A MAGYAR KURÍR MEGINDÍTÁSA ÉS ELSŐ ÉVEI (1786–1790)

A második magyar nyelvű újság megindítására – miután a pozsonyi nyomdászoknak sikerült a hazai újságkiadásra kapott privilégiumokat megvédeniök – 1786. december 2-án, Bécsben került sor. Itt indította meg (pontosabban folytatta, hiszen első számát Tállyai Dániel még júliusban megjelentette Pozsonyban) a Magyar Kurírt Szacsvay Sándor, akinek lapindítási kérését – ellentétben Tállyai beadványával – támogatásban részesítette a Kancellária.

Szacsvay a pozsonyi közös újságvállalat tervének meghiúsulása után tett kísérletet Bécsben. Oda vonzotta őt mindenekelőtt az a körülmény, hogy ott nem volt érvényes az ország területére szóló kizárólagos újságkiadási jog. De emellett csábító lehetett számára Bécs szellemi és politikai légköre is, hiszen jozefinista beállítottságának már a Magyar Hírmondóban is számos tanújelét adta. Ugyanakkor valószínű, hogy felvilágosult nézetei és antiklerikalizmusa miatt viszont tanácsosnak látszott számára a Pozsonyból való távozás.

Szacsvay újságírói fejlődése, amelynek már kezdeti szakaszában is jelentős előrehaladásnak lehettünk tanúi a Magyar Hírmondónál, a Magyar Kurír szerkesztése során teljesedik ki. Itt válik belőle a korszak egyik legjelentősebb, leghaladóbb újságírója, aki a politikai újságírás terén – hazai viszonylatban – szinte korát megelőző publicisztikai színvonalat ért el.

Nem változtat ezen az értékelésen az sem, hogy azok a konfliktusok, amelyekkel a nyolcvanas évek második felében a jozefinistáknak szembe kellett nézniök, {I-97.} Szacsvayt sem kerülték el. Ezek sorában ő maga is több ízben kényszerült bizonyos hangváltoztatásra, részben a külső események értékelésében, részben pedig a nemesi mozgalommal kapcsolatban. Ha ezekre árnyaltabban rámutatunk, közelebb kerülünk annak a korszaknak a reális viszonyaihoz, amelyben haladó értelmiségünknek és – köztük újságíróinknak is – saját társadalmi erőtlenségük tudatában támaszt kellett keresniök: vagy a felvilágosult uralkodónál vagy pedig a nemesi mozgalomban. Mivel egyik sem bizonyult tökéletes, egy a polgári nemzetállam irányába tartó fejlődés biztos bázisának, nem csoda, ha e demokratikus rétegek reményeikben gyakran csalódni, majd újabb reális támaszt keresni kényszerültek. Az újság jellegéből – a hetenként kétszeri, folyamatos megjelenés és az aktuális eseményekkel kapcsolatos rendszeres híradás tényéből – is következik, hogy e változások és iránykeresések híven tükröződtek lapjairól: segítségével élesebben rajzolhatjuk meg Szacsvay újságírói profilját.

Bécsben nagyjából azt az újságírót látjuk viszont, akit Pozsonyban megismertünk. Szacsvay kezdetben itt is annak a lelkes jozefinistának mutatkozott, aki dicsőítette II. Józsefet. Síkraszáll a Magyar Kurírban is a vallási türelem érdekében, támadja – különösen az egyházi személyek között – a felvilágosodás ellenfeleit, és elítéli a hazai rendi követeléseket csakúgy, mint a külföldi – főként a németalföldi és a franciaországi – mozgalmakat. Később e kép, a politikai helyzet módosulásával, lassan megváltozik. A nemesi ellenállás erősödésével egyidejűleg, amikor a nemességen kívül a haladó értelmiség is bírálni kezdi az uralkodó politikáját, Szacsvay hangja is megváltozik: már nem bélyegzi lázadásnak a németalföldi és a franciaországi eseményeket, hanem – főleg az utóbbi iránt – egyre nagyobb rokonszenvet árul el. Megőrzi jozefinista felvilágosultságát, de a nyelvi-nemzeti mozgalom iránt is nagyobb érdeklődést kezd mutatni.

