1. Arany János irodalmi folyóiratai

A forradalom leverésétől a kiegyezés létrejöttggi ívelő időszak legkiválóbb irodalmi folyóiratai: a Szépirodalmi Figyelő (1860. november 7.–1862. október 30.) és a Koszorú (1863. január 4.–1865. június 25.); Arany orgánumai – a maguk nemében – máig sajtótörténetünk legkiemelkedőbb teljesítményei sorába tartoznak. A róla kialakított közhittel ellentétben, Arany Jánost nem a Nagykőrösről Pestre, az irodalmi-tudományos centrumba való kerülés vágya tette szerkesztővé. Szenvedélyes újság-, folyóiratolvasó voltát (olvasmányai között szerepelnek kora java külföldi folyóiratai is) irodalomtörténetünk régtől regisztrálja. Irodalomirányító, ízlést formáló, írókra-közönségre hatni óhajtó ambíciói (sokszor értekezés terjedelemben és szinten) jól kiolvashatók író barátaihoz írt, ötvenes években kelt leveleiből. Szándéka szerint szerkesztett lap léte azonban a Bach-korszak körülményei között (jobb sorsra érdemes kísérletek igazolták) lehetetlennek látszott. Az évtizedforduló változásokat sejtetett, s ekkor – mint ez Csengerynek 1860. január 4-én írt levelében olvasható – önként állt elő egy általa szerkesztett, önmagában tulajdonképpen már tisztázott célkitűzésű, szépirodalmi-kritikai jellegű lap tervével.

A Figyelő csak 1860. november 7-én indult (szerdánkénti megjelenéssel, 5 és 10 forintos fél-, illetve évre szóló előfizetési díjjal). Nem azért, mintha Csengery nem kapott volna nyomban az ajánlaton, sőt Deák, Kemény is a legmelegebben pártfogolták, „szépirodalmi törekvéseik egyik központját” látva Aranyban, lapjában. A hatóságok (leszámítva a bürokrácia „tempós” ügyintézését) sem támasztottak különösebb nehézségeket. A szerkesztőjelölt az, aki kimondva kívánságát, mintha egyszeriben önbizalmát vesztette volna. Befolyásolják talán Tompa aggodalmai („ne menj te arra a Pestre! Kínlódjál Kőrösön, kínlódjál bárhol, de Pestre ne menj. Ott lennél még igazán beteg, beteg lélekben, testben és hitben”. (1860. február 1.). Skrupulusai mindenesetre {II-1-657.} még az energikus, a lap valósultán elszántan munkálkodó Csengeryt is megingatják – kis ideig. „Bármennyire óhajtanálak – írja Aranynak – egy szépirodalmi lap élén látni, el kell ismernem, hogy kedélyed és szertelen lelkiismeretességed nem szerkesztőnek való. Mennyi töprenkedés leveledben! Ez az átka a közügynek”. (1860. február 27.).

A lap ügye ezzel – Csengery és Gyulai nagy fájdalmára – mintegy hét hónapra megfeneklik. Aztán – rendeződnek a dolgok, ismét Arany a kezdeményező (Csengeryhez írt levele, 1860. július 8.). Amikor pedig arról értesül, hogy a Kisfaludy Társaság egyhangúlag igazgatójává választotta és javaslatot tett fizetésére is, laptervét és megindítására vonatkozó kérelmét elküldi Csengeryhez, aki azt a rendőrséghez továbbítja.

Többféle kombináció után Heckenast Gusztáv lesz a Szépirodalmi Figyelő kiadója; évi 3000 forintot fordít „szellemi kiállítására” (52 ív). A szerződés azt is biztosítja: amennyiben az előfizetők száma az első év múltával nem haladná meg a 750-et, Heckenast leköszönhet kiadói tisztéről.

Viszonyaink csak látszólag kedveznek Arany lapindítási tervének. Forrongó belpolitikai életünk eseményei perifériára szorítanak minden művészeti, irodalmi próbálkozást. „Senki sem dolgozik, az egész világ politizál” – írja elkeseredetten, alig egy hónappal a kezdés után Szász Károlynak (1860. december 27.). Tervének támogatói közül többen, Deák, Lévay József mégis úgy vélekednek: egy Aranyt szerkesztőjének mondó szépirodalmi lap jelentékeny érdeklődésre számíthat a közönség részéről.

