6. A külpolitika kérdései

Kemény ettől kezdve láthatóan visszavonult az átfogóbb közjogi kérdések tárgyalásától és a passzivitás politikájának általános indoklásától. Nem tudjuk, hogy ezt sértettség okozta-e – amiről több kortárs tudni vélt –, vagy egyszerűen csak az a tény, hogy 1862 folyamán két nagy cikksorozatban is megtette ezt, s mivel a politikai feltételek lényegileg nem változtak, feleslegesnek tartotta a többszörös ismétlést. A következő két és fél évben inkább a birodalmi tanács működéséről, a budget tárgyalásmódjáról és általában a schmerlingi politikáról bizonyította be, hogy az az alkotmányosság álarcában jelentkező németérdekű centralista abszolutizmus. Kemény maga is, Falk is – legalább részben a szerkesztői intenciók nyomán – ismét elsősorban a külpolitikai kérdések felé fordult, amelyek közül Franciaországot és III. Napóleon politikáját, Németországot, a Schleswig-Holstein-i kérdést és Bismarck politikáját, alkalmanként Itáliát, Mexikót, a lengyel felkelés idején Oroszországot és egyre inkább az Egyesült Államokat részesítették előnyben.

III. Napóleon egyénisége és politikája már egy évtizede izgatta Kemény írói fantáziáját és politikai vezércikkírói tollát. A jellem, a szerep és a történelmi körülmények összefüggése – ez a súlyánál fogva kevéssé politikai napilapba illő kérdéscsokor – nem hagyta nyugodni. Bizonyára ez a fajta érdeklődése is hozzájárult, hogy 1862. nyári úticéljának Franciaországot válassza, s hogy „kikapcsolódása” közepette se szabadulhasson ezektől a politika és történetfilozófia között elhelyezkedő kérdésektől. Még onnan küldhette a Pesti Napló augusztus 12-i számában megjelent cikkét, amelyben Nagy Sándor és Julius Caesar egyénisége köré csoportosította gondolatait. Pszichológiai érzékének bizonysága is lehet, hogy III. Napóleon Párizsában arról a Caesarról elmélkedett, akiről három évvel később Napóleon történeti {II-1-574.} életrajzi művét publikálta. „Valóban csodálatos, de nem megnyugtató jelleme ez a történelemnek – írta Kemény –: hogy midőn a régi elvek és államrend fenyegetve vannak, az új törekvések élén oly egyének tűnnek föl, kiknek hivatásuk szabálytalan eszközök használata által teljesül, s kik különös vegyületei a könnyelmű kalandornak és a mélyen számító államférfiúnak.” Ilyenként tekintett III. Napóleonra, és nem tudta a centralizáló szándékú, abszolutisztikus törekvésű politikát másként felfogni, mint a bécsi politikai törekvések analógiáját.

Kemény nagy gondolati íveket rajzoló eszmefuttatásai, finom, árnyalatnyi különbségeket tevő és a különböző oldalon állók érveit is megvizsgáló körültekintése azonban sosem lehetett olyan világos, az adott esetben egyértelműen orientáló hatású, mint Falk Miksa vezércikkei. Falk írásainak csupán összességéből bontakozott ki a Keményéhez hasonlóan összetett kép, egyes cikkei viszont mindig az egyik oldalra billentették a mérleg nyelvét. Sokszor nevezte Napóleont egyértelműen csodálatos egyéniségnek és többször tartotta csakis despota kalandornak, de szintén ő tudta maximálisan tömörítve kifejezni a magyar olvasók számára fontos sajátosságokat a francia kormányzati formában. Például 1865 februárjában III. Napóleon trónbeszédét, márciusban a francia szenátusi vitát két-három naponta másfél-két teljes oldalon, majd a március 27-én megkezdődött francia válaszfelirati vitát is olyan részletesen követte nyomon a Pesti Napló, hogy volt, amikor teljes oldalon csak azzal foglalkozott, közölve többek között Thiers teljes beszédét. S ha ez önmagában is igazolja, mennyire fontosnak tekintette Kemény a francia belpolitikai helyzet aprólékos nyomonkövetését, azt is szerkesztői megfontolás eredményének tekinthetjük, hogy a válaszfelirati vita lényegének összefoglalását Falkra bízta. Falk úgy is írt, hogy szavainak célpontját azután mindenki megérthesse: „Franciaországban alkotmányos külforma alatt az absolutismus uralkodik” (1865. április 6.).