1787 elején azonban Szacsvay még változatlanul, ugyanolyan „bölcs” uralkodónak látja II. Józsefet, „a mi édes hazánk édes atyját”, a „nemzet nagy hírének és boldogságának első fundamentomjá”-t, amilyennek Pozsonyból hirdette. Az abszolutizmus elméletíróinak tanítása szerint, az atya-gyermek viszonyt vetíti rá az uralkodó és alattvalói kapcsolatára. Ennek az „édes atyá”-nak az alattvalói szerinte is még csak gyermekek, akik közül azok, akik Belgiumban fegyvert fogtak ellene, bánatot okoztak neki és „atyai szívességét lábbal tapodják”.

Szacsvay támogatta II. Józsefnek azt a – nemesi körökben nagy felháborodást keltett – törekvését is, amely a nemesi adómentesség megszüntetésére és általában a rendi előjogok felszámolására irányult. A fiziokrata elveknek megfelelően arra hivatkozott, hogy „az egész világ gazdaságának a földművelés a középpontja”. Az államok boldogságának feltétele a szántóvető megbecsülése mellett a „minden másokat kirekesztő privilégiumok elégetése. Ez többet használna, mint minden jelen-való mesterséges kereskedés”.

Bécsből is tovább folytatta a vallási türelmetlenség elleni harcot, és élesen bírálta azokat a papokat, akik visszaéltek hivatásukkal. Megírta, hogy egyes községek plébánosai megtiltották a protestánsok temetőben való eltemetését. Valószínűleg bécsi jozefinistáknak az egyházi beszédeket bíráló Predigerkritiken című lapja nyomán, egy bécsi pap „rettentő igéi”-re hivatkozik, melyek szerint a polgárok már {I-98.} megszületésük előtt „predestinálva voltak az örök kárhozatra”. Hozzáfűzi, hogy ez csak Bécsben számít újságnak, Magyarországon sok ilyen prédikációt lehet hallani. Egy vakbuzgó káplánról úgy nyilatkozott, hogy „a Spanyol Országi Eretneknyomozó s égettető székre van nagy vokátiója”, s csak II. Józsefen múlik, hogy nem viszi itt is többre. Élesen megbélyegezte azt a kassai ferencest is, aki a volt jezsuita kolostor előtt, az utcán prédikálva, a protestánsokat teli torokkal eretnekeknek, tudatlanoknak, gorombáknak kiáltotta ki, oly módon, „hogy a legnagyobb divattyában vólt üldöző időkben is elég lett volna”.

Az ilyesféle bíráló cikkek miatt többen is fölléptek Szacsvay ellen. Egy Hermolaus nevű kapucinus szerzetes (eredeti nevén: Moré György) és az egyik megbírált káplán, Vilt József fel is jelentette a bécsi újságírót. Szacsvayt hivatalosan is elmarasztalták vallás- és egyházellenes cikkei miatt, és úgy intézkedtek, hogy az újság cenzúrázását a jövőben az addigi cenzornál, Szekeres Atanáznál szigorúbb cenzor, Pászthory Sándor kancelláriai titkár végezze. Arra is fény derült, hogy a Magyar Kurír szerkesztője a lap indításakor csak arra nyert engedélyt, hogy rendeleteket, főként egyházügyieket tegyen közzé lapjában, magyar nyelven. Vagyis ahhoz az erősen beszűkített programhoz való ragaszkodásra figyelmeztették, amit II. József az újságoknak szánt a nyolcvanas évek derekán.

De nem csak feljelentésekkel szorongatták, hanem nyomtatásban is támadták Szacsvayt. Szaicz Leó egri szervita hitszónok Igaz magyar című művében, amelyben a felvilágosodás írói – az ő kifejezésével: „Aufklérung-Fantaszták”– ellen lépett fel, a bécsi magyar újságszerkesztőt is megtámadta. Szacsvay azonban ezt a támadást derűsen fogadta, és jót nevetett rajta. Szerinte arról, hogy lapjának valóban „semmi vallása sincsen … a következő század tészen ítéletet”.

