{II-2-60.} 2. KORMÁNYPÁRTI LAPOK

A kiegyezés után szabaddá váló és számbelileg is folyvást gyarapodó ellenzéki sajtónak a Pesti Naplón kívül nem akadt méltó ellenfele. Csak néhány hónapra jelent meg ismét Pompéry János lapja, a Magyarország. Hosszabb ideig, 1870-ig maradt életben az Esti Lap, amelyet a baloldali múltjának hátat fordító újságíró-veterán Pálffy Albert szerkesztett.

A Magyarország az Andrássy-kormány kinevezését követő napokban jelent meg újra; mutatványszámát február 23-án nyomatták ki. A kiadótulajdonos-szerkesztő mecénása, Andrássy Gyula közvetlen támogatására vállalkozott, ennek megfelelően rendszeresen támadta az ellenzéket, főként a szélsőbaloldalt és annak lapját, a Magyar Újságot. Beállítása szerint az ellenzék „a szertelenség, mely a kormány munkáját még nehezebbé tenné, a viszály, mely a czélt kockáztatná, a hiúság elégedetlensége, az irigység fondorkodása, a megfontolatlanság tévedése”. (Magyarország. 1867. február 23.) A kiegyezési tárgyalások bírálói a kormány tekintélyét és cselekvési lehetőségét csökkentik, pedig csak államhatalmi érvényű intézkedésektől várható az ország kedvező politikai konszolidációja. Cikkei az állam intézményeinek szinte fenntartások nélkül értéket tulajdonítottak. Halász Imre erről a következőket írta: „intézmények kellenek nekünk, csak ezek biztosíthatják kellőleg jogainkat… Törvényekben eddig sem szenvedtünk hiányt, de ha hiányoztak az intézmények…, üres hang maradt a törvény”; a kiegyezési tárgyalásokat azért kell támogatni tehát, mert ezeket „az intézményeket adja meg nekünk a hatvanhetes javaslat”. (Magyarország. 1867. március 31.)

Igen fontos kérdések (az államberendezkedés demokratikus jellege, a nemzetiségiek helyzete) megoldási módjai az állami intézmények mielőbbi megteremtése követelményének rendelődtek alá. A Magyarország által hirdetett elgondolássorban a fő hangsúly nem az intézmények tartalmára, hanem jórészt történetietlen, formai szempontok érvényesítésével az állami keretek, az állami integritás védelmére helyeződött. Halász Imre ilyen alapon értékelte az irányzatokat és minősítette a baloldal nemzeti függetlenségről vallott nézeteit „elvont függetlenség eszmény”-nek (nem a történeti jogfolytonosságra épült), a kiegyezés híveinek álláspontját pedig helyeselhetőnek („a pragmatica sanctióból indul ki”). (Magyarország. 1867. március 31.) A lap szerkesztője már márciusban kifejtette, hogy a nemzetiségek „méltányos és jogos igényei” kielégítésének határai vannak; nem lehet szó arról, hogy „a külön territorium iránti, az államegységet megtámadó kívánság tekintetbe vétessék”. (Magyarország. 1867. március 2.) Mások megengedhetetlennek tartották a nemzetiségek anyanyelvének használatát a középszintű közigazgatásban.

A Magyarország Deák húsvéti cikke megjelenésének évfordulóján a politikai helyzetet így értékelte: „a torlaszok ledőltek, a pálya igazán szabad lett, nem csak tűrékeny papíron, így a nemzet biztosan haladhat előre, a nélkül, hogy legbecsesebb kincseinek akár csak egy parányát is hátrahagyni kénytelen {II-2-61.} lett volna”. Magyarország és a Habsburg- évtizedekben semmit sem változott, mert a „forradalom nem semmisíté meg a birodalom iránti törvényszerű kötelesség tudatát; a reactio nem rendíté meg az alkotmányosság, a haza önállósága iránti ragaszkodásunkat.” (Magyarország. 1867. április 21., július 13.)

Amint az Andrássy-kormány helyzete stabilizálódott, a miniszterelnök közvetlen intencióit tükröző lapra nem volt többé szükség, így 1867 végén megszüntették.

Az Esti Lap a kormány részéről Eötvös kultuszminiszter közvetlen támogatását élvezte; azonban nem szolgált rá a bizalomra: érvei túlságosan gyengéknek bizonyultak a kormány védelmében, szélsőséges hangneme pedig nem éppen szelíd laptársai közül is kitűnt. 1870-ben a Magyar Újságról így írt: „Mióta leesett a lábáról, s csak a felügyelő, és hold időjárása szerint fogyó és növekvő felügyelő bizottságok mankóján sántikál, azóta minden munkatársa egy-egy betegséget képviselt… Szilágyi Virgillelr himlőbe esett, s megverte a ragya. Irányi Dániellel a hideg lelte. Most kapott egy Gutta munkatársat vagy betegséget. Ez bizonyosan sírba viszi.”

Eötvös törvényjavaslatait természetszerűleg támogatta, a liberalizmus egyéb elemeit azonban gyanakodva méregette. Pálffy Albert beköszöntőjében a jövőért, a politikai kibontakozásért, fejlődésért végzendő munkára vállalkozott: „Vezérelvünk mint elvitázhatatlan tény állván előttünk a kiegyezkedés…, igyekezni fogunk a gyakorlati életben minél több hasznát venni – Térjünk a napi munkánkra.” (Esti Lap 1867. július 1.) A választójog kiszélesítésétől mégis óvott, mert azzal a „mokra szűrt viselő nagyságos urak” nyernének. A lap névtelen szerzője szerint a liberalizmusnak Magyarországon különleges határai vannak; a nem liberális szabadságjogok bevezetését lassítani kell Magyarország számara „a nemzetiségiek izgatása” ugyanaz, mint Franciaország számára „a socialismus kérdése”. E nézet szerint a „leszállított” értékű liberalizmus főbb jellemzői a következők: „korlátlan szabadság a hazában”, „másrészről egy kis beékelt 'quos ego' is azok számára, kik a társadalmi rend vagy Magyarország állami léte és területi egysége ellen összeesküvést kovácsolnak.”

A miniszter-pártfogó halála, de főként a hírlap alcsony színvonala ennek a vállalkozásnak is véget vetett. A legnagyobb sikert a pártérdekektől függetlenebb, a pesti polgárságra támaszkodó alapítások eredményezték: a Századunk és a Reform, melyek mint új, eszmetörténetileg is jelentős kezdeményezések indokolttá teszik a külön fejezetben történő elemzést.