2. A MAGYARORSZÁG

Az újság a nyomtatásban megjelent szóval vagy a sorok között elbújtatott gondolatokkal mindig tudta alakítani, formálni olvasótábora véleményét. Így volt ez a Határozati Párt első sajtóorgánuma, a Magyarország esetében is.

A Határozati Párt születése az 1861-es országgyűlésen történt, ahol valójában a mai értelemben vett pártok még nem is léteztek. A Deák Ferenc mögé sorakozó erők azt indítványozták, hogy feliratban kérjék az uralkodótól az 1848-as törvényes alap helyreállítását, s teremtsék meg a Habsburg-hatalom és Magyarország közötti ellentétek felszámolásának lehetőségét.

A felirati javaslat ellenzői Teleki Pállal, majd Tisza Kálmánnal az élen, valójában ugyanannak az osztálynak az érdekeit követték, de ők nem felirat, hanem Tisza Kálmán javaslatára határozati formában szerették volna tisztázni álláspontjukat, innen adódott a párt elnevezése.

1861. január elsején jelent meg a Magyarország első száma, s ebben fogalmazta meg a lap vezetősége azokat az irányelveket, melyeket követni kívántak: „Az ország tehát bennünket mindig azok sorában fog találni, akik az 1848-ki törvények jogérvénye mellett küzdenek, az alkotmányosságunk bástyája, a népképviselet alapjára fektetett vármegye mellett az önkormányzást illetőleg a parlamenti kormányt akarják és sürgetik. …Ez irány, e czél Magyarország, e vérrel szerzett és vérrel védett hazánk jobbléte, főfeladatunk Magyarország elkerülhetetlen jogainak védelme lesz minden igény ellenében, mely jogosultságát nem találja fel a nemzet akaratában.” Az újság felelős szerkesztője, Pompéry János, 1819-ben Miskolcon született, s Budapesten 1884-ben halt meg. Író, újságíró, ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A szabadságharc híve, 1848–49-ben belügyminiszteri titkár. 1853-tól a Pesti Napló munkatársa. Vajda János szűkebb baráti köréhez tartozott. A lap kiadója és tulajdonosa egy személyben Vodianer Ferenc volt. A Magyarország nagyalakú, négyhasábos napilap, amely ünnep- és vasárnapokon nem jelent meg. A lap következtes szerkesztési koncepciója – mármint hogy valójában politikai napilap – végigvonul az elsőtől egészen az utolsó számig. Pompéry a megindulás óta azon fáradozott, hogy pártjának olyan fórumot teremtsen, amelyen keresztül szélesebb olvasórétegekhez tud szólni, hogy – mint ma mondanánk – tömegbázisát tudja erősíteni. A legnagyobb hangsúlyt a politikai témájú, jellegű vagy színezetű cikkek kapták.

Ugyanakkor a figyelmes szerkesztő ügyelt arra is, hogy olyan vonzerőt teremtsen lapjának, amely szinte kényszeríti az olvasót a kézbevételre. Ezt jól el tudta érni a friss hírekkel, a pletyka és szenzáció színezetű újdonságokkal, a társasági és színházi élet híreivel, irodalmi művek folytatásos közlésével. A lap rovatai a következők voltak: külföldi szemle, belföldi szemle, külföld, belföld, újdonságok, a Magyarország magán távsürgönye, gazdasági szemle, hirdetések, a bécsi börze árfolyamai, a vasúti és gőzhajózási menetrend. E rovatok közül kétségkívül a legtöbbet árul el az újság szerzői gárdájáról – kik szívesen burkolóztak nagyon gyakran a névtelenségbe – a belföldi szemle, s a belföld, a hazai eseményekről való híradás és kommentálás, valamint a külföldi szemle, amelyben a külföldi (birodalmon kívüli) események jellegzetesen határozati párti interpretálását találhatjuk meg.

