7. A kiegyezés felé

1864–65 fordulóján sűrűsödni kezdtek a kiegyezési hajlandóságra mutató jelek mind Deák, mind a kormány oldaláról. Ezt ugyan nem mondta ki a Pesti Napló, s az előjelekről is legfeljebb óvatosan tett említést, s természetesen nem szól arról sem, hogy 1864. december végén Augusz Antal a kiegyezés feltételeiről tárgyalt Deákkal. A lap a bécsi minisztertanácson a magyar országgyűlés összehívásának szükségességéről elhangzottakat (1865. január 5.) is csupán regisztrálta. A csend azonban ugrásra kész, mintegy erőgyűjtő csend volt. A közjogi kérdés vitatására Deák tanulmánya adta meg a jelet a Budapesti Szemle februárban megjelenő számában, ám az év első napjaitól a Pesti Naplóban is gyarapodtak az előjelek, amelyek azt mutatták: a Deák-párton belül is oly mértékben növekszik a kiegyezési hajlam, hogy a pártvezér is lépni kényszerül. Másfelől az is tény lehet, hogy Deák beleegyezése nélkül talán nem sugalmazhatta volna ezt a Pesti Napló.

1865 január-februárjában feltűnően sok gazdasági tárgyú cikk jelent meg Trefort Ágoston tollából, sokkal több, mint az előző években összesen. Deák nem értett egyet Trefortnak a hatvanas években az alföld-fiumei vasút propagálása érdekében végzett tevékenységével, s bár inkább utólag tett megjegyzéseket erről szóló cikkeire, ez befolyásolhatta Trefortot is, Keményt is. Most azonban egymás után jelentek meg Trefort cikkei, melyek gazdasági szükségszerűségként érveltek közvetve vagy közvetlenül a kiegyezés mellett. Trefort a birodalmi tanácsot is erkölcsileg támogatandónak tartotta, amikor az az adócsökkentésről tárgyalt (1865. január 5.), s ebben csatlakozott hozzá Falk Miksa is, már arról beszélve, hogy annak tagjai a Lajtán túli alkotmányosság megalapítói (1865. január 24.). Trefort a közjogi szempontú politizálás helyett olykor kizárólag a gazdasági érdekekre helyezte a hangsúlyt. „A mozgalom, mely nálunk létezik – írta Ismét a gazdasági egyesületekről című cikkében –, ugyan azon törvényeket követi, mint másutt. E törvényeknél fogva mi a politikai életben hódolni fogunk a democraticus irányoknak, akár tetszik, akár nem; mert a castszellem és következményei nem tarthatók, egy osztály s egy vallás másik felett nem uralkodhatik többé; társadalmi viszonyainkban pedig alá kell vetnünk magunkat a közgazdasági exigentiáknak, mert nem a háború, nem a közigazgatás, de az anyagi és szellemi termelés a társadalom legelső tényezője” (1865. február 23.). Ez az érvelés és szemlélet már nehezen volt közös nevezőre hozható a közjogi érvekre támaszkodó egységes passzív ellenálláséval.

A gazdasági tárgyú cikkek egyre hevesebb szavakkal követelték a magyar {II-1-581.} földbirtok hitelviszonyainak megjavítását, a mezőgazdasági termelés növekedésének és a piacnak biztosítását, mind többször utasították el a passzivitást – igaz, az „anyagi” térre vonatkoztatva –, s mind nyugtalanabbul sürgették, hogy exporttal vehessünk részt a világkereskedelemben. Mindennek Trefort mellett (április 28., május 15., június 4.), Keleti Károly (március 8.), Somssich Pál (május 24.), egy hosszú sorozatban Jánosi Ferenc (Anyagi ügyeink, július 22–augusztus 5.) és Korizmics László (szeptember 26.) adott elsősorban hangot.

Időközben megjelent a Budapesti Szemle 1865. 1. füzete, s benne volt Deák Észrevételek Lustkandl Venczel ily czímű munkájára: „Das ungarisch–österreichische Staatsrecht” című tanulmánya. Ezt az Adalék a magyar közjoghoz címmel ismertté vált, terjedelmes, 170 oldalas munkát úgy mutatta be a Pesti Napló február 21-i száma, hogy nála „nincs fontosabb magyar közjogi értekezés”. Deák ebben a művében is óvatos volt, de a hangsúlyokat már a kiegyezés érdekében módosította.

A Pesti Napló hamarosan közölni kezdte a bécsi lapok reagálásait, először a kedvezőeket (március 1.). Aztán Kemény is megszólalt kétszer (március 8., 10.), de immár Deák művét méltatva, s nem folytatva 1862-ben félbeszakított Lustkandl-bírálatát. Most mondta ki Kemény, hogy lapja pártlap, s röviden össze is foglalta programját. A Pesti Napló a „véleményegységnél” fogva a Deák-párt lapja – írta –, „azon szabadelvűek organja…, kik a sanctio pragmaticát, a kétoldalú szerződést, államviszonyainkat szabályozó nagy és örökemlékű, változhatatlan momentumnak tekintik; kik a jogfolytonosság elvébe a többi törvénycikkel egyenlőleg befoglalják az 1848-diakat is; kik a két feliratot fogadják el kiindulási pontul, s kik Deákhoz szorosan csatlakozva, ragaszkodásuk által e nevet jelszóvá emelték” (1865. március 8.). Tudatos időzítésnek s a pártvezér és a lapvezér egyeztetett lépésének eredménye lehetett ez a cikk: kilépés a passzivitásból s a programkészítés nyílt vállalása.

