2. Élclapok (1849–1867)

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján föllendülő élclapirodalmunk (Nagy Tükör, Üstökös, Bolond Miska) – úgy tűnik – előzmény nélküli. Lauka Gusztáv 1848. július közepén indult színtelen-élctelen Charivari-Dongóját (amely közel negyedévig egzisztált) legalábbis aligha lehet ilyenül tekinteni.

Az önkényuralom kezdeti körülményei nem kedveznek az élclapkezdeménynek. A Hölgyfutár Hírharang rovatába degradálódik ismét a terét vesztett humor és szatíra (az utóbbi főleg az elnyomó hatalommal szemben kap szerepet, amíg a szerkesztőt, Nagy Ignácot, a Hírharang íróját és összeállítóját meg nem intik). Kevéssé sikerült irodalmi paródiák, humorban szegény eszmefuttatások továbbra is olvashatók a Hölgyfutár hasábjain, primitív karikatúra-rajzoktól kísérten; 1853 januárjától ismét önálló rovatba gyűjtve, Dongó, Szatmári mogyoró címen, ez utóbbit Butter Flórián (Lauka Gusztáv) írta.

1854. május 7-től „humoristicus divatlappá” alakul át a hányatott életű Budapesti Viszhang. Vadköltészet rovata (1855. július 8-án indul) a Petőfi-epigonok, a népieskedők silány verselését, képzavarait, provincializmusát parodizálja. Van Felfordult világ, Adoma rovata is, Vas Gereben, Lauka Gusztáv, az elsőrangú szállítói. Nehézkes, erőltetett „Kopfhumor” ez, a korszak magyar nyelvében polgárjogot nyert, találó német szóval jellemezve. Élclapjaink virágkorának előzményeiül nem ezek szolgálnak.

Az adoma-anekdota műfajának végleges meghonosodása, továbbá a néphumorral {II-1-665.} való termékenyítő érintkezésbe kerülése lesz elsőrendű tényezője a színvonalas humorisztikus folyóiratok létrejöttének (élclapjaink a magyar adoma-anekdota legfőbb forrásai). Nemzeti műfajjá válásában az adomát több körülmény segíti. Az elnyomatás korának viszonyai mindenekelőtt, szinte küldetést tölt be a lehangolt nemzeti kedély élesztésében, a kitartás rugóinak edzésében.

Népszerűvé válásában azonfelül egy kiváló humorista, epikánk nagy mestere, Jókai Mór bábáskodása is szerepet játszott. Jókai A magyar néphumorról (1860) tartott akadémiai székfoglalójában a magyar népdalokkal egyenértékű művészi teljesítménynek tartja a nép adomáit („Semmi népleírás oly jól nem rajzolja a nép életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint ahogy az képes önmagát rajzolni – adomáiban”).

Az ötvenes években kezdi meg ernyedetlen szorgalommal adomagyűjtő munkásságát, székfoglalója tanúsága szerint maradandóbbnak tartja e működését írói alkotásainál. Nemcsak ő gyűjt (A magyar nép adomái. 1856, 1857), hanem sokféleképpen szervezi is a gyűjtő munkát. A Vasárnapi Újság 1855-ben – nyilvánvalóan az ő inspirációjára – öt aranyat tűzött ki „a tíz legjobb adomára, amelyek sehol közölve nem voltak és magyar tárgyúak” (az eredményről l. 1856. március 9.).

Ez a nagy arányú népi-, nemzeti adomagyűjtés megújította, átalakította addig jellegtelen, nemzetközi sablonokkal dolgozó, ötleteit főként német forrásból merítő vicclapjaink, -rovataink humor-készletét, népi, nemzeti árnyalásúvá formálva azt (analóg esemény tanúi lehetünk költészetünkben is). Elérkezett a pillanat egy karakterében magyar humorisztikus folyóirat megteremtéséhez.

Forradalom utáni első élclapunk, a Heckenast kiadásában megjelent, Jókaitól szerkesztett Nagy Tükör (1856. november 9–1858. január) voltaképpen az Üstökös „előjátéka”. Jókai kora ifjúságától rendkívüli vonzalommal fordul a humor, a magyar néphumor felé. Már kecskeméti diákkorában saját rajzaival illusztrált humorisztikus folyóiratot ad ki. Az általa szerkesztett Életképek Charivari rovata, figyelembe véve jól válogatott adomáit, humoreszkjeit, freskóképeit, nem egyéb egy jól sikerült élclap ígéreténél. Ezért tanácsolja a Jókaiért különben nem lelkesedő Gyulai a Pesti Röpívek megindításán fáradozó Szilágyi Sándornak: „Hallgass Sajó (Jókai álneve) tanácsára s különösen kérd meg, hogy tárcájában sok humoreszket írjon; mert ez fogja leginkább fenntartani a lapot” (1850. szeptember 15.).

„Nem volt még ilyen dolog mi nálunk; – emlékezik a kezdetre Jókai – sem írók, sem rajzolók hozzá”. „Magamnak kellett írnom is, rajzolnom is, később segített maga a közönség”. Olvasói mind gyakrabban jelentkeztek ötletekkel, adomákkal. Folyvást kérte a lap a művészeket és a dilettánsokat is torzképek, zsánerképek beküldésére. Forrásként használta továbbá a szerkesztő a francia Charivari, elsősorban Grandville rajzait.

Kezdése külsőségeiben tehát sok elem a müncheni Fliegende Blätter (1844–1928) indulására emlékeztet. Alapítói Kaspar Braun és Friedrich {II-1-666.} Schneider – Jókaihoz hasonlóan – az olvasóközönség segítségére apelláltak. S rövidesen Németország minden zugából zúdultak a humorisztikus ötletek, adomák, tréfák a szerkesztők kezéhez.

