3. Az ORSZÁG

1862. október 1-én új lappal lett gazdagabb a sajtó. Ezen a napon jelent meg az Ország első száma. Tulajdonképpen nem tekinthető alapjaiban új lapnak, hanem a Határozati Párt derékhadát képviselő és betiltott Magyarország folytatásának. A lap tulajdonosa és főmunkatársa ugyanaz a Pompéry János volt, aki a lap elődjét a határozati párti érdekek következetes képviselőjévé tette. A jónevű újságíró, jogász a lap első számában azt hangsúlyozta, hogy továbbra is azokat az elveket tartják szem előtt, amelyeket a Magyarország követett: az ország visszahelyezését törvényes jogaiba, a vallásfelekezetek, nemzetiségek egyenlő szabadságát a politikai egység határai között; a kiegyenlítést a jog alapján óhajtják, de magával a joggal nem alkusznak.

A lapot Engel és Mandelló kiadók adták ki egy ideig, majd több üzlettársuk bukása után pénzügyi zavarba kerültek, így nem tudták tovább vállalni a kiadást, s október 21-től ezt a funkciót is Pompéry János vette kezébe. A lap felelős szerkesztője, Greguss Ágost, aki mint ideiglenes szerkesztő már a Magyarországnál is működött; egy személyben volt író, esztéta, kritikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Tanulmányait Eperjesen, Rozsnyón végezte, de tanult Bécsben orvostudományt és Halléban bölcsészetet. 1846–1848 közt Szarvason gimnáziumi tanár. A szabadságharcban nemzetőrként vett részt, így a világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült, sokáig álnéven nevelősködött, majd elfogták és 10 hónapi fogságra ítélték. 1856–60 között a Pesti Napló munkatársa, 1860-tól a Kisfaludy Társaság tagja és titkára, 1862–1863-ban az Ország szerkesztője. 1870-től pedig egészen haláláig a pesti egyetem esztétikatanára. Kora irodalmában kiemelkedő szerepe volt sokoldalú munkásságával, amely lapszerkesztői tevékenységén is meglátszott.

Az Ország nagyalakú, öthasábos formában jelent meg, ízléses kivitelben és viszonylag kevés sajtóhibával. Nagyjából ugyanazok a rovatok szerepeltek a lapban, mint korábban a Magyarországban, mégpedig: a külföldi szemle, belföldi szemle, bécsi lapok szemléje, külföld, egyletek és intézetek, gazdasági szemle, újdonságok, tudósítás a bécsi börzéről, vasúti menetrend és hirdetések. Az első számban a lap munkatársait is felsorolják. E belső munkatársak egyénisége, írói vénája, politikai magatartása sokban meghatározta a lap jellegét. Az újdonságokkal és színházi ügyekkel az író és ügyvéd Berecz Károly foglalkozott, aki korábban a Honderű, az Életképek, majd a Hölgyfutár {II-1-635.} című lapoknak is munkatársa volt. Az akadémiai tudósításokkal továbbra is a nagynevű reformpolitikus, közgazdász és történetíró, de nem utolsósorban publicista Csengery Antal foglalkozott. A vezércikkek többségét a neves politikus és publicista Falk Miksa írta, akinek a Pesti Naplóban jelentek meg az abszolutizmust bíráló cikkei. Dr. Ferenc József a szláv lapok szemléjét készítette, míg Keleti Károly és Maszák Hugó a külföldi rovatot. Maszák Hugó, aki tehetséges grafikusként Barabás Miklós tanítványa volt, 1861-től fordult az újságírás felé, s először a Magyarország hasábjain publikált, az Országnak már belső munkatársa lett, majd a Pesti Naplónál tűnt fel. Később, 1868-ban eredeti hivatásához mintegy visszatérve Műcsarnok címmel indított igen rövid életű művészeti lapot. Sándor József és János az erdélyi ügyekről tudósították az olvasót, míg Székely József a külföldi szemlével foglalkozott.

A lapot végignézve valóban kitűnik, hogy benne a Magyarország folytatódott. Igaz, a belső arányok megváltoztak, eltolódtak, a fő hangsúly nem a belpolitikai kérdésekre esett, hanem inkább a külpolitikára. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem exponálták a belpolitikai kérdéseket, de a belpolitikai élet „várakozása” vagy „hogyan tovább” keresése a lapon is rajta hagyta névjegyét. Annál élénkebben tárgyalta a külföld híreit, noha legtöbbször nem kommentálta az eseményeket. A témaválasztása azonban olyan volt, hogy többnyire azokról az eseményekről számolt be, amelyek igen érzékenyen érintették a Habsburg-hatalom kül- és belpolitikai erőviszonyait.