Még néhány hétig azonban a Deák-értekezésre a bécsi Freie Pressében megjelent támadás visszautasítása során fogalmazódtak meg az egyes politikai nézetek. A március 29-i, április 2-i és 8-i, névtelenül megjelent cikkeket Deák életrajzírója, Ferenczi Zoltán Deák írásainak tartotta. Ezek még visszautasították a feltételezést, hogy az Adalék történeti-jogi értekezésen kívül politikai pártprogram is lenne. Április 9-én azonban Schmerling lapja, a Botschafter nagy múltra visszanéző elszakadási törekvéseket tulajdonított a magyaroknak. Deák erre felvette az odahajított kesztyűt, s megírta „húsvéti cikkét”, mely „Még néhány szó a »Botschafter«-nek april 9-iki czikkére” címen jelent meg a Pesti Napló 1865. április 16-i számában.

Ez a korábban a kiegyezés irányában tett első lépésként számon tartott cikk inkább a Pragmatica sanctio átértelmezésének nyilvános tudatosításában volt az első lépés. A birodalom létét és érdekeit az első helyre állító átértelmezést Deák ténylegesen már negyed évvel korábban, Augusszal folytatott bizalmas tárgyalásai során végrehajtotta. Ennek megfelelően a „húsvéti cikkben” is a birodalom szilárdságának kérdése került az előtérbe. Deák {II-1-582.} szavaival: „…mindenekfelett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék.”

Programjának kifejtését Deák nem a Pesti Naplóban, hanem a konzervatív bécsi Debatte-ban, a májusi levelek útján tette közzé. A Pesti Napló közben a „húsvéti cikk” külföldi visszhangját ismertette, bőségesen, de kommentár nélkül. A bécsi lapok többsége, a Presse, a Fremdenblatt, sőt még a Botschafter is pozitívan fogadta, s csak a Freie Presse tartott ki a negatív véleménynél (1865. április 21.). A belgrádi félhivatalos lap éppenséggel reményét fejezte ki, hogy a Deák cikkében kifejtett elvek alapján létrejön a kiegyezés, s közölte: a történelemből okulva, a szerbek most már a magyarok barátai, s remélik, ugyanez áll viszont is. (1865. május 3.).

A Pesti Napló Deák programjának kifejtésében értelmezőként vett részt. Május 23-i számában válaszolt az Ostdeutsche Postnak, mely a Debatte-ban közölt májusi leveleket a felirati párt programjának nevezte. Ezt helyesbítette azzal, hogy a párt az 1861-i országgyűlés óta nem gyűlt össze, s a következőig nem is fog, tehát pártprogramról sem lehet szó; hanem a Debatte szerkesztője május elején Pesten járt, s Deákkal és elvbarátaival folytatott beszélgetéseit tette közzé. Ezek „körvonalazások”, egyéni vélemények voltak, bár „azok lényegét helyesen fogta fel”. A német lapnak arra a kérdésére, hogy miért nem közölte a Pesti Napló a közös ügyek tárgyalásának módjára vonatkozó konkrét javaslatot, azt válaszolta, hogy ennek elmaradásából nem lehet következtetést levonni Deák tárgyalási készségének komolyságára nézve, ugyanis a pesti rendőrség nem engedte a cikk közlését.

Amilyen óvatos volt ennek a cikknek a hangja, ugyanolyan óvatos bizakodás kísérte Ferenc József június 6–9-i pesti látogatását a gazdasági egyesület kiállítása alkalmával. Rövid leírásokat, beszédeket közölt a lap: többször a hivatalos kormánylap, a Sürgöny után, de nem mulasztotta el, hogy beszámoljon az uralkodó első napi kijelentéséről: hamarosan összehívják a magyar országgyűlést, s meg fogja hallani a kívánságokat, melyek összhangban állnak a birodalom hatalmi állásának követelményeivel. Június 11-én Somssich Pál foglalta össze, hogy milyen gyakorlati haszna volt Ferenc József pesti látogatásának. „Ezen fejedelmi látogatás után – írta – a megoldandó kérdések nehézségei felett keserűség és szenvedély nélkül szólhatunk, értekezhetünk, vitatkozhatunk! … Fennállnak kétségtelenül ezután is még mindazon objectiv nehézségek, melyek részint helyzetünkel vannak szükségképpen összekapcsolva, részint a lefolyt 16 év bűnei, hibái és tévedéseiből erednek – de ki van véve a kérdésnek fullánkja, mert a fejedelemnek bizodalmas közeledése bizodalmat keltett…”

A remények mellett természetesen felerősödött a kritikai hang is a Schmerling-kormánnyal és általában a bécsi politikával szemben. A gazdasági cikkek érveléséről már szóltunk, ezek mellé Falk külpolitikai vezércikkei csatlakoztak. {II-1-583.} Elsősorban arról szólt ekkor, hogy Ausztria európai befolyásának csökkenése egyáltalán nem szükségszerű, hanem csakis a hibás politika következménye, tehát ennek megváltoztatása megfordíthatja a folyamatot. Olaszország elismerése mellett a kereskedelmi haszon érveit hozta fel, bízva a politikai változásokban, „ha a tarthatatlan hagyományok helyébe józan érdekpolitika lép” (1865. július 2.). Kemény pedig Schmerling lemondása után többször visszatért a centralista politikus arcképének megrajzolásához, s annak bizonyításához, hogy lényegileg Bach politikáját folytatta, de a birodalmi érdekek szempontjából veszélyesebben.