A Fliegende Blätter Magyarország-szerte is nagy népszerűségnek örvendett. Egy-egy jól eltalált figurája, például a tőkés-vállalkozó alakját megtestesítő Master Vorwärts, a politikus bányász, a németországi utazásairól és tapasztalatairól tudósító báró Beisele és udvarmestere dr. Eisele nálunk is fogalommá vált. Csak természetes tehát, hogy amikor híre jár egy magyar élclap indulásának, a Hölgyfutár az alábbi módon hozza olvasói tudtára: „Egy magyar humorista, humoristikus röpíveket (à la Fliegende Blaetter) szándékozik megindítani öt hetes füzetekben” (1856. október 25., 247. sz.)

Mérték és modell marad a Fliegende Blätter a későbbiek során is. A Nagy Tükör 6. és 7. számáról szólva újfent a Hölgyfutár jelenti ki: „mind elmésségei, mind kitűnően sikerült fametszeteivel bátran versenyezhet a világhírű ’Fliegende Blätter’ bármelyik szállítmányával” (1857. augusztus 8., 180. sz.). (Csupán a kuriózum kedvéért álljon itt a Nővilág egy epés megjegyzése, 1861. február 15-éről, az élclap-dömping idejéből. Debrecenben – írja – Repülő Lapok néven szándékoznak humorisztikus folyóiratot indítani. Ez „szerénységében látszik különbözni a többitől, mert azok csak képeiket veszik a külföldi élclapokból, de ez már címét is egy ösmert német – a Fliegende Blätter – laptól veszi. Valóban nagy szellemi nyomorúság korszakát éljük”).

A kiadó és a szerkesztő öt hetenként három kis íven szándékozik megjelentetni a folyóiratot (évi 2 forintért). Első számára – Jókaitól tudjuk – 36-an fizettek elő. A gátszakadás ezután történt. A 2. számmal egyidejűleg az elsőből 2. kiadást kellett kibocsátani (a tényt a Budapesti Viszhang 1856. november 27-én „magyar irodalomtörténeti ritkaságként” véli szükségesnek feljegyezni). Az előfizetők igénye rövidesen meghaladja a tervezett 5206 példányt.

Az olvasók lelkesedésével szemben a lapok állásfoglalása nem egyértelműen pozitív. A 6. és 7. szám megjelentéről tudósító Pesti Napló glosszaírója azt remélte: Jókai felhagyott folyóirata szerkesztésével („miután e haszontalanságok nem méltók sem nevéhez, sem irodalmi állásához”. – 1857. augusztus 9., 181. sz.). A Hölgyfutár viszont arra figyelmezteti a „humorában páratlan Jókait: „sokkal szívesebben venné a közönség, ha ily burleszk, ephemer becsű históriák helyett oly gyönyörű regényeket írna, mint a ’Kárpáthi Zoltán’ meg a ’Magyar Nábob’.” (1856. október 27., 248. sz.) A prenumeránsok állandó gyarapodása nem látszik igazolni észrevételét (utóbb mindkét lap revideálta álláspontját).

Állandó rovatai a lapnak: a „Beszélyek és effélék”, „Satyrák”, „Genreképek”, „Versek”, „Humoristicus ötletek”, „Caricaturák”, „Furcsa ötletek”, „Adomák”, „Politikai körút gyalog” (ennek országszerte ünnepelt „szerzője” a politikus csizmadia, Jókai humorának egyik legsikerültebb alkotása).

Munkatársai sorában találhatjuk Bernát Gáspárt, Petőfi kedvencét, a „gazsiádái” okán elhírült humoristát, a nemes úrnak és az élősködő bohócnak {II-1-667.} e különös keverékét, Berecz Károlyt. Ám a döntő tényező, mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben – az ország minden részéből érkező küldeményeket is felülmúló módon – Jókai humorban sohasem fogyatkozó fantáziája.

A politikus csizmadia elmélkedései a hírlapok glossza („újdonság”) rovatának paródiája, s mint ilyen részben a napi aktualitásokhoz fűződik, részben maradandó emberi gyarlóságokat tesz élc tárgyává. A mindenkori hadijelentéseket például: „Emlékszel, ugye, tavaly, mikor olyan javában folyt a háború (a krími háborúról van szó) a muszkák minden ütközet után azt jelentették, hogy nekik az egész hadseregükből csak egy emberük esett el, de már az is egészséges” (1856. 1. sz.)

A politikus csizmadia nem Jókai találmánya, bár előzménye már az általa szerkesztett Délibáb Hugli borbélyában is felsejlik. A világ eseményeit az egyszerű ember bölcsességével, olykor tudákosságával kommentáló figura Európa csaknem minden jelentősebb élclapjában föllelhető ez időben. Jókai érdeme, hogy jellegzetesen nemzeti karaktert formált belőle, viszi is „munkatársként” előbb a Magyar Sajtó, utóbb az Üstökös hasábjaira (itt 1860. október 27-én öltözteti magyar ruhába).

A Nagy Tükörben az adoma-tár játssza a vezető szerepet, a műfaj legnépszerűbb hazai típusai a színész, a diák, a zsidó, a cigány, a városban botladozó falusi felvonultatásával. Napirendre kerül társadalmi életünk sok kérdése is, viszonyainkból következően, nem a szatíra, hanem a humor hangnemébe ágyazottan. Irodalmi paródiái közül az irodalmunk külföldi népszerűsítésén nagy szorgalommal, de fölöttébb balkezesen munkálkodó Kertbeny Károly, „Kertbölki” németre fordított magyar népdalai (3–4. sz.) keltettek tetszést. Országos sikert aratott, mondhatnók „slágerré” lett az 1858-as lapszámonkénti egy krajcáros illeték elrendelését hírül adó Szaladj, szaladj, jön a billog című Kakas Márton-vers (8. sz.).

