5. FŐVÁROSI REFLEXIÓK A PROVINCIÁLIS SAJTÓRÓL

A vidéki lapok számának gyors növekedését a fővárosi sajtó bizalmatlanul fogadta, sőt némi féltékenységgel szemlélte. A lapalapítások többségét –különösen eszmei ellenfelek között volt gyakori érv! – indokolatlan divatnak, haszontalan és megalapozatlan vállalkozásnak minősítették. Széchy Károly, az Ellenőr irodalmi rovatvezetője és szerkesztője szerint „egyáltalán nincsenek tisztában hazánk művelődési viszonyaival, szellemi szükségleteivel, fejlődésünk menetével, akik minden áron vidéki lapokat teremtenek”. (Ellenőr. 1873. november 8.) A vidéki közélet provincializmusáról árulkodik az a jelenség – folytatódott az érvelés –, hogy ott „a szerkesztősködés, íróskodás valóságos mánia” lett, hogy „a vidék minden érdeke közlönyre szeret támaszkodni”. Erről a vidéki orgánumok egy része is hasonlóan vélekedett, persze önmagát mindig kivéve a sorból; például a Szegedi Híradó így írt: „van társadalmunk jelenleg uralgó ragályai közt egy sajátos, tragikomikus {II-2-57.} betegség. Ez a betegség: a lapszerkesztési és kiadási düh.” (1873. május 25.)

A 70-es években a sokasodó hírlapok versenyezni kényszerültek a lassabban növekvő olvasóközönség meghódításáért. A kolozsvári Kelet szerint is „sok újság és sok tollforgató ember, de kevés hozzá az olvasó közönség”. (1872. augusztus 31.) A szerkesztők egy része úgy érezte, hogy ebben a harcban a vidéki sajtó megosztotta a közönséget, és önmagában a hírlapok vetélkedése sem hozott színvonal-emelkedést, mivel közben engedtek az irodalmi igényességből. A lapok újabban nem meggyőzni és vezetni, hanem szolgálni akarják a közönséget – hangzott a további vád, amely valójában nem is a 70-es évekre, hanem majd a következő évtizedre lesz jellemző; „kirándulnak a szokatlanba, mely velőt kavar és ideget feszít, hogy lebilincseljen és megrázzon”! Ebben a helyzetben még az igényesebb lapok is kénytelenek ezekkel az eszközökkel élni – bánkódott néhány szerkesztő, mivel „közönséget nem gyűjthet másképpen, csak síppal, dobbal, nádi hegedűvel, mert egyedül marad, ha nem kiabál, mint a vásári komédiás”. (Ellenőr. 1873. november 8.) Ez csak azért történhet így, állapította meg a Figyelőben Zichy Károly gróf, mivel a vidéki olvasók nem az igényes sajtókiadványokat támogatják: „a vidéki olvasó, ha csak különös hivatása vagy foglalkozása nem indítja valamely szakközlöny járatására, megelégszik egy lappal, melynek politikai irányában osztozik, vagy ha éppen családapa, olvasó asztalát valamely képes nagy divatlappal tarkítja”. Az értékes irodalmi vállalkozások „a haza némely vidékein teljesen ismeretlenek, s nem hogy magán házaknál, de még az egyletek és olvasókörök asztalán sem láthatók, míg más vállalatok, gyakran éppen a legsilányabbak, igen nagy elterjedtségnek örvendenek”. (Figyelő. 1874. január 18.)

A helyi politikai lapok nehezen találták meg helyüket és hivatásukat. A vidéki hírlapirodalom nem volt homogén, sőt nagyon is eltérő igényű közönséghez kellett szólnia. Szétaprózottsága, partikuláris jellege épp ebből fakadt. Az átlagosnál jobban szerkesztett Biharmegyei Közlöny, jól ismerve a helyzetet, joggal állapította meg, hogy a vidéki hírlapirodalom „nélkülözi a nyomatékot, czél és magasabb erkölcsi jelentőség nélkül tengődik”. (1871. július 1.) Többségének valóban nem volt karaktere. Ezek a „szerkesztők és írók gyönyörűségére termett lapok … külső nehézségeknél fogva” nem politikai lapként jelentek meg; a kiadók „oda biggyesztik lapuk homlokára ipar-, kereskedelmi és közgazdasági lap”, de a hódító cím többnyire elegyes, színvonaltalan tartalmat takart. (Heti Posta. 1873. július 27.) Szana Tamás Figyelője 1874-től, tekintettel erre a helyzetre, már rendszeresen foglalkozott a vidéki lapok tartalmával: a politikai rovatokról lesújtó véleményt közölt, amely a feltűnő kivételek miatt ugyan nem általánosítható, jogosnak tűnik viszont mindaz, amit az irodalmi rovatok szerkesztetlenségéről, igen gyenge irodalmi anyagáról írt. Megállapította például, hogy a tárcákban közölt cikkek sokszor olvashatatlanok: példaként a Kecskeméti Lapokat említette, amely egy alkalommal „a magyar országgyűlések történetével félévig kínozta olvasóit”. {II-2-58.}

A szórakoztatónak szánt anyag nem igazodik az olvasói igényekhez: „legsajátosabbak azok a tárcák, midőn egy-egy vidéki tudós használja fel, kinek fogalma sincs arról, mennyit és hogyan szabad egy heti lapban írni.” Az egyre inkább sokasodó szépirodalmi anyagot csekély ízléssel válogatják össze. (Figyelő. 1874. szeptember 26., október 25.)

A vidéki sajtó mégsem „burjánzott el” oly mértékben, mint ahogy azt a fővárosi lapok állították. Mennyiségi növekedése a fejlődő társadalom, főként a polgárosultabb régiók érdekeinek és a politikai pártok országos törekvéseinek megfelelően ment végbe. A vidéki és a fővárosi politikai sajtó közötti jelentős színvonalbeli különbség is évről évre csökkent: anyagiakban és szellemiekben megerősödtek egyes életképes vidéki lapvállalkozások. Bár a fővárosi sajtó még nem annyira partnernek, mint inkább konkurrens vállalatnak tekintette a vidéki laptársakat, a lapkiadás módosulásával lassan kialakult a hírlapolvasás egyensúlya is: a hetvenes évek végétől egyre többen fizettek elő egy fővárosi és egy helyi újságra egyaránt. Az egymást kiszorítani törekvő politikai kiadókat – a pártok elképzeléseivel is összhangban! –lassan az egymást funkcionálisan kiegészítő hírlapvállalkozások váltották fel.

IRODALOM

Hírlapjaink. A magyarországi hírlapok monográfiája. I–VI. Bp. 1895. – A „Nagyvárad” jubiláris albuma 1870–1895. (Összeáll.: Fehér Dezső.) Nagyvárad, 1895. – Berkeszi István: A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története. Temesvár, 1900. – Kristóf György: Az erdélyi időszaki sajtó a kiegyezéstől a közhatalom változásáig (1867–1919). = MKSz 1938. 1. f. 41–66. – Lukács Károly: A balatonvidéki hírlapirodalom első negyedszázada (1861–1885). = MKSz 1944. 1. f. 35–52. – Ember Ernő: A debreceni időszaki sajtó 1867–1900. Debrecen, 1938.