1865 nyarára megváltozott a magyar sajtóélet. Számos új lap alakult, a belpolitikai érdeklődés az előtérbe került, s azok is elsősorban ezzel és a kilátásokkal foglalkoztak, akik addig hallgattak róla. A rendőri ellenőrző hatóságok szemet hunytak efelett, olyannyira, hogy például az élclapok elkezdték közölni azokat az írásaikat és karikatúráikat, amelyeket a korábbi években betiltottak. Még csupán a hangulat, a politikai levegő változott meg, alapjában új lépésekre semelyik oldalon sem került sor. Személycserék történtek a birodalmi kormányzat élén, de ezek következményeiről, irányáról biztosat még nem lehetett tudni. Ebben a helyzetben szólaltak fel a csehek, figyelmeztetve a magyar törekvések veszélyességére. František Palacky már májusban cikket közölt a Národban, amelyben a birodalom dualista átalakítása ellen foglalt állást, augusztusban pedig a Národni Listy figyelmeztette a kormányt, hogy túl nagyra növekedett a magyar befolyás. Falk Miksa ez utóbbi cikkre reagált (1865. augusztus 29.), tartva magát Deák és Kemény szempontjaihoz, vagyis hogy a magyar politika célja saját jogaink biztosítása, anélkül, hogy a Lajtán túli birodalomrész ügyeibe beleszólni kívánnának. A cseh cikk a magyarországi nemzetiségek jogainak védelmezőjeként lépett fel, javaslatait azonban Falk visszautasította, bebizonyítva, hogy az elmúlt években sem kapták meg azokat a jogokat a nemzetiségek, amelyeket most egy leendő magyar kormánytól követel. Azt elvileg is képtelenségnek nevezte, hogy a kormányban helyet kapjanak a nemzetiségek, hiszen „véleményünk szerint a kormány az állami érdekek képviselője; a nemzetiségi ügy pedig minden ország belügyei közé tartozik, miket mindegyik a maga autonómiája alapján függetlenül megoldani köteles, s a kormány annál jobban felel meg a maga feladatának, minél kevesebbet elegyedik a nemzetiségi vitákba.”

A Pesti Napló a korábbi években valóban igen mérsékelt, sőt tartózkodó magatartást tanúsított a hazai nemzetiségi kérdésekben. Következett ez Kemény liberalizmusából, mely addig terjedt, hogy több alkalommal rendreutasította Falk Miksát is, amikor az becsmérlő hangon szólt a nemzetiségekről, elsősorban a románokról. A Pesti Napló toleranciájában azonban bizonyára nagy szerepet játszott a hatvanas évek közepéig tartó passzivitás politikája is, amelynek egyik ékes példája volt, hogy – mint már említettük – még az erdélyi politikai ügyekről, s főleg az 1863 nyarától Nagyszebenbe összehívott és az erdélyi magyar képviselők által törvénytelennek minősített országgyűlésről is ritkábban tudósították a helyszínen élő magyar politikusok {II-1-584.} vagy újságírók, inkább a bécsi lapok alapján adott hírt. A viszonylag kevés eredeti cikk nagyobbrészt tényközlésre szorítkozott, s általában a kommentárokat is elhagyta. Így az 1863. júliusi erdélyi választásokról szóló két beszámoló (július 12., Y jelzéssel) pusztán leírta az eseményeket, amint a román papok ornátusban vezették választóikat s a „nem jól” szavazókat nem részesítették a szentségekben, vagy amint a magyarokat háttérbe szorították. Azt sem hallgatta el, hogy a fanatizált nemzetiségi mozgalom a vallással s „kommunisztikus vágyakkal” fonódik össze – de mindez megmaradt a tényközlésnél, lehetséges következményeinek vagy akár az ellene való védekezésnek taglalása nélkül.

1865. szeptember 1-én az uralkodó feloszlatta a nagyszebeni országgyűlést és november 26-ra Kolozsvárra hívta össze az újat. Ettől kezdve az erdélyi és a nemzetiségi ügyek is nagyobb teret kaptak a Pesti Naplóban, belügyekként tekintett rájuk, s apránként megjelentek vagy Deák Farkas és Dózsa Dániel személyében visszatértek állandó erdélyi munkatársai. A fő kérdést a nemzeti-nemzetiségi megbékélés és Erdély s Magyarország uniójának helyreállítása képezte. Október elején a két csillaggal jelölt szerző arról számolt be, hogy a románok nem kívánnak részt venni az új országgyűlésen, s ezt rossz hírként továbbítja. „A szebeni tartományi gyűlés – írta – alkotmányunk sérelmével és törvényeink rendeleteinek önkényes félretételével hozatván létre, abban Erdély magyar elemei hazafiúi kötelességszegés nélkül részt nem vehettek, de azért emez octroyált tartománygyűlésnek mindazon törvényeit, melyek a román nép nemzeti jogainak elismerésére és biztosítására hozattak, nemcsak helyesléssel fogadták, de ezen felül sajnáltuk [!] is, hogy a velünk és érdekeinkkel ellenséges álláspontot elfoglalt kormány központosítási merev törekvéseivel megfoszta bennünket a szép alkalomtól, melyben román néptársunk iránt a testvérszeretet élő bizonyítékát tehettük volna meg” (1865. október 11.). A továbbiakban arról szól: az új erdélyi országgyűlés azt tekinti feladatának, hogy ami eddig ajándék volt, azt most törvénybe iktassa.

Az unió ügye 1866 elejétől lett gyakori téma Deák Farkas tudósításaiban és Dózsa Dániel cikkeiben, majd Vélemény az erdélyi részek assimilatiójáról című sorozatában (1866. május 23.–június 6.); ezek szintén a nemzetiségi egyenjogúság alapelvéből indultak ki, s mindig négy nemzetiségről beszéltek. Ebbe az egységesen liberális szellemű nemzetiségi megbékélési politikába – amelynek alapelvei voltak tiszták, s buktatói csak a kiegyezés után jelentkeztek – disszonánsan szólt bele Falk 1866. május 26-i cikke, mely Károly román király trónra lépéséről gúnyosan írt. Kemény ekkor Deák erélyes rosszallását továbbította Falknak, azzal a kívánsággal együtt, hogy cikkének rossz hatását újabb cikkeiben tegye jóvá.