A Nagy Tükör megszűntének Jókai sok irányú elfoglaltsága válik okozójává. A Vasárnapi Újság mellett főmunkatársi minőségben a Magyar Sajtónak is ő lesz 1857. június 6-tól szellemi irányítójává.

Ám az új élclap, az igazi keletkezése már nem várat sokáig magára.

A Nagy Tükör sikere, az országos méreteket öltött adomagyűjtés hatalmas anyaga, egy hetenként megjelenő humorisztikus folyóirat alapítására késztették Jókait. Az ötlet már 1857 végén felvillant. Áttekintve az 1858 első felében létesülő sajtótermékek névsorát, írja: „s e roppant sokaságban nincs egy kritikai lap, nincs egy humoristico-satyricus-lap, pedig mennyire volna dolga mindkettőnek.” (1857. dec. 6., 49. sz.)

1858. augusztus 21-én, szombaton tűnik fel pályáján az Üstökös (kis íven, „sok képpel ellátva”, évi 6 forint előfizetési díjért. Felelős szerkesztője s egyben kiadója Jókai Mór, az egyes számok Heckenast nyomdájában készülnek). Nevét az 1857 nyarán feltűnt Donati-féle üstököstől nyerte, amelyről úgy hírlett, össze fog ütközni a Földdel. („A néphit háborút jósolt belőle. Akkoriban ez volt az általános imádság: háború”.)

{II-1-668.} Rendre visszatérő rovatai a Költemények, Elbeszélések és történeti adomák, Borkorcsolyák, Feljegyzésre méltó dolgok, Aranymondások, Szép hegedűszó, Kapaciózus kérdések, Retrospectus, Távirati sürgönyök, Kocsmai diplomaták, Hiteles hírek, Tutti frutti, Keserű cseppek, Humoreszkek, Korrajzok, Szatírák, Epigrammák, Tréfák, Adomák, Furcsaságok.

S e változatos, mindig újulni kész rovat-áradat mögött jelentékeny részben Jókai kimeríthetetlen humora és leleménye áll – szerzőként vagy szerkesztőként. „Hogy tárgyamból nem tudok kifogyni – írja – abban segítségemre van maga a közönség. Ami csak jellemző adat felmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen beküldi egy-egy ismeretlen jóbarát… mondhatnám, hogy az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem” („Jókai Mór önéletírása”. PH 1896. augusztus 4.).

A beküldött ötleteket a szerkesztő sokszor kezeli nyersanyagként, s hajt végre rajtuk stiláris és egyéb szempontból indokolt változtatásokat. A lap egy-egy hosszabb lélegzetű vállalkozása, a Kukliné prédikációi-sorozat például Jókai mellett „beugró” szerzőket feltételez. Elgondolásait, a jártában-keltében hallottakat-olvasottakat rögzítő témanoteszei, arról tanúskodnak: nemcsak kapott, de ő is adott inspirációkat rajzolónak, írónak (l. Jókai Mór: Följegyzések 1–2. Bp. 1967.).

A névtelenségben maradt humorfák és az Üstökösben csak rendszertelenül dolgozó szerzők mellett állandó munkatársak (Dienes Lajos, Gyárfás Ferenc, Balogh Zoltán) és kéziratot rendszeresen küldők (Kukorica János: Tamásfi-Tomsics Gyula, Kappan Tóbiás: Kiss József, Bicegő Dani: Dobos Dániel) segédkeznek a szerkesztőnek a lap készítésében. Dienes 1863. április 25-től 1865. augusztus 25-ig ideiglenesen szerkesztője is lesz. A főmunkatárs és kiadó-tulajdonos Jókai marad, (akit a Honban elkövetett sajtóvétségéért 6-ról 1 hónapra mérsékelt börtönbüntetéssel sújtanak) a lényegen mindez nem változtat. Jókai – mint az az Azért az „Üstököst” még is csak megírom című, 1864. szeptember 24-én közölt versében olvasható – változatlanul gazdája maradt az Üstökösnek.

Roppant nyereséget jelentett a lap számára Jankó Jánosnak állandó munkatársként történt alkalmazása (l. Előfizetési felhívás. 1863. június 13.). A „rajztoll humoristája” – ahogyan Lyka Károly nevezte Jankót – a 19. század második felének legnagyobb magyar karikaturistája, egyszersmind karikatúraművészetünk nemzeti karakterének megteremtője és fejlődése útjának évtizedeken át meghatározója. Jókai humora Jankó karikatúráiban talált méltó szintű és jellegű rajzos megjelenítésre. Nemcsak küldetésük (nemzetivé tenni egy lényegében adoptált művészeti ágat), hanem alkatuk is azonos. Jankóból éppúgy, mint Jókaiból hiányzott a szatirikus hajlam, apadhatatlan humoruk leggazdagabb forrása a helyzetkomikum.

Jankó – nem rendszeresen – 1858 óta dolgozott az Üstökösnek (egyes illusztrációi arra engednek következtetni, hogy már a Nagy Tükörnek is). Közreműködése 1861 táján sokasodik. Ez idő tájt kap a rajz mind nagyobb szerepet, az addigi betű-tengert alig egy-két illusztrációval megszakító Üstökösben, {II-1-669.} sőt (klasszikus élclaphoz méltón) lesznek gyakorivá a néhány szavas szöveggel kísért képsorok, főként az Októberi Diploma kibocsátását követően, az országgyűlés ülésezése és a Schmerling-provizórium idején.

