| RÉVAI MIKLÓS ÉS EGY ISMERETTERJESZTŐ NÉPLAP TERVE | TARTALOM | A MAGYAR KURÍR MEGINDÍTÁSA ÉS ELSŐ ÉVEI (1786–1790) |
FEJEZETEK
Azok az ellentmondások, amelyek II. József felvilágosult abszolutizmusában rejlettek, megtalálhatók a rendszernek a sajtóhoz fűződő viszonyában is. Ennek megfelelően a fiatal magyar újságírás művelői is különbözőképpen viszonyultak a bécsi hivatalos irányzathoz. Láttuk, hogy Rát Mátyás csakúgy, mint Révai Miklós, bízott az uralkodóban, mert azt várták tőle, hogy támogatni fogja a hazai felvilágosult törekvéseket, mégpedig gazdasági és kulturális téren is. Ugyanakkor azonban hangot adtak lapjukban mindannak az aggodalomnak, ami a nehézségek láttán bennük felgyülemlett. Rövid szerkesztői és publicisztikai tevékenységük során azután tapasztalniok kellett, hogy a remélt reformok mögött a magyar nemességnek csak nagyon vékony rétege sorakozik fel, és hogy az uralkodó intézkedései és reformjai sem egészen vágnak egybe az ő elképzeléseikkel, mert azok elsősorban a birodalom centralizációját és nem az egyes országok nemzeti fejlesztését szolgálták.
Különösen élénk visszhangot keltett a nyelvrendelet, amely a német nyelvet tette hivatalos nyelvvé. 1784-ben és a következő években ennek nyomaival gyakran találkozunk a Magyar Hírmondóban. A nemesi ellenállás kifejlődésével egyre több a nyílt vagy burkolt bírálat a nyelvrendelettel kapcsolatban; de 1784 – 86-ban még annak lehetünk tanúi, hogy a pozsonyi magyar újság a korábbi éveknél sokkal erősebben kapcsolódik a bécsi felvilágosodáshoz, és II. József intézkedéseit szinte fenntartás nélkül ünnepli.
A Magyar Hírmondónak erre az újabb szakaszára leginkább Szacsvay Sándor szerkesztői tevékenysége nyomta rá a bélyegét, bár Révai eltávolítása után közvetlenül, rövid ideig, Barczafalvi Szabó Dávid került az újság élére. Mindketten különböző módon, de ismét új színt és új irányt képviseltek, elődeikhez képest.
Paczkó, az újság kiadója, Révai váratlanul gyors kiválása után ismét nehéz helyzetbe került. Előbb Gyarmathi Sámuelt igyekezett megnyerni, aki Révai mellett már némiképp belekóstolt az újságírói munkába, de ő végül is nem vállalta. Tapasztalnia kellett ugyanis, hogy az újságírói munka, a sok elfoglaltság mellett, nem jár sem kellő anyagi, sem erkölcsi megbecsüléssel, és hogy mellette nem tudná távolabbi tudományos céljait elérni.
Rövid időre sikerült Barczafalvi Szabó Dávidot megnyernie, de őt sem sokáig: mindössze 1784. május 5-től június 30-ig szerkesztette az újságot; akkor is csak „mellékfoglalkozás”-ként. (Két évvel később, Szacsvay után ismét átvette fél évre a szerkesztést.)
Barczafalvi Sárospatakról került Pozsonyba, ahol nevelőként működött. Váratlanul lett egyik napról a másikra újságíró, de az általa készített első számok egyikében {I-88.} közölt felhívásából az derült ki, hogy ismerte a lap korábbi évfolyamait. Arról panaszkodik ugyanis, hogy noha a levelezők tudósításai alkotják az újságírás lelkét, ezeknek sorai Rát Mátyás kiválása óta nagyon megritkultak. Külföldi hírekben ugyan bővelkednek, de lassan a hazai tudósításokat is már a külföldi lapokból lesznek kénytelenek átvenni, ezeknek hiteles voltáért azonban nem állhatnak jót. Felkéri ezért olvasóit, hogy küldjenek számára „kihirdetésre méltó történeteket”, amiket ő – ha a cenzúra engedi – szószerint fog közölni. Felhívása eredménytelenségét azonban jól mutatja az a két évvel későbbi, másodszori szerkesztősége alatt írt cikke, amelyben ismét azt kellett szomorúan megállapítania, hogy „minden eddig volt levelező jó urak megszüntek. Senki sincs már, aki a hazai eseményekről tudósítana, pedig az újság legérdekesebb része éppen a hazai tudósítások szoktak lenni”. Az újságnak levelezőitől való ilyen méretű elszigetelődése, aminek következtében a hazai hírek ismét kiszorultak a lapból, elsősorban azzal a bizalmatlansággal magyarázható, amely a nyolcvanas évek derekán általános lett. E bizalmatlanságot még csak fokozhatta Szacsvay nyílt, a nemesi elégedetlenségre egyelőre ügyet sem vető, jozefinista lelkesültsége.