Nem menten a körülmények kényszerítette koncesszióktól, Arany szerkesztői elképzeléseit a Koszorú értékeit túlszárnyaló módon, a Szépirodalmi Figyelő váltotta valóra. Magasra tartott mércéje a modell és a mértékadó rangját vindikálja magának irodalmi lapjaink értékskáláján; figyelmét az egyes művek vagy irányzatok kritikus szemmel tartására éppúgy kiterjesztve, mint a letűnt évtized teljesítményének számbavételére. A változatosságot jelöli céljaként: rövid cikket sokat és sokfélét, nem közölve „egyhangú terjedelmest”.

Kerülné a polémiát, ha lehet, de szépirodalmunk új termékei megjelenését – röviden – azonnal hírül adná, mint a Revue des Deux Mondes hátlapján olvasható. Az arra méltók később elemző bírálat tárgyát képeznék. Ezt végrehajtandó, a legjobb kritikus erők összpontosítása szükséges. Hogy a lap irodalmi központtá váljék, színvonala őrzése mellett, valamennyi tehetséges írónk egybegyűjtése kívánatos. A beérkezetteké és az ígéretes pályakezdőké is, de nem a Napkelet módján, ahol boldog-boldogtalan szót kap. Az ifjú nemzedék számára jelentsen rangot a Szépirodalmi Figyelőben való megjelenés.

A magyar szépirodalom, kritika, esztétika fejlődésének előmozdításán fáradozó lap – mint Előrajzában olvashatjuk – figyelemmel kíséri a kortárs világirodalom eredményeit is. „Céljaira, amikor szükségesnek látja a képző és hangzó művészetek segélyét is igénybe veszi” (SzépirodF 1860. november 7., 1. sz.). A magasra tűzött cél – ha a rendelkezésre álló irodalmi erőket {II-1-568.} sikerül a lap köré sorakoztatnia – megvalósítható. Ám a miként felől kísértő kételyek Arany lelkét is gyötrik: „Félek, hogy ez viszonyaink közt nem mindig lesz kivihető”; „Sokan azt mondják, ez nem megy: én megkísértem” – olvashatjuk egyre barátaihoz címzett leveleiben.

A lap fő célkitűzései – java literátoraink koncentrációjának terve, az elvi alapokon nyugvó, színvonalas kritika művelésének szándéka – egy határozott irodalmi-esztétikai irányú orgánum szükségéről és a kritika természetéről folytatott vitának válnak provokálójává. Okot reá Jósika Miklósnak „Eszter szerzője” álnéven, 1858-ban kiadott Regény és regényítészet című röpirata szolgáltatott. Jósika „gyöngédséget, illemet, gentlemanhez illő társalgást” vár el a kritikustól és egy, az összes magyar kritikus együttműködését lehetővé tevő, „tendenciák fölötti” álláspontot képviselő kritikai folyóirat létrehívására tesz javaslatot. Hasonló gondolatok olvashatók Szász Károly Zalár költeményeiről írt recenziójában is (SzépirodF 1861. január 2., 9., január 9., 10. sz.). Nézeteikkel Gyulai száll vitába, Néhány szó a kritikáról című cikkében (uo. 1861. február 27., 17., március 6., 18. sz.) A vita (végighúzódik a folyóirat egész első évfolyamán, állásfoglalásra ösztökélve legjelentősebb munkatársait) a kritika öntörvényeiből következő határait, a kritikai modor kérdését, a Szépirodalmi Figyelő elvi arculata megőrzésének lehetőségét tűzte napirendjére.

Gyulai az asszociációs, a műből szerzője intencióira is következtető kritika híve, nem riadva vissza a személyeskedéstől, az „illetlen élességtől” sem, mert az sohasem a magánember, hanem minden esetben a közélet embere ellen irányul. Szász – vele szemben – az alkotást csak a benne rejlő alapeszme szempontjából véli vizsgálhatónak (Még néhány szó a kritikáról 1861. március 27., 21., április 3., 22. sz.). Salamon Ferenc elképzelése Gyulaiéval egyező: az alkotó egyénisége elválaszthatatlan műveitől (Wohl Janka költeményei. 1861. augusztus 22., 42., augusztus 22., 43. sz.).