Jankó a rajzos megjelenítője az Üstökös több, fogalommá vált alakjának, magának Kakas Mártonnak, Tallérosy Zebulonnak, az egymással örökösen pörben álló Magyar és Német Miskának (az utóbbiaknál, az e művészi korszakára fölöttébb jellemző, két figurás, kontrasztos megformálás is tettenérhető.) Magyar Miska egy életképből kilépő, reálisan megrajzolt magyar paraszt, (korábban: nemes), Német társa a torzítás eszközével ábrázolt, s ez a beállítás rendkívül hatásosan jár kezére a kettőjük között elhangzó párbeszédnek.

Az Üstökös jól kiépült adatközlő hálózata, Jókai rendkívüli probléma-látó és szelektáló képessége, s a problémákat azonnal a humor nyelvén megfogalmazni tudó készsége, tette cipómeleg aktualitásúvá a lap sorjázó számait a kor eseményei tükrözésében. Figyeljünk csak a kortárs-reflexióra: „Petőfivel elveszett nemzetünk költője. – Azóta nem volt, aki nekünk énekeljen, aki hangot adjon érzelminknek, óhajtásinknak s örömeinknek. – Egy sereg új és nem új dalnok jól és rosszul zengicsélt ugyan, de mindig éreztük a ’költő’ hiányát. Arany és Tompa elhallgattak, vagy csak maguknak daloltak. – Egy költőnk volt pedig nekünk, kit mindenki ismert és mégis senki sem ismert; tán magamagát sem ismerte… Még nevet is adott magának… ’Kakas Márton’… s addig tréfált, hogy íme egyszerre a ’nemzet költője’ lett. Igen. Avagy ki érzi meg e nemzetnek minden érlüktetését, úgy mintha éjjel-nappal rajta tartaná a kezét e nemzet üterén… kinek van hangja azonnal fájdalomra, s örömre, ha kell?… A költő tiszte, hivatása, kötelessége ez… Íme, ez a nemzet költője: ez Jókai! Más ne tartson e névre most igényt!” (A Nép Újsága. 1859. december 4., Különfélék).

A kijátszás lehetőségei persze adottak, mondhatnók kötelezőek; a nemzetközi politika eseményei témául választása például (s ez még csak emeli a humor hőfokát): „Kedves barátom, európai béke” / Nem gyógyít tégedet meg semmi úgy / Mint a szabad lég- és szabad szó”. (Egy beteg collegához, 1859. szeptember 10., 2. sz.). Vagy: egy másik Kakas Márton-vers, a cigány jég közé szorult csónakjáról szóló adomából keletkező: „Kiabál emberül / Nézik s nem kívánnak segélyére menni / Mintha ’nagy hatalom’ volna valamennyi”. (Régi mese. 1860. június 30., 9. sz.)

S mert a politikusokkal foglalkozó vicceket szigorú rendelet tiltotta (1. Ü 1859. december 3., 14. sz., 112.), az abszolutizmus intézményei, rendeletei váltak az Üstökös humoristái, karikaturistái élcelődése céltáblájává. A sajtó ügyekben intézkedő, hírhedt 4. § (Mit hozott a Mikulás? 1859. december 17., 16. sz., A 4-ik §. 1860. május 12., 2. sz.), vagy a Jankó által rajzolt, korszakunk talán legsikerültebb karikatúrájának mondható, Szólás szabadság kényes körülmények között (1861. január 26., 4. sz.); ketrecben, ágyúktól, katonáktól körülvéve tanácskozik az országgyűlés.

Direkt fellépése a lapnak a nemzeti egység védelmében csak az 1861-es {II-1-670.} országgyűlés idején tapasztalható (korábban valószínűleg a szerkesztő szelekciója tanácsolhatta el – mint azt a Vasárnapi Újság esetében is láthattuk – a „társadalmi békét” veszélyeztetők írásait, rajzait). Az Inter duos litigantes tertius gaudet (1861. június 15., 7. sz.) és a Két farkas című szöveges karikatúra (1861. június 15., 7. sz.) figyelmezteti a Felirati és a Határozati Párt egymással vetélkedő táborát a közös ellenségre, Bécsre.

Keményebb hangú ezeknél, s már-már a szatíra határát súroló a Vajda János röpirata ellen írt, Önbírálat című, Kakas Márton-vers (1862. augusztus 9., 6. sz.). A birtokos nemesi vezetésből kiábrándult, a polgári fejlődés érdekében még a közjogi engedményeket is elfogadhatónak vélő Vajdát támadja Jókai, aki a – szerinte – lassan eredményre jutó nemzeti egységfrontot és annak vezető osztályát érzi megtámadottnak.

Az Üstökös legfontosabb, az aktualitáshoz leginkább simuló közlendőjét az egyes számok élén olvasható Kakas Márton-versek alkotják. Vezércikkek ezek a humor nyelvén, és sokszor a humortól is menten egy humorisztikusnak kreált figura védelmet nyújtó köpenyét kölcsönözve.