III. Napóleon politikájával szorosan összefüggött az olasz kérdés figyelemmel kísérése. 1862. augusztustól év végéig tartott az egyik olyan időszak, amikor a Pesti Napló nap mint nap figyelte az olaszországi eseményeket. Kemény ekkor Garibaldi akcióit olyan súlyos válság bevezetőiként fogta fel, amelyek eredményeként – ha nem következik be gyors kiegyenlítés – nemcsak Olaszország helyzete változhat meg teljesen, hanem Franciaországé is, s belebukhat III. Napóleon. Világos helyzetelemzést adott. Kiindulópontja az a sajátos szituáció volt, amelyben a főszereplő, Garibaldi nyilvánvalóan lázadó, céljai viszont mind a népével, mind a királyéval megegyeznek. Ha Garibaldinak szabad utat engednek, folytatta, az demoralizálja a hadsereget – ha viszont leverik, azzal olyan csapást mérnek a dinasztikus szellemre, mely Mazzini hatalomra kerülését és a vörös köztársaságot készíti elő. Még egy lehetőséget vett számba, a francia beavatkozást, amely azonban gyűlölt megszállókká tenné ezeket. Ami pedig közös mindhárom lehetőség teljesülésében, végezte cikkét Kemény, az Viktor Emánuel hatalmának és tekintélyének megsemmisülése (1862. augusztus 24.).

{II-1-575.} Ezek a kérdések részben vagy teljes felsorolásban többször visszatértek később mások cikkeiben, sőt a hírek kommentárjaiban is, mindaddig míg Falk Miksa ismét meg nem fogalmazta a deáki politika szempontjából fontos tanulságot. 1863. február 12-én arról szólt vezércikke, hogy nincs immár olasz kérdés, ami nem jelenti az olasz politikai célok elejtését, csupán azt, hogy megtanultak várni.

A Mazzini elleni állásfoglalások 1865 telén-tavaszán gyarapodtak Falk Miksa vezércikkeiben, nem ritkán olyan érvekkel – mint hogy nem gyakorlati politikát folytat –, amelyek előbb és a kiegyezés után Kossuthról szólva hangzottak el a leggyakrabban. Most azonban az ő személyét a nemzeti egység nevében kímélték. Falk a turini zavargások mögött a Velence és Róma birtoklására törő Mazzinit sejtette. „Általában nagy változást vehetni észre a közvélemény irányára nézve – elmélkedett –; elfordul mind inkább az erőszakos forradalomtól, mely roppant áldozatok árán rendesen csak múlékony eredményeket szokott szülni. – Amaz erőszakos kifakadások a kétségbeesés tettei voltak oly időben, a midőn még nagyon gyönge volt azon hit, miszerint a népek szabadsága természetes úton is elérhető. – Néhány év óta a kor eszméinek hódító seregébe vetett bizalom csodálatos módon fokozódott, …s miután a szabadság ellenei csak az anyagi erőre támaszkodhatnak, melynek terén övék a győzelem, a küzdelem át lőn ültetve a szellemi térre…” (1865. február 4.). A közvéleményre való hivatkozással összefonódó politikai önigazolás mellett nyilvánvaló a Falk által tolmácsolt rejtett üzenet is, mely alig három héttel a Nedeczky–Almásy-féle szervezkedés résztvevőinek elítélése után jelent meg. Ezáltal lehetett oly módon elhatárolódni a forradalmi törekvésektől, hogy az ugyanakkor ne veszélyeztesse az egységes nemzeti ellenállást.

