5. A JÖVŐ

1862. január 2-án indult meg a Határozati Párt balszárnyának lapja, a Jövő. A lap megindításában nagy szerepet vitt Vajda János, a költő és publicista, aki politikai irányvonalában Kossuth lelkes híve volt s ugyanakkor a polgári demokrácia eszményei felé szerette volna vezetni a passzív ellenállásnál megrekedő rétegeket. A lap szerkesztője, Kövér Lajos (1825–1863) nagyváradi és pesti jogi tanulmányok után részt vett a szabadságharcban. A bukás után büntetésül besorozták az osztrák seregbe és Itáliába vitték. 1851-ben szerelt le. Tevékeny író és színpadi szerző volt. A lap, a programnyilatkozat szerint, az alábbi elveket óhajtotta követni: „…korunk a legnevezetesebb s az emberiség előhaladására nézve legválságosabb korszakok egyike, s hogy a közelebbi jövőnek nagy politikai s még nagyobb társadalmi kérdéseket kell megoldania. …A társadalom súlyos bajait kell orvosolni, de hogy orvosoltathassanak, szükség azokat jól felismerni. …létünk, maradásunk, jövőnk és befolyásunk attól függ: tudunk-e, akarunk-e akkép fejlődni, hogy előmenetelünkből e hazában minden fajnak része legyen… közügynek hasznos szolgálatot csak az tehet ki érzi és tudja, hogy nincs tartós jólét, nincs üdv s boldogság a nép számára, hanemha a szabadsága által.”

A lap hetenként kétszer, hétfőn és csütörtökön jelent meg nagyalakú, öthasábos formában. Poldini Ede és Noséda Gyula nyomdája készítette. A lap támogatói között számos ismert egykorú politikust, sőt üzletembert találunk. Köztük volt Böszörményi László, Szalai Sándor, Madarász József, Kubinyi Ferenc, Szilágyi Virgil, Vidats János. A lapvezéri feladatot a jó nevű politikus és publicista, Máriássy Béla látta el. Máriássy (1824–1897) a {II-1-650.} szabadságharcban nemzetőrként vett részt. Utóbb, 1864-ben az Almásy Pál-féle összeesküvésben való részvételért elfogták, de nem ítélték el. A laptulajdonos és felelős szerkesztő, valamint a lapvezér politikai hovatartozását ismerve nem véletlen, hogy a Jövő hasábjain tág teret kaptak az irodalmi és politikai ellenzék szószólói és a demokratikus kibontakozás útjait keresők.

A lap rovatai a következők voltak: közélet, külföld, harctér, művészet, vegyes, tárca, szemle, iparügy, közintézetek, kinevezések. A külföld hírei kiemelten Franciaországgal, Angliával, Németországgal, Oroszországgal foglalkoztak. Íróik az európai helyzetet nem találták békével biztatónak, mivel – szerintük – „…Politikai egünkön a fellegek mindinkább tornyosulnak, s talán hamarább mint gondolnánk kitör a vihar, beteg emberünk feje felett”. A legjelentősebb rovat kétségkívül az volt, amely a Közélet címet viselte. S ebben a legnagyobb hangsúlyt a nemzetiségi kérdés kapta.