1863-ban a gazdasági szemle helyett Gazdaság, ipar, kereskedelem címmel új rovatot indítottak, amely igen tekintélyes részt kapott az újságból. Nem véletlen, hogy ennyire exponálják a gazdasági és kereskedelmi kérdéseket, hiszen az iparfejlődés lelassult, a vasútépítés üteme csökkent, a magyarországi agrártermelés követelményeit alig figyelembe vevő kereskedelem és vámpolitika egyre nagyobb elégedetlenséget vált ki. A válasz egyre több kérdésre az, hogy megoldás és fellendülés csak kiegyezés útján remélhető, tehát a gazdasági témák előtérbe helyezése valójában politikai mondanivalót takar. Igen terjedelmessé válik a lap újdonság rovata is, amelyben a közélet legfrissebb híreit, a társasági élet eseményeit, sokszor pletykaszintű külföldi és belföldi híreket közölnek. A belpolitikai élet hírei közül ki kell emelni Keleti Károly cikksorozatát a Magyar Földhitelintézet megalakulásáról és programjáról. Köztudott, hogy a birtokosság körében az 1861–63-as években a vélt vagy valóságos gazdasági érdekek is a kompromisszumra való hajlást erősítették. Bécstől remélték a gazdasági élet fellendülését, Magyarország agrárius termékeinek piacát s nem utolsósorban a hitelkérdés megoldását. Pontosan ez utóbbit célozta a jól kiszámított politikai kegyként 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet felállítása. Irányításában azok a politikusok vettek részt, akik bár különböző politikai erőket képviseltek, de valamilyen módon mindnyájan a kiegyezést szorgalmazták. Nem véletlen a kiegyezés felé orientáló cikkek mind sűrűbb közlése, hiszen erre az időre már a „határozatiak” is több helyen hangot adtak annak, hogy a {II-1-636.} hangsúly a 48-as közjogi alap melletti tántoríthatatlan kitartásról arra tevődött át, hogy bebizonyítsák, miszerint a Pragmatica Sanctio szabta kötelezettségek igenis összeegyeztethetők a 48-as törvényekkel. Világosan tükröződik a lap hasábjain is az a visszatáncolás, amely a Határozati Pártban történt az 1861-es országgyűlés óta. Ott Teleki László indítványa nemcsak formailag különbözött Deák „felirati” javaslatától. Akkor még síkra szálltak a 48-as törvények csorbítatlan visszaállítása mellett, valamint azért, hogy a hadsereg felhasználási joga az országgyűlésé legyen, a magyar külpolitika önálló legyen, más népeket ne nyomjanak el, és biztosíttassanak a polgári szabadságjogok. Teleki halála után Tisza Kálmán sokkal inkább Deák Ferenc álláspontja felé vitte a határozatiakat, elfogadva Deák közjogi gondolatmenetét, kibővítve Teleki nemzetiségi és vallási jogegyenlőségi gondolatának elég erőtlen tolmácsolásával, azzal a formai követelménnyel, hogy mindez határozatként közöltessék. Greguss Ágost hosszú cikkben számolt be arról, hogy midőn Ferenc József október 28-án a Magyar Földhitelintézet küldöttségét fogadta, elmondott beszéde inkább a „dualismus” híveinek kedvezett, mint a centralistáknak. A beszédből eszerint arra lehetett félreérthetetlenül következtetni, hogy az uralkodónak feltett szándéka Magyarország nemcsak anyagi, hanem más vonatkozású kielégítése is. Hangsúlyozta viszont az uralkodó, hogy a kielégítés részben attól is függ, hogy a magyarok hogyan működnek közre benne, hiszen Magyarország igen közel áll az uralkodóhoz, jelene és történelmi múltja miatt is. Ez mind igen fontos, jegyzi meg a szerző, de még fontosabb az, amit hiába keresett a beszédben, az önkormányzat, a függetlenség, az országgyűlés.