Mexikót is a francia politika veszélyes játékának szempontjából figyelte a Pesti Napló, s a Habsburg családból származó Miksa császár is lényegesen kevésbé érdekelte, mint III. Napóleon taktikázása. Falk Miksa 1862 tavaszán egyértelműen a francia expedíció kudarcát kívánta, mert az „…magában véve jogosulatlan és megbocsáthatatlan megsértése a népsouverainitás elvének”, és pontosan tudta azt is, hogy az Egyesült Államok a Monroe-elv nevében figyelmeztetni fogja Napóleont (1862. április 16.). Ez bár hosszabb idő múlva következett be, de valóban megtörtént, addig pedig a Pesti Napló szemleírójának azt is lehetősége volt elmondani, hogy miután a franciáké lett Mexikó, meghódítottak ugyan egy országot az európai polgárosodásának és műveltségnek – de nem a szabadságnak (1863. július 15.). Mexikó Falk cikkeiben egyre inkább annak bizonyságául szolgált, hogy bármennyire jó szándékú, sőt hasznos egy uralkodó valamely ország részére, mégsem lehet egyetlen népre sem rákényszeríteni egy olyan kormányformát, mely idegen tőle.

A francia mellett a bismarcki politika volt a Pesti Napló külpolitikai érdeklődésének másik fontos területe. Itt bonyolultabban vetődtek fel a kérdések számára: nem egyszerűen csak egy modellt és működését tanulmányozhatta, {II-1-576.} hanem egyszerre kellett figyelemmel kísérnie a német Bundon belüli erőviszonyokat, Ausztria pozíciójának változását s ennek kihatásait Magyarországra.

Kétségtelen, hogy 1862 elejétől mennyiségileg legtöbbször ez a tárgykör volt a legszembetűnőbb, s névvel vagy anélkül számos politikus szólt róla. Először Falk Miksa vezércikkei hirdették, hogy Ausztria és Poroszország céljai kibékíthetetlenek. Az volt a meggyőződése, hogy „ránk magyarokra nézve semmi hátránnyal nem járna az, ha szorosabb kapocs léteznék a nagy német birodalom és Ausztria német szövetségbeli részei közt, mert annál kirívóbb lesz aztán itt benn a centralisatió lehetetlensége” (1862. január 24.). Hónapokig ez az óhaj határozta meg elemzéseit, s ennek következménye volt, hogy efféle szembeállításokat tett: Ausztria helyzete azért nehezebb, mert politikáját nem támogatja népe, Poroszországét viszont igen. E nézetei csak azután fordultak meg, hogy november végén kiszabadult egyik Wanderer-beli cikkéért kapott két és félhavi fegyházbüntetéséből. 1862. november 23-án jelentkezett ismét a Pesti Naplóban, amikor már Bismarck volt Poroszország miniszterelnöke. Falk vezércikkében porosz reakcióról beszélt, mely gyenge belül és alkalmatlan szövetséges kívülről.

A közbeeső hónapokban a Pesti Napló többször, lehetőleg minden oldal és mindenféle következmény megvizsgálásának igényével foglalkozott Poroszország és a Német Szövetség válságával. Márciusban hatrészes cikksorozat jelent meg Egy megyei politicus nézetei a német kérdésben címmel. A szerzőről csupán annyit árult el a lap, hogy „legkedveltebb íróink s leggondolkozóbb államférfiaink egyike” (1862. március 5., 8., 11., 14., 15., 21.). Ez a cikk már a német egység elkerülhetetlenségéről szólt, s ebből a tényből kiindulva vizsgálta hosszan, hogy milyen belső, német törekvések s milyen európai érdekek ütköznek össze, hogy mire vágyik Poroszország és mekkora német államot nem fogadhat el már az európai egyensúly. A magyar politika számára azt a következtetést vonta le, hogy olyan módon kell Ausztria és Magyarország viszonyát kialakítani, amely nem zavarja meg Ausztria és Németország kapcsolatát; vagyis függetlenségünket őrizni kell, mert „ezen különállás a német egységnek egyik feltétele” (1862. március 21.).

Ősszel Szalay László A weimari gyűlésben című cikkel szólalt meg (1862. szeptember 27.). Ő már azt is kimondta: a magyar kérdés „…csak az nap fog valósággal megfejtetni, a mely nap az ausztriai nép német testvéreihez való viszonya megfejtetik.”