Barczafalvi szerkesztői tevékenysége kezdetén nem hiába hivatkozott Rátra: az ő és Révai követője szeretett volna lenni. Ezt bizonyítja számos külföldi hírrel és a nemzeti nyelvvel kapcsolatos megjegyzése. De ezek egyszersmind arról is tanúskodnak, hogy ő inkább a bécsi felvilágosultak hatása alatt állt. Az írókkal sem tudott kiépíteni olyan széles körű kapcsolatokat, mint Rát vagy Révai: Kazinczy és Péczeli mellett nem is találkozunk ekkor más jelentősebb író nevével a lapban. A szerkesztő többször hangoztatta, hogy kerülni akarja bárkinek a „kisebbítését”. Ezen nemcsak a személyeskedéseket, hanem a könyvkritikákat is értette. Így a hírlapi kritika, amely Rát idejében bizonyos színvonalat ért el, Révainál már hanyatlásnak indult, Barczafalvinál pedig csaknem teljesen eltűnt. Ugyanakkor többször kiemelte a színjátszás fontosságát, amelynek segítségével a „lassan-lassan haldokló nyelvünket temető sírjának széléről visszahozhatnánk”.
A nyelvrendelet közlése után a régi magyar királyokat hibáztatta, mert elhanyagolták az anyanyelv művelését. Újságírói tevékenysége kezdetén Barczafalvi – Bessenyei nyomán – nem törekedett arra, hogy a francia és latin eredetű szavakat magyarosítsa. Ezt egy leendő tudós társaság feladatának szánta, addig pedig azt ajánlotta – a közérthetőség érdekében (amivel Ráték éppen a purista eljárást indokolták!) –, hogy a bevett nevekkel és szólásokkal éljünk. Újságjának hivatását egyébként sem egyedül a nyelv pallérozásában látta.
Nézetei azonban a következő évektől kezdve már megváltoztak. Bár 1785-ben már nem ő volt a szerkesztő, de néhány cikket azért ekkor is írt a lapba; ezek pedig egyre több új szóalkotást tartalmaztak. Amikor pedig 1786 második felében, Szacsvay után újra átvette az újságírást, ki is fejtette a szóújításokkal kapcsolatos új elveit. Ezek gyökeres megváltoztatása mögött kétségkívül a kifejlődő nemesi ellenállás rejlik. Addig azonban csaknem két teljes évig egy olyan újságíró működött a Magyar Hírmondónál, aki – főleg későbbi, bécsi szerkesztői évei során – a kor egyik nevezetes újságíró egyéniségévé vált.
Szacsvay Sándor neve elsősorban az általa 1786 végén Bécsben megindított Magyar Kurírral fonódott össze, amelyet 1793-ig szerkesztett. Ismertté tette őt még az a jozefinista színezetű felvilágosultság, amelynek egyik legjellegzetesebb magyar híve volt. Újságírói pályáját azonban ő is a Magyar Hírmondónál kezdte el, amelynek 1784. július 3-tól 1786 május végéig volt a szerkesztője.
1758-ban született a Maros menti Vétsen, székely birtokos családból. Tanulmányait Kolozsvárott és a debreceni kollégiumban folytatta, majd Pozsonyba került. Itt az 1780-81. évben ő is hallgatója volt a pozsonyi evangélikus líceumnak, amely Rát Mátyást is nevelte. Innen Bécsbe került, ahol jogi tanulmányokat folytatott a nyolcvanas évek elején. 1784-ben Pozsonyba tért vissza, és itt Paczkó megnyerte a Magyar Hírmondó szerkesztésére. Június végén ugyanis Barczafalvi is abbahagyta az újságírást, noha Paczkó segédszerkesztőként egy Buzinkai nevű kancellistát ígért neki segítségül.