Az újságot végigolvasva nyomon követhetjük az 1861–62-es időszak legfontosabb belpolitikai eseményeit. Központi téma az összeülő országgyűlés előkészítésének minden mozzanata. A képviselt politikai koncepciónak megfelelően a lap elutasítja a követi utasítások életbe léptetését, hivatkozva az 1848. V. törvénycikkre. Véleményét így summázta a névtelen kommentáló – a cikk hangvételéből következtetve valószínűleg Pompéry –: „…az utasítási rendszer a népképviselettel annyira összeférhetetlen, mint a nyűg és békó a szabadsággal.” Napról napra felhívja a figyelmet a közelgő országgyűlés fontosságára, mely döntő jelentőségű kell, hogy legyen az ország számára. Kíméletlenül ostorozza a Habsburg-birodalmat, amelynek nem kell más, mint „patens, dicastérium, vak engedelmesség”. Teljesen egyetértve ad hangot Pest városa sérelmének, amiért nem ott, hanem ismét Budán tartják az országgyűlést. Ezt nyíltan törvényellenesnek minősíti.

A politikai tartalommal bíró s többnyire vezércikk jellegű írások többségét maga Pompéry írta. Mellette szót emelt az országgyűlés fontosságáért a lap hasábjain Tisza Kálmán is, aki erélyesen síkraszállt cikkében amellett, hogy az országgyűlés csak Erdéllyel együtt töltheti be a rá váró szerepet. A lap szerkesztőjének is az volt a véleménye, hogy „…április 2-án az országgyűlés Erdély nélkül nem országgyűlés”.

1861. április 6-tól augusztus 22-ig az újság szinte csak ezzel a kérdéssel foglalkozik, a többi rovat aránytalanul összezsugorodik ebben az időben. A tudósításokból, vezércikkekből kibontakozik előttünk a Határozati Párt vezérkarában lejátszódó konfliktus a merészen radikális Teleki László és vezérkara között, mely utóbbi, figyelembe véve a Kossuth vezette emigráció instrukcióit, úgy döntött, hogy közelíti Deák javaslatát a külügyi önrendelkezésre és a belpolitikai {II-1-627.} változásokra kiterjedő módosításokkal, formailag azonban határozatban. Ezen álláspont érvényre jutásában nagy része volt annak, hogy a tépett idegzetű Teleki 1861. május 8-án főbe lőtte magát. Hogy ez a közelítés a Határozati és Felirati Párt között valóban megtörtént, azt mutatja Pompérynek Teleki László halála alkalmából írt megemlékezése, amelyben a következőket írja: „…Deák nemcsak a nagytehetségű hazafit siratja benne, de ifjúságának hű barátját, elveinek osztályosát, küzdelmeiben hű társat is.” Deák 1861. május 13-án beterjesztette felirati javaslatát, amelyben világosan kimutatta, hogy a „…pénz és hitelügy, hadügy, vám és kereskedelem, ezen leglényegesebb kérdései a nemzet politikai életének, egy közös birodalmi tanács alá rendeltetnek” az Októberi Diploma és a Februári Patens által, márpedig ez ellentétben áll az államjogi előzményekkel, a Pragmatica Sanctióval, az 1848-as törvényekkel.

Az újság teljes terjedelmében közölte a határozatiak Tisza Kálmán által előterjesztett ellenindítványát, amelyben Teleki programját radikalizmusától megfosztva próbálta Deákéhoz közelíteni. Tartalmilag a leglényegesebb dolgokban egyet is értett a két párt, csak a módozatban nem. A közelítés igen erőteljesen jelenik meg a sajtóban is, egyre több Deákot dicsérő cikk jelenik meg, személyét egyre jobban magasztalják. Pompéry az egyik vezércikkében így ír róla: „Ki Deáknak utasítást akar adni, az legyen több, mint Deák, annak múltja és jelene nyújtson nekünk biztosítékot az iránt, hogy jobbat akar, mint Deák.” A vitában az országgyűlésen annak ellenére, hogy a határozatiak voltak többségben, mégis a felirat győzött, Ferenc József azonban a felségsértőnek tekintett felirat átvételét is megtagadta. Pompéry hosszú vezércikkben elemzi a felirat visszautasítását, többek között kicsit ironizálva a hivatalos verzión, hogy alaki hiba miatt történt az el nem fogadás. Szerinte a tartalom miatt történt; a formán ugyan lehet változtatni, de a tartalom változatlan marad.