Emlékeznünk kell arra, hogy az 1861-es országgyűlés feloszlatása után is tovább folytatódtak a demokratikus szövetségkötési kísérletek a nemzetiségekkel, a szomszédos népekkel való együttélés megfelelő formáit keresve. A Határozati Párt a magyar és a vele együttélő többi nemzetiség egymás közötti viszonyának rendezését és összefogását alapkérdésnek tekintette. Valójában nem volt egységes a párt a nemzetiségi kérdésben, mert a fenti koncepciót inkább csak az ún. szélsőbal vallotta magáénak, míg a párt többi része, Kossuth szavaival élve, beérte az Eötvös vezette nemzetiségi bizottság munkájával. A Jövő munkatársai közül a nemzetiségi kérdéssel elsősorban Szilágyi Virgil (1824–1892) ügyvéd, újságíró, politikus foglalkozott. Szilágyi részt vett a szabadságharcban és utóbb is Kossuth feltétlen híve maradt. 1851-től a Pesti Napló külpolitikai rovatát vezette, Táncsics Mihály védelmével igen nagy népszerűségre tett szert. Az 1861-es országgyűlésen Pest józsefvárosi kerületének képviselője volt. Az országgyűlés feloszlatása után felségsértés miatt halálra ítélték, de kegyelmet kapott és kiszabadult. 1862–1863-ban a Jövő munkatársa volt. Az 1862. január 19-i számban indította meg cikksorozatát A nemzetiségi kérdés hazánkban címmel. A kossuthi koncepciót folytatva a népek együttélésén alapuló államberendezkedést javasolt, amely polgári demokratikus önkormányzati rendszeren épülne fel. „A teljes és tiszta szabadságot követelő magyar nép – írta – mindenesetre érezni és érteni fogja, hogy a testvér népfajok igényeit sem az 1848. januáriusi törvényjavallat a nyelv kérdésében, sem az 1849-ik évi elkésett igazságszolgáltatás, melyet a szegedi országgyűlés proklamált, sem az 1861-évi országgyűlés kapkodása s utolsó napra hagyott nyilatkozata ki nem elégíti s magában véve megnyugtatni nem fogja; már csak azért sem, mert a népnek, s így a testvérfajoknak is nem engedmények kellenek, hanem valódi szabadság, a nemzeti nyelvnek meghamisítatlan szabadsága, melyben az elvitathatatlan jogot önmagából meríti csupán.”

Szilágyi azonban nemcsak a nemzetiségi problémákról írt, hanem általában erőteljesen síkraszállt a hajdani kiváltságosok politikai hegemóniája ellen is: „Az 1848. előtti politikai tényezők túlsúlyának meg kell szűnni, hogy {II-1-651.} a polgári szabadság diadalával a testvérnépfajok irántunki bizalmatlanságának legfőbb okai megszűnhessenek. Minden jel odamutat, hogy eme politikai tényezőket a népelem mihelyt egy nagy társadalmi átalakulás által erejének öntudatára ébred, magával fogja sodorni. A demokrácia zászlaja alá fog gyülekezni az értelmiség jobb része, s e zászló alatt a nép aképp fogja értelmezni s minden következményeiben keresztül vinni a szabadságot, hogy a testvérnépfajoknak csak élniük kell a szabadsággal s a nemzetiségi igények e szabadság élvezésében teljes kielégülést találnak.”

A Határozati Párt vezérkara nem mindenben értett egyet Szilágyi Virgil nézeteivel, s mindent elkövetett azért, hogy a határozati baloldal összeköttetését megszakítsák az emigrációval s ismét kizárólagos ellenőrzésük alá vonják. A határozati balszárnynak ugyanis csak az 1861-es országgyűlés legvégén sikerült közvetlen kapcsolatot teremteni az emigrációval, amellyel ez ideig kizárólag a Podmaniczky vezette csoport állt kapcsolatban. Szilágyit tehát saját pártjában is sok támadás érte. Az elnyomó hatalom pedig még kevésbé nézte jó szemmel hírlapírói működését. Alig egy hónappal a cikksorozat megjelenése után, a sajtóbeli működéséért, valamint az emigrációval tartott kapcsolatáért 1862. február 28-án letartóztatták. A Jövő szerkesztőségében is házkutatásokat tartottak, s a lap szerkesztője is állandó zaklatásnak volt kitéve. Szilágyi Virgil páratlanul népszerű volt a fiatal értelmiség, a kis- és középpolgárság körében. Mindvégig azon fáradozott, hogy a határozati balszárnyat ütőképes politikai erővé kovácsolja össze. Ezt szolgálta a Jövőben kifejtett munkásságával is.