Szacsvay bécsi tanulmányainak évei egybeestek II. József uralkodásának kezdeti időszakával, amikor Bécset szinte elárasztották a különböző publicisztikai munkák: hírlapok, folyóiratok és röpiratok, amelyek zömmel a gottschedi-sonnenfelsi irányzatnak a képviselői voltak. A felvilágosodásnak e jozefinista színezete hatott Szacsvayra elsősorban, amelyet lelkesedéssel tett magáévá. A kor jellegzetes Voltaire-iánus bécsi íróinak, Blumauernek, Eybelnek és Rautenstrauchnak a hatása is nyomot hagyott Szacsvay publicisztikai tevékenységén. Mindehhez még hozzávehetjük azt a körülményt, hogy bécsi tartózkodásának időszaka telve volt még azzal az általános, nagy reménykedéssel és bizakodással, amellyel a felvilágosodás hívei II. József uralkodása elé tekintettek. Szacsvay ezt a feltétlen bizalmat konzerválta újságírói pályája során még akkor is, amikor ez mind a radikálisabb felvilágosultak, mind pedig a nemesi ellenállás hívei körében már anakronisztikus jelenségnek tűnt. Ez a magyarázata annak, hogy Szacsvay újságírói működésének megítélése már korában sem volt egyértelmű. Különösen rossz néven vették tőle azt, hogy a későbbiek során Péczeli Mindenes Gyűjtemény című folyóiratának első kudarcát kárörömmel fogadta, és hogy a tudós társaság ügyét sem tette magáévá.
Szacsvay, ha nyelvi és irodalmi téren el is maradt újságíró elődei és kortársai műveltségétől, de mint politikai újságíró nemcsak elérte, hanem sok szempontból felül is múlta őket. Újságírói pályájának a felvilágosult abszolutista irány II. Lipót halálával történt megszűnése és az I. Ferenccel fellépő reakció vetett véget.
Szacsvay bemutatkozás és újságírói program nélkül fogott hozzá a Magyar Hírmondó írásához. Nem készült rá, mint Rát vagy Révai, nem volt eleinte határozott célja vele, hanem csak belesodródott, mint Mátyus és Barczafalvi Szabó. És mégis: mindegyiküknél hosszabb időre jegyezte el magát az újságírással, és mint ahogy ezt Gyarmathi Sámuel megfigyelte, egyre inkább beledolgozta magát.
Amint átvette 1784 derekán az újság szerkesztését Barczafalvitól, egymás után jelentek meg II. József rendeletei. A császár, aki uralomra jutása után közvetlenül még látszólag nem sok ügyet vetett az újságokra, bár némileg igényt tartott velük {I-90.} kapcsolatban arra, hogy felfedjék és leleplezzék a közigazgatásban előforduló visszaéléseket, ebben az évben már azt kezdte hangoztatni, hogy a hírlapoknak főleg a rendeletek közlésére kell szorítkozniok. Ugyanakkor tiltakozott az ellen, hogy a bécsi lapok túl sokat foglalkoznak személyével, dicsőítő és hízelgő stílusban. Hogy ez utóbbi panasz okát nem tekintette túl súlyos bűnnek, az kitűnik abból, hogy a személyét körüllengő kultusz az újságokból a továbbiak során sem tünt el: Szacsvay maga is táplálta ennek továbbélését.
Az uralkodó rendeleteihez fűzött megjegyzései tanúskodnak arról, hogy Szacsvay minden eszközzel igyekezett – II. József dicsőítése által – az uralkodó intézkedéseit népszerűsíteni. „Mindenek úgy légyenek, valamint hazánk édes Atyja, Országunk feje jobbnak ítéli!” Vagy más alkalommal: „Éljenek az igaz hazafi Józsefek!” Szacsvaynak az uralkodó iránti tekintélytiszteletére jellemző, hogy még két évtizeddel az újságírástól való visszavonulása után is így nyilatkozott: „A jó újságíró a fejedelem és kormánya céljait mozdítja elő, bölcs rendeleteit nemcsak közzé teszi, hanem az ellene hibázókat név szerint kiírja, a híveket megdicséri.” Tehát míg az uralkodót bírálaton felülinek nevezte csakúgy, mint más helyen az Istent, az uralkodó vallást, a birodalom belső állapotát, és a jó erkölcsöket – a visszaélések elkövetőit az újság által kívánta leleplezni, „hogy az apróbb külső tisztviselőcskék is az efféléknek meggátlására ébredjenek”.
E módszert valóban alkalmazta, mindjárt újságírói pályája kezdetén. Láttuk, hogy II. Józsefnek a sajtóval kapcsolatos eredeti elgondolásai között szerepelt a közigazgatási tisztviselők tevékenységének ilyenfajta ellenőrzése és bírálata. A bírálatot maguk a hivatalok élesen elutasították, de Szacsvay nyugodt hangon felelt a támadásokra, és azt írta, hogy „valamely Hivatalt annak tökéletesen való végbevitele teheti csak hasznossá és naggyá…”
Szacsvay a Bécsben nagy számban megjelent Voltaire-iánus röpiratok mintájára maga is adott ki ilyeneket, saját fordításában. (Az Izé purgatóriumba való utazása, 1786; Zakkariásnak, a pápa titkos író-deákjának Rómából költ levele, 1787.) E szatirikus munkák részben szintén II. József politikáját magasztalták, részben pedig izgattak a pápai tekintély, a hierarchia és a szertartások ellen.