A lap többször elemzi az így kialakult belpolitikai viszonyokat, s végül is ismét Deák Ferenc szavait találja legkifejezőbbnek a helyzet jellemzésére: „Voltak alkotmányos életünkben máskor is esetek, melyekben fontos közjogi kérdésekre nézve fejedelem és nemzet egyet nem értettek… De akkor fejedelem és nemzet ugyanazon egy alapon állottak, a közösen elismert magyar alkotmány alapján… Most azonban nem állunk közösen elismert alapon, nem egyes közjogi kérdések, nem a törvények értelme, hanem alkotmányunk lényege s alaptörvényeink érvénye vontatik kétségbe.”

A cikkeket olvasva azt mondhatjuk, hogy a Magyarország valóban szócsöve volt a Határozati Pártnak, mentes a szélsőbal radikalizmusától, de a mérsékeltek félő óvatosságától is, nyíltan képviselve pártja érdekeit. Ennek a hangvételnek a kialakításában oroszlánrésze volt Pompérynek, a lap főszerkesztőjének.

Az országgyűlésről szóló híreken kívül igen fontos volt az, hogy nagyon sok cikk jelent meg az újság hasábjain a nemzetiségi kérdésről, amely természetesen az országgyűlés egyik fő témája is volt. Az országgyűlés résztvevőinek {II-1-628.} magatartását erőteljesen befolyásolták a nemzetiségi kérdés fejleményei. Az olvasók körében is igen nagy érdeklődésre tartott számot a nemzetiségi kérdés tálalása. A lap ennek maximálisan eleget is tett, egymás után láttak benne napvilágot a nemzetiségi kérdésről szóló cikkek, tanulmányok, Joannovics György, báró Podmaniczky Frigyes, Mocsáry Lajos, Madách Imre, Szalay László tollából.

A legtöbb cikket Joannovics György írta, aki 1821-ben született Temesváron, s Budapesten halt meg 1909. január 10-én. Főbb tanulmányait Pesten és Pozsonyban végezte, 1842-ben tette le az ügyvédi vizsgát. Az 1847–48-as pozsonyi országgyűlésen Temesvár követe, a szabadságharc lelkes híve. Annak bukása után Törökországba menekült. Egy év múlva hazatért, amikor is perbe fogták, és 12 évi börtönre ítélték. Az 1857-es általános amnesztia során bocsátották szabadon. Az 1860-as években élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki a Magyarország, majd később az Ország hasábjain, s más lapokban. Jó tollú közíró, politikus és nyelvész is volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia tagjává is választottak.

Az országgyűlés megnyitása előtt a nemzetiségi kérdésről így vallott Joannovics: „Ne beszéljünk arról sokat, mik voltunk, hanem inkább egyesüljünk afölött, mik lenni akarunk.” Erőteljesen visszautasította a lap hasábjain a nemzetiségi vádat a magyar nyelv uralmi törekvéseiről, kifejtve, hogy nem akarnak magyarosítani, megyék, városok tanácskozási termeiben a nemzetiségiek saját nyelvükön szólhatnak, a községeikben is saját anyanyelvüket használhatják.

A kezdeti bátor hang, kiállás a nemzetiségek mellett egyre csendesebbé vált a lapban, ahogy folytatódott az országgyűlés, amelyen kíméletlen vita folyt a felirati és határozati párt között a nemzetiségi kérdésben. Tisztességes álláspontja azonban a nemzetiségek mellett mindvégig megmaradt. Ehhez a visszavonuláshoz minden bizonnyal erőteljesen hozzájárult az a tény is, hogy magában a Határozati Pártban sem volt egység ebben a kérdésben, bár kétségkívül a határozatiak voltak azok, akik a nemzetfogalom és az egyenjogúság értelmezése körül folytatott vitán kívül tényleges engedményekre lettek volna hajlandók a nemzetiségiek irányában.

