I. A SAJTÓSZABADSÁG ÚJRASZABÁLYOZÁSA

A kiegyezéssel a sajtó újra szabaddá vált. Az Andrássy-kormány 1867 augusztusában (Erdélyben csak 1871-ben) újra életbe léptette az 1848. évi sajtótörvényt (1848: XVIII. tc.). A kormány a törvény visszaállításakor egyúttal felhatalmazást kért a parlamenttől, hogy a sajtóesküdtszékek székhelyéről és szakbíróságok kiküldéséről rendeletileg intézkedjék. Horvát Boldizsár igazságügy-miniszternek ennek nyomán kiadott rendelete szerint – az 1848-as, Deák-féle intézkedésekkel ellentétben – csak öt helyen szerveztek sajtóesküdtszéket, s a bírákat és vádlókat nem választották, mint 1848-ban, hanem kinevezték. Továbbá, míg 1848-ban a bűnösséget megállapító esküdtszéki döntés kimondásához (tizenkettőből) nyolc szavazatra volt szükség, 1867-ben már hét „igen” szavazat nyomán is a bűnösséget kellett megállapítani. Horvát Boldizsár rendelete még egyéb részleteiben is túlment a törvényhozás adta felhatalmazáson, de túl magán a törvény adta kereteken, a törvény szövegén is. Mégis a jogi rendezés érdeme, hogy az egész eljárást a polgári elveknek és igényeknek megfelelően szabályozta: szabadlábon történt a védekezés, nyilvános, szóbeli és kontradiktórikus volt az eljárás, s maga a büntetőjogban akkor kivételt képező esküdtszéki rendszer a sajtószabadság olyan garanciája volt, amellyel nemcsak a parlamenti ellenzék, hanem a nemzetiségi és munkásmozgalmi sajtó is élni tudott.

Az 1848. évi törvényekkel együtt újra életbe lépett az ott meghatározott összegű biztosítékok rendszere. A kiadónak politikai napilapért 10 000 Ft-ot, nem napilapért az előbbi felét biztosítékként kellett letennie. (Az összeget ingatlanra is betáblázhatták, készpénzfizetés esetén pedig kamat járt utána.) 1871 végén, az ipartörvény tárgyalásakor a képviselőház egy váratlan indítvány nyomán kimondta a kaució eltörlését. A Deák-párt értekezletén Deák és Falk is elfogadta ezt a módosítást, a kormány itt nem nyilatkozott, viszont a főrendek visszautasító állásfoglalása után a kormánypárti többség a képviselőházban – indoklás nélkül – a kaució fenntartása mellett szavazott. A kaució rendszere ezt követően a korszak végéig fennmaradt.

Működésének első hónapjai után a kormány nagy eréllyel próbálta megrendszabályozni a szabadnak és többségében ellenzékinek bizonyuló sajtót. 1867 júniusában például lefoglalták a kolozsvári Magyar Polgárt, júliusban megindították az első sajtópert egy biztosíték nélkül működő német nyelvű lappal szemben, a Kossuth-levelek és néhány vezércikk közlése miatt pedig {II-2-30.} eljárást kezdeményeztek Böszörményi László, a Magyar Újság szerkesztője ellen. Miután a szerkesztő országgyűlési képviselő volt, mentelmi joga miatt az ügy a képviselőház előtt is tárgyalásra került; a pert hangsúlyozottan politikai jellege a kormány és a sajtó első nagy erőpróbájává avatta. Ez a per, amelyet külön ismertetünk, a kormány győzelmével ért véget, de számos további esetben a választásra jogosultakból alakuló esküdtszék vonakodott a bűnösséget kimondani, s a vád meghátrálásra kényszerült. Az esküdtszék büntetlenséget megállapító döntése ellen nem lehetett fellebbezni. Felmentették az esküdtek például A Nép Szava hetilap szerkesztőjét, Bényei Istvánt is, aki így írt: „ugyan bűn-e a forradalom? Nem, hanem erény, s maga Jézus Krisztus is igen nagy forradalmár volt.” (A Nép Szava. 1869. március 21.) De többnyire felmentették a szatirikus lapok szerkesztőit is, akik ellen a vallás vagy a társadalmi erkölcs megsértése címén emeltek vádat.

Nem meglepő, hogy a reakció lapjai a „sajtószabadság meggyalázásáról”, „törvénytipró garázdálkodásról” szónokoltak. A kormány is foglalkozott a sajtótörvény megszigorításának gondolatával. Az erre vonatkozó kormányon belüli nézeteltéréseket mi sem tükrözi jobban, mint az a tény, hogy az 1869. évi trónbeszéd parlament előtt elhangzott szövege csak a sajtótörvény kiegészítését szorgalmazta, az aznapi félhivatalos kőnyomatos pedig „a sajtó tekintélyének és méltóságának megóvásáról kell gondoskodni” jóval erőteljesebb kijelentését tulajdonította az uralkodónak.

