| 3. Az ORSZÁG | TARTALOM | 5. A JÖVŐ |
Jókai Mór széles körű, oly szerteágazó életművének az újságírás csak egyik, bár alapvető része. Ezen belül a legdíszesebb fejezet pedig – talán nem tévedés – a Honé.
Előzőleg Jókai 1862. február 1-től dolgozott a Magyar Sajtó munkatársaként, majd március 12-től szerkesztőjeként. Számára és a Határozati Párt lap körül csoportosuló személyiségei számára is az év őszére bebizonyosodott: célszerűbb lenne teljesen önálló új lapot létrehozni. Bíztak abban, hogy Jókai szerkesztői és írói tehetsége, valamint a határozatiak vezető személyiségei által összeadott alaptőke (amihez Mikszáth Kálmán szerint a különben legnagyobb mecénás, Almássy Pál révén egy kis porosz pénz is csordult), sikerre viszi majd az új vállalkozást. Jókai személyes motívumai között – saját emlékezései szerint – az is szerepet játszott, hogy Politikai divatok című, az 1847 és az 1850-es évek közötti magyar társadalmat ábrázoló regényét, pontosabban annak a cenzúra utasítására újraírt változatát akarta itt közzétenni.
Október 28-án terjesztette fel Jókai kérelmét a Helytartótanács elnökségéhez: A Hon címmel „politikai, nemzetgazdászati és irodalmi napilapot” kíván indítani. A tervezett rovatok a következők:
„1. Áttekintése a napitörténet szerinti világhelyzetnek.
2. Vezércikkek kül- és belföldi közviszonyok felett.
3. Nemzetgazdászati értekezések és véleménycserék.
4. Önálló kútfőkből összeállított tudósítások a különösen magyar gazdászat és kereskedelem, azontúl a birodalmi és külföldi haszontárgyak felett.
5. Levelezések a birodalmi fővárosból és vidéki főbb helyeinkről.
6. Tudósítások az ország- és más nyilvános gyűlések köréből. Hivatalos közlemények.
7. Közérdekű törvénykezési ügyek tárgyalása.
9. Tudományos és irodalmi tárca. Közintézetekrőli tudósítások.
A felterjesztés indoklásában (ennek csak piszkozata maradt ugyan fenn, de valószínűleg ez a szöveg került letisztázva beadásra is) Jókai a lap fő feladataként a „hazai köz- és nemzetgazdászat” előmozdítását említi. Érvényesítendő felfogása: „…őszinte lojalitás a fenséges Dinasztia iránt, testvéri egyetértés a különböző honpolgárok között, méltányos kímélet a birodalom {II-1-640.} többi tartományainak alkotmányos intézményei irányában, helyes megértése a kölcsönös érdekeknek, – ez az, ami benn erőt, künn hitelt szerez”.
November 19-én hagyja jóvá a kancellár a kérvényt, december 24-én Jókai leteszi a kauciót, és így 1863. január 1-én megjelenhetett a Hon első száma. A lap fő célja első látásra szembetűnő: a közgazdasági rovat kapja az első oldalt és Olvasóinkhoz címmel Ivánka Imre, a közgazdasági rovat vezetője írja a tulajdonképpeni beköszöntőt. A kor igényeivel való lépéstartást tekinti a nemzet megkerülhetetlen feladatának: ezentúl nem elég a magyarnak földművesnek lenni, minél több iparosra, kereskedőre van szükség, csak az ilyen nemzetet tekintheti szövetségesének a polgárosodott Nyugat. A lapban fő helyet kapó rovat feladata ennek előmozdítása: „…figyelemmel kísérni a mozzanatokat, az ipar, kereskedés és keletkező közlekedés terén, legfőbb figyelmet fordítva a gazdászati terményekre, s azok árkeletére…”. A közgazdasági rovat másik állandó munkatársa, Jellinek Mór az európai gazdaság és az egész magyar gazdaság alapos ismeretének szükségességét hangsúlyozza, hiszen szavaival „…Európa kereskedelmi mozgalmai egy ezer- meg ezer egymásba fogódzó kézből alakult kört képeznek…”.