Több vezércikkben szólnak arról, hogy Ausztria és Magyarország között a „dualismus” igenis elképzelhető, és ez véleményük szerint egyik fél érdekeit sem sértené. „A magyar nemzetben ugyanis, élő tanúság erre a második felirat, meg van a készség a kiegyezésre a törvény alapján s hogy a megoldás mindeddig nem sikerült, ennek oka nem a mi tartózkodásunk, mi inkább jogunk védelme volt, mint inkább oka a centralizmus elvének azon követelése vala, hogy a magyar lemondva önkormányzati jogáról lépjen be a birodalmi tanácsba.” A „beolvasztás” ellen teljesen természetesen tiltakoztak, de ugyanakkor készek voltak a megegyezésre, amelyről így írnak: „…Magyarország csak azon viszonyokat ismeri törvényesen közösnek, melyek a Sanctio-pragmaticában megállapított personál-unióból származnak”. Többször visszatérő téma a lapban a majdan összehívandó országgyűlés. Erről Pompéry János írt cikkeket, amelyekben reményét fejezte ki, hogy midőn összehívják az országgyűlést „…sarkalatos törvényeiben gyökerező önkormányzatának megsemmisítését tőle ismét nem fogják követelni”. Nem sokkal később viszont már arról írt, milyen nagyon elkeserítő, hogy a jelenlegi helyzetből kiindulva úgy látszik az országgyűlést nem fogják egyhamar összehívni. Ez az az időszak, amikor egymás után jelennek meg az 1848 előtti intézményekről, bírósági szervezetről, bírói függetlenségről és felelősségről, a mezővárosi tanácsok működéséről szóló cikkek. Hosszú cikksorozat tárgyalja az oktatásügyben {II-1-637.} előtérbe került egyetemi tanszabadság kérdését is. Éles hangon bírálta a lap az osztrák sajtótörvényt, mivel az szerinte nem is törvény, hanem alig több, mint rendeletek összessége, amely Magyarországra nem is vonatkozik. Igen elkeserítőnek tartja, hogy hazánkra még mindig az 1852-es törvény vonatkozik, s óhaját fejezi az irányban, hogy igen üdvös lenne az 1848-as sajtótörvény visszaállítása.

Az 1863-as évfolyam számait olvasva szinte úgy érzi az ember, mintha magyar belpolitika nem is létezne, oly kicsinyre zsugorodnak össze a belpolitikai hírek, míg majdnem minden vezércikk a külfölddel foglalkozik. Joannovics György Az amerikai háború című cikkében fellép azok ellen, akik az észak-dél közötti háborúban a rabszolgatartó dél pártjára álltak, s reményét fejezi ki, hogy az északiak fognak győzni. A külpolitikai hírekben legtöbbször Franciaország, Anglia, Itália és Oroszország szerepel. Az itteni hírekhez általában nem fűznek kommentárt, de nem véletlen a témaválasztás, mert Franciaország már régóta Ausztria potenciális ellenfele. Az 1860 utáni időszakot a „liberális császárság” néven tartják számon a francia történelemben, ugyanis III. Napóleon, látva belső pozícióinak meggyengülését, igyekezett engedményeket is tenni abban a reményben, hogy pozícióit megtarthassa. Ilyen intézkedése volt az, hogy némileg kiszélesítették a törvényhozó testület jogait, s 1862-ben eltörölték a Le Chapelier-féle törvényt. Áttételesen ez is a kiegyezés felé mutató tényező, ha ezt a lap nem is mondja ki nyíltan. Ugyanakkor élénken kommentálja a francia külügyminiszter-változást, dicsérve a franciák jó kül- és főleg belpolitikai taktikáját, vagy inkább lavírozását. Semmiféle kritikát nem kapnak a franciák azért, hogy a lehető legellentmondásosabbá tették viszonyukat a magyar emigrációval. Sokat szerepeltették az újság hasábjain Angliát, amely az uralkodó helyet foglalta el a világ gazdasági életében. A szigetországba ellátogató kortársakat szinte elkápráztatták az üzemek, nehézipari vállalatok méretei, az ipari termelés eredményei, az angol kereskedelem rugalmassága és ügyessége. Nem kevesebb lelkesedéssel beszéltek az államberendezkedésről, a polgári szabadságjogokról sem. Ez éppúgy nem volt véletlen, mint ahogyan az olasz nemzeti felszabadító mozgalom üdvözlése, és eseményeiről való állandó híradás sem. A külföldről szóló cikkek általában igen hosszúak és egy-két érdekes kitételtől eltekintve elég laposak.

A bécsi lapok felhívást intéztek még 1862 legvégén a magyar sajtóhoz, hogy szüntessék meg hallgatásukat a „közös ügyek” felett. Főleg az olyan lapok, mint az Ország, amely a megoldást az 1848-iki törvények alapján, s a feloszlatott országgyűlés feliratai nyomán óhajtotta.