Gyulaival ért egyet Arany is: az igazság a vélemények harcában kristályosodik, legfeljebb a megfogalmazás élességének szükségét vitatja (Malvina költeményei. 1862. június 23., 12. sz.). Fontosnak látná a Gyulai proponálta, különböző irodalmi irányzatok képviseletére létesülő orgánumokat, ám jelen irodalmi viszonyaink mindezt nem teszik még lehetővé. Jelenleg egyetlen világirodalmi mércével mérhető folyóirat működtetése az elsőrangú feladat, már csak a példáján keletkezők szempontjából is. A Szépirodalmi Figyelő – az előbbiekből következően – helyet ad a különféle szemléleti jegyeket viselő tanulmányoknak, ha azok közzétételét értékük szavatolja (Visszatekintés, 1861. július 11. 36. sz.). Ha a lap jellege, elvi iránya úgy kívánja, a szerkesztő vagy munkatársai glosszában, vitacikkben adnak kifejezést a tanulmány írójával ellentétes nézeteiknek. Arany mindenesetre a Gyulai által kívánatosnak véltnél nagyobb szabadságot óhajtott biztosítani mind a lapjában publikálók nézeteinek, mind olvasói ítéletének.

A Szépirodalmi Figyelő uralkodó műfaja a tanulmány, az értekezés („szaklapnak” nevezi szerkesztője is megszűntekor), és ezek többsége – s egyben {II-1-659.} java – Aranytól származik. „Én talán nem a napi kritikus, hanem az irodalom történet-írójának terén állok” – jellemzi találóan Szász Károly költeményeiről szólva, saját tanulmányírói nézőpontját (1861. június 13., 32. sz.).

Ilyen szemszögből tekint végig a „szomorú tíz év” magyar irodalomtörténetén is (Bulcsú Károly költeményei. 1861. március 13., 19. sz., Irányok. 1861. május 1., 26. sz.). A líra játssza benne a domináns szerepet – állapítja meg – és legalább annyira Petőfi költészetének ragyogó sikere, mint akkori politikai-társadalmi helyzetünk befolyása okán. S a népies-nemzeti verses epika művelésén fáradozó Arany észreveszi: a líra a hazai életérzés hű kifejezője ez időben, éppen ezért költészetünknek ennek korszerűvé tételén kell munkálkodnia, mégpedig a Petőfi-reminiszcenciáktól való szabadulás árán.

Kritikái módszerüket tekintve sokfélék; a bírálat tárgyához leginkább adekvát formát megtalálók. A műből kiinduló konkrét elemzésekből általánosít: Bulcsú Károly költeményeiről szólva egy egész irányzat jellegét ragadja meg és tárja az olvasó elé. Szász Károly balladáit vizsgálva vagy Trencséni Csák című eposzát boncolgatva a ballada, illetve az eposz természetére nézve tesz találó észrevételeket. A Buda halála (1863) szerzőjét különösen az eposz kérdése foglalkoztatja; időszerűségét – bírálatai tanulsága szerint – ekkor már kétségbe vonja.

A modern életérzés korszerű kifejezésformái után kutatva fordul érdeklődése a regény felé, s teszi közzé Vas Gereben munkájáról, A pörös atyafiakról (1860. december 19., 7. sz.; december 26., 8. sz.) és Jókai Szegény gazdagokjáról (1861. május 6., 31. sz.) készített bírálatait. „Ez barátom a legjobb regénybírálat, amelyet nálunk olvastam” – írja Gyulai az előbbiről (1861. január 15.), az utóbbiban viszont az elvbarátai által agyoncsépelt epikusra a realista magyar prózaírás jeles útkeresőjeként figyelmeztet.

Ez a tájékozódás fordítja figyelmét (elvbarátaiéval együttesen) a kortárs angol és orosz próza mesterei felé. A realisztkus eszményítés sugalmazását fontos feladatának számító lap az angol és orosz regényben, Dickens, Thackeray, Tolsztoj, Turgenyev, Gogol művészetében találta meg azt a világirodalmi modellt, amelyet ösztönző példaként regényírásunk elé vetített és hasábjain minden lehetőséget felhasználva népszerűsített. Gátat kívánt emelni egyszersmind „a művészet múzsáját a célzatosság szolgáló leányává szegődtetett”, forradalmiságot, radikalizmust impresszionáló francia regény eszményeként választásának.