A belgiumi felkeléseket kezdetben csak a bécsi hivatalos szemüvegen keresztül látta, ellentétben a pozsonyi Magyar Hírmondóval, amely szemmelláthatólag rokonszenvezett e mozgalmakkal. Szacsvay azonban nem helyesli a németalföldiek függetlenségi törekvéseit. „E’ tsak ollyan – írta – mintha én azt kívánnám, hogy az én uram töllem függjön.” Más alkalommal azonban, egy rejtettebb formában, az úgynevezett „halotti beszélgetések” műfajában már bizonyos kételyének ad kifejezést a szabadságmozgalmak jogosultságával kapcsolatban. Solon szájába adja véleményét, mely szerint e mozgalmak az amerikai függetlenségi háborúval kezdődtek el; ennek nyomán kezdtek egész Európában a szabadságról beszélni. E példa nyomán buzdultak fel a hollandok, brabantiak, tiroliak és mások. Az egyértelmű kárhoztatás helyett ezúttal már így sóhajt fel az újságíró: „Boldog Isten! Mire mehet a szent előre képzelt vélekedés? Illyen nagy szabadságra való vágyódás? … Mi lesz ebből?” 1787 derekán már felveti egy küszöbön álló forradalom vízióját is: „Beszéllenek egy minden órán esendő és egész Európát egyenlő mértékre venni kívánó nagy változásról, melly még ezen vége felé siető századot vérrel festheti bé…”

Szacsvay Bécsben is szoros kapcsolatban maradt a hazai élet fejleményeivel: levelezői és más kapcsolatai révén tudomást szerzett arról a fokozódó otthoni elégedetlenségről is, amely – főként a szerencsétlen török háború nélkülözései és pusztításai nyomán – a nemességen kívül átterjedt a parasztságra és az értelmiségre {I-99.} is. A harcterekről származó közlemények az újságban gyakran cenzúrázottan jelentek meg. Szacsvay – ameddig ez lehetséges volt – gyakran nem töltötte be a cenzúra által törölt cikkek helyét más közleménnyel, hanem szándékosan üresen hagyta, ilyen megjegyzésekkel: „Innen a betűk a rostában maradtak”, „Rostalyuk”, „A többi a rostában van”, „Itt nagy szél fútt, elvitte a betűket”, stb. Saját tudósítói is voltak a harcterekről, akiknek azt ígérte, hogy három évig ingyen küldi az újságot. Szükségét érezte annak is, hogy két csillaggal jelölje meg a hivatalos lapból átvett haditudósításokat, hogy ezáltal elkülönítse őket.

Valóban élesen különböztek azok a közlemények, amelyeket a bécsi magyar újság a hivatalos lapból közölt, azoktól, amelyeket hazai tudósítóktól kapott. Ezek ugyanis egyre inkább komor színekkel ábrázolták a hazai életet, járványokról, szegénységről, éhezésről adtak hírt.

1789 elején víg farsang helyett ezt kívánták a Magyar Kurír szerint az emberek egymásnak: „Adjon Isten békességet, őrizzen a Pestistől és az éhségtől!” Debreceni jelentések szerint egész Biharban rendkívül sok katona halt meg a téli szállásokon, Erdélyben pedig marhavész pusztított. Az orvosok szerint nálunk még soha nem hallott betegségek léptek fel. Szacsvay, aki gyakran élt allegorikus műfajokkal, a közvélemény elkeseredését a török ellenségnél is nagyobb kárt okozó osztrák csapatok iránt, allegorikus mesébe rejtve adja hírül. Eszerint egy kártevő nyúl ellen felvonultatott kutyák és vadászok sokkal nagyobb kárt okoztak a kertben, mint maga a nyúl. A kertész füle tövét vakarva jegyzi meg végül: „A nyúl ugyan elszaladott, de ti Jáger és kutya uramék nagyobban meg-dolgoztátok a kertemet, mint a nyúl száz esztendők alatt megdolgozhatta vólna .” Szacsvay még hozzáfűzi: „Qui habet aures audiendi, audiat! Ki légyen itt a kertész – a Gazda és a nyúl? Gondolkozzék ki-ki rajta – ha tudni kívánnya.” (MK 1789. január 7.)