Bismarck kormányfői kinevezésére egy héttel később, október 15-én reagált Kemény Zsigmond. Cikke egyelőre mellőzte a magyar vonatkozásokat, s elsősorban arra figyelt, hogyan fogja Bismarck a válságból való kibontakozást vezetni. Úgy ítélte meg, hogy a német miniszterelnök is a caesarizmust valósítja meg – mely az ő eetében a bürokratizmus, a junkerség és az oligarchizmus különleges vegyüléke lesz –, s aktív külpolitikát fog folytatni (1862. október 15.). Keményt a továbbiakban is izgatta Bismarck egyénisége és politikai megnyilvánulásai, azonban más módon, mint III. Napóleonéi. {II-1-577.} Ettől sosem tagadott meg bizonyos fokú csodálatot, viszolygással vegyes elismerést, Bismarckkal szembeni ellenszenvét viszont még akkor sem leplezte, amikor hatalmi erejét, politikai tisztánlátását és sikerességét elismerte.

1863–64-ben Falk írt igen sokszor Poroszországról, a Dániával folytatott Schleswig–Holstein-i háborúról és az osztrák–porosz versengés olykor hetenként változó esélyeiről, de ekkor már ő is a Kemény által megrajzolt Bismarck-kép kiindulópontjáról tekintett ezekre. 1863 decemberétől kezdve jelezte, hogy küszöbön áll a dán háború, s egyre határozottabb jeleit látja a porosz hódítási szándéknak, de ekkor még bízott abban, hogy Ausztria gátat tud vetni ennek. Még 1865 januárjában, a nagyhatalmi öntudatot árasztó porosz trónbeszéd után is arra hivatkozott, hogy a Dánia elleni katonai siker osztrák segítséggel következett be. Különböző módokon bizonygatta, hogy Poroszország hatalmi és területi növekedése meg fog állni. Egyszer így írt: „tegyük fel azt a – megengedjük – valószínűtlen esetet, hogy Ausztria vagy egymaga, vagy más hatalmakkal egyetemben, útját állaná a porosz terveknek. Előttünk legalább nem kétséges, hogy Poroszország ily esetben teljes alapossággal megveretnék…” (1865. január 17.). A valószínűtlen feltételezés mellé bizonyosságként helyezte, hogy ahol nincs belső béke, ott mindig újabb katonai és külpolitikai sikerek kellenek, amelyeket azonban nem fognak megengedni a külviszonyok. Máskor meg, és egyre többször, a szabadelvű többségű porosz országgyűlés előbb-utóbb bekövetkező győzelmébe vetette hitét Bismarckkal és a kormánnyal szemben, elsősorban gazdasági megfontolásokból. „Az az idő, a midőn ’fizess és hallgass’ volt a jelszó, mindenütt elmúlt” – írta (1865. jún. 10.). S nem fogyott ki a poroszellenes érvekből: hol arról írt, hogy a porosz arisztokrácia nem olyan mint az angol és a magyar, amely „valódi nagy érdekek képviselője” (1865. június 18.), hol arról, hogy bármennyire korlátozzák is a sajtó szabad véleménynyilvánítását, lám itt van III. Napóleon példája, akinek ellenzéke még mindig nő (1865. június 28.).

Amikor Kemény megszólalt, a német egység kérdésében is a magyar politikai érdekre gondolt, s elmondta Ausztria védelmére – a Deák-párti magyar alapelveket. „Ausztriának… erős történeti alapjoga van a Németországbani elsőségre” – írta 1865. augusztus 9-én. Szerinte az osztrák politika szempontjai: integritás és jogfolytonosság, „…sem erőszakos hatalmi feltolás, sem forradalmi felforgatás…” A porosz politikát értelmező megállapításai inkább „anyagi” természetűek voltak: Poroszország azáltal, hogy övé a Rajna-vidék, Németország függetlenségének és integritásának védője Franciaország ellenében, s mert határai nehezen védhetők, ezeket ki kell kerekítenie, aminek következménye a terjeszkedés. Kemény nem érezte szükségét, hogy a közvetlenül veszélyes és az ellenszenves hatalom közül bármelyik oldalára is nyíltan odaálljon, ezért inkább azt írta, hogy amíg szellemi eszközökkel zajlik a versengés, mindkét törekvés tiszteletre méltó: a porosz célok mellett szól, hogy egységre is szüksége van egy nemzetnek.