Két szempontra ügyel (sikerrel) a kritikus Arany: tanulmányai irányadók legyenek a kortárs irodalom számára és nyújtsanak szakszerű tájékoztatást az olvasónak. Hangvétele nem az irodalmi divatlapoké. Egy nagy szellem gondos elemzésekből leszűrt, korán túlmutató igazságai kölcsönöznek érdekességet írásainak.

Arany mellett kiváló munkatársak közreműködése biztosítja a lap tartalmas voltát: Gyulai Pál (Katona és Bánk bánja, Adalék a népmeséhez, Kukliné prédikációi, Önbírálat), Salamon Ferenc (Csokonai Dorottyája, Az {II-1-660.} 1860–61. évi vígjátéki pályázat), Erdélyi János (Aesthetikai tanulmányok), Madách Imre (Az aesthetika és a társadalom viszonyos befolyása), Zilahy Károly (Vészhangok), Bérczy Károly (Az irodalmi humorról), Imre Sándor (Kazinczy nyelvújítása), továbbá Hunfalvy Pál (A finn népköltészet, A magyar igeidők a költői beszédben), Bartalus István (A művészet pongyolában). Tudományos rovatai általában irodalmi vagy az irodalmat közvetlenül érintő kérdésekkel foglalkoznak.

Komoly teret szentel a külföldi irodalom kérdéseinek. Jancsó Lajos Goethéről, Shakespeare-ről, Reviczky Szevér Leopardiról ír tanulmányt. A Szépirodalmi Figyelő írásaiból szinte valamennyi nemzet irodalma megismerhető (jelentékeny a műfordítások, az idegenből átültetett ismertetések száma is).

Mindezek ellenére (és jogosan) állandó panasza a megfelelő kéziratok hiánya miatt, főként bírálatra, könyvismertetésre nem akad ember. Atlaszként tartja vállán koronként lapját. Ír tanulmányt, glosszát, szerkesztői üzeneteket, ő végzi a nyomdai korrektúrát, mindent elkövet folyóirata színvonala őrzése érdekében. Szász Károly az egyetlen, akire mindenkor, mindenben számíthat („akár miről ír néhány óra alatt cikket”). Csak a második évben javul a helyzet. Pestre költözik Gyulai is, aki nagy segítségére van a szerkesztésben.

Az önmaga elé tűzött kettős feladatnak – fórumává lenni az irányt mutató, elvi-esztétikai alapozottságú kritikának, olvasókat hódítani a nem literátus közönségből a színvonalas szépirodalom, a kritika számára – a lap (s ezt szerkesztője megjegyzései jelzik leghatározottabban) nem tudott megfelelni. S mindez (Arany ezt is jól látja) csak részben írható feudális nyűgeitől lassan szabaduló köztudatunk rovására.

Az Előrajzban célul tűzött rövidséget és változatosságot legföljebb a szerkesztő tartja szem előtt (s még ő sem mindig). Igaz, a végre szakszerű nyilvánosságot kapott kritikának, esztétikának tisztáznia kellett több olyan tárgyköréhez tartozó kérdést, amelyek megvitatására – orgánum híján – immár évtizede nem került sor. Ezek a viták hasznosak, szükségesek voltak, ám az olvasóközönség érdeklődésének fölkeltését nem szolgálták. „Így csináljuk mi – írja Szásznak Arany – ritka közönségünk mulattatására azt a tréfát, hogy míg annyi minden egyébről lehetne írni s beszélni, egymás szavain rágódunk. Kritika kellene s írunk a kritikáról” (1861. augusztus 22.).

A 400 előfizetővel kezdő lap prenumeránsai száma 7–800-ra szökik fel az új esztendő (1861) beköszöntésével, ám fél év múltán felére apad. Nem javul helyzete második évfolyama idején sem. Heckenast ugyan kiadó marad, Aranynak azonban mindinkább meggyőződésévé válik: folyóiratát vagy meg kell szüntetnie, vagy népszerűbb, olvasmányosabb formába átszerveznie.

A Szépirodalmi Figyelő bukását tehát – sajátos módon irodalomtörténeti szempontból legértékesebb része – a kritika okozta. Arany előre észlelte ezt: „Ha egyéb ellensége nem volna is e lapnak, már az, hogy fele kritika, fele szépirodalom – veszekedett nehézségeket szül. Hogy’ bíráljam én azt kíméletlen keménységgel, kitől a jövő számra cikket, verset, novellát várok?” (Gyulainak, 1861. augusztus 28.).