Hasonló nézeteket hirdetett Szacsvay újságjában is, de enyhébb módon. A röpiratok élességétől azért maradt el az újságíró hangja, mert a csak alkalmakként, egyszer megjelenő röplapok sokkal könnyebben elkerülték a cenzúrát, mint a rendszeresen ellenőrzött újságszámok. Ez az újságcenzúra pedig a hazai cenzorok konzervativizmusa következtében már a nyolcvanas évek elején is szigorúbb volt, mint a bécsi gyakorlat, de éppen 1784-től kezdve, már a központi hatalom is lépéseket tett a sajtó korlátozására.
Szacsvay kezdettől fogva elítélte lapjában a vakbuzgóságot, és dicsérte azokat, akik a tolerancia szellemében élnek. Mindkét irányban konkrét, hazai példákkal igyekezett olvasóira hatni. Az ezekhez fűzött megjegyzéseit az a kétélű szatirikus stílus jellemezte, amelyet kétségkívül a bécsi Voltaire-i publicisztikából sajátított el. E szerint legtöbbször, különösen a vallást és vallásellenességet illetően, nem egyértelműen foglalt állást. Többször, színleg felháborodottan tárgyalta a vallásellenesség megnyilvánulásait, de hangjából kiérződött, hogy műfelháborodásával csak azt akarta elérni, hogy magáról az eseményről tájékoztatást adhasson olvasóinak. Máskor viszont teljesen egyértelműen foglalt állást, és éppen a korszerű és Rát által alaposan is megismert statisztikai tudományággal szemben vette védelmébe a Szentírást. Következetességet e téren csak a tolerancia kérdésében találunk nála; a vallás és a tudomány kérdésében gyakran keveredik nézetei között a Voltaire-i szemlélet a hagyományos állásponttal. Ennek oka – a cenzúrára való figyelem mellett – az is volt, hogy a szintén vegyes és zűrzavaros bécsi benyomások hatását nem tudta önmagában olyan szilárd és önálló világnézetté kialakítani, mint ahogyan Rát tette göttingai élményeivel. Szacsvay publicisztikája egyébként e szempontból is híven kifejezte a bécsi jozefinista törekvéseknek azt a jellegzetességét, hogy az egyházpolitikai harcok és rendelkezések mögött főleg hatalmi meggondolások voltak, és a vallási reformtörekvések mögött sem vallásellenesség, hanem főleg az uralkodó katolikus vallás korszerűsítésére irányuló vágya rejlett. Ennek szolgálatában igyekezett a jozefinista publicisztika támadni azokat a konzervatív egyházi személyeket, akiket e megújhodás akadályainak vélt. Szacsvay tehát antiklerikális hangulatú cikkeivel is a hivatalos vonalat képviselte.
Bár figyelme elsősorban Bécsre terelődött, és a Magyar Hírmondó ezekben az években főként a császár rendeleteinek és a bécsi felvilágosodás eszméinek lett a szócsöve, mégis – miként elődei – Szacsvay is hírt adott a hazai eseményekről is. Hogy ezt Ráthoz képest csak sokkal kisebb mértékben tudta megtenni, annak oka abban is rejlett, hogy a lap korábbi levelezői, tudósítói elmaradoztak. Azok a tudósítások, amik mégis befutottak, úgy látszik, jórészt csak olyan alkalmi levélírók írásai voltak, akiket személyesen nem ismert, és ezért tudósításaiknak sem adott mindig hitelt. E kölcsönös bizalmatlanság következtében zsugorodtak össze a hazai eseményekről szóló beszámolók az újságban.
