1. A PESTI NAPLÓ ÉS KÖRE

A Pesti Napló a korszak legrégebben, folyamatosan megjelenő lapja, a kiegyezés és a fúzió között a kormányzatot támogató parlamenti többség legtekintélyesebb sajtóorgánuma. A korszakban a sajtó is, olvasóközönsége is a pártok befolyása alatt állt, így egy-egy lap közkedveltsége annak függvényében változott, hogy mennyire ismert politikusok nyilatkoztak hasábjain. Egyik lap sem mulaszthatta el megnyerni támogatóul a politikai pártok néhány vezetőjét. A Napló ebből a szempontból nem volt kedvezőtlen helyzetben, hiszen köztudott volt róla, hogy 1867 előtt is fontos személyiségek álltak mögötte, és szerkesztője, Kemény tagja Deák belső politikai körének. Hasábjain eddig is fontos politikai nyilatkozatok jelentek meg; Deák a kiegyezési tárgyalásokat közvetlenül előkészítő híres húsvéti cikkét itt tette közzé. Képzett munkatársakban sem volt hiány: itt dolgozott Greguss Ágost, az esztétika professzora; Salamon Ferenc történetíró, aki később a hivatalos lap szerkesztését vette át; Gyulai Pál, az ország legismertebb kritikusa; Deák Farkas történetíró– vagy a fiatalabbak közül a liberalizmus ellentmondásaiból kezdetben még demokratikus irányban kibontakozást keresőAsbóth János.

A lapnak a szerkesztőségben mégsem volt igazi gazdája, hiszen a kiegyezést követően Kemény már alig törődött lapjával (helyette az irányítást Királyi Pál látta el), a nagy nevű munkatársak pedig csak mellékfeladatként vállalták a közreműködést. A kortársak szerint „a Naplót nem szerkesztik, hanem csak szerkesztődik”. Deák gyakran felelősségre vonta Keményt a lapban közöltekért, aki sokszor csak a pártvezértől tudta meg, hogy mi jelent meg lapjában. Például Danielik János, a bohém pap, Kemény barátja 1868-ban nyugodt lélekkel írhatta cikkeit arról, hogy ha Poroszország átlépi a Majna vonalát, ezt a Monarchia casus bellinek tekintené. Cikkei bombaként hatottak egész Európában, csak éppen Pesten nem lepett meg senkit, a Napló is egykedvűen cáfolt azzal, hogy csak egyéni véleményről van szó. Munkatársai között is sok volt a hírlapírásra alkalmatlan, akik tehertételt jelentettek, így például Lázár Kálmán gróf, akinek – hírlapírói tehetségéhez mérten – „a vízállásjelentés volt a vezércikke”.