Rendszeresen közöl a Magyarország tudósítást a magyar országgyűléssel csaknem egy időben megnyílt karlócai szerb kongresszusról, a románok törekvéseiről a nemzeti kongresszus összehívására. A legnagyobb visszhangja az 1861. június elején megtartott túrócszentmártoni szlovák kongresszusnak volt. A szlovákok a területi önkormányzati igényüket megfogalmazó memorandumot eljuttatták a magyar országgyűléshez. A szlovákok igényének kezdeti lelkes támogatása után ebben a kérdésben is inkább a „miért?” került előtérbe. Miért akarnak önkormányzatot a felvidéki szlovák lakta megyék, hiszen mindig a magyar államtest részei voltak. Miért? – a válasz az újságból nem olvasható ki, de a sorok között olvasva mindenképpen azt szűrhetjük le, hogy a határozatiak között erre az időre már érvényesül annak az agitációnak a hatása, amely a következőképpen érvelt: „Ausztriával, az {II-1-629.} uralkodó házávali kibékülésünk ára nem oly nagy, mint amelyet a nemzetiségek követelnek, s ügyetlen forradalmáraink megadni készek lennének.” Részletes tájékoztatást adott a lap a horvát országgyűlésről is, a horvát nemzetiséggel való megegyezés lehetőségéről, melyet nem láttak valami biztatónak.

Ugyanakkor helyt adott hasábjain Mocsáry Lajos cikkének is, annak a Mocsárynak, aki utóbb a függetlenségi politika egyik kiemelkedő egyénisége, s 1861–62-ben még felirati párti képviselő volt. A nemzetiségi kérdés egyik leghatásosabb szónoka, aki becsületes álláspontjával nem véletlenül vívta ki kortársai megbecsülését és tiszteletét. Ő volt az a politikus, aki viszonylag messzemenő közigazgatási, kulturális, nyelvi engedményekre lett volna hajlandó a nemzetiségiek irányában, természetesen a történeti Magyarország állami egységének megőrzése mellett. Mocsáry 1861. április 20-án így összegezte a teendőket a nemzetiségi kérdés ügyében: „a nemzetiségi kérdésnek a méltányosság alapján leendő elintézése egyik legfőbb teendőnk, s minden nem magyarajkú honfitársaink jogos nemzetiségi követeléseit kielégíteni legszentebb kötelességünk. …a kérdés egyedül a körül forog miként lehetne a részleteket legcélszerűbben elintézni, úgy, hogy a közös haza mind a mellett, hogy kielégítést adjon minden különös érdeknek, egy test egy lélek legyen és maradjon mindörökre…” Ne tartson többé senki attól, hogy a magyarságnak állandó törekedése maradand megmagyarosítani mindent e hon határai közt …” A Magyarország, mint eddig is, a belpolitika más kérdéseiben lehetőséget adott arra, hogy hasábjain a párt legkonzervatívabb szárnyának képviselői – ugyanígy, mint a legradikálisabbak – is szót kapjanak. De maga megmaradt egy, ezek közt középen haladva politizáló, határozati álláspontot követő lapnak; ez nagyrészt az ekkor még mindig szerkesztő Pompéry irányvonalából következett. 1862-ben már egymás után látnak napvilágot a mérsékeltebb hangvételű, az addigi nemzetiségi politikát egyes kérdésekben kritizáló cikkek, híven tükrözve a belpolitikai porondon csatázó különböző nézeteket. Szalay László 1862. január 8-án így írt a Magyarország hasábjain: „Vakmerőség volt vérmes reményeink éveiben hinnünk, hogy az ország összes lakosságát egyajkúvá tehetjük”. Vagy Joannovics György tollából 1862. január 20-án a következő látott napvilágot: „…a nemzetiségi szenvedélyek ébresztése és felfokozása csak arra való, hogy mindent – de mindent kockára tegyen.” Az újság szerkesztősége igen nagy teret adott azoknak a cikkeknek is, amelyek a bécsi udvar nemzetiségi politikáját bírálták. Helyeselve például az orosz érdekek brüsszeli francia közlönyének, a NORD-nak a véleményét, amely hosszan fejtegette, s példákkal támasztotta alá, hogy Bécsben ugyan egységet kiabálnak, ugyanakkor azonban szorgalmasan a „divide et impera” elvét űzik mégis a nemzetiségi kérdésben.