Igen kiéleződött a vita a Határozati Pártban a Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülésekor. A párt vezérkara nyíltan ugyan nem támadta, de burkoltan annál inkább igyekezett magát elhatárolni a terv elfogadásától. Deák saját körének ismét passzivitást, vagyis hallgatást tanácsolt, míg a kormánylapok élénken támadták a tervezetet, amelynek magyarországi fogadtatása valójában nem volt kedvező. Egyedül a határozati balszárny állt ki Szilágyi vezetésével következetesen a terv mellett. Nem túlzott eredménnyel, ami abból következett, hogy bár a politikai ellenzéken belül elég sok híve volt, mégsem tudott valósan politikai erővé kovácsolódni, ahogyan azt Szilágyi óhajtotta és szerette volna. A külpolitikai helyzet változása, az emigráció nem egységes volta, szakadása, a magyar belpolitika alakulásának iránya inkább a Határozati Párt Deák felé közelítő csoportjának kedvezett. Annak befolyása tudott jobban érvényesülni. A Jövő szerint viszont Deák és Kossuth álláspontja közül az utóbbi volt a haladóbb, mivel Kossuth egy olyan egyenrangú felek szabad akaratából létrehozandó szövetséget akart, amelyben az önrendelkezés minden feltétele megvan, beleértve a szövetségből való kilépés lehetőségét is.

A Közélet rovatban a nemzetiségi kérdés mellett az ország gazdasági helyzetéről, anyagi érdekeiről is jelentek meg cikkek, többek között Máriássy Bélától. Magyarország szegénységét elemezve az okokat egyaránt keresi a múltban, de természetesen a jelenben is. Az anyagi fejlődés legfőbb akadályait {II-1-652.} a hitel hiányában, gazdaságunk okszerűtlen, külterjes, szinte minden rendszer nélküli kezelésében, a gyáripar nemlétében s a közlekedés gyengeségében látja. Véleménye valóban tükrözi a kor gazdasági helyzetét. Máriássy változást sürgetett: „Nálunk az értelmiség és akarat nem hiányoznak, de igenis a pénz és a hitel; ha e kettőn segítve lesz, virágozni fog a mezei gazdaság és a gyárrendszer s mire egyesek képesek nem leendik, részvény társulatok fognak alakulni. De soká késnünk nem szabad, mert ha a mostani pangó helyzettől meg nem menekülünk rövid időn a dunai tartományok hatalmas versenytársainkká válhatnak…”

A megyei rendszerről, az ország életében játszott szerepéről több cikksorozat látott napvilágot. Főleg Máriássy foglalkozott ezzel a témával. Rendszeres munkatársa volt a lapnak a petőfieskedő dalköltő ügyvéd és Vas megyei birtokos, Szelestey László (1821–1875), egy időben a Szépirodalmi Közlöny megindítója, aki azonban igen sok politikai témájú cikket is írt. 1864-ben az Almásy–Nedeczky-féle összeesküvés résztvevőjeként hat évi várfogságra ítélték és börténéből csak 1867-ben szabadult ki. Többször foglalkozott a magyar társadalom problémáival. A nép és a „magas arisztokrácia” viszonyáról a határozati párt balszárnyára jellemző, Szilágyi Virgiléhez hasonló véleménye volt: „…a hatalmat, melyet 48-ban önkényt osztott meg a néppel, ő csak mint a néppel közös vagyont bírhatja, mint monopolizált kincset többé semmiben és soha.” Az Ausztriával való viszony kérdésének, az ún. „magyar ügy” megoldásához Szelestey véleménye szerint két út vezethet, az egyik az erőszakos „vervirkolás”, a másik a közvélemény respektálása. Az első a hatalomra, a másik a törvényre támaszkodik. A nemzet – szerinte – az utóbbit várja el, sőt mi több: követeli.

A fiatalon, párbajban meghalt Reviczky Szevér (1840–1864) is az újság állandó szerzőgárdájához tartozott. Jogi tanulmányait Nagyváradon végezte, 1860-ban Bihar vármegye aljegyzője, majd esküdtje volt, de 1861-től a Pesti Napló és más lapok munkatársaként inkább irodalmi témákról írt és Victor Hugo egyik fordítója volt. A Jövő hasábjain főleg jogi témákkal foglalkozott, a bírósági szervezet átalakításával, az esküdtszéki intézménnyel, annak további sorsával.

