnap dönt jövendőnk felett…” Vagy-vagyként látja az adott helyzetben választható utakat: bemenni a birodalmi tanácsba, beavatkozni mások, a Lajtán túliak ügyeibe és az örökös tartományok alkotmányos formáit közvetve megtorpedózni, vagy hallgatni, annál is inkább, mert ha téves kísérletek után kísérelnénk meg visszatérni a passzivitáshoz, ennek útját talán már zárva találnánk. Persze, folytatta tovább okfejtését Kemény, nagy tévedés azt hinni, hogy csak a magyarság vagy a Deák-párt magatartása hátráltatja az értekezéseket a kormánnyal. „…Nálunk nem népszerűtlen a kibékülés mint eszme – írta egy kissé jobban általánosítva a kiegyezési vágyat, mint az a valóságban volt –, s ha a magyar irtózik valamitől, ha kétkedő és gyanakvó, az egyedül az alárendeltség, a jogaiból kivetkeztetés, a rendszeres elerőtlenítés és beolvasztás félelméből történik. Szűnjék meg a félelem, a nemzet részéről semmi sem fogja gátolni a törvényes úton eszközlendő revisiót. De roppant tévedésnek tartjuk azon elővéleményt, hogy most lehetséges volna, még pedig kellő garantiákkal, eloszlatni a nemzet aggodalmait” (1862. június 28.). Érvelésében még egy fontos mozzanat jelentkezett, amikor Kovács és Zichy azon vádjára válaszolt, hogy a mindenáron való ragaszkodás az 1848-as törvényekhez elejét veszi az értekezéseknek, melyek a megértés alapjai. Kemény visszautasította a vádat, hiszen megváltoztathatatlan {II-1-571.} törvényt feltételezni „bornírozottság”; s kijelentette, hogy ők nem 1848-hoz, hanem a jogfolytonossághoz és a magyar alkotmányhoz ragaszkodnak.

A passzív ellenállás politikájának ez az alapos megindoklása igen hatásos is lehetett – de nem nyugtatta meg teljesen a cikksorozatként megjelent értekezés szerzőjét, Keményt magát. Mint gyakran, most is kételkedhetett a maga által választott politikai út helyességében. Erre mutat, hogy alig negyedévvel később oly módon foglalt állást, hogy azzal Deák rosszallását is kiváltotta.

1862 októberében névtelen nyílt levél érkezett a szerkesztőségbe, de néhány napot várnia kellett a közlésre, mivel Kemény éppen távol volt. Az október 24-i számban jelent meg ez a Somssich Pál tollából származó levél, azzal a szerkesztőségi megjegyzéssel, hogy Kemény is fenntartja a jogot nézetei kifejtésére. Mindezek a körülmények már önmagukban is felhívták a figyelmet, és vitát sejtettek. Somssich 1849-ig visszatekintő eszmefuttatásának lényege az volt, hogy a passzivitás politikájával összhangban úgy vélte, miután a jelen helyzetben nincs országgyűlés, „a megszakasztott fonálnak felvétele” az uralkodót illeti meg. Cikkéből azonban a nemzet és az azt képviselő országgyűlés hiányában túlzottan erősen csengett ki a kiegyezkedés vágya. Kemény Válasz az oct. 20-ki levélre címmel sorozatban tért vissza a felvetett kérdésekre (1862. október 25–30.). Finoman vitázott Somssichcsal; tulajdonképpen inkább árnyalta, továbbgondolta eszméit, és újra összefoglalta a Promemóriában elmondottakat. Különösen felhívta a figyelmet a Lajtán túli birodalomrészek alkotmányosságával összefüggő szempontokra, amikor a magyar tárgyalási készségnek akárcsak a gondolata is felvetődik. „A lajtántúliak új alkotmányos szabadságukat – írta Kemény –, legyen az bár csekély vagy nagy, igen féltik minden magyar programmtól, mert lényeges jogokat venne ki, akár ideiglenesen, akár állandólag az alkotmányos ellenőrzés alól. Mert úgy gondolkodnak, hogy a mit a magyar önként ad át az abszolutizmusnak, az a dolgok természeténél fogva tőlök is el fog vétetni, ha át engedni nem akarnák is.”

„Nem elég tehát, hogy a magyar programmok törvényes formák szerint és sarkalatos jogaink iránti ragaszkodásunkkal megfelelőleg keressenek kiegyenlítési alapokat, hanem a sikerre nézve még az is szükséges, hogy a lajtántúliak alkotmányos aggodalmainak se adjanak akkora táplálékot, mely aztán ellenünk hatalmasan reagáljon, és pedig a szabadelvű eszmék zászlója vagy legalább czége s ürügye alatt” (1862. október 25.).