Az 1784-es év legjelentősebb magyarországi eseménye az erdélyi román parasztfelkelés volt. A 18. századi parasztmozgalmak e legnagyobb méretű felkeléséről külföldi újságok is beszámoltak. Bécsben meg is jelent egy kiadvány, amely az erdélyi felkelés eseményeit foglalta össze november közepéig. Szacsvay csak a mű megjelenése után, a lap november 24-i számában adott először hírt az eseményről, majd egészen 1785 derekáig foglalkozott a fejleményekkel. Forrása az említett bécsi összefoglalás és a bécsi újságok voltak, de figyelembe vette közvetlen erdélyi híradásait is. Éppen ez utóbbiak eredményezték a pozsonyi újságcenzúra megszigorítását. A csak nemrégiben átszervezett újságcenzúra, amelyet a Helytartótanács Budára költözése után a helyi magisztrátus működtetett, főleg a felkelés nyomán kezdett fokozottabb tevékenységbe. Bár az egyes pozsonyi lapok kirendelt revizorai, köztük Vancsay Mihály, a Magyar Hírmondó cenzora, már maguk is sokat töröltek a jobbágyfelkeléssel foglalkozó hírekből, mégis egyre-másra érkeztek a pozsonyi magisztrátushoz az újságcenzúra szigorítását követelő hivatalos, kancelláriai átiratok. Ezek főleg az erdélyi eseményekkel kapcsolatosan közölt „nem megfelelő”, az uralkodó, az állam és a vallás ellen irányuló cikkek betiltását követelik. Az újságkiadót a privilégium megvonásával és más szigorú büntetések kilátásba helyezésével kötelezik, hogy lapjának előzetes cenzúráját ne mulassza el; majd bevezetik az utólagos ellenőrzést is: arra is kötelezik a nyomdászt, hogy {I-92.} a lap számainak egy-egy példányát hetenként küldje el Budára, a Helytartótanácshoz és Bécsbe, a Kancelláriára.
E többszörösen megerősített újságcenzúra mellett nem csoda, hogy a Magyar Hírmondóban megjelent cikkek, a felkelés lefolyásának ismertetése mellett főleg a borzalmakat: az öldöklést és a gyújtogatásokat részletezték élénk színekkel, és hogy a parasztmozgalom értékelése nem történhetett másként, mint a hivatalos felfogásban.
Szacsvay azonban ezúttal is megtalálta módját annak, hogy az ellentétes vélemények cáfolásának ürügyén, helyt adjon más nézeteknek is. Hogy ez tudatos eljárás volt nála, azt leginkább – a vallási-világnézeti kérdések kapcsán már megismert gyakorlata mellett – a későbbiek során, a francia forradalom idején szintén alkalmazott, és a sajtónak egy szabadabb korszakában saját maga által is bevallott, tudatosan „kétszínkedő” újságírói eljárása bizonyítja. Ennek a későbbi taktikának már itt megtalálhatjuk a gyökereit. Egy alkalommal például az Erlangen Zeitung azon véleményét ismerteti, amely szerint a felkelés azután tört ki, miután a földesurak visszaküldték a jobbágyoknak panaszleveleiket, és még keményebben nyomorgatták a parasztokat. Szacsvay megjegyzésében e hírt ostoba kitalálásnak nevezi. Máskor pedig annak a hiedelemnek adott nyilvánosságot, amely szerint a román rebellisek Rákóczi és Bercsényi fiai, akik Erdélybe kalandoztak. De ehhez is kötelességszerűen hozzáfűzi, hogy szemtelen kitalálás.
Szacsvay ellentmondásai mögött persze inkább az a korabeli, nemesi részről terjesztett vélemény rejlik, mely szerint a felkelés az udvar támogatásával tört ki, mintsem valamilyen társadalmi vagy forradalmi radikalizmus. Mégis, számos cikk bizonyítja, hogy meglátta a nép elesettségét, szegénységét és ezen, a hivatalos politika határain belül, változtatni is igyekezett. Igaz, hogy ez egyszersmind azt is jelentette, hogy a Rát korszakának nagyvonalú gazdasági reformelképzelései helyett ő megelégedett a társadalmi kérdésnek szegényházakkal történő megoldási kísérletével. De ez az államismereti tudományokban való tájékozódásának és a nyugati kereskedelmi és ipari fejlődés ismeretének a hiányával is magyarázható. Cikkeiben azért így is fel-felbukkan az – általa is némi gúnnyal emlegetett – „tejjel-mézzel folyó Kánaán”, az ország városait és falvait ellepő koldusok tömege.
A nem Bécsből származó, külföldi hírekhez is fűzött Szacsvay megjegyzéseket. Rokonszenvet és érdeklődést mutat az „anglus szabadság” iránt, és úgy látja, hogy Lengyelország is Nagy-Britannia igazgatási formájához közelít. Sziléziából viszont, amikor arról tudósított, hogy a zenebonáskodni kezdő parasztokat a király a prédikátorok által csendesítette le, szinte a jozefinista egyházi reform végső indítékát tárja fel, amikor megállapítja, hogy lám, a papoknak milyen nagy hatalmuk van a tudatlan köznép előtt.