Bármennyire fontos ügy volt is az erdélyi, 1865 nyarán még csak másodrendűnek minősült a kiegyezési esélyek latolgatása és a politikai programkészítés mögött, s csak akkor került viszonylag az előtérbe, amikor 1866 második negyedévében a magyar országgyűlés alig láthatóan, mintegy szélcsendben {II-1-585.} dolgozott, a bizottsági munkálatokba vonult vissza, várva a bécsi udvar további lépéseit, melyek nagyrészt a Poroszországgal való viszony alakulásától függtek.

Egyelőre még 1865 nyarán és őszén sorra megszólaltak a lapban a Deák-párti politikusok, s hol vita formában, hol szinte értekezésként mondták el nézeteiket a kiegyezés lehetőségéről és a magyar kívánságokról. Andrássy Gyula Néhány igénytelen szó a szabadelvűekhez a Lajthán túl címmel (1865. augusztus 6.) fogalmazott a legvilágosabban s a leginkább egyszerűnek tüntetve fel a Deák-párt magatartását. Röviden jelölte meg célnak „az alkotmányos szabadság valósításá[t] a birodalom mindkét felében, oly formában, melybe a birodalom mindkét fele legjobban belé nyugszik.” Diplomatikus könnyedséggel siklott át az átmeneti kormányokkal szemben kívánatos politika kérdése felett. „Mi hisszük és reményljük, hogy azok, kik nálunk átvették a kormányt [ti. Mailáth és Sennyei – B. G.], alkotmányosan, azaz a többség értelmében fognak kormányozni, és akkor támogatni fogjuk őket, nem tekintvén, hogy nem voltak a többség képviselői. Ha nem – úgy, alkotmányos kötelességünkhöz képest, igyekezni fogunk őket megbuktatni.”

Andrássy elképzelései és megfogalmazásai nem voltak azonosak Deákéival, s kiegyezési óhajával messze azok elé is ment. Más módon, más érvekkel, kikerekített eszmerendszer keretén belül, de hasonló volt az ekkorra már külön lapot alapító Eötvös magatartása is. Eötvös természetesen saját lapjában, a Politikai Hetilapban körvonalazta programját, de a Pesti Napló ezeknek az írásoknak, gondolatoknak is helyt adott. 1865. szeptember 5-én a törvényhozásunk jövendő feladatairól szóló Eötvös-cikket vette át, november 8-án pedig a dualizmusról szóló, két nappal korábban megjelent cikkét ismertette. Tehát Kemény igyekezett úgy szerkeszteni lapját, hogy az nyilvánvaló pártkötődése ellenére is ne valamiféle kötelező egység demonstrálója, hanem a nézetek megvitatásának minél szabadabb fóruma legyen.

A programok körvonalazása részben egy közel fél évre elhúzódó vita köré csoportosult. A megyei rendszer, autonómia helyreállításának kérdését Lónyay Menyhért vetette fel 1865. augusztus 20-i cikkében. Ennek aktualitását az országgyűlés összehívásához szükséges választások lebonyolítása adta. „Hazánkban általános lett a megyei rendszernek helyreállítása iránti óhajtás – írta Lónyay –, és ezen óhajtás teljesedésének egy időre való elhalasztása leginkább az által lehet indokolva, mert ennek folytán az országgyűlésnek mielőbbi összejövetele halasztást szenvedhetne.” Az országgyűlés feladatának tartotta a megyei rendszer korszerűsítését olyan formában, hogy megmaradjanak „a tiszteletteljes formák” s megóvassanak „ nemzetiségünk érdekei is”. Az adott állapot és a megyei rendszer helyreállítása közötti áthidaló lehetőségnek azt nevezte meg, hogy valamelyik 1861-ben választott alispán elnökletével össze kellene hívni az 1861-es központi bizottmányokat.

Hamarosan megszólalt Kemény is, s a megyei kérdésben a roppant súlyú felelősségre hivatkozott. „Úgy hisszük – írta –, hogy nemzetünk életrevalóságának nagy megpróbáltatása a jövő 1866-ik évben történend, s ha szerencsétlenül {II-1-586.} üt ki, befolyásunk hosszas időre háttérbe lesz nyomva, s alkotmányos intézményeink igen kétes kimenetelű válságba sodortatnak” (1865. szeptember 6.). E meggondolás alapján emlékeztetett arra, hogy neki már 1860-ban is az volt az álláspontja: előbb kell összehívni az országgyűlést, s azután lehet szó a megyei restitúcióról. Most is ezt tartotta helyesnek, s remélte, hogy a megyei rendszer pártolói megértik: „a kivételes körülmények kényszere követel tőlük áldozatot”. Aggodalmasan és diplomatikusan figyelmeztette őket: „érezni fogják, mily nagy hordereje van most nemcsak a ballépésnek, de még a félreértésnek is; nemcsak az anarchiának, hanem még azon ráfogásoknak is, melyek ügyünk ellenségeinek alkalmat adnak a megyék kötelességérzetből folyó tiltakozásaira is a túlcsapongás, az izgatás, a zavarra törekvés színét rákenni.” Lónyayval ellentétben azt írta, hogy még a kinevezett főispánok szerepét sem szabad félreérteni, mert – ezt hangsúlyozta – áldozatot hoznak; s az adminisztrációban meghúzódó talentumokra is szükség van.

A politikai népszerűséget kovácsoló Andrássy Gyula természetesen nem mehetett el szó nélkül Kemény népszerűtlen nézetei mellett; négy nap múlva hosszú választ írt rájuk. Érvelés és szónoki pátosz – olykor némi demagógiával – vegyült cikkében. Érvei nem nagyon haladtak túl az ilyen jó hangzású mondatokon: „A megyéket vissza kellene állítani azok jogokba, melyekbe őket a 48-diki törvény meghagyta, már azért is, miszerint a fejedelem lássa, hogy a törvényesség kimondása hazánkban csodákat tud csinálni” (1865. szeptember 10.). Hasonló szellemben intézett nyílt levelet Jókai is Keményhez ugyanezen a napon.