Somssich javaslatára határozottan reagált. „Ezentúl is egyedül az országgyűlés megnyitása adhat alkalmat a kibékülés művére, s a törvényhozás által elfogadott és a király által szentesített törvénycikkek fogják a megoldások tartalmát alkotni” – írta Kemény. Tehát Kemény továbbra is védte pártja alapelveit, s legfeljebb a tárgyalás és kiegyezés gondolatkörénél való elidőzésének hangulati hatása színezte a megfogalmazott álláspontok értelmét. Mindenesetre a bécsi Die Presse (október 26.) ugyanúgy a sorok között {II-1-572.} olvasott, mint a magyar újságolvasók, de ő ekkor azt olvasta ki, hogy a Deák-pártban a kiegyezés iránti kedvező hangulat kezd kialakulni. Ezt a véleményét elsősorban Somssich cikkének közlésére alapozta, amit viszont Deák rosszallt, s el is határolta magát tőle. Deák a Pesti Napló november 4-i számában nyilatkozott, hogy semmiféle formában nem vesz részt a lap szerkesztésében, s Kemény is a függetlenségét hangsúlyozta.

Bár még december végén is az hírlett Pesten, hogy e miatt az ügy miatt feszült a viszony Deák és Kemény között, de ha így volt is, Deák változatlanul a saját politikai fórumának tekintette a Pesti Naplót. Annál is inkább tehette ezt, mert a kibékülési hangulat érzékeltetése legfeljebb taktikailag minősülhetett hibásnak, de nem volt cáfolható. A Pesti Napló december 4-i számában jelent meg a hír, hogy „Gr. Apponyi György országbíró ő excellenciája megyen fel Bécsbe a kiegyenlítés ügyében. Vajha e kiegyenlítés az 1848-iki törvények alapján és az országgyűlési feliratok szellemében mielőbb létrejöhetne!” A hír óriási feltűnést keltett, pedig azt nem tudták, hogy Deák fogalmazta. Csengery Antal bátyjához ekkoriban írt levelében határozottan állította, hogy „a mi Apponyi útjáról a Naplóban állott, saját kívánatára, Deák által formulázva igtattatott a Naplóba.” Ez a Deák-bibliográfiában máig sem szereplő hír és megfogalmazása arra mutat, hogy Deák egyáltalán nem zárta ki a kiegyezési tárgyalások megindulását már ekkor sem, természetesen azzal a feltétellel, hogy a passzivitás politikájából ne kelljen kilépniük.

Apponyi lépését időjárásjelző ballon felbocsátásának tekinthették. Kemény már szeptember végén védelmébe vette Apponyit az Ost und West cikkével szemben (1862. szeptember 25.). Ez a cikk ismertette a néhány héttel korábban Kemény által is elutasított Kovács-röpiratot, s elvetette, mert a benne felvetett javaslatokat alkotmánytalannak, készítőit ókonzervatívoknak, feudális szemléletűeknek nevezte. Kemény ugyan megerősítette, hogy a Kovács által megfogalmazott programoknak semmi köze a Deák-párt álláspontjához, de ugyanakkor a mögötte állók gondolatvilágát az ókonzervatívokétól is elkülönítette, fenntartva ezzel az Apponyiékkal való kölcsönös közeledés lehetőségét. Kemény visszautasította, hogy Apponyiék feudálisok lennének, mert „szintúgy nem isolálják el magukat a nemzettől és hazánk érdekeitől, mint a többiek, szintoly meleg buzgósággal állanak a közhasznú vállalatok élén, mint a többiek, s alkotmányos jogaink iránti ragaszkodásukat szintúgy nem tévesztik össze az eltörölt kiváltságok és előjogok bárminemű visszaköveteléseivel, mint a többiek” (1862. szeptember 25.).

Apponyi tárgyalásai idején óvatosan bizakodó magatartást tanúsított a Pesti Napló. Fél évvel később is ilyen szellemben írt Falk Miksa, amikor szóba hozta a magyar minisztériumról keringő híreket. Bevallotta, tény, hogy „országosan tisztelt személyiségek” tárgyalnak a jogfolytonosság elvének elismertetéséről, s bár nem mindenben lehet egyetérteni velük, de „míg ők a jogfolytonosság elvét általában elismerik és védik, míg csak olyasmit akarnak életbe léptetni, a mi ez elvvel tökéletesen megfér, addig nem lehet fáradozásaiknak sikert nem kívánni” (1863. február 13.).

{II-1-573.} A tárgyalások útját végül is a kancellária vágta el, amikor 1863. március 9-én tájékoztatták Apponyit a „kiegyenlítési emlékirat” elutasításáról.

Ebből az időből egy esetről van tudomásunk, amely lehetővé teszi azt a feltételezést, hogy Deák olykor közvetlenül is befolyásolta Keményt a lapszerkesztésben. 1862. december 10-én Emlékezzünk régiekről I. címmel reagált Kemény az osztrák W. Lustkandl centralista szellemű közjogi munkájára, mely az örökös tartományok és Magyarország közti szoros reálunióról szólt, és felelevenítette a „jogeljátszás” eszméjét. Kemény egyetlen cikkében a fő tárgykörök ismertetéséig jutott el, s ígérte, hogy a további folytatásokban következik az ellenérvelés. Erre azonban nem került sor, Kemény többé nem folytatta a sorozatot. Volt, aki úgy tudta, hogy Deák utasítására kellett abbahagynia. Az mindenesetre tény, hogy ugyanekkor Deák Csengery Antal segítségével dolgozott Lustkandl könyvének tanulmány méretű megcáfolásán. (Munkája azonban ekkor félbemaradt, két év múlva fejezte be és 1864 decemberében adta át közlésre a Budapesti Szemlének.)