Az uralkodóba vetett feltétlen bizalom megingását mutatja annak a beszélgetésnek a közlése is, amelyben II. József a feldúlt Bánát lakosait azzal vigasztalta, hogy három év alatt megint virágzóvá teszi földjüket; azonban egy mindenét elvesztett legény erre így felelt: „Az egész Monárkhia nem elégséges azt cselekedni 50 esztendők alatt.” Hadik András fővezérré történt kinevezése alkalmából pedig közölt egy levelet, melynek írója az új fővezér közbenjárását kéri a háborúban legtöbbet szenvedő parasztság érdekében, „mint akik ennek a háborúnak rajtok rendkívül való súllyát már-is alig viselhetik, mert sok gabonát, árpát és zabot hitelbe administrálván soknak kenyere nints, s kevés, aki tavaszt is fog vethetni…”. (MK 1789. május 2.)

A belgiumi és a magyarországi fejlemények mellett figyelemmel kísérte a többi európai eseményt is. A lengyel patrióták köztársasági mozgalmáról hírt adva, megjegyezte: „Kezdenek minden nemzetek Washington filozófiájával élni, és midőn Európában monarchiák volnának felálló félben, a Francia Nép Anglus szabadságra sóhajtozik…”. (MK 1789. június 24.) Az újságbélyeg bevezetésekor ismét az angliai viszonyokra, az ottani sajtószabadságra hivatkozik. Fájlalja, hogy az – egyébként angol eredetű – újságbélyeggel együtt „az azzal járó írásban való szabadság is el nem jöhetett”. Mert ott – mutat rá Szacsvay – az újságírók a király, a parlament, a minisztérium, az ég és a föld ellen is szabadon kimondhatják és {I-100.} újságjaikban leírhatják gondolataikat. Nálunk viszont a hízelkedő kétszínpolitika palástja alatt gyakran a legnagyobb igazságot is oly apróra kell vágni, hogy ezért az újságbélyeg sok újság halálát fogja eredményezni. (MK 1789. július 4.)

Rendszeresen beszámolt a Magyar Kurír az „anglus szabadságra sóhajtozó” Franciaországról is. A francia forradalom híreinek terjesztése terén Szacsvayt – tudósításainak, megjegyzéseinek sajátos stílusa miatt is – különleges hely illeti meg, noha nem ő volt a francia események egyetlen hazai krónikása. Az első híreket az États Généraux első ülései idején hozza a forradalom előkészületeiről. A Bastille bevételéről több mint két hetes késéssel tudósít, de még mindig öt nappal korábban, mint a Magyar Merkur. Forrásai a külföldi újságok voltak, de mivel a forradalmakkal kapcsolatos híreket az előírások értelmében csak a bécsi hivatalos lap nyomán lett volna szabad közölni, Szacsvay ezért főként a franciaországi eseményekkel kapcsolatban folyamodott a fiktív, alvilági dialógusok műfajához. A volt történeti személyeknek, esetleg állatoknak az úgynevezett alvilági beszélgetését Moritz Flavius Trenk von Tonder 1785-ben indított, szatirikus párbeszédeket tartalmazó lapja, a Das Reich der Todten nyomán alkalmazta. E műfaj Lukianosztól kezdve Erasmuson és Wielandon keresztül jutott el Trenkig. Népszerűségét e korban az indokolta, hogy segítségével alkalmuk nyílott a felvilágosult íróknak oly témákról is nyilatkozni, amelyekről nyíltan nem írhattak volna. A cenzúrán való átjutást részben az könnyítette meg, hogy az aktuális téma a történelmi szereplők szájába adva, némileg elhomályosult, részben pedig az, hogy szerzőik az új eszmékről, forradalmakról gyakran nem egyértelműen, hanem olykor színlelt borzadással és elítéléssel nyilatkoztak.