Kemény közösen válaszolt Andrássynak és Jókainak háromrészes sorozatában (1865. szeptember 12–16.), alapos érveléssel és szellemesen bizonyítva, hogy amire Andrássy és Jókai hivatkozott, végrehajtatlan tervek vagy ellentmondásosan megvalósított törvények voltak. Bizonyítékai után joggal írhatta, hogy „a tisztújításra nézve rokonszenvemmel Andrássy Gyula nézete mellett vagyok. De a törvény betűje ellenem szól…” (1865. szeptember 12.). Kimutatta, hogy a 48-as törvények alapján a megyére „a megyei önkormányzás belügyei” tartoznak, nem az országos politika, melyet ha tenne, „ezen tény csak angol meeting fontosságával tétethetnék párvonalba” (1865. szeptember 14.), s ugyanilyen alapon bizonytalan a vis inertiae joga is. Végül is Kemény ismételten és most már a vitájuk óta megjelent bécsi sajtóhangokra is hivatkozva figyelmeztetett, hogy „…az is meggondolandó, hogy körülményeink igen nehézzé, majdnem lehetlenné teszik a kibontakozást, mihelyt a megyék a gravaminalis tért most elfoglalnák, s mihelyt a törvények őreként lépve fel, tiltakozásaikkal támogatnák a megbukott bécsi centralista-párt és a magát oly kényelmetlenül érző bureaucratia terveit” (1865. szeptember 14.). Tehát megismételte: előbb az országgyűlés, s az tárgyalja meg a megyei rendezést, ami egyáltalán nem jelenti, hogy addig nincs mit tenni.

A vitában több szó nem hangzott el ekkor. Egy héttel később a lap közölhette az országgyűlés összehívó levelének szövegét, hozzátoldva, hogy {II-1-587.} a felség és a kormány „joggal számíthatnak arra, hogy a nemzet részéről hasonló nemes és őszinte együttműködésre találjon…” (1865. szeptember 21.). A megyék helyett a választások közvetlen kérdései kerültek az előtérbe, s ezzel kapcsolatban szólalt meg Deák a Pesti Naplóban ez év folyamán utoljára. Az október 19-i számban nyilatkozott, hogy ő nem állította fel azt az elvet, miszerint mindenütt az 1861-es képviselőket kell megválasztani; ha a nemzet egyetért az 1861-i politikával, akkor is a hasonló elvű jelöltek közül a nagyobb képességűeket válassza meg. Deák nyilatkozata elvet szögezett le, amelyet olykor még a Pesti Napló sem vett komolyan. A következő év elején például elítélte, hogy Mikó Imrének ellenjelöltet állítottak a kerületében (1866. január 17.).

Kemény 1866 januárjában kilenc részből álló cikksorozatban, A választási visszaélések és a verificatio címmel vonta le a november–decemberi képviselőválasztások tanulságait (1866. január 10.–26.). Az angliai példák alapján tévedésnek ítélte önnön korábbi, a Korteskedés és ellenszereiben kifejtett nézetét, hogy önmagában a népképviselet biztosíthatja a választások tisztaságát és törvényességét. Várady Gábornak a Honban megjelent cikkének adataira emlékeztetve azt is kimutatta, hogy ebből a szempontból a szavazás nyíltsága vagy titkossága semleges. A cenzus emelésének javaslatát határozottan elutasította, mert „ez, nézetem szerint, magánál a betegségnél rosszabb módszer volna… A legtöbb kitörések e miatt szoktak támadni.” (1866. január 17.) Vagyis amellett foglalt állást, hogy az 1848. évi V. tc.-nek a választások lebonyolításával kapcsolatos előírásait kell módosítani a verifikáció bevezetésével. A különleges körülmények miatt megismételhetetlennek tartotta az 1865. évi választásokat, úgy vélte, hogy e kérdésben a megyék és jogaik helyreállítása sem hozhat eredményt, s hozzátoldotta, hogy e téren sem hátrálhatunk vissza a rendiségbe.

Programok és hangulat szempontjából az 1866. év nem hozott változást a Pesti Napló életében, legfeljebb még egy kissé növekedett az elvi és gyakorlati programadók köre. Ez természetes is volt az országgyűlési többség pártjának lapja esetében. Mintegy az egész lap optimizmusát sugározták Falk történeti-külpolitikai áttekintéseken alapuló vezércikkei; arról írt, hogy „a szabadelvűek többségben vannak, a további küzdelemtől nem kell félni, mert a küzdelem folytatása egyre gyöngíti a reactio seregét…” (1866. január 3.). A tettrekész derűlátás eredményeként a program kezdett kiteljesedni, árnyaltabbá válni, s az önálló kormányzati tevékenység olyan területeire is a korábbinál nagyobb figyelemmel tekintett a Napló, mint a kultúrára, a közoktatásra és ezeknek követendő liberális alapelveire. Nem Eötvös fogalmazta meg itt e nézeteket és programpontokat, hiszen még fennállt saját fóruma, hanem elsősorban Salamon Ferenc, az Eötvösével rokon szellemben, de nemritkán a kevesebb gyakorlati tapasztalatból fakadó elvontsággal.