Jókai rövid beköszöntőjében visszafogottabb megfogalmazásban ugyanazokat az elveket fejti ki, mint lapengedélyezési kérvényében és köszönetet mond hűséges olvasóközönségének, amely a Magyar Sajtó után ide is elkísérte. Az induló Hon tartózkodik napi politikai események kommentálásától, e téren alapfelfogása a passzív ellenállás. Inkább az Ivánka cikkében meghirdetett elvek jegyében közgazdasági problémákról írnak. A közönség szívesen fogadja ezeket az írásokat. Alig valamivel több mint egy héttel az indulás után Podmaniczky Frigyes gróf Károlyi Sándorhoz intézett nyílt levelében örömmel üdvözli annak ötletét: létre kellene hozni egy „nemzetgazdászati társulat”-ot. A szerkesztőség lelkes hangvételű lábjegyzetet fűz a cikkhez: „Tudatnunk kell tisztelt barátunkkal azt a tényt, miszerint az eszme nemcsak megszületve, de megérve is látszik lenni a mai kor fiaira nézve. Mily hirtelen felfogta közönségünk lapunknak ama irányzatát, miszerint az államjogi küzdelmek mellett, s főleg azoknak szélcsende alatt az állam és közgazdászat tere az, melyen magunkat el kell látnunk, bizonyítja azon körülmény, hogy alig egy hetes lapunkba ez ideig annyi közgazdászati adat érkezett a hon minden vidékéről, miszerint előre láthatjuk, hogy ez évben a közgazdászattal foglalkozás egészen közkedvességűvé fog válni.”
Károlyi Sándor is lelkesen válaszolt (január 21.), és Tisza Kálmán is kitűnőnek tartja geszti levelében az ötletet (január 21.). Újabb cikkében Károlyi Sándor tovább is fejleszti, pontosítja az elképzelést. Abból kiindulva, hogy „…erősbödés sem a megye zöld asztalánál, sem az országgyűlésen nem történik, hanem… szociális téren” és „a szellemi és anyagi erősbödésnek” a szociális tudományok segítségével lehet irányt adni, olyan társulat alakítását javasolja, „ahol a szociális viszonyokról lenne szó státusgazdászati szempontból”.
A világpolitikának is elsősorban gazdasági oldalát nézik, így például az {II-1-641.} észak-amerikai polgárháború „legéletbevágóbb következményét abban látjuk, hogy a világi kereskedés eddigi folyamatában mélyen ható változást idéz elő és a kereskedő világ figyelmét új… utakra vezényli… azt Kelet felé irányozza, és így ezen sajnos háborúnak legalább egy jelentékeny hatása lesz a polgárosodás terjesztésére nézve”. (Jókai Mór: Visszatekintés, 1863. január 29.)
Fontosabb cikk még ekkoriban Majláth Béla négyrészes értekezése Szláv mozgalom és pánszláv törekvés Magyarországon címmel. Érvelésének lényege az, hogy a pánszláv törekvések eleve talajukat vesztik, ha a magyar országgyűlésen a nemzetiségi jogegyenlőség alapján érvényesíthetik igényeiket a nemzetiségek (1863. január 20.). A közjogi kérdésben – amelynek aktuális, számos lapban vitatott témája 1863 elején az országgyűlés lehetséges összehívásával kapcsolatos állásfoglalás – is véleményt mond azonban a Hon. Jókai Azokhoz, akik bennünket szeretnének megijeszteni című cikksorozatában a kivárás álláspontjára helyezkedik: „Mi a magyar országgyűlés összehívatását se nem sürgetjük, se nem rettegjük. Nem sürgetjük, mert az alkotmány kérdésében semmi újat sem tudunk mondani, de nem is rettegjük, mert minden kérdésre tudjuk, hogy mit válaszoljunk!”
Február elején jelenik meg a Ferenciek-téri szerkesztőségben Zichy Nándor gróf, kezében Alapkérdéseink című kéziratával. A cikk – amelynek közlését a Pesti Naplóban Kemény Zsigmond megtagadta – egy akkorra már kiterjedt vitához szól hozzá. 1862-ben ugyanis a kormány hivatalos lapjában, a Sürgönyben, Török János Pesti Hírnök című, a kormány által támogatott napilapjában és Kemény Pesti Naplójában vita folyt a passzív rezisztenciáról. Kovács Lajos (a 49-es békepárt egyik vezető alakja), Zichy Antal és Kecskeméthy Aurél álláspontja szerint ez a politika elhibázott, Magyarországnak nem szabad elzárkóznia az „Összbirodalmi Tanács”-ban való részvételtől. Kemény Deák álláspontját támogatta. A schmerlingi abszolutizmussal szemben álló Jókai örömmel adott helyet Zichy cikkének (február 7.), amely igen éles hangon veti el a reáluniót, mivel érvelése szerint „Valamint minden állam, úgy a mienk is egység és függetlenség nélkül fenn nem állhat. Ezeket a pragmatica sanctióból eredő tettleges kapcsolat mellett csak a personális unió és törvényeink által biztosított alkotmányos önkormányzat tarthatja fenn részünkre… Minket az örökös tartományok törvényhozása és kormánya soha ki nem elégíthet… concessiok részünkről lehetetlenek, másfelől kell tehát bekövetkezniük. Hogy ez mielőbb történjék, közös érdekünk.”