E tény magyarázata abban rejlett, hogy a kormányban két nézet ütközött, s csak az utolsó pillanatban, a tényleges felolvasás előtt győzött a liberálisabb. A törvény szigorítását elsősorban Lónyay Menyhért óhajtotta, akit az ellenzéki sajtó gazdasági manipulációi miatt állandóan támadott. Pártja azonban elutasította később is szorgalmazott javaslatait. A sajtótörvény és rendelet módosítására nem is került sor, az utóbbi 1900-ig volt érvényben. Ha az esküdtszék elmarasztalta a vádlottat, a bíróság a fennálló jogszabályok keretei között kemény ítéleteket tudott hozni. Felségsértésért (Kossuth-írások közléséről volt szó!) egyévi államfogházra és súlyos pénzbüntetésre ítélték Böszörményi Lászlót, majd Bényei Istvánt, egyévi fogságot szenvedett a fékezhetetlen stílusú Tóvölgyi Titusz és a szerb nemzetiségű Miletics Szvetozár. A közvádló kezdeményezésére indított sajtóperekben évenként egyszer-kétszer született elmarasztaló ítélet.

Politikai lap indítása 1867 után mégsem annyira politikai, mint inkább anyagi kockázattal járt. Az iparszabadság bevezetésével, 1872-től ugyan a kiadás és a nyomdászat is szabad iparrá vált, de a lapindítás jelentős tőkeigénye eleve bizonyos garanciája volt annak, hogy a politikai sajtóban nem fog váratlanul radikális vagy éppen forradalmi álláspont megjelenni. Egy jelentős napilap elindításához körülbelül 60–80 000 forintra volt szükség. A kicsiny Esti Lap esetében például egy példány negyedévi előállítási költsége (a szerkesztőségi kiadásokat, a munkatársak fizetését tehát nem is számítva!) három forint huszonnyolc krajcárt tett ki, ugyanakkor a negyedévi előfizetési ára csak két forint ötven krajcár volt. Jelentős tehernek tekinthetjük még a {II-2-31.} hírlapbélyeget, vagyis az előfizetők példányonként egy krajcáros adóját, amely 1870-ig állott fenn. Egy nagy napilap húszforintos évi előfizetési díjából hat forint volt a bélyegadó.

A legtöbb napilap részvénytársasági alapon vagy társas tulajdonban szerveződött. A részvényeket nem jegyeztették be a tőzsdén, hiszen a tulajdonosok szűk köre a befektetést nem pénzügyi vállalkozásként kezelte, s a lap pártállásának tartós biztosítása a tulajdon folyamatosságát is követelménnyé tette. Gyakran maguk a „lapvezérek” és szerkesztők (Kemény Zsigmond, Jókai Mór, Klapka György, Lonkay Antal) voltak a főrészvényesek vagy kiadótulajdonosok. A jövedelmet az előfizetési díjak és – főként a későbbi években – a hirdetések biztosították, de csak kellő példányszám esetén. A Pester Lloyd tiszta jövedelme 1871-ben 80 000 forint volt, s ez egyedülállóan magas hasznot jelentett. A kevésbé népszerű Deák-párti sajtó többnyire szubvencióra szorult, s a pártsajtó ezáltal kormánysajtóvá változott. Kecskeméthy Aurél egyik lapvállalkozása, a Magyarország például megindulásától, 1872-től ugyanazon év őszéig negyedévenként 5000 forint erejéig, egy másik, a Magyar Politika évi 10 000 forint szubvencióban részesült. Az anyagi segítséget a párt támogatói nyújtották. A miniszterelnökség sajtóosztálya keretéből csak néhány nemzetiségi vidékeken megjelenő magyar nyelvű lap támogatására futotta.

A hirdetésből eredő jövedelem nem volt jelentős. Az ipari és banktőke ezekben az években a magyar nyelvű sajtót közvetlenül nem támogatta, hiszen a magyar közönség nem volt vásárló a tőzsdén, s a kapitalista érdekeket a német nyelvű sajtó jobban szolgálhatta. Ezért még a legnagyobb magyar nyelvű lap szerkesztőségi költségvetése is csak negyedrésze volt a Pester Lloyd szerkesztőségi kiadásainak. A kiadó tartotta fenn a szerkesztőségi irodát, fizette a távirati költségeket, a fordítókat és a gyorsírókat, a nyomdát és az „expediálást”, a felelős szerkesztőnek pedig a munkatársak alkalmazására és egyéb személyi költségekre meghatározott összeget bocsátott rendelkezésre. Kemény például 1050, Jókai 1200 forintot kapott ilyen célra havonta az Athenaeumtól. Saját jövedelmüket a tiszta haszonban való 50%-os részesedés jelentette. A szerkesztők a munkatársakat belátásuk szerint toborozták össze. A legnagyobb lapoknál hét-nyolc állandó munkatárs működött. Az előfizetők csekély száma miatt a legtöbb politikai lap csak a politikai mecénások jóvoltából láthatott napvilágot. Részben a fentiek miatt a kortársak közül többen sokallották a fővárosi és vidéki hírlapok számát, amely az amúgy is gyér olvasóközönséget megosztotta, az újságírók számát pedig oly tetemesen gyarapította, hogy még a kevésbé tehetségeseknek is gyors előmenetelt, könnyű publikálási lehetőséget biztosított.