Kakas Márton szülőhazája a Vasárnapi Újság. Itt tűnik fel 1856-ban rövidesen nagy népszerűségre jutó rovataiban Kakas Márton a színházban, Kakas Márton a műtárlaton, Kakas Márton imitt-amott. Ám az Üstökösbe „átlépő” Kakas Márton sajátságos metamorfózison megy keresztül. A tősgyökeres falusi úr, az élclapirodalom fogalommá lett nagy sikerű alakjainak, a Master Vorwärtseknek szerencsés kézzel alkotott rokona, aki jóízű bölcsességgel kalauzolja járatlan, vidéki atyafiait Pest kulturális látnivalói közt (latejner változata a később keletkezett népi figurának, a politikus csizmadiának) – egyszerre Jókai alteregójává avanzsál.

Kakas Márton szerepváltozására (egy jó élclapfigura feláldozása árán is) a „csörgő sapka alatt harcoltak a koreszmék” teóriájának tapasztalt igazsága vitte rá a szerkesztőt. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Jókai még az emigráció működését figyeli reménységgel. Az Üstökös 1861. január 5-i száma Kossuth felismerhető képét hozza, Kazinczy verssorai illusztrációjaként: „Közel hozzád, távol tőled / Gondolatom csak felőled” (Magyar klasszikusok illustratioi). Erről tanúskodik egy, az országgyűlés ülései idején megjelent Kakas Márton-vers is: „Van nekem egy bátyám szép Magyarországon, / Jó táblabíró az igazi fajtából / Én meg vagyok rongyos legionarius / Hazámnak földétől és szívétől távol… Bátyám álmodik lágy párnán sült galambbal / Mit én készen viszek majd számára haza / Nekem van jó, áldott vontcsövű fegyverem / És van szabadságom – s a bátyámnak ez nincs”). (A legionarius dala. 1861. június 22., 8. sz. – Garibaldi és a seregében újjá szervezett magyar légió talán sohasem volt annyira népszerű országszerte, mint éppen ezekben a hónapokban).

Kakas Márton, az élclapi figurának és az alteregónak ez a sajátos keveréke elmélkedhetett arról, amiről Jókainak, az írónak és publicistának nem lehetett. Az élclap ellen alkalmazott politikai megtorlás csak presztízsét emelte volna, az ellenében eljárót nevetségessé téve. A kortársak mindenesetre a {II-1-671.} cinkos méltánylásával értékelték a hetenként ismétlődő produkciót. Jókai unokahúgától, Váli Maritól tudjuk, hogy az olvasók javarészt betéve tudták a verseket és idézték alkalomadtán.

Kakas Márton népszerűsége minden elképzelhetőt felülmúlt. A Kalauz versben fejezte ki hódolatát Márton napjára (1857. november 14.). „Új divatú föveget neveztek Kakas Márton sipkának” (Hölgyfutár 1860. január 19.), Debrecenben, a Várad utcában pedig csapszéket (uo. 1859. március 29.). Egressy Samu Kakas-csárdást szerzett (uo. 1856. december 6.), Csüry József szerzeményét, az 1862-ben elkészült Kakas Márton nótáját, választókerületének, Siklósnak zenekedvelői, Jókainak ajánlották. Három humorisztikus orgánum próbált szerencsét nevével, 1879-ben Egerben a Kakas, Rákosi Viktor folyóirata, a Kakas Márton 1894–1914) és 1936-ban Akronban a Kakas Márton Lapja, sőt egy osztrák is, az 1861-ben, Bécsben induló Kikeriki, a császárváros egyik legjobb vicclapja.

Kakas Mártont, a rendszeresen szereplő, egy-egy magatartásformát, politikai elvi álláspontot, a változó körülmények között találóan megjelenítő figurák sora veszi körül. A népi szemlélet képviselője a politikus csizmadia (megalkotóját 1863-ban a pesti csizmadiacéh tagjául választotta (VÚ 1864. január 24., 4. sz.). Tallérosy Zebulon, a mindenkori helyzethez esetlenül és meggyőződés nélkül alkalmazkodó köznemes tulajdonságainak hordozója, Mindenváró Ádám személyiségét „beszélő neve” jellemzi (ők ketten az 1869-ben írt Jókai-regénybe, A kőszívű ember fiaiba is helyet kapnak). Isztrikuc és Naszalmicseszkul, a Birodalmi Tanácshoz csatlakozott nemzetiségek elképzeléseinek szóvivői.

1860/61 táján a politikai humor válik uralkodóvá az Üstökösben is, ám – hasonlóan a korábbi évekhez – nem szűnik figyelemmel kísérni a közélet más területeit sem. Ezért nem veszt üdeségéből, változatosságából a provizórium idején sem úgyszólván semmit, amikor az éltető levegőjüktől, a politikától fosztott élclapok (Bolond Miska) színük vesztetté válnak.

Minőségében más nemű kapcsolat fűzi Jókai lapjait a Nagy Tükört és mindenekelőtt az Üstököst, a Fliegende Blätterhez, mint annak magyar epigonjait. Az Üstökös úgy viszonylik a Fliegende Blätterhez, mint a Budapesti Szemle az Edinburgh Review-hoz vagy a Revue des Deux Mondes-hoz, a Vasárnapi Újság a London Illustrated News-hoz vagy a lipcsei Illustrirte Zeitunghoz; egy laptípus magas színvonalú honosításáról beszélhetünk az Üstökös esetében is, egy világirodalmi rangú megfelelő példájából kiindulva.

Az Üstökös humora, a népi-nemesi gyökerekből táplálkozó nemzeti humor, előzménye a polgári humornak. Annak a vidéki Magyarországnak humora ez, amelynek városai közül Pest-Buda legföljebb csak a primus inter pares szerepét játssza. A polgári humor megteremtője élclapi szinten, az Ágai Adolf szerkesztette Borsszem Jankó lesz, a metropolissá növekvő Budapest és a polgári fejlődés magasabb grádusára lépett Magyarország reprezentatív humorisztikus folyóirata, nem utolsósorban annak a szerencsés szintézisnek {II-1-672.} eredményeként, amelyet az Üstökös képviselte népi-nemesi forrásokból származó humorral sikerült létrehoznia.