A cikkre felfigyelő pest-budai rendőrigazgatóság mindenekelőtt a katonai parancsnokságnak tett jelentést a cikkről, majd a Helytartótanácsot is értesítette. A helytartó Pálffy Móric nem akart ellentétbe kerülni Zichy kiterjedt arisztokrata rokonságával, azért levélben kérte Forgách Antal kancellárt, szüntesse meg az eljárást. Jókai őt nem érdekli, nevét nem is említi a levélben. Forgách meglepően gyorsan, még a levél kézhezvételének napján intézkedik, ugyanis időközben befejeződik a közcsendháborítás miatt indított katonai {II-1-642.} büntető eljárás, és Zichyt 1 évi börtönre, valamint nemessége és kamarási méltósága elvesztésére, Jókait 1 évi börtönre, nemessége elvesztésére és 1000 Ft pénzbüntetésre ítélik. Forgách kérvénye egyelőre eredménytelen, a hadügyminiszter állásfoglalása alapján csak az ítélet jogerőre emelkedése után foglalkoznak majd vele. A fellebbezési eljárás során a legfelsőbb törvényszék április 21-én 6 hónapra mérsékli a börtönbüntetést, a nemességeket meghagyja, Zichy kamarásságtól való megfosztását és Jókai 1000 Ft-os pénzbüntetését viszont jóváhagyja. Április 23-án Jókai elkezdi fogságát a budai József laktanyában, Zichy „családi körülményeire való tekintettel” egyelőre szabadlábon maradhat. Pálffy sürgetésére Forgách május 3-án ismét kegyelmet kér az elítélteknek. Ferenc József pedig végül május 14-én dönt: a börtönbüntetés időtartamát a pénzbüntetés fenntartása mellett egy hónapra csökkenti, és így május 22-én Jókai Mór újra szabad. A fogság azonban nem volt túlzott megpróbáltatás Jókai számára, visszaemlékezése szerint „…soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Sváb hegyre, a porkolábot is elvittem magammal.” Zichy Nándor kifizette az 1000 Ft-os bírságot is, így Jókai számára az igazi büntetés az volt, hogy börtönbe vonulása időpontjával egy időben le kellett mondani a Hon szerkesztőségéről. Április 23-tól az ideiglenes felelős szerkesztő Urházy György, a Pesti Napló és a Magyar Sajtó korábbi munkatársa, Jókait tulajdonosként és főmunkatársként tüntetik fel. Ez nem azért volt baj, mintha így már nem érvényesíthette volna akaratát a szerkesztésben, vagy nem közölhették volna írásait (a Politikai divatok folytatásai fennakadás nélkül jelentek meg fogsága idején is), hanem inkább az volt a probléma, hogy előfizetői időközben elpártoltak a laptól, számuk az előfizetések márciusi megújítása során kb. 3000-ről mintegy a felére csökkent. Szerepet játszott ebben és a hirdetések számának csökkenésében a Jókai-ellenes eljáráson kívül a hatalmas aszály miatti nagy gazdasági pangás is. Nehezen ellenőrizhető visszaemlékezései szerint ekkor Jókai saját zsebére folytatta a lapot, adósságot adósságra halmozva. Újabb csapást jelentett, hogy a lap legnagyobb mecénását, Almássy Pált, aki mintegy 10 000 Ft-tal járult hozzá a lap költségeihez, 1864 márciusában összeesküvés vádjával letartóztatták. Jókai helyzete kilátástalanná vált, úgy határozott, hogy megszünteti a lapot. (Ez minden bizonnyal – bár az adatok ellentmondóak – 1864 májusában lehetett.) Megállapodott Kemény Zsigmonddal, hogy a félév végéig a Pesti Naplóval elégíti ki az előfizetőket, de ekkor Zichy Nándor sietett váratlanul segítségére, kifizette a legsürgősebb tartozásokat. Jókai rendezni tudja ügyeit, 6 évre szóló megállapodást köt Emich Gusztávval, aki 1864. június 7-i levelében összegezi a feltételeket:
„1. Én a Hon kiadását 1864-ki július 1-től számítandó 6 évre átveszem.
2. A lap fönállása, mostani előfizetési díj mellett 2000 előfizetőtül föltételeztetik, mely számból hiányzó minden előfizetőt, kegyed 10 fttot tartozik nekem egy évre megtéríteni.
{II-1-643.} 3. Én veszem át az előfizetéseket és a hirdetmények díját.