Annak a hagyománynak, amelyet a magyar hírlapirodalomban Rát és Révai indított el, és amely szerint a nemzeti nyelv és irodalom ügye jelentős tárgyát képezi a szerkesztő érdeklődésének, Szacsvaynál nem igen találunk folytatásra. Ennek oka részben érdeklődésének és műveltségének eredendően eltérő voltában van: a jogi tanulmányokat végzett Szacsvay irodalmi műveltség és ízlés terén nem igen állt magasabb fokon, mint korának és a nemesi-értelmiségi rétegnek az átlaga. {I-93.} Ennek következtében alakult lapjában az irodalmi és művelődéssel kapcsolatos cikkek száma és színvonala is. Maga nem folytatott – miként Rát vagy Révai – aktív szerkesztői politikát e téren; és nem adott közre semmilyen cikket sem, amely e kérdésekkel kapcsolatos nézeteit tartalmazta volna. Amit beküldtek hozzá, általában közreadta, s ennek következtében már itt kialakulófélben volt az a helyzet, ami a később általa létrehozott „irodalmi” melléklapban, a Magyar Musában lett általánossá: a kor átlagos és átlag alatti szerzőinek és műveinek, főleg az alkalmi költeményeknek a térfoglalása.
A különböző alkalmakra készült versek sorában legtöbbször a műfaj legnépszerűbb művelőjének, Gyöngyösi Jánosnak a rímeivel találkozunk. Ezek sorában olvashatjuk többek között a Horáról és Kloskáról írt versét, amelyben a parasztfelkelés leverésében egymásra találó nemességről és uralkodóról ír.
Az alkalmi költészet művelői mellett mindössze Péczeli József szerepel több ízben is az újság e korszakában, a nevezetesebb írók közül. Neki köszönhető az egyetlen irodalmi vita is a lapban, amely verstani kérdések körül alakult ki közte és Pálóczi Horváth Ádám között, amihez később Földi János is hozzászólt a Magyar Musában.
Ezekben az években jelentkezett először Batsányi János is a magyar újságokban: 1785-ben közölte a Magyar Hírmondó pályakezdő verseinek egyikét. Valószínűleg a fiatal Batsányi tudósította a Magyar Hírmondót az első fővárosi magyar nyelvű színielőadásokról. Olvashatunk az erdélyi tudománypártoló főurak, Teleki Sámuel és Batthyány Ignác kezdeményezéseiről is.
Hiába keressük viszont Szacsvay évei alatt a pozsonyi magyar lapban a könyvkritikákat: még az újonnan megjelenő könyvekről is alig kapunk értesítést. A lapban ez időszakban található nyelvi-irodalmi vonatkozású közlemények nagy része sem Szacsvay, hanem az 1785-ben az újságírásban némileg ismét részt vevő Barczafalvi Szabó Dávid nevéhez fűződik. Így például többek között az a reménykedő megjegyzés is, amelyet a svéd akadémia megalakulásával és annak nyelvművelő tevékenységével kapcsolatban közölt hírhez fűzött. Ebben annak az óhajának adott kifejezést, hogy „bárcsak az ég a mi uralkodónk szívét is rábírná” a magyar nyelv hasonló felkarolására.
A Magyar Hírmondó 1785–86-os éveire azonban elsősorban mégsem az ilyesféle megjegyzések voltak jellemzők, hanem az a jozefinisztikus irányzat, amelyet Szacsvay képviselt. Bár magának a jozefinizmusnak hatása végigkísérte a többi szerkesztőt is a 80-as évek során, de Szacsvaynál sűrűsödtek össze leginkább ennek jellegzetességei. Az uralkodó iránti feltétlen lelkesedés, a bécsi egyházpolitikai harcok és a Voltaire-iánus pamfletirodalom eszméinek hangoztatása, valamint a II. József által az újságoktól eredetileg megkívánt közigazgatási visszaélések bírálata senkinél nem fordult elő ilyen mértékben. A lapban a nyelvi-irodalmi, valamint a kulturális kérdések háttérbe szorultak – bár nem tűntek el –, viszont a politikai publicisztika kifejlesztése irányában jelentős lépéseket tett a szerkesztő. Már itt jelentkezett nála az a taktikai-stilisztikai módszer, amely kétértelmű fogalmazásával, vagy az ellenvélemény cáfolása ürügyén, a nyíltan nem közölhető nézeteknek is hangot adott; ez a későbbiek során még inkább sajátjává válik Szacsvay újságírói {I-94.} stílusának. A Magyar Hírmondónál eltöltött időszak jó iskolának bizonyult számára ahhoz, hogy a következő évektől kezdve, saját alapítású lapjában már kiforrott újságíróként léphessen fel.