Ismét Falk volt az, aki Kemény kimondott és ki nem mondott gondolatait {II-1-578.} részletesen és népszerűbb formában kifejtette. „Ausztriának feladata – írja 1865 nyarán –: az alkotmányos szabadság alapján foederatív alakban egyesült Németországban vezéri szerepet játszani…” (augusztus 17.). Mivel e feladat teljesítésére nincsenek meg Ausztria eszközei, s erővel sem tud fellépni, csatlakozott Poroszország mellé, hogy „ellenőrizhesse”. Ez a politika azonban nem hozta meg a sikert, ezért újra van szükség, melynek alapja a belbéke – sugalmazta Falk.

Lengyelországgal és vele összefüggésben Oroszországgal 1863-ban foglalkozott a Pesti Napló igen behatóan. Január 27-én, öt nap késéssel közölte Falk Miksa a hírt, hogy kitört a lengyel nemzeti felkelés. Falk arról írt, hogy ezt Oroszország provokálta ki, s hogy II. Sándor cár tulajdonképpen Miklós nyomdokain halad: kizárja magát Franciaország és a művelt Európa szövetségéből. Ez súlyos csalódás volt Keményéknek, hiszen ő már a krími háború idején abban reménykedett, hogy a cári Oroszország agresszivitását csökkenteni fogja, ha előbb-utóbb kényszerül beilleszkedni az európai művelődési s ezáltal politizálási körbe; ez pedig meg fogja könnyíteni a keleti kérdés rendezését. Miközben Falk a lengyelek iránti hazai rokonszenvre gondolva apró reménysugarakat is látott, s helyeselte Ausztria politikáját, mivel úgy látta, hogy önmaga biztosításán túl nem áll érdekében és nem is törekszik a forradalom feltétlen leverésére – azalatt Kemény visszatért a keleti kérdés és az orosz magatartás európai látókörű vizsgálatához. Április 1-től kezdve egyre inkább meggyőződött az európai hatalmak bénultságáról és tehetetlenségéről. Mind világosabban látta, hogy az egymást sakkban tartó érdekek miatt elkerülhetetlen a lengyel forradalom leverése. Augusztus elején, Berlinből küldött cikkében már így vélekedett: „attól végtére is tartani lehet, hogy a lengyelek nagyon rosszul számítottak, ha forradalmuk sikerére nevezetes tényezőként jegyezték be a rokonszenvet, mellyel a Nyugat kíséri egy hős nemzet és egy üldözött vallás szenvedéseit” (1863. augusztus 4.). Tudta, látta és többször visszatért arra, hogy az európai hatalmak nem akarnak háborút. Ennek sulykolásszerű ismétlése nyilván nem volt véletlen: az analógia felfedése nélkül is intő példának szánta a hazai forradalmi elképzelések mérséklésére. „Az elmélet emberei szerint – diagnosztizált Kemény –, korunk anyagi kérdései az európai érdekek solidaritását mozdítják elő, de tettleg Oroszország a föld minden részén folyvást élesebb ellentétbe jön a nyugati polgáriasodás törekvéseivel, és az egyes nyugati hatalmak érdekeivel: azonban a nyugati hatalmak képtelenek közös eljárásra szövetkezni, mert külön érdekeik és féltékenységeik gátolják az egyetértést” (1863. október 21.). Aztán szkeptikusan tette fel a kérdést, vajon az európai hatalmak tehetetlensége a lengyel kérdésben, valóban megmentette-e a békét? Nem jósolt, hanem körültekintően számított. „Mi attól tartunk – folytatta –, hogy ha Lengyelország a nyugati hatalmaktól csakugyan sorsára van hagyatva, akkor a lengyel kérdés megszűnt ugyan; de helyébe az orosz kérdés lépett, s mind azon merész álmok és követelések, melyeket Miklós czár, mint a szlávok uralkodója, mint {II-1-579.} a török protectora és örököse, s mint az európai konczert hangadója, magának kivívott vagy elérni remélt, új viták és küzdelmek tárgyaivá lesznek” (1863. november 3.). Ennek a következtetésnek fényében meggyőződésévé vált, hogy megváltoznak az európai erővonalak: a Fekete-tengeri és a Keleti-tengeri befolyás kérdésével együtt jár a dán viszály megoldásának módja, a III. Napóleon által a krími háború óta izolált Oroszország most kiszabadult az ellenőrzés alól, s vele együtt Bismarck nyert tért. Kemény ezekben a vezércikkeiben mutatta meg ismét politikai elemzői erényeit: ahogy egyetlen kérdéskörből kiindulva kibontotta az európai politika fő irányait és jellegzetességeit, az a maga nemében továbbra is páratlanul állt a magyar sajtóban.