Új lapja tervén töprenkedve (kényszerítve a körülményektől is): „szépirodalmi s általános műveltség terjesztő” orgánum létesítésére gondol. A „mulattató rész szaporítására”, a kritika korlátozására; nem mondva le természetesen java irodalmi erőink koncentrálásáról sem. „Semmi vagy igen kevés kritika” – tanácsolja Tompa (1862. október 1.). „Tapogatóznunk kell az után is, ami a nőknek tetszik” – írja Lévay (1863. január 9.) Előfizetési felhívása képeket is ígér, a magyar költők arcképcsarnokát.

A tervezett Szépirodalmi Koszorú helyett Koszorúra módosul végül az új orgánum neve, és működését 1863. január 4-én kezdi meg. Tipográfiai elrendezése a Szépirodalmi Figyelőére emlékeztet, de az egyes rovatok címét – elődjével ellentétben – nem tünteti föl. „Előcikke” irodalmi vagy más közérdeklődésre számító kérdéssel foglalkozó tanulmány, majd vers, elbeszélés, külföldi irodalmi szemle és bírálat következik, „vegyes”, „új könyvek”, „nyílt levelezés” még állandó rovatai. A kritika úgyszólván kizárólag a színházi rovatba szorul vissza, (gazdája Gyulai – a lap megszűntéig).

Az íróknak külön nyomtatott felhívást küld. Olyanokat is munkára szólít, akik a Szépirodalmi Figyelőnek nem dolgoztak. Írógárdája – ebből következően – előzőénél nagyobb. Tiszteletdíja – ígéri – aszerint alakul, „amint a közönség pártolása lapom felé fordul” (ez újszerű elképzelés ebben a korszakban). Egyelőre: eredeti prózai munkákért ívenként 40, fordításért, átdolgozásért 20, versért (minőségét, terjedelmét is tekintetbe véve) 20, 15, 10, fordításokért 15, 10, 5 forint honoráriuma. Gyulainak segédszerkesztőként 50, Szász Bélának, az újdonságrovat szerkesztőjének 10, Aigner Lajosnak 5 forintot fizet az új könyvek jegyzékének összeállításáért.

Arany nemcsak szerkesztő, kiadó és laptulajdonos is. A Koszorú terjedelmében felülmúlja a Figyelőt. Vasárnap jelenik meg, 24 oldalon, évi 12 forint előfizetési díj fejében. A folyóiratot Emich nyomdája készíti, 1000 ívért 50, képenként 80–100 forintot számítva. Járatják a lapot Bécsbe, Brüsszelbe, Meránba, idehaza a literátus értelmiségen kívül egyesületek, kaszinók, rendházak érdeklődnek utána. Az előfizetők száma – indulásakor – 1545, az első számok 1800 példányban kelnek el. Második félévét 1200 prenumeránssal kezdi és 821-gyel zárja („már nem sokat kell szállnia azon mértékig – írja Tompának Arany – midőn bukás nélkül nem folytathatom”. 1863. december 13.) Azután 1864 végén úgy hírlik (ezt mindenekelőtt versenytársai, a divatlapok terjesztik): a szerkesztő hazaköltözik Szalontára, az írók – ezt hallva – nem küldenek kéziratot, az érdeklődők száma 700-ra csökken. 1865-ben, a félév leteltével – megszűnik a lap.

Az évtizedforduló ismert politikai föllendülése polarizáló hatással van irodalmi-kulturális életünkre. A túlsúlyba jutott Pesti Napló köréből irodalmi Deák-párttá vált csoportosulásnak törvényszerűen ellenzéke támad. Vajda János ellenérzését a Pesti Napló köre (vagy legalábbis némely elvei és egyes tagjai) irányába észlelhettük már a korábbiakban is. Látványos jelei mégis {II-1-662.} a Szépirodalmi Figyelő működése idején mutatkoznak. Politikai-esztétikai alapozottságú szembenállásukat taktikai megfontolások szövik át, személyi ellentéttel kuszálják és teszik koronként lehangolóvá.