Az a felemás helyzet, amely azáltal állt elő, hogy a pozsonyi nyomdász-kiadóknak ezután is sikerült megőrizniük az újságkiadási privilégiumot – Paczkónak a magyar, Landerernek a német, Wéber Simon Péternek pedig a közben megindult szlovák újság magyarországi kiadására – miután az uralkodó már eltörölte a kiadói privilégiumokat, több ízben is feszült viszonyt teremtett kiadók és szerkesztők között. A szerkesztők többször panaszkodtak a nyomdászokra, mert kevesellték az újság bevételéből részükre juttatott honoráriumot, és több ízben tettek kísérletet az önállósulásra. Ezek közül a legjelentősebb 1786 közepén Szacsvay Sándor és Tállyai Dániel nevéhez fűződik, akik egész újságkiadó-hivatal tervét dolgozták ki, amelynek keretében egy új magyar és egy német nyelvű újságot akartak megjelentetni. Vállalkozásuk ugyan csak félsikert eredményezett, mert a pozsonyi nyomdászok kizárólagos jogaikat az ország egész területén megőrizték, viszont Szacsvaynak Bécsben mégis sikerült egy újabb magyar újságot indítani.
Tállyainak volt szerepe már a pozsonyi újságírás addigi történetében; ő szerkesztette 1783 és 1786 között a Pressburger Zeitungot, kiadója volt a szlovák Presspurské Novinynak és lehetséges, hogy Szacsvay idejében valamiképpen részt vett a Magyar Hírmondó szerkesztésében is. A szepességi származású Tállyai szintén tanult a pozsonyi evangélikus líceumban; itt kerülhetett kapcsolatba Szacsvayval 1780–81-ben.
1786-ban elérkezettnek érezte az időt ahhoz, hogy függetlenítse magát a nyomdászoktól és egy saját, nagyszabású újságvállalatot hozzon létre. Szacsvayval közös előfizetési felhívást tettek közzé 1786 második félévére egy általuk Magyar Kurír címen indítandó új lapra. Egyúttal azt is bejelentették, hogy Pressburger Merkur címen új német újságot is alapítanak. Lapvállalatuk harmadik tagja a Tállyai által ekkor még mindig szerkesztett Presspurské Noviny lett volna.
Paczkó és Landerer e tervek megvalósítását minden erővel igyekeztek meggátolni; a hatóságokat elárasztották beadványaikkal, amelyekben a Mária Teréziától nyert privilégiumaik megvédését kérték. Tállyaiék viszont arra hivatkoztak, hogy II. József megszüntette az újságmonopóliumokat. A Helytartótanács az ügyben nem tudott könnyen dönteni, de végül is kapóra jött számára az a körülmény, hogy Tállyai, nem győzvén kivárni a döntést, a tervezett időpontban, július 1-én engedély nélkül is kinyomtatta és szétküldte a Magyar Kurír és a Pressburger Merkur első számát.
A pozsonyi magisztrátus az engedély nélküli újságkiadás megtorlásaként – mivel Tállyait nemessége védte – Wéber Simon Péter nyomdászt záratta két napra börtönbe. Az ügy tovább bonyolódott, a nyomdász tiltakozott a Helytartótanácsnál az eljárás miatt, és Landerer személyes bosszúvágyára és barátjának, {I-95.} az őt lezárató tanácsosnak önkényes eljárására hivatkozott. Paczkó és Landerer viszont Tállyaiék lapjának megjelenése miatt tiltakozott a Helytartótanácsnál, és azzal is vádolták az újságírókat, hogy a tervezett saját újságjuk előfizetési felhívását a Magyar Hírmondó előfizetőinek borítékaiba csempészték. Tállyaiék ezt cáfolták, és egyenesen az uralkodóhoz fordultak támogatásért. Beadványukban ismét tiltakoztak a nyomdászok lapkiadói privilégiuma ellen, és II. József jóindulatának megszerzése érdekében azt hangoztatták: hivatást éreznek a népfelvilágosító munka iránt. De azt is megígérték, hogy az államügyek mellett, a tervezett melléklapban, a német irodalom ismertetését is feladatuknak fogják tartani.