A Pesti Napló külpolitikai figyelme sokoldalú volt ugyan, de 1865 elejéig egyértelműen Európa-centrikus, hiszen Mexikó is III. Napóleon hódító törekvései miatt lett számára fontos. Ekkor azonban változás történt. Az amerikai polgárháború korábbi négy éve alatt kisebb hírek, utalások szóltak ugyan az események alakulásáról, ezek azonban sosem lettek elsőrendűen fontosak; 1865 első negyedében azonban minden más tárgyat háttérbe szorítottak. Észak győzelme egyre biztosabbnak látszott, s ezt üdvözölték a Pesti Napló különböző írásai, a vezércikkek éppúgy, mint a Külföld rovaton belül megindított Amerika feliratú alrovat cikkei. Az ötvenes évektől, majd a kiegyezés utáni időszaktól eltérően ekkoriban meglehetős ellenszenvvel viseltetett a lap Anglia iránt, s jórészt külpolitikájával vagy az angol lapok külföldi szemléivel foglalkozott csupán. Angliáról – és ez esetben Franciaországról is –, polgárháborús szerepükről és reményeikről csak elítélő vagy kárörvendő hangon szólt, viszont néhány hónapra újjáéledt az a lelkes hang, amely a reformkorban példaként állította az amerikai szabadságot és demokráciát. Ezzel szemben elmarasztalták a cikkek a konzervatív és hatalmi hátsó szándékokkal terhelt európai országok politikáját, sőt társadalmi berendezkedését is. „A polgár háború eseményei – olvasható az 1865. február 7-i számban –, s az európai hatalmak közül Anglia és Franciaország magatartása a polgárháborúval szemközt, mind Amerikában, mind Európában teljes öntudatra érlelték a két politika és társadalom közt létező roppant, s most már közvetíthetlen ellentétet. Egyike ez ama fordulópontoknak a történetekben, melyek egész világrészeknek századokra kiható irányt adnak.” Másfél évtized óta aligha volt olvasható magyar lapokban olyan, már-már forradalmian lelkesült gondolatmenet, mint ekkor – igaz Amerikáról. „Az ügy, mely april első napján Richmondban és Petersburgban győzött – írta az Amerika-rovat – …ügye az összes emberiség szabad fejlődésének és haladásának… Eme nagy, virágzó és hatalmas köztársaság …létezése tényleges meghazudtolása volt mindannak, mit az önzéssel, dölyffel és átöröklött előítéletekkel saturált angol aristocratia az Angliában létező fonákságok, jogtalanságok és egy durva hűbéri korból fennmaradt állapotok védelmére vagy palástolására felhozni tudott” (1865. április 21.). Ez a fajta eszmék iránti, elvont rajongás azonban idegen volt Kemény Zsigmondtól, talán ezért szólalt meg ő is, {II-1-580.} tényekre és erőviszonyokra korlátozódó, higgadtan – vagy lehűtően – tárgyszerű gondolatmenettel (1865. május 11.). Ezután minden más tárgykörrel együtt ez is háttérbe szorult a belpolitikai élet megélénkülésével, a kiegyezés kipuhatolását célzó tárgyalások megkezdődésével.