A 16. század hitvitái tónusát idéző disputáik részben sebtében gyártott elméleti igazolásai egy, a költői gyakorlatunkban már polgárjogot nyert, a népnemzeti irány költőeszményével számtalan ponton ütköző lírikusi attitűdnek, a Vajdáénak (olvassuk el az utóbbi Polgárosodás című röpiratának vonatkozó részeit, az 1863-as Magyar Sajtóban megjelent írásait, főként a Lapunk s a lapirodalmat és az Irodalmi viszonyainkat; Zilahy Károly Vajda Vészhangok kötetéről közzétett bírálatát, a Gyulaival való, Nővilágban, Magyar Sajtóban található egyéb hadakozásait), másrészt ennek merev, távlatok híján ellenfelei hibáiból élő elutasítása (Gyulai Szépirodalmi Figyelőbe írt polémiái, Vajda Önbírálatával vagy a Koszorúban Zilahy cikkeivel).

Vajda szenvedélyektől dúlt, romantikus lobogású költészete idegen Gyulai, a népnemzeti irány eredményeit immár kanonizálni törekvő, mintaképül a harmóniát választó rendszerétől (a szenvedély – értelmezésükben – kelléke a forradalmiságnak is). Vajda a hozzá csatlakozott (s nála főként politikailag konzervatívabb) Zilahyval együtt: irodalmunk sokszínűségét féltette e mind merevebbé váló koncepciótól (Irodalmi viszonyaink. MS 1863. március 22.). Gyulai gyanakvással szemlélte a polgárosodást ez időben közjogi engedmények árán is sürgető Vajdát, aki a birtokos nemesség helyett a „szegényebb középrendet” álmodta a kapitalizálódó Magyarország élére (s ez utóbbi elképzelésével sokkal közelebb állt Aranyhoz, mint lapja köré sereglett elvbarátai, élükön Gyulaival).

Arany az irodalmi ellenzékkel sem folytatott a Gyulaiéhoz hasonló, elszánt harcot. Lapjai publikációs lehetőséget nyújtottak Zilahy Károly és Imre, Bajza Jenő és társaik számára is (Vajda Artor és Ida című költeményét a Koszorú 1864. február 21-i száma közölte). Zilahy kitűnő Vajda-tanulmánya, a Vészhangok a Szépirodalmi Figyelőben jelent meg (1860. november 8., 4. sz.), hirdetve: Vajda az egyetlen, aki önálló irányba indult a forradalom után föltűnt költőnemzedékből.

Csak Gyulai Vajdát nyűvő írásaira nem volt Aranynak szava. Igaz, Önbírálat-ellenes kirohanásait (SzépirodF 1862. július 31–szeptember 4.), zömben Arany szliácsi távolléte alatt teszi közzé (1862. augusztus 7–szeptember 10.). A kortárs lapok egyike-másika mindezt szóvá is teszi (Jövő 1862. szeptember 7.) Ám Vajda Csatárbeli durva és igazságtalan Arany-ellenes támadása reakciójaként (1861. április 21. Kispuskatűz) a hallgatásnál szelídebb választ elképzelni is lehetetlen.

Az irodalmi ellenzék harcai éppen csak fellángoltak, hogy aztán elhamvadjanak, új távlatokat nyitó, irodalmunkat gazdagító rendszerré, esztétikai normákká rendeződésük előtt, egészséges fejlődésünk mérhetetlen kárára. Bajza Jenő 1863 őszén, Zilahy 1864 tavaszán – pályájuk kezdetén – halottak. Vajda – lapjaitól váltan – 1864 szeptemberében – Bécsbe kényszerült távozni.

{II-1-663.} A Koszorú legfőbb értékét Arany János Gyöngyösi Istvánról, Gvadányiról, Ráday Gedeonról, Orczy Lőrincről, Baróti Szabó Dávidról, nagy poétához méltó értekező stílusban írt írói arcképei jelentik. A népiesség oltását viselő nemzeti költészet létesítésén munkáló Arany, aki epikánk elé követelményként nemzeti viszonyaink és típusaink világirodalmi szinten való ábrázolását állította: korszerű követelmények között követendő példákként hivatkozik művükre.

Orczyban és Gyöngyösiben a népivel szerves egységben élő nemzetit („Külön népiesről – írja Gyöngyösiről – még szó sincs: ami nemzeti az népi is; ez elemet költőnk úgy olvasztja magába, hogy sehol nem látszik a forradás”), Baróti Szabóban a merész, de többnyire a nyelv szellemében újítót, Ráday Gedeonben a külföldi formák sikeres honosítóját méltatja.