A Helytartótanács viszont az uralkodóhoz intézett feliratában Tállyai kérésének a visszautasítását kérte. A korszak sajátos hivatali körmönfontságával egyrészt azt állítja, hogy a „sajtószabadság” elrendelése következtében egy meg nem újított privilégium nem akadályozhatja az új lap engedélyezését, de másrészt az a véleményük, hogy ha több újság jelenik meg egy nyelven, egyik sem képes fennmaradni; ez pedig a kultúra kárára lenne. E szemforgató magyarázat mellett még Tállyai személyét sem kímélték, hanem – eddigi cenzúravétségeire hivatkozva – nem tartották kívánatosnak lapjának engedélyezését. (Tállyai neve, a pozsonyi újságírók közül valóban a leggyakrabban szerepelt a cenzúravétségekkel foglalkozó iratokban.) Mindezek következtében – Tállyai újabb beadványai ellenére – a Kancellária december 30-án végleg elutasította kérését.
Mégis, szinte teljes hasonlósággal, megismétlődött a Magyar Hírmondó megalapítása előtti helyzet, amiről Révai nyomán szereztünk tudomást: ezúttal is a Magyar Helytartótanács volt az, amely az újabb magyar újság létrehozását gátolni igyekezett; és ezúttal is az uralkodó támogatásával sikerült megindítani az újabb magyar lapot, a Magyar Kurírt. Igaz, nem Tállyainak, hanem Szacsvaynak, és nem Pozsonyban, hanem Bécsben.
Szacsvay ugyanis közben Bécsbe távozott és ott december 2-án kiadta a Magyar Kurír második számát, amelyet ezután már rendszeresen követtek a folytatólagosan megjelenő számok. És míg Tállyai kérését elvetve, a pozsonyi nyomdászok javára döntött a Kancellária, addig Paczkónak a Szacsvay lapindítása elleni újabb tiltakozását azzal vetette el, hogy a privilégium nem vehető figyelembe, és nincs ok Szacsvayt a Magyar Kurír kiadásában megakadályozni. Amikor pedig 1787 májusában Hermolaus kapucinus, Szacsvay egyházellenes cikkei miatt támadást intézett ellene, és arra hivatkozott, hogy lapját engedély nélkül adta ki, maga az uralkodó lépett közbe az újságíró érdekében, és hallgatólagosan biztosította a Magyar Kurír további kiadását, csupán a cenzúra-követelmények szem előtt tartását hangoztatta.
A Tállyai – Szacsvay-féle lapvállalkozás története tehát azt mutatja, hogy az ország területén a nyomdászok – a Helytartótanács támogatásával – sikerrel védelmezték meg privilégiumukat. Szacsvay azonban megtalálta a módját annak, hogy tervét – most már Tállyaitól függetlenül – mégis megvalósítsa, és Bécsben alapította meg a második magyar nyelvű újságot. Természetesen ahhoz, hogy ez sikerrel járjon, nemcsak a hazai nyomdászok privilégiumának hatóköréből kellett kikerülnie, hanem szüksége volt támogatókra is. E támogatást a bécsi jozefinista {I-96.} körök részéről – akik közül Grossingerhez fűződő kapcsolatairól tudunk – nem ok nélkül kapta meg, hiszen már a Magyar Hírmondóban is ennek az irányzatnak volt a szócsöve. Az uralkodó közbenjárása az ellene indított támadás során pedig arra vall, hogy a bécsi magyar lapnak az irányával az udvar is elégedett volt. A Magyar Kurír hivatalos támogatása elképzelhetetlen anélkül az igény nélkül, aminek a teljesítésére az előzmények alapján Szacsvayt alkalmasnak találták. Ez egyszersmind arra is vall, hogy noha ebben az időben tett az uralkodó olyan kijelentést, hogy az újságoknak főleg a rendeletek közlésére kell szorítkozniok, de az udvari körökben voltak már ekkor olyanok is, akik felismerték a hivatalos politikát népszerűsítő és ennek érdekében a véleménynyilvánítástól sem tartózkodó sajtó jelentőségét éppen az uralkodó céljai szempontjából. Ilyen véleménybefolyásoló eszközre ezekben az években különösen nagy szüksége volt az udvarnak, mert a centralizációs törekvések visszahatásaként már előrevetette árnyékát a nemesség növekvő elégedetlensége, amely a nyelvrendelet következtében az értelmiség részéről is fokozott támogatásra talált. De az egyház konzervatív körei ellensúlyozására is alkalmas eszköznek bizonyult egy Szacsvay által szerkesztett újság, hiszen Bécsben is jelentek meg olyan lapok, mint például az úgynevezett Predigerkritiken, amelyeknek legfőbb feladata az egyházi prédikációk ellenőrzése és bírálata volt.
| RÉVAI MIKLÓS ÉS EGY ISMERETTERJESZTŐ NÉPLAP TERVE | TARTALOM | A MAGYAR KURÍR MEGINDÍTÁSA ÉS ELSŐ ÉVEI (1786–1790) |