4. Én állítom ki a lapot úgy a hogy az most megjelenik; kegyed a szellemi kiállításról gondoskodván; a miért én kegyednek havonkint, 833. nyolczszáz harmincz három O.” é frtot fizetek, a szerkesztői tagok, korrektorok és önálló czikek díjazására; a szerkesztési szállás, idegen lapok és táviratok engemet illetvén. Az előfizetők hiánya, ha lesz, ez összegből vonatik le, az évnegyed harmadik havában, a mikor már az évszámot ki lehet mutatni.
5. A hirdetmény rovatot (:az utolsó oldalból annyit a mennyit én igénybe akarok venni:) szinte hat évre átveszem, minden évre változatlanul 2000, Két ezer o. ’é. forint összegben, mint kegyed részére fizetendő haszonrészben megállapítva. Ez összeget én fordítandom azon tartozásai tőrlesztésére, nevezetesen azon váltók fizetésére melyeken a kegyed acceptje mellet, az én nevem vagy mint kibocsájtó, vagy mint forgató jegyezve van, (:a mennyiben kegyed ezen tartozásokat hamarabb és más úton nem törlesztené:) Kegyed csak a tartozás tőrlesztése után rendelkezhetik vele.
6. Tiszteletpéldány levelezők és kőtelezett példányok minőségében 125 bocsátatik rendelkezésemre.
7. Kegyed tartozik a lapot oly szerkesztéssel ellátni, hogy a kőzőnség megelégedését kiérdemelje. Minden évben vagy egy nagyobb regényt, vagy 12 kisebb novellát közlend a tárczában saját magától.
8. Minden félév bevégeztével ha az előfizetések után haszon marad, azon egyenlő részben megosztozunk.
9. Ha a lap hatósági ítélet, vagy egyéb akadályok miatt rögtön megszűnni kénytelenítetnék, én az előfizetőket a Pesti Naplóval kielégítem, az kegyed által fizetendő postabér és bélyegdíj mellett, s azon esetben a fennmaradó összeg az őn javára betudatik. – A lapnak saját akaratunkból való megszüntetése azonban nem jöhetne más indoknál fogva elő, mint ha az előfizetők száma ezerhétszázon (:1700:) alul szálna le, s azon esetben minden Január, vagy Július 16-án kell ez elhatározás felől nyilatkoznunk.”
Ettől kezdve nincsenek különösebb kellemetlenségei a lapnak, és 1865 januárjában Jókai elérkezettnek látta az időt, hogy a pesti rendőrhatóságtól a szerkesztői eltiltás visszavonását kérje. Személyesen keresi fel Worafka kormánytanácsost és kifejti: a Határozati Párt többségében, beleértve legbefolyásosabb tagjait, megvan a békülési hajlam. A kiegyezés érdekében kívánatos volna, ha a Hont újra ő szerkeszthetné. Worafka nem bízik Jókaiban és pártjában, a Honnak pedig nem tulajdonít érdemleges közvéleményformáló jelentőséget, szerinte az az anyagi csőd szélén áll és csak Zichy Nándor támogatásának köszönhető fennmaradása. Ezután Jókai Pálffy Móric helytartóhoz fordul, aki Majláth György kancellárhoz intézett levelében támogatja Jókai kérését (A Honon kívül különben Jókai az Üstökös szerkesztését is vissza szerette volna kapni), mivel megítélése szerint, ha a jelenlegi helyzet fennmarad, ez csak Jókainak jó: gyakorlatilag ugyanis ő irányítja a lapot, de szerkesztői felelősség nélkül. A lap különben is nyilvánvaló kiegyezési szándékot mutat – érvel. Majláthra hatnak az érvek, felterjesztésére az uralkodó {II-1-644.} 1865. augusztus 7-én felmenti Jókait az 1863-as ítélet valamennyi következményétől, így újra átveheti a lapot.
Hosszan részleteztük a szerkesztési, szervezési problémákat, milyen is volt azonban Urházy ideiglenes szerkesztősége idején a lap? Természetesen figyelemmel kísérik, röviden kommentálják, elsősorban Urházy György szemléi, a napi eseményeket, a magyar–osztrák viszonnyal kapcsolatos fejleményeket csakúgy, mint a lengyelországi helyzetet. A Schleswig-Holstein-i konfliktus, az észak-amerikai polgárháború mellett a napi politikai hírek közül talán a legnagyobb teret a franciaországi képviselőházi viták kapják. Általában különös figyelemmel kísérik a Franciaországon belüli eseményeket. III. Napóleon Villafranca után is karizmatikus személyiségnek számít. Amikor elterjed a híre, hogy Julius Caesarról jelentet meg majd könyvet, erről rendkívül sok a híradás, majd a – gyorsan magyarra fordított – műről is elismerő írások jelennek meg.