Külön szín hordozói Gyulai Pálnak a színházi rovatba írt, a drámai műfajok elméleti problémáival behatóan foglalkozó bírálatai. Ceterum censeoként jár vissza bennük Shakespeare nagyobb arányú hazai átültetésének gondolata. Felhívja a figyelmet a cselekmény ama gazdagságára, amely a nagy angol alkotásait az antik drámákkal szemben jellemzi. A vígjátéktól igazi komikumot, a tragédiától motiváltabb tragikai hatást, mélyebb kompozíciót követel. Többször ír a népszínműről is, e „kétes értékű melodrámai nemről”.

Két tanulmány foglalkozik még Shakespeare művével: Salamon Ferencé (1864. 17–18. sz.) és Szász Károlyé (1864. 19–20. sz.). Az első születésének 300. évfordulója okán ismerteti a fellépését előkészítő s egyben meghatározó irodalmi és társadalmi tényezőket, a második a Kisfaludy Társaság Shakespeare-kiadását előkészítő (félbemaradt) cikksorozat első része. Dantéról Pulszky Ágoston ír (1865. 20–22. sz.), születésének 600. évfordulója alkalmából.

A kortárs külföldi irodalommal foglalkozó ismertetések, kritikák középpontjában továbbra is az angol irodalom áll, ugyanez a helyzet a fordítások vonatkozásában is. Rendkívüli érdeklődés figyelhető meg ugyanakkor a kis nemzetek, főleg a szomszéd népek iránt. Külföldi tudósításai, híradásai a nemzeti elzárkózás, előítélet ellen igyekszenek munkálni.

Jeles hazai szépirodalmi tartalma is. Legjobb íróink neve csaknem kivétel nélkül fellelhető hasábjain. Példával mintegy a szerkesztő jár elöl: a Daliás idők II. éneke, a Bolond Istók II. énekének részlete, A walesi bárdok olvasható többek között tőle, valamint egy fordításrészlet A szentivánéji álomból.

Tudományos értekezéseiben – érthetően – az irodalmi vonatkozásúak játsszák a központi szerepet, nem hiányoznak azonban az általános művészeti, a képzőművészeti, a filozófiai, a történeti és a természettudományi kérdésekkel foglalkozó írások sem. Történelmi tanulmányai jobbára Szilágyi Sándortól valók, zenekritikai-esztétikai cikkeit Bartalus István írja, a képzőművészetieket Székely Bertalan, Keleti Károly, Ormos Zsigmond, a természettudományiakat Brassai Sámuel.

Az olvasóitól búcsúzó Arany (A kegyes olvasóhoz. 1865. június 25., I. félév. {II-1-664.} 26. sz.) még nem válásról szól, csak szünetelésről, bizakodván egy törekvései számára kedvezőbb időben („talán az irodalom igaz barátai nem sokára érezni fogják egy oly közlöny szükségét, mely, bárha kisebb téren, igyekezzék csak válogatott műveket nyújtani az olvasónak”). Aztán – mintegy két év múlva – nemcsak a lapszerkesztés tervétől, de a kritikaírás szándékától is örökre elfordul. „Az ördög a ti vezéretek” deáki keserűségével szemlélhette a kiegyezésen túli világban a szellemére hivatkozók ügyködését.

IRODALOM

[Arany János]: Előrajz. = SzépirodF 1860. nov. 7. és Prózai művek. 2. 1968. – [Arany János]: Lapunk ügyében. = SzépirodF 1862. okt. 16. és Prózai művek 3. 1963. – Arany János: A t. c. előfizetőkhöz. = Ko 1865. jún. 4. és Prózai művek 3. 1963. – Arany János: A kegyes olvasóhoz. = Ko 1865. jún. 25. és Prózai művek 2. 1968. – Arany János Hátrahagyott iratai és levelezése. 1–4. 1888–1889. – Rubinyi Mózes: Arany János mint szerkesztő. = S 1932. szept. 9. – Gerencsér Károly: Arany János folyóiratai. Bp. 1936. – Voinovich Géza: Arany János életrajza. 3. 1938. – Németh G. Béla: Arany folyóiratainak világirodalmi tájékozódásáról. = ItK 1967. 607–615. és In: Létharc és nemzetiség. 1976. – Arany János: Prózai művek 2–3. 1860–1886. Sajtó alá rend.: Németh G. Béla: 1968, ill. 1963. – Németh G. Béla: A szerkesztő s a kritikus Arany. = It 1980. 3–12.