Az országgyűlés ülésezett, s elsőrendű feladata volt az uralkodóhoz intézendő felirat kidolgozása – tehát a Pesti Napló érdeklődésének előterében is az országgyűlési események álltak. A lap fő gondja, úgy látszik, a konzervatívok {II-1-588.} együttműködésre kész részének megnyerése volt, de elkülönülő törekvéseik elutasításával együtt. A Pesti Napló országgyűlési tudósítója finom, de határozottan érezhető gúnnyal számolt be a főrendek tanácskozásáról, amikor azt vitatták, hogy joguk van külön felirat készítésére, mert „nem engedik hazafiságban felülmulatni magukat” (1866. február 14.). Kisvártatva viszont Zichy Antalnak a föderalizmus helyett a dualizmust pártoló cikkét leközölte Kemény. „…A dualismust ismerem – írta Zichy –; az csont és vér, az a jogfolytonosság, az a történelem. A foederalismus egy ködbe burkolt homályos elmélet, melynek végczélja előttem ismeretlen, de kiindulási pontja: eme két nagy elvnek tagadása” (1866. március 2.).

Kemény a baloldallal való vitának is helyet biztosított ekkor a lapban. Meglehetősen kevésszer válaszolt a Hon kihívásaira, viszont megjelentette például Böszörményi László cikkét. A baloldali politikus azt panaszolta, hogy a lapoknak nincs határozott irányuk, értve ezen, hogy a Deák szócsövének tartott Pesti Napló is tért ad a legalitástól eltérő megnyilatkozásoknak, mint a kormány iránti bizalomnak vagy a megyék helyreállításáról való lemondásnak. E részben személyesen Keménynek szóló vádakra azonnal megfelelt a Pesti Napló. A kormány támogatásának oka az, írta a meg nem nevezett válaszoló, hogy biztosítani kellett, nehogy a megindult politikai folyamatban visszaesés következzék be, elvégre nem Schmerling megbuktatása volt a Deák-párti politika egyetlen és fő célja. A megyékre vonatkozóan pedig csak rövid, csípős választ adott: helyreállításuk követelése éppolyan zsákutca lett volna, mintha Galíciát, Boszniát és Bulgáriát követelték volna vissza. Beismeri, hogy párthíveik közül is sokan nem értenek egyet e téren kifejtett nézeteikkel, de meggyőződésük ellenében mást nem tehetnek, mint sajnálják ezt a helyzetet (1866. március 28.).

1866. február 27-én nyújtotta át az országgyűlés küldöttsége az uralkodónak a feliratot, amely a további lépések feltételéül a 48-as törvények tényleges elismerését és a felelős kormány kinevezését jelölte meg. Erre március 3-án kelt a Ferenc József által aláírt leirat, mely elismerésük előtt felülvizsgálandónak nevezte a 48-as törvényeket. A Pesti Naplóban Andrássy Gyula értékelte az uralkodói leiratot és az arra adott képviselőházi választ, cikkében a kötéltáncos óvatosságával és ügyességével egyensúlyozva. „A felirat nemcsak jogi óvás, hanem meleg dynasticus érzelemtől áthatott fellebbezés a királyi leirat szavaitól magához – a fejedelemhez” – írta. Mindkét fél bizalma, ennek kockára tevése és a birodalom megszilárdítása a jogfolytonosság alapján: ezeket a kérdéseket járta körül az engedékenységet és a diplomatikus ragaszkodást egyesítő hajlékonysággal. Így sikerült a válaszfeliratot úgy feltüntetnie, mint az uralkodó érdekeinek védelmét. Végül is oda torkollt eszmefuttatása, hogy egy hatalmas szónoki kérdés keretében az uralkodó és a kiegyezési hajlandóságú magyar országgyűlés egymásra utaltságát bizonyította. „De éppen ezen fejedelmi bizodalom teszi a magyar törvényhozás kötelességévé, hogy a maga részéről teljes őszinteséggel viszonozza ezt… Ha a fejedelem a nemzet ígéretében épen úgy csalatkozik, ha a képviselőház a {II-1-589.} nemzet megnyugvását ígérné, de a miniszterium és a megyék vissza nem állítása miatt a nemzet be nem váltaná képviselőinek szavát – kérdezzük: nem veszhet-e el a fejedelem bizodalma örökre az alkotmányos intézményekben, és kérdem, hol van a forum, mely akkor segíthet?” (1866. március 22.).

Hiába sugárzott a kiegyezési szándék Andrássy cikkéből éppúgy, mint a következő hetek-hónapok újabb megnyilatkozásaiból – például Trefortéból (április 21.) vagy Kemény Gáboréból (június 24.) –, a birodalmi kormány és az udvar újabb engedményekben reménykedve hallgatott, s éppenséggel kevéssé is ért rá a belpolitikai kérdésekkel foglalkozni, mert minden idejét és energiáját lekötötte Poroszországgal való viszonyának alakulása. Készült erre a Pesti Napló is, s főként Falk Miksa rendszeresen figyelmeztetett a viszonylag enyhültebb időszakokban is arra, hogy „Poroszország a németországi hegemóniára való törekvéséről lemondani nemcsak nem akar, hanem lemondania nem is lehet, miután e törekvés az ő lételének feladatával azonos. Mióta a brandenburgi herczegek királyokká és Poroszország nagyhatalommá lett, közte és Ausztria közt az összeütközés mindig csak idő kérdése volt” (1866. március 10.). Június első napjaiban Falk egyre gyakrabban írt arról, hogy amennyiben Ausztria kiszorul Németországból, előbb-utóbb szláv állammá válik. Ezért is tudatosította Bismarck veszélyességét. „Mi Bismarck gróf ellenei vagyunk – írta 1866. június 2-i vezércikkében –, még pedig két okból; először azon állásnál fogva, melyet ő exc(ellenciá)ja a liberalis elvek, az alkotmányosság és parlamentarismus irányában elfoglal, másodszor meg azért is, mivel a porosz külügyér politikája ellentétben áll oly érdekekkel, melyek egyszersmind hazánkéi is.” Két nappal később Falk szólt először arról, hogy az Ostdeutsche Post előző napi számában a porosz–osztrák ellenségeskedés kiújulása szempontjából rosszat sejtető távirati tudósítás jelent meg. Falk ekkor is a birodalom érdekeivel vállalt azonosságot bizonyította az osztrák hadseregről szólva, „melynek soraiban saját véreink küzdenek, melynek győzelme vagy veresége hazánk helyzetére is döntő befolyással van, melynek sorsával minden anyagi és erkölcsi érdekeink összefüggnek.” S bár ő utólag szerette iróniának feltüntetni téves jóslatait és óhajait, most az irónia lehetőségét is kizáró komolysággal, hosszan érvelve foglalkozott azzal, „hogy Ausztria utóvégre mégis győztes fog maradni, ebben még most sem akarunk kétkedni, az ellenkező nagyon is nagy szerencsétlenség volna, mintsem az ember végső kénytelenség nélkül akárcsak lehetőnek is festhetné” (1866 július 4.). A két nappal későbbi, névtelenül megjelent tudósítás, hasonló szellemben „véletlennek” tartotta az osztrák vereséget, s a bécsi sajtó idő előtti pánikjáról beszélt. Falk másnapra szkeptikus lett, a híresztelt árulás helyett azon államférfiak felelősségéről szólt, akik az ide vezető politikát javasolták az uralkodónak. De Falk tollával tovább is harcolt a birodalmi hatalmi érdekért, s már Königgrätz után, július 15-én így írt: „Ausztriára nézve… életkérdés az, hogy közte és a német nemzet tömbje közt ne szakadjon meg végképen az összeköttetés”; ezért továbbra is harcolni kell, mert nincs más megoldás, mint a győzelem vagy a néma önmegadás.