A külföldi lapszemlékben általában olyan témákkal foglalkoznak, amelyek a hazai politikai színtéren is állandóan előtérben vannak. Helyet kapott a lapban az Októberi Diploma, a Februári Patens külföldi visszhangja, az emigráció helyzete, a nemzetiségi kérdés, a magyar országgyűlés, a hazai {II-1-630.} erőviszonyok külföldi megítélése egyaránt. Amennyiben az újság nem értett egyet a nézetekkel, úgy azokat keményen visszautasította, saját érvelésével kiegészítve, alátámasztva esetleges ellenvéleményét.

Igy 1861-ben, nem sokkal megjelenése után a lap az elmúlt évek európai helyzetéről adott ismertetést, amelyből egyértelműen kitűnt, hogy úgy látják, a Habsburg-birodalom nemzetközi tekintélye erősen megromlott. Gondoltak itt a krími háborúra, a fokozódó gazdasági válságra, az itáliai forradalmi küzdelmekre, valamint III. Napóleon szerepére az európai politikában. A császár nemcsak a francia „hagyományok” miatt ellenfele Ausztriának, hanem úgy vélte, hogy Itáliában és a Német Szövetségben a Habsburg-hatalom pozíciói bázisai lehetnek egy ellene indítandó támadásnak. Nem véletlen, hogy a Magyarország igen bőségesen tudósít III. Napóleon bel- és külpolitikájáról, ki nem mondva és le nem írva ugyan, de így is tiltakozását fejezve ki a Habsburg-politika ellen.

A Hírnök 1862. februárjában az európai helyzetről írt véleményéért megtámadta a Magyarországot. Pompéry a lap hasábjain utasította vissza a támadást, egyben ars poéticáját adva szerkesztői, újságírói hivatásának is: „…újat nem mondtam és nem akartam mondani (tudniillik az európai helyzetről), hanem miként évek óta tettem, rövid átnézetét nyújtottam, és a helyzetet úgy törekedtem rajzolni, milyennek az én szerény felfogásom nézi.” Nagyon jól válogatták a külföldi lapokból azokat a híreket, eseményeket, amelyek a határozati párt többségének nézeteivel megegyeztek, vagy közelítettek ahhoz. Örömmel kommentálták, hogy a Morning Post félre nem ismerhető rokonszenvvel kezd Magyarország iránt viseltetni, s Palmerston úgy nyilatkozott, hogy Ausztria előtt két út van, a felbomlás útja, vagy az, hogy a magyar elemre támaszkodva konszolidálja magát. Bár, mint említettük, igen nagy teret adott a lap a francia ügyeknek, attól sem riadt vissza, hogy tudassa olvasóival párizsi levelezőjének, Horn Edének véleményét, miszerint a francia sajtó rokonszenve a „magyar ügy” iránt nem növekszik, a francia politikában ez ügyben a habozás jelei látszanak.

Örömmel üdvözli viszont az angol Times cikkét, amely bírálja Ausztriát, jogosnak tartva a felirat következtetéseit, s teljességgel jogtalannak, ahogyan azt Ausztria elintézte. Nem véletlen, hogy nagyon sokszor előfordulnak hírek a külföldön folyó szabadságharcokról, felkelésekről, többek között a hercegovinai felkelésről, az itáliai egységtörekvésekről, a görögországi forradalmi mozgalomról. Igaz, többnyire nem kommentálják ezeket az eseményeket, de egyértelműen az emigrációnak az újbóli szabadságharc kirobbantására irányuló tevékenységére kell gondolnia a felkelések és nemzeti mozgalmak ismertetése kapcsán, hozzátéve azt, hogy például a határozatiak egyik vezéralakjának, báró Podmaniczkynak szoros kapcsolatai voltak az emigrációval.