Az olvasónak, ha föllapozza a Bolond Miska (1860–1875) és a berlini Kladderadatsch egy ívású számait, olyan érzése támad, mintha azonos orgánumokat tartana kezében. Az egyik ugyan magyarul írott, a másik németül, gót betűkkel szedve; itt egy korabeli magyar paraszt, amott egy sörissza német burger képmása tekint a fejlécről a forgatóra. Heti naptár, Wochenkalender foglalja keretbe figuráikat, politikai, társadalmi eseményekről, jeles személyiségekről készített humoros reflexiókkal.

Közelítően azonos lapbeosztásuk is. Aktuális kérdést tollhegyre tűző verssel indítanak. Tárca, viccek, adomák, humoros eszmefuttatások, távirati sürgönyök (Telegraphische Depeschen) olvashatók, kis alakú rajzoktól illusztráltan, 2–3. oldalukon. Schulze, a falusi bíró, Müller, a bürokrata cserél eszmét a közügyek felett a berlini lapban, az analóg társadalmi helyzetű Nagy és Kiss a magyarban. Utolsó oldalukon szövegtől kísért képsorok láthatók, témájuk az európai –, ritkábban a belpolitikai helyzet. Vonalrajzok, amelyek alig veszik igénybe a fény- és árnyék hatásának lehetőségeit.

Az élclap-alapítás tervét fontolgató Tóth Kálmán előtt példaként eleinte a Frankenburg Adolf szerkesztette Bolond Miska Naptára áll (tőle kölcsönzi névadóját és szóvivőjét, Bolond Miskát is). Frankenburg osztatlan hazai elismerésnek egyébként korántsem örvendő naptáraiban (a Pesti Napló alkalmanként bírálja Saphir-majmoló, humorban gyér, élcben idejétmúlt kalendáriumait), az udvari kancellária hivatalnokaként másként, s a beavatottak tájékozottságánál fogva látszólag bátrabban reagál a mindennapok tényeire, az elért eredményeit inkább óvó, mint kockáztató Üstökösnél (a bécsi lapok az abszolutizmus idején magyarországi társaiknál mindig szabadabban írhattak).

Azután élve az Októberi Diploma megjelenését követő interregnum lehetőségével („1860 végétől kezdve, a sajtó majdnem egészen szabaddá lett, a rendőrség nem kapott utasításokat, fejét vesztette s mi a zűrzavarban utolsó cseppig kiöntöttük a gyűlölet poharát, mely a tizenhárom éves abszolutizmus és germanizáció aljasságaitól egész a habzásig megtelt”. – Tóth Kálmán: Irka-firkák. Bp [1877] 25.), nemcsak külsejében, mondandója intenzitásában is berlini mestere nyomába lép a Bolond Miska.

Az ötvenes évekre szellemi nagyhatalommá, politikai tényezővé lett Kladderadatsch humora harapós, a szatírába játszó, főként ha a nemzeti liberalizmus ellenfeleiről, III. Napóleonról, Bismarckról van szó. Mintha csak Saphir bonmotját illusztrálná: a berliniek akkor viccelnek, ha éhesek, a bécsiek, ha jól lakottak. Ezért gyakorol elementáris hatást – az Üstökös kivételével – valamennyi 1860 októbere után keletkezett élclapunkra s az osztrák abszolutizmus iránti gyűlölettől fűtött hazai közvéleményre.

A Hölgyfutár 1860. március 15-én közli, hogy Emich Gusztáv tulajdonosként „karikaturai hetilapra kapott engedélyt”, Tóth Kálmán szerkesztésében. {II-1-673.} A június 4-én megjelenő lap (évi előfizetési díja 6 forint) első száma 7000 példányban fogy el.

Szerkesztője, az ötvenes évek népszerű költője, ilyen minőségben is próbált személyiség. 1856 óta a Hölgyfutár élén áll és ő mentette meg a biztos bukástól e tönk szélén álló lapot. Nem kezdő, mint humorista sem. 1852 óta jelennek meg ilyen természetű írásai a Hölgyfutárban (Pest és vidék. Humorisztikus látcsőn nézve, Mozgó képek), Zöld Ördög álnéven írt Kék levelei (uo. 1858) pedig kifejezetten kedveltek.

Munkatársai sorában ott találhatjuk a nagy hírlapírói tapasztalattal rendelkező Frankenburg Adolfot, a lapszerkesztőként ugyan saját hibáján kívül megbukott (Garabonciás Diák), de szakmai körökben jegyzett, Szokoly Viktort és a lap minden bizonnyal legvonzóbb értékét képező Jankó Jánost.

Eleven, változatos, humorban gazdag a lap, a közélet minden mozzanatára kiterjeszkedni törekvő. Magyaros célzásai találóak és mégsem bántók. Főleg rajzos karikatúrái aratnak megérdemelt sikert. („Bámulva olvassa itt a magyar emigratio ön lapjait – írja Londonból a szerkesztőnek Csernátony Lajos – s csodálkozva nézzük a nyomtatás ubiját, hogy e lap csakugyan Pesten jelenik-e meg?” Utóbb – névtelenül – Csernátony is a munkatársak sorába szegődik. I. m. 23.)