A központi témakör azonban mégiscsak a gazdaság: persze nemcsak a Honban. A lap nagymértékben a közhangulatot tükrözi, amelyről a Honban megjelent versében írja Gyulai Pál:
„Mint szélben barackfáról a virág
Ugy hull e szó most – nemzetgazdaság
A ki rossz gazda, mind csak erről ir”.
Azért persze Ivánka Imre, Jellinek Mór, Kubinyi Lajos és a többiek nem voltak olyan rossz gazdák, legalábbis nemzetgazdák. Rendkívül impozáns például Kubinyi Lajos (aki Ivánka Imrét felváltva 1865-től 1867 tavaszáig a közgazdasági rovat vezetője) Az emberi tevékenység pályái és eredményei című 20 részes (1864. január 3.–február 26.) cikksorozata, amely széles körű áttekintést ad az ipartól a „közélet tudományáig” az emberi munkamegosztás valamennyi fontos területéről, mindig kitekintve az adott terület magyarországi problémáira. Gyakran ír Kubinyi a felvidéki vasipar fejlesztése érdekében, ezekben az írásaiban és más munkáiban is állandóan hangsúlyozva: ez a fejlesztés elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy minél feldolgozottabban lehessen értékesíteni a magyar mezőgazdasági termékeket. Fontosnak tartja a háziipar kifejlesztését is, mivel tényleges, biztos piacra termel, s így az adott viszonyok között „jelentékenyebb s kevesb áldozattal járó tényezője a közvagyonosságnak, mint a gyári ipar”. (1863. szeptember 12.) A kérdést tágabb összefüggésben is vizsgálja a lap: számos írás elemzi a közoktatás fejlesztésének lehetséges útjait. Általános az az álláspont, hogy a szükségesnél sokkal több a gimnázium és sokkal kevesebb a gazdászati iskola. Kubinyi avval példálódzik, hogy Angliában kisebb az írni-olvasni tudók száma, mint a német államokban, ott mégis – ha társadalmilag nem is egyenlően elosztva – nagyobb a jólét. Rendkívül fontosnak tartják színvonalas gazdasági és erdészeti tanintézetek felállítását, mivel „…többnyire nem forradalmak, nem zsarnokok, nem ragályos nyavalyák, nem politikai institúciók pusztítják a {II-1-645.} nemzeteket, hanem a földnek elhanyagolt és barbár művelése”. (Bánó József: Hol állíttassanak gazdasági és erdészeti tanintézetek? 1863. február 25.)
A nemzetiség kérdése is gyakori cikktéma a Hon hasábjain, hiszen ahogy például Ivánka Imre írja: „Mindenféle vagy megnyugtatott és fejlődésnek indult, vagy függetlensége biztosítása után törekvő, vagy szenvedéseikben vonagló nemzeteket látunk.” (Nemzetiség. 1863. április 30.) A magyar problémák közül Erdély kérdése áll előtérben. Élesen elutasítják az oktroyált nagyszebeni országgyűlést, ugyanakkor a román nemzettel szemben békülékeny a hang: „Mi soha nem állítottuk, hogy ama daco-román képtelenségeket az egész román nemzet a magáénak vallja, sőt kiemeltük, hogy a független román inteligencia… és a nép nagy része nem osztja azokat.” (K. N. J.: A gyanúsítás még nem cáfolat. 1863. augusztus 8.)
Változatos a tárcarovat. Jókainak Politikai divatok c. regénye (január 1.–október 29-ig, 111 folytatásban) után még több „beszélye” és elbeszélése jelenik meg, folytatásokban közlik 1864 folyamán a különben is elég gyakori munkatárs, Podmaniczky Frigyes A kék-szemüveges nő című regényét. Majláth Béla cikksorozatban elemzi a nők művelődéstörténeti szerepét (1864. március 19–22.). Szó esik Richard Wagner budapesti hangversenyéről (1863. augusztus 26–28.) és a Magyar Történelmi Társulat megalakulását előkészítő találkozókról, a Dunántúli történetkedvelők összejöveteleiről. (Ráth Károly ír róla 1864. február 21-én). 1864 áprilisában átveszik a Budapesti Szemlétől Szalay László az 1723. 1–3. törvénycikkely keletkezésének körülményeit megvilágító dokumentum-közlését, azt kiemelve, hogy a jogi dogmatika csak a história segítségével értelmezhető helyesen.