A gazdaság, ipar, kereskedelem megnövekedett rovatában igen tág teret kapnak a városok hírei, a városok gazdasági, társadalmi helyzete; az ország területén érvényben lévő árak, s a különböző gazdasági és társadalmi egyesületek. Hosszú cikket közölnek a Szent István Társulatról, a Szent László Társulatról. Nagy cikksorozatot indítottak Hollán Ernő tollából Országos vasutak címmel, amely a vasutak gazdasági, társadalmi fontosságát emelte {II-1-638.} ki. Teljes terjedelmében közli az újság a Balatonfüred vidékén élők panaszát, akik teljesen el vannak keseredve, azt látván, hogy a Balaton szabályozása teljesen a déli vasút érdekében történik, s mivel nincsen már megyegyűlés, de nincsen országos fórum, vagyis országgyűlés sem, kénytelenek a nyilvánossághoz fordulni és így kérni segítséget. Beszámol a lap az országban pusztító rengeteg tűzvészről, próbálják a hatóságok figyelmét a lehetséges okokra felhívni. A lap szerint az okok a következők: vagy szándékos gyújtogatás, tehát bűncselekmény, vagy a gyufa fegyelmezetlen használata, tehát többnyire gondatlanság okozta vagy okozza a tüzeket. Pontosan a fentiekhez kapcsolódva közli Széchenyi Ödön kétrészes cikkét a tűzoltó egyletek hasznosságáról, jelentőségéről, s reményt arra, hogy hazánkban is lesznek ilyen egyesületek.

Az Ország újdonság-rovata is bővül, és jelentősen kiszélesedik. Sok-sok kis apró híradás, hazai és külföldi lát benne napvilágot. Ezekből megtudhatta az olvasó, hogy „Edinburg és Glasgow közt nagyszerű vasúti szerencsétlenség történt. 15 egyén mindjárt a helyszínen meghalt, 2 más a rákövetkező éj folytán múlt ki, mintegy 100 többé-kevésbé megsebesült.” Vagy hogy „Az új cselédeknek” Pesten „a városkapitányi hivatal már új cselédkönyveket szolgáltat ki.” De szívesen szól a lap a társas élet híreiről, a színházi élet botrányairól, elrettentő bűntényekről, ijesztő esetekről is. De arról is, hogy „Jövő vasárnap a lövöldében táncvigalom tartatik, melynek jövedelme a népszínház homlokzatának kiépítésére lesz fordítva.” Vagy hogy „Zang, a bécsi Presse tulajdonosa becsületsértés miatt két heti börtönre ítéltetett. Föllebbezvén ez ítélet 300 Ft-nyi pénzbírságra változtatott.” És folytathatnánk a sort még tovább a francia öngyilkosokról, a különböző adakozásokról szóló hírekkel és tudósításokkal még sokáig. Az újdonságok rovat terjedelmének növekedése arra enged következtetni, hogy igen népszerű volt, és szinte vonzotta az olvasókat.

Az újságot végigolvasva azt mondhatjuk, hogy Pompéryék 1862–1863-ban jól szerkesztett, színvonalas lapot hoztak létre, amely megfelelt a határozatiak kiegyezés felé hajló szárnyának. De, bár támadásai a Habsburg-hatalom politikája ellen csöndesedtek, a lap 1863. április 16-án jelenhetett meg utoljára. Pompéry János a következőt közölte szűkszavúan: „Kényszerítve érzem magam az ’Ország’ kiadását felfüggeszteni.” Az utolsó számban elköszönt a lap szerkesztője Greguss Ágost is, aki úgy nyilatkozott, hogy a lap teljesítette feladatát, politikai szócső volt, szót emelt pártja politikai nézeteiért, de kényszerítve van egy időre a tevékenységét felfüggeszteni! A kényszerítő körülményről nem szóltak. De nyilvánvalóan összefüggés volt Pompéry április 13-i haditörvényszék elé idézése és a lap megszűnése között. Egy jól szerkesztett, értékes újsággal lett szegényebb a magyar sajtó.

{II-1-639.} IRODALOM

Joannovics György: Emlékbeszéd Pompéry János felett. MTA Emlékbeszédek. Bp. 1887. – Nagy Márton: Régi nevek – régi regék. Nagyvárad, 1927. – Galántai József: Az 1867-es kiegyezés. Bp. 1967.