2. AZ ESZMEHIRDETŐ SAJTÓ A POLITIKA SZOLGÁLATÁBAN

A kiegyezés idején a politikusoknak és pártjaiknak jutott döntő szerep a hírlapirodalomban. A meginduló vagy újjászülető lapok szerkesztőségeinek élén mint tulajdonos-főszerkesztők ismert politikusok, többségükben országgyűlési képviselők álltak: például Kemény Zsigmond báró, Jókai Mór, Böszörményi László vagy Madarász József. Az olvasóközönség is – a pártpolitikától tartózkodó vagy éppenséggel politikamentes közművelődési sajtó mellőzésével – a politikus szerkesztőket és lapjaikat részesítette előnyben. Az általánosan ismert helyzetet a korszak neves publicistája, a művelődéstörténész György Aladár a következőképpen rögzítette: „Politikai sajtónknak nincs kezdettől semmi oka panaszkodni közönségünkre, melynek ő testvérei rovására dédelgetett és jóltartott gyermeke. Ezt kíséri csak osztatlan figyelem és kizárólagos érdeklődés.”

A politikai sajtó olvasói azonban nem váltak önálló politikai tényezővé, inkább hódoltak a politikának, mintsem befolyásolták azt. Így független olvasókra támaszkodó jelentős sajtóvállalkozások nem teremtődhettek. A magyar polgári politikai sajtó kiegyezés utáni újjászületése kezdettől a pártok szellemi felügyelete és anyagi fennhatósága alatt ment végbe.

A sajtó pártpolitikai kötődése azonban csak egyes esetekben volt nyílt alárendelődés. Itt példaként a balközéppárti Hazánkat vagy a szélbali Magyar Újságot említhetjük, ahol a párt tagjaiból alakult „felügyelő bizottság” névsora is ott szerepelt a fejlécen. A viszonylagos önállóság esetében sem volt azonban vitás az eszmei-politikai irányzat közössége. Ilyenkor a lap fenntartotta azt a jogát, hogy egyes részleteket illetően a hozzá közel álló párttól függetlenül is nyilatkozhasson, ahogyan ez a kezdettől fogva a kormány pártján álló, idővel egyre türelmetlenebb, elöregedő Pesti Napló és a balközépi ellenzéknek elkötelezett Jókai-lapok, A Hon és az Igazmondó pályafutása során gyakran bekövetkezett. Külön csoportot képeztek azok az orgánumok, melyek mögött nem állt országgyűlési párt, csak párttöredék (frakció) vagy a parlamentben közvetlenül nem képviselt érdek- vagy eszmei csoportosulás. Ezek a lapok némileg függetlenebb és eszmeileg alkalmanként emelkedettebb álláspontot képviselhettek, mint a pártokat, illetve a kormányhatalmat közvetlenül kiszolgáló társaik; közöttük említhetjük pl. az 1848-at, a {II-2-34.} Reformot, a Lónyay-frakció lapját és a Századunkat, a pesti liberális polgárság közlönyét.

A magukat „függetlenebb”-nek valló lapok sem hivatkoztak azonban arra, hogy a közvélemény utánuk igazodik. Többnyire beérték azzal, hogy saját álláspontjukat fejezik ki. A közvélemény igazi megnyilvánulási fórumának maguk is, pártállásra való tekintet nélkül, a parlamentet tartották, s különbség csak abban mutatkozott, hogy az ellenzéki-ellenzékieskedő irányzatok az éppen ülésező parlamentet – választási visszaélések, az időközben megváltozott közhangulat miatt stb. – nem ismerték el, mint a közvélemény hű kifejezőjét, és mindezt a következő választással remélték igazolhatni.

A kiegyezés utáni politikai sajtóban tükröződő felfogás a közvélemény törvényt előkészítő és ellenőrző szerepét – ellentétben a reformkori liberális felfogással! – kevésbé tekintette mérvadónak, inkább a parlament keretei közé utalta. A sajtó feladatának tehát nemcsak a parlament befolyásolását, hanem főként a parlamenti munka (törvényhozás és ellenőrzés) nyilvánosságának egyszerű kibővítését, az informálást tartották. Ilyen jól (vagy – ellenzéki álláspont esetén – ilyen rosszul) mennek a dolgok az „ország házában” – tudósítottak. A sajtóbeli nyilvánosság lehetőségeit pedig, amelyek a közvélemény önálló és független véleményéről informálhattak volna felfelé és lefelé egyaránt, szintén a közvetlen pártpolitikának rendelték alá: A hírlapok önállósodási lehetősége ilyen módon nemcsak pénzügyi szempontból, hanem mindennek elfogadásával, önkorlátozó módon is irreálissá vált. A balközépi ellenzék hivatalos néplapja, az Igazmondó már el is fogadta ezt a leszűkített feladatkört, és maga is úgy vélekedett 1868-ban, hogy „a közvéleményt érlelő testületek hazánkban a törvényesen megalakult Baloldali körök és Deák-klubok”. (Igazmondó. 1868. július 26.)