1862-ben többször bírálta a lap a bécsi sajtó feltételezéseit a „magyar kérdés” rendezéséről, a megoldás szükségességéről Ausztria és Magyarország között. Joannovics élesen támadja a bécsi Ost Deutsch Post-ban megjelent cikket, amely valamiféle magyarországi fordulatról írt, mely szerint hazánkban {II-1-631.} komolyan foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen úton és milyen alapokon lehet a bécsi kormánnyal kiegyezkedni. A szerző véleménye szerint lehetnek hazánkban olyanok, akik hajlandók alkudozni, de erre nincs pártja az országnak. „Arra pedig, hogy-e kölcsönös viszony-rendezés más úton menjen véghez, mint a törvények útján és századok szentesítette jogaink teljes fenntartása mellett – más alapon, mint a magyar ezeréves alkotmánynak alapján, bármint is törekedjenek oda át a Lajtántúl – arra pártot a hazában nem fognak teremteni.”

Koholmánynak minősíti Joannovics az Ost Deutsch Post azon állítását is, hogy Deák Ferenc egyedül maradt, hívei elpártoltak tőle. Erre azonnal reagál Pompéry is, kicsit gunyoros hangon, hogy ugyan mondja már meg a bölcs Ost Deutsch Post, mit gondol, ha az ország nem Deák után, vajon ki után indulna?! Visszautasítja erőteljesen a bécsi lapok azon állítását is, hogy Magyarországon már öt párt létezik, amelyek csak a megoldás (= kiegyezés) kérdésében térnek el egymástól. „Mint annyiszor kifejtettük – írta –, pártok nincsenek, hogy minden lap kivétel nélkül a nemzet önkormányzati jogának védője.”

1862 folyamán a Határozati Pártban egyre nagyobb lett a Deák vezette Felirati Párthoz való közeledés. Ez megfigyelhető a lap hangvételében is, Deák személyének dicséretében, az állandó reá való hivatkozásban, az ő szavaival való érvelésben egyaránt.

Igen elkeseredetten számol be a lap Szilágyi Virgilnek, a határozati balszárny lapja, a Jövő munkatársának börtönbe vetéséről, akit politikai nézetei miatt ítéltek el. Arról is tudósítanak, hogy amikor Szilágyi Virgil kisfia meghalt, a láncra vert apát csak otthon engedték elbúcsúzni halottjától, nem hallgatva el azt sem, hogy milyen nagyszámú tömeg jelent meg a temetésen. Beszámoltak a március 15-én a mártírsírokat koszorúzó diákok nagy számáról is, valamint az egyházi ünnepségek, hangversenyek, színielőadások nagy látogatottságáról, nyilván érzékeltetni akarván azt, hogy a tömegmozgalmak a provizórium életbelépése óta csökkentek ugyan, de nem szűntek meg, a látszólagos nyugalom alatt igenis van politikai mozgás, erjedés.