Több visszaemlékezés, feldolgozás eleveníti fel a Hon szerkesztőségének életét, az újságírói nagyüzem hangulatát. A szerkesztőségi helyiség a Ferencziek tere 7. alatt, a földszinten volt, és innen csak rövid séta az a hely, ahol inkább lehetett megtalálni a szerkesztőket, a nagy hírű Kammon kávéház. A szerzők elérése sem jelentett különösebb gondot, legtöbbjük itt üldögélve töltötte napjait. A fehér márványasztaloknál gyülekezik a korabeli magyar irodalom. Bizonyára itt született Urházy György számos vezércikke, és talán itt olvasta a külföldi újságokat is. Jókai szellemesen jellemzi „főnökét”: „Mikor még más ember a bálutáni krapuláját alussza ki, ő már hajnalcsillaggal (Morning Star) ébred, s míg más ifjú tudósnak első dolga a kávéházban a tekeasztalhoz sietni, az ő első golyója: a Globe. Ő ismeri és megtudja becsölni az időt, (Times), s nem csak a múltakra terjed ki figyelme, hanem még jövendőkbe is belé tekint (L’Avenir; Zukunft). Délelőtt kihallgatja a külső hatalmasságok hírnökeit (Wanderer, Herald, Botschafter). Délután a hazaiakat (Hírnök, Idők tanúja), s mikor más írót bizonyosan meg lehet találni a Pressében (ahol bort mérnek) őt is meg lehet találni a Pressében (ahol vezércikkeket tálalnak), mindenre kiterjedő figyelme egyaránt röpked a legmagasabb régiókban a sassal (Orol), valamint a rétek virágaiból mézet szedő „Északi Méh”-vel (Szjevernaja Pcsela), s midőn mások már rég alunni mentek, az ő láthatárán még akkor is fenn van a nap (The Sun).” Jókai a {II-1-646.} Kammon törzsvendégeinek őszintén tisztelt ideálja, nem járt ebbe a kávéházba, azonban csak végig kellett sétálnia a mai Károlyi Mihály utcán, hogy találkozzon írótársaival, akik a „magyar Athén” az Egyetemi Templom és a Ferencziek temploma közötti kis területén jöttek-mentek. A képet, ami a Ferencziek téri szerkesztőségbe érve eléje tárult, Mikszáth élvezetesen eleveníti meg: „Végigtekintve a szerkesztőségi szobákon, feltűnik egy vézna, halcsík elevenségű ifjú emberke, aki sietve jön, megy, sietve beszél, sietve írja nagy, kusza betűit, és maga szeretné teleírni az egész lapot. Ez a kis Hegedüs Sándor. Még csak most szagolt hozzá az újságíráshoz, de azért már úgy viselkedik, mintha ő tanálta volna fel a könyvnyomtatást. Erős akaratú legényke, viheti valamire. Ha Luca-nap volna, s ólmot öntene a jövendőbelije (aki most valahol a Stáció utcai Jókai-ház valamelyik szobájában olvasgatja a bácsi regényeit), egy miniszteri szék sziluettje mutatkoznék a megolvadott anyagból. Valahol egy furcsa nyakkendőtlen alakot pillanthatnák meg, aki hosszúra ragasztott papírpántlikát adogat a szedőknek. Ez György Aladár, a tanügyi rovatnak, a lap specialitásának összecsinálója… Ezek a szegény fiúk, kik súlyos igába fogott rabszolgáknak látszanak, ahelyett, hogy elcsenevészednének, mind szépen növekednek ebben a fülledt levegőben, meggörnyedve ezeknél a nyomorult puhafa asztaloknál, a papírszemét közt, gyökereket eresztenek lefelé és nyúlnak-nyúlnak fölfelé, mert egy éltető nap süt le rájuk: az a glória, mely a Jókai feje körül sugárzik.” Jókai nem dolgozott a szerkesztőségben, csak be-benézett, elhozta az aktuális regényfolytatást vagy vezércikket, szükség esetén sértődésről hallva vagy levélre válaszolva megírt egy-egy helyreigazítást, majd hazaindult.
1865 elejétől bizonyos erjedés tapasztalható a Habsburg-Birodalom politikai életében. Februárban Deák Ferenc, a Budapesti Szemle hasábjain közzéteszi „Adalék a magyar közjoghoz” c. tanulmányát, április elején a császár megbízottjával tárgyal a kiegyezés feltételeiről, április 16-án pedig a Pesti Naplóban megjelenik híres húsvéti cikke: „Készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztonságával összehangzásba hozni.” Az ellenintézkedések sem késnek, júliusban az uralkodó meneszti Anton Schmerlinget, és december 14-én megnyílik a magyar országgyűlés.
