{II-1-654.} IV. Irodalmi, szórakoztató, művelődési sajtó

FEJEZETEK

Az Októberi Diploma kibocsátását (1860. október 20.) követő relatív szervezkedési és sajtószabadság a politizáló kedvnek válik növelőjévé. Korábban – mint láttuk – Bach letűnt évtizedében a politikusok, közéleti emberek is az irodalom, tudomány terén próbáltak szerencsét, megtámadott nemzeti létünk utolsó mentsvárát, a cselekvés egyetlen szabadon hagyott útját vélvén benne. Most (1860–61-ben) az elmondottak fonákját szemlélhetjük. Mind több író, tudós, publicista kapcsolódik be megélénkülő belpolitikai életünkbe. Kazinczy Gábort, Madách Imrét, Jókait országgyűlési követté választják, utóbbi a Tisza Kálmán köré csoportosultak nézeteit képviselő Magyar Sajtó irányítását is kezébe veszi. Eötvös, Szalay, Csengery politikai életünk irányt szabó tényezőivé válnak. Kemény Zsigmond energiái tetemes részét a Deák-párti Pesti Napló szerkesztésére fordítja, Sárosi Gyula a Teleki László nyomdokán induló Trombita, „lapvezére” lesz. Vajda János Csatár címen indít hetenként kétszer megjelenő „politikai és ismeretterjesztő néplapot”, és még hosszabban sorolhatnánk a politikai lapok segédszerkesztőjévé, főmunkatársává lett literátorok nevét. A politikai lapok tárcarovataiból kiszorult szépirodalom, szaktudomány önálló folyóiratokat teremt közönsége és közlendői számára.

Az 1861. november 5-én kiadott ideiglenes rendszabályok – a „provizórium” korának meghatározói – szigorítást jelentenek ugyan a korábbi, az Októberi Diploma megjelentét követő állapotokhoz képest: a katonai bíróságok hatáskörét polgári személyekre is kiterjesztik, megnyirbálják az egyesülési jogot és szigorítják a sajtócenzúrát; ennek ellenére számos szakmai orgánum, szépirodalmi és enciklopédikus lap indulásának, illetve tovább működésének lehetünk tanúi a jelzett időszakban.

A „provizórius éjfél” (Vajda János szavait kölcsönözve) 1865 júniusában vezéralakja, Schmerling államminiszter kül- és belpolitikai szempontok motiválta bukásával véget ér. Érvényben csupán az Októberi Diploma marad, a Schmerling-korszak rendelkezéseire a felfüggesztés sorsa vár. Az 1865. december 15-ére egybehívott magyar országgyűlés munkálatait az osztrák vereséggel végződött porosz–olasz–osztrák háború (1866. június 14.–augusztus 30.) eseményei akasztják meg.

Az osztrák–magyar megegyezésre vonatkozó tárgyalások Beust báró külügyminiszterré történt kinevezése után (1866. október 30.) vesznek merészebb {II-1-655.} lendületet. Beust a Poroszország elleni revans gondolatát választotta politikája fő célkitűzésévé, mindehhez azonban elengedhetetlenül szükségesnek látszott a Magyarországgal való kibékülés. Mind a császárt és a körülötte csoportosuló katonai klikket, mind pedig a liberális polgárságot sikerült gazdasági érdekkel is párosuló tervei számára megnyernie. A császár 1867. február 17-én – a 48-as közjogi törvények módosítását megelőzve – kinevezi az Andrássy-kormányt. A kiegyezési törvényt (1867. XII.) a magyar képviselőház 1867. május 29-én 209 szavazattal 89 ellenében elfogadta.

E nyugtalan, jellegét, arculatát gyakran változtató korszak sajtóviszonyainkra sem marad hatás nélkül. A kiadók továbbra is általában a nyomdatulajdonosok. Ők gondoskodnak a lap tipográfiai megjelenítéséről. A szerkesztők meghatározott havi illetményben részesülnek, ebből honorálják munkatársaikat, fedezik a lap adminisztrációs költségeit. A lapalapítások az előző évtizedénél átgondoltabbak. A szakorgánumok többsége rendelkezik a fennmaradásához szükséges olvasóközönséggel.

De: még most sem kevés a rövid életű folyóiratok száma (igaz, ebben a politikai körülmények alakulása is szerepet kap). 1861-ben 10, 1862-ben 13, 1863-ban 5 lap szűnt meg. 1864-ben 57 az időszaki nyomtatványok száma Budapesten, s ezek 64 740 példányban kelnek el. Az olvasóközönség növekedéséről van tehát szó, még akkor is, ha ez a szám elsősorban a politikai lapok forgatóira vonatkozik. A növekedés relatív, és csak hazai körülményeink közötti jelentős voltára figyelmeztet az a tény, hogy 1863-ban Párizsban önmagában 2200 napi- és hetilap, folyóirat és szaklap jelenik meg. Csupán a nép számára szerkesztett, számonként egy sous-ért vásárolható lapok száma meghaladja a 350-et.

Az Októberi Diploma kiadását követő enyhülés (társulva az Üstökös roppant népszerűségének ösztönző hatásával) a politikai lapszerkesztők mellett az élclap-alapítás tervével foglalkozókat hozza elsősorban lázba. A jelentékeny számú – és sok esetben nem is tehetségtelen – próbálkozó közül (Fekete Leves, Garabonciás Diák, Ördög Naplója, Bohóc stb.) életre mindössze egy, a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska (1860–1873) ítéltetett, vetélytársai kudarcában a rendőrhatóság is aktív szerepet „vállalt”.

A Rózsaági Antal szerkesztésében megjelent Gombostű (1862. január 1.–1863. január 8.) vergődése a korább megállapítottakat igazolja: az irodalmi divatlapok kora már lejárt. Arany János lapjai, a Szépirodalmi Figyelő 1860–1862), vagy „publikum csődítőbb” változata, a Koszorú (1863–1865) rövid léte viszont arról tanúskodik: gyermekbetegségekkel támadott polgárosodó műveltségünk nem nőtt még fel az ilyen igényű vállalkozások sikeréhez.

Ezt bizonyítják az irodalmi Deák-párttal szembefordult Riedl Szende kérész életű orgánumai is, a Kritikai Lapok (1862–1863), a Kalauz (1863–1865) és az Új Korszak (1865–1866). Szerkesztőjük, a prágai egyetem magyar nyelv és irodalom szakos tanáraként a német helyett a cseh szellemi élettel került kapcsolatba (munkatársa a baloldali hegeliánus Jan {II-1-656.} Ignatz Hanus Kritische Blätterének) s lapjaiban a közműveltség és a népnevelés, a tudományos és irodalmi kritika ügye mellett mindvégig különös gondot fordít a nemzetiségi kérdésre. Műveltségünkben – értelmezése szerint – a természettudományoké a központi szerep (általuk teszünk szert a valóság megismerésére). Kiáll Vajda röpiratai mellett és felsejlik lapjaiban a hegeli dialektika fejlődéselmélete. Kiváló munkatársak sorakoznak enciklopédikus tematikájú folyóiratai köré: Henszlmann Imre, Zilahy Károly, Schvarcz Gyula.

Az 1864-ben, a Hölgyfutár utódaként (elődjénél nagyobb alakban és színesebb tartalommal) induló Fővárosi Lapok (1864–1903) Arany János, de Riedl Szende lapjainál is jobban számol a hazai átlag nemesség-polgárság-értelmiség és a női olvasótábor igényeivel. Az „irodalmi napi közlöny” szerkesztői Tóth Kálmán, 1867-től Vadnai Károly.