Nem lenne teljes a lapról alkotott kép, ha nem szólnánk a többi rovatról is. A belföldi szemlében és a belföld rovatban rendszeresen közöltek tudósításokat a megyékben, a vidéki városokban történt eseményekről, a budai és pesti hírekről. A városokból általában a képviselőtestület üléseiről, a megyékből pedig a megyei tisztújító közgyűlésekről számol be részletesen a lap. Szinte rendszeresen közöl tudósításokat Vas, Somogy, Zala, Nyitra megyékből, s az ország szinte minden nagyobb városából. A lapnak mindvégig munkatársa volt Csengery Antal, a nagynevű reformpolitikus, publicista, közgazdász, és történetíró, de ő itt nem mint politikai író szerepelt, hanem mint a Magyar Tudományos Akadémia rendszeres tudósítója. Cikkein keresztül bepillantást nyerhetünk a kor tudományos életét irányító Akadémia munkájába, különös figyelemmel a kor történetírói munkáira. 1861 második felétől rendszeresen szerepelnek a lapban könyvismertetések hazai és külföldi {II-1-632.} szerzők főleg történelmi témájú műveiről. Rendszeresen közli a lap a korabeli színházi műsorokat, s 1861 végétől jelennek meg a színházi kritikák, főleg a budai Népszínházban bemutatott zenés, énekes darabokról. Több olyan cikket is olvashattunk, amely tágabb érdeklődésre tartott számot, mint például Henszlman Imre tanulmánya a Magyar Tudományos Akadémia épületéről művészettörténeti szempontból, vagy Mikits Imre több éves cikksorozata a pesti elemi iskolák átalakítása iránti tervezetről, vagy az a hosszú cikksorozat, amely a magyar bíróságok viszonyairól, helyzetéről szólt Csengery tollából. Egymás után jelentek meg 1862-ben a volt országgyűlési képviselők „visszaemlékezései” az elmúlt év politikai viszonyaira, az ún. magyar kérdésre, az országgyűlés feloszlatásának körülményeire.

A kifejezetten gazdasági jellegű tudósításokat inkább a különböző egyesületek születéséről szóló híradások pótolták. Szót ejtettek például az Országos Magyar Kertészeti Társulatról, a Hegyaljai Bormívelő Egyesületről, szót emeltek az első magyar gőzhajótársulat ügyében, de hírt adtak a Békés megyei szántásversenyről, a Nyitra megyei lóversenyről. Szatmáry Károly „Az Alföld érdekében” című hosszabb lélegzetű cikkében szorgalmazta a vasútvonalak építését az Alföldön, mert jelen állapotban a mezőgazdasági termékek szállítása nincs megfelelően megoldva; arra is biztatott mindenkit, hogy hozzanak létre minél több gazdasági egyesületet, amelyeknek fontos szerepet tulajdonított a gazdasági életben. A gazdasági kérdések kisebb hangsúlya minden bizonnyal összefüggésben volt azzal, hogy a 60-as évek derekán jelentkező dekonjunktúrából, a gazdasági élet nehézségeiből egyre többen reméltek a politikai megegyezés útján kijutni, amit a bécsi udvar tudatosan meg is lovagolt. Örömmel üdvözölte az újság az 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet megalapítását, melytől a közlekedés megoldását remélték.

Szembetűnő a lapban a hirdetések terjedelmének változása. Induláskor egy – legfeljebb ha két hirdetést közöl a lap, majd fokozatosan eléri a fél, az egy, majd sokszor a két oldal terjedelmet is. A hirdetések skálája is bővül a kezdeti, főleg gépeket, gyári termékeket kínáló hirdetések közé az orvosi, gyógyszerészeti, kozmetikai, áruházi termékeket s ajánló hirdetések is vegyülnek.

A provizórium kíméletlenül bánt a sajtóval, egymást követték a fenyítő eljárások különböző sajtóvétségekért. Így vetették fogságba Pompéry Jánost is, aki 1862. május 17-én megvált a laptól. Az ideiglenes felelős szerkesztői tisztet Greguss Ágoston látta el. Greguss 1825. április 27-én született Eperjesen, s 1882. december 13-án halt meg Budapesten. Jó nevű író, kritikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A szabadságharcban nemzetőrként harcolt, így Világos után bujdosni kényszerült, de elfogták és 10 hónapi börtönre ítélték. 1856–60-ig a Pesti Napló belső munkatársa, 1862–1863-ban az Ország című lap szerkesztője, 1870-től haláláig a pesti egyetem esztétikatanára. 1862. július elsején közölte a Magyarország, hogy Pompéry János lemondott, s a lap szerkesztését nem Greguss, hanem Szathmáry {II-1-633.} Károly vette át, aki 1824-ben született Hódmezővásárhelyen, s mint végzett ügyvéd és közgazdasági író szerzett magának hírnevet. Programnyilatkozatában az új szerkesztő a hagyományok folytatását ígérte: „…minden körülmények között szilárdul ragaszkodni alkotmányunk és szentesített törvényeinkhez, s azok életbeléptetésén hűséges kitartással és eréllyel munkálni.”