Legnépszerűbb figurája Kipfelhauser, a lojális pesti burger lesz, aki elrémülve ad hírt barátjának, Krämernek írt leveleiben a Pest-szerte, sőt családján belül is bontakozó rebellióról: „Én készülök Hesszen-Kasszelbe; ott három embernél többnek soha sem szabad összejönni, s a családapák, akiknek négy gyerekük van, hadi törvényszék elé állíttatnak. Ott van aztán szép, csendes boldog élet” (1860. augusztus 26., 13. sz. – „Ez a Kipfelhauser volt – írja Tóth –, legszerencsésebb találmányom, az ő loyalitását a rendőrségnél komolyan vették, néha meg is dicsértek érte, midőn a maró gúny fölött az egész ország kacagott; csak 1861 végén – Bécsből jött figyelmeztetés folytán – kezdtek vigyázni Kipfelhauser úrra s loyalitását nem vették többé kész pénznek”. I. m. 24.).

Bolond Miska – Kakas Mártonhoz hasonlóan – a szerkesztő alteregója lesz, Kipfelhauser úr elmélkedéseinél mélyebb és tágabb szemhatárú, Kakas Márton-reminiszcenciát hordozó „vezércikkverseiben”. Tóth mindezt nem is tagadja: „Mikor én a Miskát megindítottam, nem adtál te akkor egyebet adománál, meg jó verseknél; a verseket igyekeztem tőled eltanulni” (Kakas Mártonhoz. 1860. november 25., 26. sz.).

Az országgyűlés feloszlatását követően sajtóviszonyaink zordabbá válnak. A jós szól a Hölgyfutárból a Sebestyén téri Fogoly vendéglő névváltoztatását kommentálva: „A »Bolond Miska« nevű vendéglő, »Fogoly«-ból lett. Ez hagyján, csak a Bolond Miskából ne legyen fogoly” (1861. november 16., 138. sz. Budapesti hírharang).

Pedig lett! Először 1861. december 24-én ítélték egyhavi fogságra, azután 1862 augusztusában állították haditörvényszék elé. A névleges szerkesztést mindkét alkalommal Szokoly Viktor vette át. Tóth Kálmán kiválása és a lap {II-1-674.} sajtó-körülményeink kényszerítette elszürkülése okából 10 000-ről 4 000-re olvadt le az előfizetők létszáma. „No de fogy s nő más dolog is, / Ez kétségbe so se visz, / Együtt leszünk azért egyszer / Mi még százezeren is” / – vigasztalja híveit a szerkesztő (Viszontlátásra. 1862. január 19.).

Az 1865 nyarán bekövetkezett rendszerváltozás hoz nagyarányú fellendülést a Bolond Miska életében; 1865 októberétől Tóth Kálmán névlegesen is visszaveszi irányítását. Élclaphoz méltó szellemes ötlettel kedveskedik kitartó prenumeránsainak. Mellékletként az 1865. július 31-i számhoz megküldi a provizórium idején lefoglalt rajzait. E képsorozat mindennél szellemesebb karikatúrája a letűnt időknek.

A Bolond Miska a korábban elmondottak ellenére sem Kladderadatsch-epigon; hazai viszonyaink jellegzetes termékévé lett, a rokon vonások őrzése, sőt ápolása mellett. Nem képvisel azonos súlycsoportot az Üstökössel, látványos sikere, kétségtelen értékei és érdemei ellenére sem. Az Üstökös humora mélyebb és eredetibb, tárgykörben gazdagabb, jobb alkotásaiban (s ezek nagy számban vannak) az események múltával nem fakuló, időtálló, irodalmi rangú humor. A Bolond Miska közlendői jobban kötődnek az aktualitáshoz, népszerűsége ezért lármásabb, de mulandóbb, az irodalom helyett inkább a zsurnalisztika felségvizein horgonyzó. A korszükséglet szülötte, az élclapkészítés másik lehetősége. Az eseménytelenségből kilódult politikai élet egy, az Üstökösnél frissebben, merészebben reagáló élclapot igényelt, ha leszállított irodalmi igények árán is.

Elvi álláspontjuk azonos, mindketten a liberalizmus eszmekörén belül mozognak, ábrázolásuk eszközéül a humort használják. A szatírához szükséges fölény csak az elnyomó hatalom intézményeivel, kiszolgálóival szemben van jelen közlésre került írásaikban.

A Kladderadatsch mezében lép pástra a Handabanda (1863. január 10–június 13.) is. Csak a Wochenkalender hiányzik a fejlécről reánk tekintő, Handabanda-feliratú lobogót tartó, dobos, csörgősipkás bohóc-figura két oldaláról. Többnyire verssel kezd, nem olyan sikerültekkel, mint a Bolond Miska (hogy a Kakas Mártonéit ne is említsük). Belső oldalai is az elődök mintázata (Müller és Schulze, Kiss és Nagy helyett, itt Bizakody és Eszélyessy diskurál), utolsó lapján – természetszerűen – aktuális eseményeket illusztráló karikatúra-rajzok láthatók. (Felelős szerkesztő és laptulajdonos Kákay Aranyos, kiadó Noséda Gyula, évi előfizetési díja 6 forint).

A rendszerint huszár altábornagyi egyenruhában díszelgő Pálffy Móric gróf, a provizórium Magyarországának helytartója – Tóth Kálmántól tudjuk – sokszor célzott arra: mennyire örülne neki, ha a közvéleményre olyan nagy hatást gyakorló Bolond Miskát megnyerhetné a „nemzeti kormány” érdekei képviseletére. Tóthnak ez nem volt kedvére, Kákay Aranyosnak annál inkább („Nevem – mutatkozik be Kecskeméthy Aurél – mathematika tétmény = aequale Kákay; azaz olyan kritikus, ki a kákán is csomót keres… nem a politikai csomókat értem, miket ha Isten nem segít ti se oldotok meg {II-1-675.} ott, a ’vonal fölött’, hanem értem csak a társadalmi s művészi életünkben előfordulókat”. Tárcaírói programok. S 1860. december 1., 1. sz.).