A kor politikusainak állásfoglalásaiból is kitűnik, hogy a hírlapoknak nem szántak komoly közvéleményformáló és mozgósító szerepet, hiszen ők is a parlamentet tartották olyan fórumnak, amely a kusza nézetekből a választások cenzusos retortáján keresztül a nemzet igazi óhaját törvénnyé és tetté tudja párolni. Eötvös József a parlamentben jelentette ki, hogy a Háznak többségét csalhatatlannak tartja, szerinte „erős közvélemény alakulását csakis a parlamentáris vitáktól lehet várni… a szabad sajtó sokkal újabb, mintsem tőle a közvélemény alakulását várhatnánk”. Deák Ferenc ugyancsak a képviselőház előtt mondta el, hogy szerinte a kormánypártnak nincs saját orgánuma, s – a liberalizmus elveivel inkább összhangban, de a valóságnak meg nem felelően – azt fejtegette, hogy pártja, illetve általában a pártok véleménynyilvánításának egyetlen kompetens helyéül a parlamentet tekinti, sőt hogy saját lelkiismereti meggyőződését a közvéleménynek elébe helyezi. A hírlapszerkesztők többsége is magáévá tette ezt az álláspontot. Jókai Mór szerint sem alkalmas a sajtónyilvánosság a politikai vitákra, mivel „ott a vitatkozó felek két külön hírlapban, két külön olvasó közönség előtt mondják el érveiket”. (Igazmondó. 1869. december 26.)

A kiegyezés után uralkodó felfogásban a nyilvánosságnak az az értelmezése {II-2-35.} érvényesült, amely szerint a közvélemény a megyegyűléseken, választói gyűléseken és a parlamentben közvetlenül konstituálódik, s a sajtó feladata csak ennek regisztrálása, utólagos (informatív) ismertetése. A lapok egyike, a Reform maga is rögzítette: „egy ország politikai vezetése nem lehet a sajtó feladata, hanem a vezénylő államférfiaké, kiknek tehát emancipálni kell elhatározásukat a hírlapok befolyása alól!” (Reform. 1874. november 18.) A balközépi ellenzék vezetője, Tisza Kálmán e felfogás szellemében már teljes nyíltsággal bértollnokoknak nevezte a parlamentben az újságírókat, mivel – a „független” politikusokkal kimondatlanul szembeállítva – szerinte az általuk képviselt eszméket pénzzel fizetik meg. Nézeteit teljes erkölcsi határozottsággal utasította vissza ugyan Salamon Ferenc a Reformban, hangoztatva, hogy „az írás az író olyan tulajdona, mint Tiszának földje és repcéje”, de annak elemzésére, hogy a sajtó ténylegesen a politika szolgálója-e vagy sem, már maga sem vállalkozott. (Reform. 1871. december 15.)

A korszak puszta információn alapuló sajtó- és közvéleménymodellje ellen egyetlen komoly támadás indult, a szélsőbal részéről. 1867–68-ban demokrata körök alapításával, kérvényezéssel megpróbálták mozgósítani a kiegyezésellenes közvéleményt. A szervezkedés középpontjába a sajtót állították. Lapjaik így új, szervező-mozgósító, agitatív feladatkört kaptak. Központi orgánumuk, a Magyar Újság a szervezés mellett állandóan napirenden tartotta ekkor a közvélemény és a sajtó elvi kérdéseit is. Elvi cikkekkel, Kossuth nyílt levelei közzétételével kényszerítette polémiára laptársait. Népszerű hetilapja, A Nép Zászlója pedig a tényleges szervezkedés összefogójává vált. A mozgalom ellen a kormánypárt és a balközépi ellenzék együttesen lépett fel, először eszmei harcot indítottak, később már beavatkozásra szólító cikkek jelentek meg. A kormány végül rövidesen erőszakkal oszlatta fel a demokrata köröket, a hírlapok pedig egyesített eszmei offenzívával győzték le a sajtónyilvánosság kialakított és „törvényesített” határait túllépő erőket.