Mindezzel kapcsolatban a Hon kiinduló pontja a régi: „Mi csak az általános constitútionalizmus (értsd a Monarchiáét) fejlesztése által biztosíthatjuk magunknak saját alkotmányos életünket.” (Alkotmányos eljárásaink alapja, 1865. január 25.) Az „alkotmányos újjászervezés” problémái közül ekkor leginkább a megyekérdéssel foglalkoznak. Az egyik vezércikk írja: „…vannak hazánkban közös ügyek, melyeket mind a liberális, mind a conservativ, mind a mérsékelt, mind a túlzónak gúnyolt pártok, egyenlő és egymásnak tartozó buzgalommal megvédelmezni és fenntartani kötelezvék, egyéb nézeteinkben bármennyire is legyenek egymással meghasonulva. S ilyen kérdés a municipális rendszer kérdése Magyarországon.” (Néhány szerény, de talán korszerű szó elvbarátainkhoz, 1865. július 21.) A kérdés részleteinek megvitatását {II-1-647.} az új kormány (Schmerling már június 27-én beadja lemondását) kinevezése utánra, az új intézkedések közzétételét követő időszakra kell halasztani. A konzervatív lapok evvel nem értenek egyet, számol be a Tisza Kálmán július 23-i cikkéhez fűzött lábjegyzet, ezért adnak teret a geszti levélnek, amely egyértelműen foglal állást: a megyei autonómia helyreállításáról már az országgyűlés összehívása előtt gondoskodni kell. Egy névtelen szerkesztőségi cikk két nap múlva pedig konkrét javaslatot tesz a megyei autonómia helyreállítására: eszerint a főispánok hívják össze a megyei „kapacitások”-at, ezen az értekezleten egyezzenek meg a tisztikarra vonatkozó javaslatban, és ezt a másnapra összehívandó megyebizottmányi közgyűlés válassza meg. Ez a nézet eltért Kemény Zsigmond felfogásától, aki a Pesti Napló augusztus 12-i vezércikkében elfogadta azt a kormányálláspontot, hogy előbb az országgyűlést hívják össze, és csak azután rendezzék a vármegyék helyzetét. Jókai és Tisza Kálmán közvetlenül is vitatkoztak Keménnyel, nem alaptalanul hivatkozva arra, hogy „…a közvélemény a megyék országgyűlés előtti restituálását óhajtja.” (Tisza Kálmán: Levelek Jókai Mórhoz, 1865. augusztus 15.)
A megyekérdéssel összefüggésben került terítékre Ludwigh János (L.-Gh), a neves jogász, Jósika Miklós brüsszeli barátja cikkeiben a nemzetiségek helyzete. Ludwigh szerint a nemzetiségi kérdést „a megyei kormányzat autonómiája egy évezred előtt megoldotta úgy, miként az a világon sehol sincs megoldva” – ezért bárminemű további nemzetiségi követelések alaptalanok. (Magyar nemzetiségi Epimetheusok. 1866. április 6.) A Honban ennél általában sokkal toleránsabb nézetek jelentek meg a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban. Ludwigh cikkére többen is reagáltak, legrészletesebben Jókai 7 részes cikksorozata (Nem leszünk Epimetheusok. 1866. április 15.–május 1.) Jókai szerint a nemzetiségekkel kapcsolatos állásfoglalásban abból kell kiindulni, hogy a centralizáció ellen szükségünk van a nemzetiségek támogatására. Úgy véli: a kölcsönös engedékenységen alapuló megértés nem ütközhet nehézségbe, hiszen „a nemzetiségi ügy nálunk nem territóriumhoz kötött, és így nem faji kérdés, nem osztályokból eredő, és így nem szociális kérdés; hanem nyelvkülönbségi érdekből származó és így közmívelődési kérdés.” (április 20.) Képtelenség lenne a Honban érintett valamennyi fontosabb témakörben megjelent valamennyi jelentősebb cikk ismertetése, értékelése, oly gazdag a választék. 1865 végétől, a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően, az alkotmányos fordulat bekövetkeztét ígérő egyre sűrűsödő események, a kiegyezést közvetlenül előkészítő politikai folyamatok természetesen a Hon arculatának is meghatározói. Történetírásunk igen alaposan feldolgozta ezt a folyamatot, és kimutatta, hogy az új országgyűlés összetétele „azt tanúsítja, hogy a választójoggal rendelkezők többsége lehetővé kívánta tenni Deák kibontakozási kísérletét”. Bár a Deák-párti és a Tisza Kálmán körül kikristályosodó balközép politikai publicisztikája közötti különbségek nemcsak árnyalatnyiak voltak, alapjában véve a Tiszáék nézeteit tükröző Hon ugyanúgy a „kiegyenlítés” létrejöttét kívánta, mint Deákék. Nem volt véletlen az az {II-1-648.} 1865 őszi–téli szóbeszéd, hogy a két irányzat rövidesen fuzionál, sőt hogy tulajdonképpen a határozati párt megszűnik.