A kiegyezési kísérletekről nagyon keveset olvashatunk a lapban. 1862 nyarán emelték fel a szavukat azok ellen az egyre jobban szaporodó röplapok ellen, amelyek az Ausztriával való megegyezést szorgalmazták. „…Ha az áruért nem kaphatjuk meg a méltányos árat – olvassuk itt – alantabbi árért is odaadjuk? E tétel talán alkalmazható másutt, de mi létért és alkotmányért küzdünk…”

A Jövő adott helyet az 1862. június 29-én leköszönő, szintén határozati párti Magyarország szerkesztői gárdájának arra, hogy elbúcsúzzék olvasóitól, és ismét biztosította őket arról, hogy az 1848-as törvények jogérvénye mellett, azok visszaállításáért, az önkormányzás és a helyhatósági szabadság elvének érvényesítéséért küzd. A lap művészeti rovata rendszeresen közölt színházi kritikákat, műsorajánlásokat, színházi híreket. Többször előforduló {II-1-653.} témája volt a Nemzeti Színház műsorpolitikájának, gazdasági helyzetének, színészeinek bírálata. Keményen bírálta például Greguss Ágost „Nőbiztosítás” című vígjátékát (amelyet történetesen a Nemzeti Színház mutatott be), amelyet teljesen elhibázott műnek minősített.

A művelődés, így a népnevelés problémáival főleg Máriássy Béla foglalkozott többször is. Népnevelésünk hátramaradásának egyik legnagyobb okát az alkalmas néptanítók hiányában látta. A kérdés megoldása érdekében országos néptanítói iskolák felállítását és a tanítói fizetések rendezését javasolta. Véleménye szerint a művelődésünk célja nem lehet más, mint a nemzet történelmi jogainak védelme, a jogegyenlőség érvényesítése, a nemzet anyagi és szellemi erejének emelése, az alkotmányos eszmék korszerű kifejtése.

A lap az európai színtéren kívülre is kitekintett, hogy olvasóit valóban széles körűen tájékoztassa. Ennek jegyében indított hosszú cikksorozatot Amerikáról, kialakulásáról, népeiről, társadalmáról, függetlenségi harcáról. Számos apróbb-nagyobb hírt találunk a lapban a különböző egyletekről, alakulásukról, rendezvényeikről. Tájékoztatja olvasóit az írói segélyegylet javára rendezett művészeti estélyekről, a lugosi zeneegylet közgyűléséről, a győri olvasóegylet választmányi közgyűléséről is. Közöl tudósításokat, híreket az ország megyéiből, városaiból, Zala megye főispáni helytartójának proklamációjáról, vagy Nagykanizsának a Déli Vaspálya építése által jelentősen megnövekvő szerepéről. Jelentős terjedelmű volt a lapban a vegyes rovat, ahol a Duna jegének zajlásáról, a ménesi borok hírnevéről, Buda utcáinak gázfénnyel történő világításáról, a párizsi öngyilkosok számának emelkedéséről számol be. Ez a rovat volt az, amelyben pletykákról, szenzációkról és sok más egyéb érdekes dologról, újításról, rablásokról, ítéletekről kaphatunk hírt.

Kövér Lajos tudatos szerkesztői koncepciójával úgy alakította a lapot, hogy ne csak a politikai témák iránt érdeklődők találják meg benne az ízlésüknek megfelelő cikkeket. A lap fokozódó népszerűsége miatt úgy határozott, hogy 1863. április 1-től napilapként fogja megjelentetni. Egyáltalán nem véletlen, hogy a várt engedély nem érkezett meg, így a Jövő utolsó számát 1863. március 29-én vehette kezébe az olvasó.

Alig 15 hónapi fennállás után tehát megszűnt ez az egykorú polgári-nemesi baloldalon álló, és főleg a nemzetiségi kérdésben pozitív irányban megnyilatkozó lap. Sok más laptársához hasonlóan rövid ideig jelent – jelenhetett – meg, de a későbbi függetlenségi politikusoknak jó kísérletező műhelyt jelentett. Gondolatainak megfogantatásáról, korabeli visszhangjáról – sőt olvasottságáról – pontos adatokkal nem rendelkezünk, de annyit megállapíthatunk, hogy azokban a forradalmi rétegekben, amelyek a határozati párti irányzat bázisát alkották, jelentős népszerűségnek örvendett.

IRODALOM

Prém Lóránd: Kövér Lajos élete és drámaírói pályája Bp. 1915.