{II-1-590.} Falk után Kemény Zsigmond szólalt meg, megfordítva az osztrák vereség szemlélésének irányát: nem az abból ránk háramló következményeket firtatta, hanem a magyar politikai célok, a kiegyezés szempontjából tekintett a vereségre. Papp Ferenc már bizonyította, hogy a négyzet alakú jellel szignált, 1866. július 24-én induló vezércikksorozatot Kemény írta. Valószínűnek tartjuk azonban, hogy már a július 22-én (-zs-) jelzéssel indult, majd abbamaradt cikksorozat tulajdonképpen ennek első része volt. Nem kizárt, hogy a július 17-i jeltelen vezércikk is Keménynek tulajdonítható, de az valószínűbb, hogy Deáktól – mindenesetre közvetlen környezetéből – eredt. E cikk hangvétele nyilatkozatszerű, s leszögezte: „A birodalom végveszélyben, Magyarország egy kétes jövő szélén áll. Minket a történelmi szükségesség, a végzet csatolt össze.”

„Ki kell nyilatkoztatnunk – folytatta –, hogy a nemzetnek a borult jövendő előtt is főbb óhajtása a szerződések terére állani, a jogban és törvényben megtalálni azt az erőt, mellyel szövetségi összeköttetésének támogatást és hazájának biztosságot nyújthat. És ez óhajtás gyors kielégítést vár. A birodalom veszélyes helyzete halogatást nem tűr… Ha Magyarország tehet még a birodalomért, a szerződésekért valamit, az csak akkor történhetik meg, ha visszaadják cselekvési szabadságát, ha oly kormány lesz élén, mely a nemzet akaratának kifolyása, melyben fennállásának, jogainak biztosítékát látja” (1866. július 17.). Vagyis a cikk-nyilatkozat nem kisebb jelentőségű tényt hozott nyilvánosságra, mint hogy a Deák-párt az adott helyzetben sem sző más terveket, nem tekint másként birodalmi kapcsolataira és nem állít újabb igényeket, mint amelyeket korábban leszögezett.

A (-zs-) jelzésű, Tájékozás című vezércikk tartalmilag ugyanerről szólt, újabb szempontokkal, érvekkel támasztva alá a felelős minisztérium kinevezésének szükségességét. A hang keményebb volt, de egyaránt a birodalom és Magyarország érdekei nevében. „Magyarországnak, a mely annyi áldozatot hozott a múltban, s a melynek erkölcsi és anyagi ereje a jövő tényezői közül ki nem hagyható – írta a cikk –, joga van követelni: hogy a béke zöld-asztala körül szintúgy, mint ott, hol a harcz koczkája újra elvettetnék, meghallgattassék; joga van követelnie: hogy lételét, érdekeit minden körülmények közt számba vegyék, s ne tekintsék akaratlan helotának, a kinek joga és kötelessége ugyanegy: – elvérezni másokért.” A végső érv a felelős kormány kinevezésére, „hogy egy nemzet szava riassza fel a hatalom gyeplőtartóit végzetes ábrándjaikból, és – ha kell – visszatartsa őket, még mielőtt ama meredek lejtőre ereszkednének, a melyen többé megállapodni nem lehet; s hogy viszont az esetben, ha ama tanácskozások újabb harczra adnának jelt, a nemzetben gyökeret verhessen azon meggyőződés, …miszerint a küzdelem czélját a nemzetnek oly életérdeke képezi, a melyet vagy mindenáron megvédenie, vagy melyért becsülettel meghalnia kell” (1866. július 22.). Két hét múlva Tanárky Gedeon már tömörebben, jelszószerűen fogalmazhatott: „ha Ausztria még újjászületik, Magyarország által születik újjá…” (1866. augusztus 7.).

{II-1-591.} Kemény Zsigmond július 24-én indult vezércikksorozatában áttekintette Poroszország, a Bund és Ausztria új helyzetét. Adatokkal bizonyította, hogy Ausztria megszűnt német állam lenni, s mélyreható okfejtéssel kimutatta, mennyire hamis illúzió az, amikor az 1805-ben Ausztriát ért vereség utáni 1815-ös sikerekre hivatkoznak mint párhuzamos példákra: ez most megfordíthatatlan helyzet. Ha lehet még Ausztriának hivatása, az csak kelet felé fordíthatja, s ez Kemény több mint egy évtizede kidolgozott koncepciójában azt jelentette, hogy a magyar közvetítő képességre kell építenie. „Mihelyt a béke megköttetik – írta –, az osztrák államférfiak, számot vetve arról, a mit vesztettek és a mit megoltalmazni bírtak, tüstént látni fogják, hogy a birodalom súlypontja megváltozott, s e ténynek illő betudása nélkül nem lehet józan politikát űzni” (1866. augusztus 10.).