A Handabanda az első kormánypárti élclap a magyar sajtó történetében. Szerkesztője, Kecskeméthy – Naplójából értesülünk – katolikus főpapoknál, arisztokratáknál házal lapja anyagi alapja biztosítása érdekében (500 forintot Pálffy helytartó is utaltat ki neki).

A kor egyik legkiválóbb publicistájával és fölöttébb ellentmondásos személyiségével találjuk magunkat szemben. „Az ember gyenge, a gyomor erős” – jelszavát hangoztatva, rögtön az abszolutizmus korának kezdetén hivatalt vállal, és mindvégig jól fizetett állásokban dolgozik. „Bach-huszár” és Széchenyi bizalmas körének tagja. Szívesen közöl tőle cikkeket Arany is – és Csengery a Budapesti Szemlében. „Kecskeméthy Aurél – mutatja be olvasóinak Vajda János –, az aranyos humorú Kákay, a leggénialisabb magyar journalista, a vérré váló humorú magyar tárcaíró” (Nővilág, 1861. október 15., 20. sz., 316.).

Humoristaként az 1861-es országgyűlésről írt Országgyűlési árny- és fényképek c. karcolataival arat nem mulandó sikert („Régóta nem jelent meg magyar könyv, mellyel annyit foglalkozott volna a közönség – írja a Pesti Napló –, mint e szellemdúsan, sok humorral s mégis lehető kímélettel írt könyvvel”. 1861. augusztus 7., 180–3446. sz. Különfélék). Nem mulandót, hiszen Kákay Aranyos néven írta Mikszáth Kálmán is országgyűlési pillanatfelvételeit, tisztelegve ezzel is a mesterként becsült úttörő előtt.

A Handabanda tartalmát tekintve – úgy tűnik – sikeresen ered versenytársai, az Üstökös és a Bolond Miska nyomába. Mint a kormány kezére dolgozó, s így a középbirtokos nemesség vezette nemzeti oppozíció ellen hadat viselő élclap, leleményesen választja meg humorának csapásirányát is, az ellenfelei tulajdonaként feltüntetett lármás, romantikus hazafiság nevetségessé tételét.

Nem hagyja ki azt a „ziccert” sem, amely az önérdekében polgárosító osztrák koncepciót, a „vármegyeház ablakából szemlélődő” nemesi politikai magatartással szemben – főként az értelmiség előtt – illúziót keltővé teszi. Hangjában azonban sok a frivolság, a nemzeti érzést okkal, ok nélkül sérteni látszó cinizmus. Még gazdái sincsenek igazán megelégedve Kecskeméthyvel és lapjával. Nem csoda, hiszen őket legalább annyira lenézi – s ez írásaiból, lapjából ki is tetszik – mint a hivatalból élc tárgyává tetteket. Az 1847-es alapon álló konzervatívok kifejezetten indignációval nézik működését.

Pálffy – Kecskeméthy Naplója 1863. április 18-i bejegyzése szerint – a Handabandára kiutalt 500 forintot, mint a szerkesztő „privát adósságát” emlegeti. „Tehát az jön ki, hogy még én tartozom a kormánynak!?” – fortyan fel keserűen.

A lapnak 1863. február 14-én 800 előfizetője van. „Ha a második félév nem hoz 2500 előfizetőt, felhagyok vele” – írja Naplójába. Nem hozott. „Annyi bizonyos – állapítja meg Vadnai Károly a kimúlt Handabandáról –, hogy {II-1-676.} ennek az élclapnak halála is (olvassák el önök az utolsó számot) vidorabb és több szellemet tanúsító volt, mint némelyik vetélytársának mai egész élete” (Tíz nap története. Az Ország Tükre. 1863. július 1., 19. sz.).

IRODALOM

Szana Tamás: Az első magyar élclapok. = Jankó János élete és munkái. Bp. 1899. – Schöpflin Aladár: Jókai és a Nagy Tükör. = Tük 1938. 4. 298–299. – Törő Györgyi, H.: Jókai, a szerkesztő. In: Jókai Mór: Cikkek és beszédek. 4. 1968. – Szabó Endre: Jókai mint az Üstökös szerkesztője = Jókai Album. Képek, adatok, okmányok Jókai Mór életéből. [1910] – Takács Sándor: Jókai politikai pályafutása. = Jókai Mór politikai beszédei. 1. 1930. – Tóth Kálmán: Irka-firkák. [1877] – Szokoly Viktor: Humorisztikus lapirodalmunk és a „Bolond Miska”. = EsztergomiKözl 1880. szept. 19.–okt. 17. – Vadnay Károly: Tóth Kálmán emlékezete. = KisfTÉ ÚjF 1881–1882. 17. 241–279. – Szana Tamás: Az első magyar politikai élclap. = PN 1889. szept. 10. – [Kecskeméthy Aurél] Kákay Aranyos: A Handabanda előfizetési felhívása. = PN 1862. 299. – [Ágai Adolf] Porzó: Kecskeméthy Aurél. = MoNv 1877. ápr. 22. – Pokorny Jenő: Kecskeméthy Aurél humora. = KN 1877. máj. 20. – Kecskeméthy Aurél Naplója. 1851–1878. Sajtó alá rend.: Rózsa Miklós. Bp. 1909.