Nem csoda tehát, ha a francia forradalom eseményeiről Szacsvay főleg ilyen formában számolt be. A forradalom előzményeit, 1787-től kezdve például egy magyar és egy francia elysiumi veréb beszélgetésébe szőve mondja el. A párbeszéd során alkalma nyílik az újságírónak arra is, hogy párhuzamot vonjon a hazai és a franciaországi állapotok között. A francia veréb kiemelte a sok nélkülözést és éhezést, a magyar pedig arra hivatkozott, hogy ő boldog korban született, de tavaly és idén nekik is sokat kellett szenvedniök, „mert egyik szomszédunk ellenség, a másik pedig segítség lévén, az ide való verebek egy felől a barátság, más felől az ellenségeskedés jussán sokat elvittenek, sokat elprédáltanak …”.

A következő számokban is az alvilági elbeszélések formájában folytatta Szacsvay a franciaországi események leírását. Egy „nemzeti” fecskéről szólt, amelytől az Elysiumban nagyon megrémülnek a már meghalt francia királyok, mert az „egy nemzeti győzelmes francia éneket” kezdett fújni a párizsi győzelemről. Azt is megemlíti, hogy sokan Belgiumban is „egy húron gondolkoznak” a francia szabadságot nyert hazafiakkal. Majd előbb ezt a megjegyzést fűzi hozzá: „Oh Egek! Őrizzetek az ilyen rendetlenségektől …”, rögtön utána azonban ezt is hozzáteszi: „Azonban minden nemzetnek szívén fekszik a maga aranyos szabadsága …”.

Más alkalommal Machiavelli, majd Artois gróf kutyája, Aesopus vargája, Nagy Sándor, Démokritos és mások szájába adja a francia forradalom eseményeinek elbeszélését. Ezek a fiktív monológok és dialógusok sokkal színesebbek voltak, mint a bécsi német lapok beszámolói. Sokszor mégis szinte szóról szóra, a Wiener {I-101.} Zeitungból veszi át a párizsi híreket; de jellemző, hogy ezekből is hagy el részleteket, mint például a francia nemesség előjogairól való lemondásának hírét. Figyelemre méltó viszont, hogy Szacsvay lapja az emberi és polgári jogok kihirdetéséről jóval korábban értesítette olvasóit, mint a Wiener Zeitung.

Az az ellentmondásos értékelés, amely Szacsvaynak a francia forradalommal kapcsolatos vélemény nyilvánításai során felfedezhető, részben a cenzúrával magyarázható: e hírek közlésének mintegy feltétele volt az elítélő és borzadó hangvétel. Ezenkívül azonban szerepe lehetett ebben annak a jozefinista felfogásnak is, amely forradalmakat és minden „zenebonát” egyaránt elítélt. Hasonló ellentmondásos magatartást tanúsított a legtöbb német felvilágosult író is, köztük a nagy tekintélynek örvendő és Magyarországon is népszerű Schlözer, akinek lapjában a lelkes fogadtatás mellett szintén voltak kritikus megjegyzések is.

A nyolcvanas évek vége felé, amikor a Magyar Kurír egyre inkább olyan hazai és külföldi eseményekről adhatott hírt, amelyek a magyar társadalom érdeklődését is foglalkoztatták, rohamosan megnőtt az újság olvasóinak száma. Már 1788 végén büszkén hivatkozhatott arra Szacsvay, hogy ebben az évben lapjának annyi olvasója volt, mint amennyivel még egy magyar újságíró sem dicsekedhetett. Ekkor 800 előfizetője volt, s ez a szám néhány hónappal később 900-ra, 1790 januárjában pedig 1200-ra szökött fel. Az olvasók számának e gyors növekedése mögött még az a nemesi mozgalomhoz való közeledés is felfedezhető, amit Szacsvay esetében megfigyelhetünk. Az az újságíró, aki korábban magasztalásokkal halmozta el az uralkodót, II. József haláláról szinte szenvtelen hangon adott csak hírt. A francia forradalmat is a nemesi mozgalom szemüvegén keresztül kezdi nézni, és ekkor már egyértelműen így ír erről: „A franciáknak példájok által minden nemzetek úgy megfranciáltattak, hogy csaknem minden nemzet magát szeretné maga urának esmérni”– írta, és e nemzetek sorába ekkor már alighanem Magyarországot is odaszámította; legalábbis erre enged következtetni az a körülmény, hogy a cikk további részét törölte a cenzúra.