A napi- és hetilapok zömét kezdetben – pártállásra való tekintet nélkül – az Emich Gusztáv nyomdájából alakult Athenaeum RT sajtóján nyomták. A vizsgált időszakon belül a tipográfia, tördelés sokat fejlődött, a lapok olvashatóbbakká váltak, csak az értelemzavaró sajtóhibák tömege tette még mindig állandó rovattá a helyreigazítást. A legmodernebb, rotációs nyomással {II-2-32.} első ízben a Pester Lloyd jelent meg 1873-ban. Az újságok terjedelme és formátuma változatlan maradt. Egy-egy példány többnyire egyívnyi terjedelemben és félíves formátumban, tehát négy újságoldalon jelent meg. A jókora újságlapokat persze nem kiterítve, hanem összehajtogatva négy, sőt nyolcadrét olvasták. Aki a „hajtogatás” művészetét nem értette, figyelmét egy-egy cikk vagy újdonság bizony könnyen elkerülte. A nagy formátum annak a korszaknak a maradványa volt, amikor a hírlapbélyeget lapszám szerint kellett megfizetni. Az olvasói szokások konzervativizmusa rögzítette még évekig ezt a nagyságot. A nagyobb formátum nagyobb presztízst is jelentett, a „nagyok” különös előszeretettel minősítették „zuglapoknak” a kisebbeket.

A politikai lapok terjesztésének csaknem kizárólagos formája az előfizetés volt. Az előfizetők tekintélyes hányada, becslések szerint egyharmada, még mindig az olvasóegyletek, kaszinók, kávéházak köréből került ki. A címzettekhez a posta juttatta el a címszalaggal ellátott újságot, s a postáról lehetett azután elvinni, vagy külön díj ellenében házhoz szállították. A kormány a külföldön megjelenő lapok postai szállítását eltilthatta. Erre még az Ausztriában megjelenő munkásmozgalmi vagy szláv nemzetiségi lapok esetében is sor került. Egy lipcsei családi lapot, a Gartenlaubé-t, több évre kitiltották a postai forgalomból. A posta a reggeli vonatok indulása előtt három órával már becsomagolt példányokat kívánt, s így a nyomdának már éjfélkor kezdenie kellett a munkát. Ezért a szerkesztést is korábban fejezték be. Az újságírók már délután öt órakor elhagyták a szerkesztőséget. (Az éjféli lapzárta rendszerét Rákosi Jenő napilapja, a Reform vezette be 1870-ben.) A parlamenti tudósítások gyakran csak kétnapos késéssel juthattak el a vidéki olvasókhoz. Egy-egy megyeszékhelyen azután 50–60 előfizetője – s persze sokkal több olvasója – volt egy-egy nagy fővárosi lapnak.

Az 1867 elején tényszerűen életbe léptetett utcai árusítást a belügyminiszter – a Cassandra-levél keltette kormányellenes közhangulat miatt – 1867 júniusában betiltotta. Egyes példányszámokhoz a kiadóban, könyvesboltokban, postákon és „bizományosoknál”, a dohánytőzsdékben (trafik) lehetett hozzájutni. A kolportázs, az utcai árusítás tilalma az egész Monarchiában érvényben volt, s nagyban hátráltatta a lapok terjedését, a nyilvánosság kibővülését. A példányonkénti árusítás és vásárlás mégis egyre gyakoribbá, az 1878-as balkáni háború idején megszokottá vált. A lapok is kezdték feltüntetni fejlécükben egy-egy példány árát.

A sajtótermékek terjesztésének különösen a néplapok esetében fontos módjáról, a házalásról 1873-ban intézkedett egy belügyminiszteri rendelet, mely a házalást hatósági engedélytől tette függővé. Ugyancsak túlnyomórészt előfizetőik támogatásából tartották fenn magukat a politikai hetilapok és a vidéki sajtó is. Az előbbiek csekély kivétellel azt a célt szolgálták, hogy az általuk képviselt irányzatnak megnyerjék azokat a szegényebb, de választójoggal bíró vagy éppen csak a közvéleményt formálni tudó rétegeket, amelyek egy fővárosi napilap előfizetésének évi húszforintos terhét már nem vállalhatták magukra. A vidéki sajtó úgyszintén elsősorban politikai célt {II-2-33.} szolgált, főként a pártok hiányzó szervezetét, vidéki hálózatát pótolta. Így mindegyik politikai irányzatnak a fővárosban megjelenő vezető napilapjával párhuzamosan megvolt a maga hetilapja és vidéki orgánuma, s emellett bármely típusba tartozó lap egy irányzathoz kötődve, de pártpolitikai függéstől mentesen, önálló vállalkozásban is megjelenhetett. A hetilapoknál a baloldali pártoknak volt jelentős fölényük, oly mértékben, hogy a szélsőbali Nép Zászlóját megközelítőleg annyi előfizető rendelte meg (virágzása idején hatezer példányban küldték szét), mint az összes többi hetilapot együttvéve.