A Hon régire emlékeztető hangja a porosz–osztrák háború kitörése, különösen Königgrätz, valamint az országgyűlés 1866. június 26-i elnapolása után erősödik fel újra. A július 16-i névtelen vezércikk szerint „…soha nagyobb veszedelembe országot bele nem vitt kormánya, mint a minőbe bele vitte a jelen osztrák kormány Magyarországot”. Élesen kritizálják a kormányt átgondolatlan külpolitikája miatt, a külpolitikai kommentárok szerint a Franciaországgal való megállapodás helyett Itáliával kellett volna dűlőre jutni. A kibontakozást nem kabinet-, hanem csak rendszerváltozás hozhatja meg, állapítja meg jó néhány cikk: főleg Ludwigh János elemzi a nemzetközi feltételeket. Leszögezi: „A magyar birodalom nem annexuma az osztrák birodalomnak, hanem történelmileg úgy mint népjogilag és nemzetileg egyenjogú szövetségtársa.” (1866. szeptember 30.) Az alkotmányos alapokon nyugvó kettős birodalom szerinte az európai stabilitás záloga lehetne.
A közösügyi kérdések részletes rendezésére Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán cikksorozatai tesznek kimerítő javaslatokat. Szeptember–októberben a Hon, különösen Jókai hangvétele, meglehetősen radikális, nem fogadják el a közös ügyeket, többször vitatkoznak Kemény Zsigmonddal, aki kifejti: Ausztria nélkül a magyarság nem marad meg nemzetnek. (Pesti Napló, október 27.) A radikális hangvételű Hon népszerű, sikeres. Rosszallóan írja 1866. november 12-i jelentésében a buda-pesti rendőrhatóság már többször említett kormánytanácsosa, Worafka, hogy Jókai nézeteire csak egy magyarázatot tud találni: a neves író és szerkesztő beteges, nem számíthat hosszú életre, ezért politikai mártíromsággal akarja magát megörökíteni. Álláspontja – legalábbis Worafka megítélése szerint – a legszélsőbb balosoknak is meghökkentő. Két nappal későbbi jelentésében Worafka számára igen örvendetes fordulatról számolhat be: Jókaival párthívei sem értenek egyet a Deák-párt-ellenes támadások ügyében. Miután ő erre is hivatkozva figyelmeztette Jókait, az azonnal felhagyott függetlenségi cikkeivel és az elsők között lép fel a Deák-párttal való egyesülés mellett. Ugyanúgy beszél mint 1865 januárjában a Vigadó felavatása alkalmából rendezett díszebéden (a vendégek között Jókai mellett Worafka is ott van), ahol tósztjában Deákot élteti, és annak a reményének ad kifejezést, hogy rövidesen újra összeül az országgyűlés. És valóban, miután 1866. november 19-én a parlament megkezdi munkáját, nagyon megszelídül a Hon. A kormányzat bizalmának jele, hogy Jókai kérésének engedve, 1866. november 27-én Majláth György kancellár engedélyt ad: Jókai A Hon esti lapja néven új lapot indíthat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a rendőrség nem figyeli tovább a Hon munkatársait és levelezőit, és szaporodnak a rendőrségi irattárban a leveleikről készített másolatok is.
1867. február 17-én nevezi ki az uralkodó Andrássy Gyulát magyar miniszterelnökké, evvel lényegében megtörténik a „kiegyenlítés”. A Hon a magyar politikai erők egyesítésére szólít ekkor, hiszen Jókai megfogalmazása szerint {II-1-650.} ami az „egyik félre nézve diadal, a másik félre nézve nem bukás és nem vereség, mert az országgyűlési pártok egyik felének erélye és a másiknak bizalma kölcsönösen támogatták egymást…” (február 19.)
A határozati párt differenciálódásának eredményeként a balközép fórumává vált Hon nem elhanyagolható szerepet játszott XIX. századi történelmünk fordulópontjának előkészítésében és további másfél évtizedes története során is mindvégig politikai tényező maradt.
Az Országos Levéltárban található, vonatkozó iratok (helyreállított Helytartótanács elnöki iratok D 191 IV b 1860–1866 évek, kéziratos katalógusban felsorolt számok) – Jókai politikai beszédei. Bp., é. n. [1930] Takáts Sándor előszava – Jókai Mór Összes Művei: Feljegyzések I–II. Budapest, 1967; Levelezés 1860–1875, Budapest, 1975.; Cikkek és beszédek VI. Bp. 1975 – D. Szemző Piroska: Heckenast és Vajda szerepe Jókai A Hon c. lapjának megindulásában. = MKszle, 1969/3/253–267. – Szabad György: Az önkényuralom kora. In: Magyarország története 6. Budapest, 1979. 435–762. – Vajda János Összes Művei: VI–VII. Bp. 1970, 1979. – Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Bp. 1982.
| 3. Az ORSZÁG | TARTALOM | 5. A JÖVŐ |