4. A DUNÁNTÚL ÉS A FELVIDÉK POLITIKAI SAJTÓJA

A Felvidéken, az ország északi peremterületén elhelyezkedő városok közönsége nem magyar nyelvű politikai lapokat olvasott. A jelentősebb városok lakossága nyelvileg erősen megoszlott, a magyar anyanyelvűek sehol sem jutottak többségre. Ez a helyzet az olvasóközönségre vonatkoztatva úgy fejezhető ki, hogy az olvasni tudó magyar anyanyelvűek a 7 éven felüli népességhez viszonyítva Selmecbányán mindössze 10%-nyi, de Kassán is csupán 36%-nyi réteget alkottak, amelyre mint potenciális hírlapokat pártoló csoportra egyáltalán elvileg számítani lehetett. Ezért a kiegyezést követőévekben e vidéken sikeres, hosszúéletű hírlapi vállalkozások magyar nyelven nem keletkezhettek.

Nyugat felé haladva egyre fokozódó német többségű városi olvasóközönséggel kell számolnunk: Pozsonyban az olvasni tudók 69%-a, Sopronban 73%-a a németet vallotta anyanyelvének. Így aligha meglepő, hogy a német sajtó mellett magyar politikai lapokra itt sem mutatkozott komoly igény. Ennek ellenére magyar nyelvű hírlapok alapításával többen megpróbálkoztak, Sopronban 1871-ben Csöndes Ferenc (Sopron), Pozsonyban 1865-ben Szarvas Gábor (Pozsonyi Lapok) indított hetilapot. Számottevő sikert azonban egyik sem ért el. Pozsonyban az 1870-es években öt német lap (közöttük két napilap!) mellett az egyetlen magyar nyelven hetente megjelenő újság (Pozsonyvidéki Lapok) fenntartása is komoly gondot jelentett. A szerkesztő, Vutkovics Sándor jogakadémiai tanár már a lapalapítás évében, 1873-ban a megyei közigazgatás segítségét kérte, mivel előfizetőinek száma a kétszázat nem érte el. A Pozsonyvidéki Lapok, a továbbiakban mint a vármegye hivatalos közlönye néhány év alatt megszilárdította ugyan helyzetét, sőt 1877-től napilapként jelent meg, azonban szélesebb olvasóközönsége nem alakulván ki, a következő évtizedet e hírlap sem érte meg.

A Dunántúl városaiban szintén nehezen indult fejlődésnek a politikai sajtó. Azonban az északi városoktól eltérően a lapvállalkozások kezdeti sikertelensége itt már nem magyarázható egyedül a közönség etnikai összetételével, {II-2-56.} hiszen a magyar nyelvű lapok számára az arányok lényegesen kedvezőbbek; például az olvasni tudók egészén belül a magyar anyanyelvűek részaránya az 1870-es években Győrött 89%, Komáromban 92%, Székesfehérvárott 95%, Pécsett 75% volt. Itt a nehézségek főként politikai jellegűek voltak. A különféle irányzatú helyi lapok a dunántúli városok közéletének homogén tömbjét nehezen törték át: a katolikus egyház a közvélemény liberális elveken alapuló informálását ellenezte, a kormány pedig nem fordított kellő figyelmet a politikai nyilvánosság helyi fórumaira. Itt az országos lapokat olvasták. A dunántúli lapok egymástól elszigetelten, szűk körben működtek. Még a legjelentősebbek, az 1857-ben induló és hosszú életű Győri Közlöny vagy a Zala-Somogyi Közlöny (1862), a Veszprém (1866), a Vértesalja (1873), a szaggatottan megjelenő pécsi lapok (Pécsi Lapok, Pécsi Közlöny, Pécsi Figyelő) sem léptek túl városuk, vármegyéjük határán; a fővárosi sajtó méltán marasztalta el őket színvonaltalanságuk miatt.

A politikai sajtó mellett a Balaton-vidék kibontakozó társasági élete néhány vegyes tartalmú, „fürdőszaki hetilap”-ot is megteremtett, mint például a Keszthelyi Hangok (1869), a Napkelet (1870), a Balaton-hévízi Napló(1870), a Balaton-Füred (1871). Bár szerkesztőik a helyi újságírógárdából származtak, az újságoldalakat írásokkal megtöltő munkatársaik a Balatonhoz kiránduló fővárosi művészek és politikusok közül kerültek ki. E lapok jelentősége mindvégig csekély maradt, egyedül az 1894-ig rendszeresen megjelenő Keszthely szerzett nagyobb kulturális hírnevet magának.

A dunántúli politikai sajtó a kiegyezést követő évtizedben elmaradt a fővárosi és a fontosabb vidéki lapok színvonalától. Csupán a 80-as évek eszmei-politikai harcai (főként az egyházpolitikai küzdelmek) idején jut komolyabban szóhoz, amikor majd sajátos karaktere, szerkezeti jellegzetességei részletesebb jellemzést érdemelnek.