Két új rovatot indított, egyiket Gazdaság és Kereskedelem, másikat pedig Legújabb posta címmel. Kimunkálásukra végeredményben nem maradt sok ideje, mert a lapot hamarosan betiltották.

1862. szeptember 12-én jelent meg a Magyarország hasábjain az a cikk, amelyik a lap halálát okozta, mégpedig Torday Ede tollából, „A megoldás kérdéséhez” címmel. A szerző elég hosszasan fejtegeti, hogy sokféle állapotot élt már át a haza, de a jelennél rosszabbat alig. Tizenkét hónapja, hogy feloszlatták az országgyűlést, tíz hónapja, hogy a megyei gyűlések termei zárva vannak, egyre jobban érződik az, hogy ennek az állapotnak véget kell vetni. Két alternatíva lehetőségét latolgatja, és ki is mondja nyíltan, hogy az egyik a forradalom, a másik az igazságos uralkodóba vetett hit. Az elsőtől elborzad a cikk szerzője, s így nem marad más hátra számára, mint hogy a jóságos uralkodó felé fordul, tőle várva a békés megoldást. Kéri tehát az uralkodót, adjon érvényt az 1848: III. tc-nek. Ebből következnék a magyar minisztérium felállítása, az 1848: XVI–XVII. tc. értelmében a bizottmányok visszaállítása, választható tisztikar, valamint a IV. tc. értelmében az országgyűlés összehívása. És mintegy természetes és jogos kérést mondja ki, hogy a kivételes állapotnak, amely jelen pillanatban érvényben van, egyszer s mindenkorra meg kell szűnnie.

A hatóságok úgy gondolták, hogy Pompéry eltávolításával változni fog a lap hangvétele, de mivel ez nem történt meg, alig várták, hogy az első adandó alkalommal betilthassák a lapot. Erre adott alkalmat Torday cikke. 1862. október 24-én a katonai törvényszék ítélete alapján a lap felelős szerkesztőjét, Szathmáry Károlyt 6 hónapi súlyos börtönnel, Torday Ede cikkírót 1 évi súlyos börtönnel, Vodianer Ferenc kiadót 1 hónapi fogsággal és 2000 forint pénzbírsággal sújtották, valamint elrendelték a lap végleges betiltását. Így 1862. október 26-án jelent meg utoljára a Határozati Párt első sajtóorgánuma, a Magyarország. Ameddig szólni és hatni hagyták, teljesítette feladatát, helyt adott a határozati párt különböző irányzatainak, de mégis inkább a határozati derékhad szócsöve volt, „politikai” napilap, amelyet a szerkesztője olyan jól összefogott, hogy a más jellegű hírek miatt azok is szívesen kézbe vették, akik nem érdeklődtek különösebben a politika iránt. „Derékhad” volta miatt nem volt olyan szókimondó, mint a határozati balszárny lapja, a Jövő, de mégis elég szókimondó volt ahhoz, hogy a provizórium veszélyesnek ítélje meg létét és beszüntesse működését.

{II-1-634.} IRODALOM

Joannovics György: Emlékbeszéd Pompéry János felett. MTA Emlékbeszédek. Bp. 1887. – Bánóczi József: Emlékbeszéd Greguss Ágost felett. MTA Emlékbeszédek. Bp. 1889. Deák Ferencz beszédei. III. Kiad. Kónyi Manó, Bp. 1903. – Pamler Kálmán: Visszaemlékezések Greguss Ágostra. = Nyug 1926. – Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján, 1860–61. Bp. 1967. – A magyarországi polgári államrendszerek. Szerk. Pölöskei Ferenc–Ránki György Bp. 1981.