Kemény július végétől ismét aktív vezércikkíró lett, olykor két-három naponként jelent meg egy-egy hosszabb írása. A Poroszország és Ausztria által július 26-án aláírt nikolsburgi fegyverszünet után a kiegyezési esélyek megnövekedésében bízott, joggal, és bizonyára munkára serkentette az is, hogy július végén Andrássy Gyula felkereste, miután Ferenc Józseffel és Deákkal tárgyalt, s kérte, hogy a felelős minisztérium kérdéséről írjon a Pesti Naplóba. A magyar miniszterium című cikke szeptember 6-án jelent meg, majd az itt felvetett eszmékre tért vissza szeptember 30. és október 6. között Tájékozásul címen közölt cikksorozatában.

Ősszel már-már közhellyé lett a lapban, hogy Magyarország a birodalom oszlopa: ezt a hitet vallották a legkülönbözőbb szerzők, s bizonyára nemcsak vallották, hanem sulykolták is a bécsi politikai körökbe. A birodalom jellegének szükséges átalakulásának tudatosulása, a szláv birodalommá való alakulás nézete pedig távolabbi politikai következtetések levonását is előidézte. A két párhuzamos vonallal jelölt, elég gyakran megjelenő szerző – talán Maszák Hugó – így írt október 28-án: „Véleményünk az, hogy nem érdemli meg a magyar politikus nevet az, aki Magyarország főveszélyének nem az oroszt tartja, – a ki nem az oroszok természetes ellenfeleiben látja Magyarország természetes szövetségeseit, legyenek azok németek, francziák vagy angolok.” És ugyanez a szerző a következő év elején már a közös ügyekre nézve is levonta a következtetést, mondván: „Nekünk az kell, hogy a külügyek és hadügy csupán a nemzet érdekében és tehát befolyásával vezettessenek” (1867. január 12.). Bármennyire is sarkítva és a Deák-párt programjától eltérő módon fogalmazta meg véleményét, cikkei mégis napvilágot láttak a párt lapjában, előrevetítve a mérsékletre alapozott kompromisszum egyik buktatóját.

1866. november 19-én az országgyűlés ismét megkezdte munkáját, és a következő napokban megalakultak az országgyűlési pártklubok. Bár az országgyűlés megnyitásakor a képviselők ismét egy újabb feltételeket szabó uralkodói leiratot hallgattak végig, mind a parlamenti, a bizottsági munkák, mind a kiegyezési tárgyalások tovább folytak. A Pesti Napló cikkei bár vitáztak és az elhárítandó akadályokat mindig újra gondosan számba vették, {II-1-592.} de abban lényegileg már egyöntetűen bíztak, hogy a kiegyezés, a felelős minisztérium kinevezése pusztán idő kérdése, nincs ok valamilyen váratlan rossz fordulatra számítani. A hadkiegészítési nyílt parancs ellenzése is már csupán formális volt: miután Hollán Ernő kijelentette, hogy törvénytelen és ahol nincs alkotmány, ott általános hadkötelezettség sem lehet, azonnal hozzáfűzte, hogy alapjában helyes és az alkotmány helyreállítása után jó törvénynek tekintendő (1867. január 9.).

Kemény 1867. január 25. és 30. között egy utolsó cikksorozatban foglalta össze és értelmezte a kiegyezési javaslatot kidolgozó 15-ös bizottság munkáját (Egyéni nézet a 15-ös bizottság vázlatáról). A címben szereplő „egyéni nézet” tulajdonképpen csak az eltérő pártnézetek és -érdekek bemutatására korlátozódott, Kemény lényegileg a Deák-párt hivatalos álláspontját és ennek érveit hozta nyilvánosságra. A szerkesztő februári cikkeiben már a megvívott küzdelemre nézett vissza, a Pesti Napló pedig február 20-tól, az Andrássy-kormány kinevezésétől kezdve mint kormánypárti lap lépett új korszakába – nagy reményekkel, amelyekből egyre kevesebb teljesült, s olyan népszerűséggel, mely ettől kezdve már csak csökkent.

IRODALOM

Csengeri Antal: A „Pesti Napló” történetéhez. Összegyűjtött munkái V. Bp. 1884. 440–444. – Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története 1780-tól 1867-ig. Bp. 1887. – Hindy Árpád: Hírlapszerkesztés a hatvanas évek közepén. = MSal 1889. II. 291–293. – Falk Miksa: Kor- és jellemrajzok. Bp. 1903. – Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Sajtó alá rend., bev. és jegyz.: Rózsa Miklós. Bp. 1909. – Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond. II. köt. Bp. 1923. – Az Est Hármaskönyve Bp. 1924. 7–29. – A nyolcvanéves Pesti Napló ajándékalbuma. (1850–1930). Bp. 1930. – A magyar irodalom története. Főszerk.: Sőtér István. IV. 1849-től 1905-ig. Bp. 1965. – Kretzoi, Charlotte: The American Civil War as reflected in the contemporary Hungarian Press, 1851–1865. Debrecen, 1965. (Klny. Angol fil. tan. 2.) – Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Bp. 1975. – Tanulmányok Deák Ferencről. Szerk.: Baranyai György, Degré Alajos stb. Zalaegerszeg, 1976. Zalai gyűjtemény 5. – Magyarország története 1848–1890. Főszerk.: Kovács Endre. Bp. 1979.