| RÁT MÁTYÁS ÉS A MAGYAR HÍRMONDÓ | TARTALOM | A MAGYAR HÍRMONDÓ JOZEFINISTA ÉVEI |
FEJEZETEK
Révai újságírói programjában határozottan Rát hagyományainak folytatására tett ígéretet. Ő is hangsúlyozta az újság tájékoztató szerepének a fontosságát, és Cicerót idézve azt írta: „Nem tudni, amik körülöttünk történnek, annyi, mint szüntelenül idétlen gyermekkorban maradni.” Francia, német és orosz példákkal illusztrálta a nemzeti nyelv fejlesztésének jelentőségét, és utalt a hazai kezdeményezésekre, főleg Bessenyei akadémiai törekvéseire. Ő is hivatkozott arra, hogy a Magyar Hírmondónak folyóiratot is kell pótolnia.
De Révai bizonyos fokig el is tért Rát hagyományától. Programadó cikkében ugyanis arra is fény derült, hogy a Magyar Hírmondó megindítójánál kezdettől fogva emlegetett ismeretterjesztő célkitűzést ő még fokozottabban igyekezett aláhúzni, és ennek az újság stílusával is kifejezést akart adni. Rát a magyar nyelvűséggel szintén a tájékoztatás közérthetőségére és a „deáktalanok” kiművelésére törekedett, de Révai egy lépéssel tovább is ment. Ő lapja népies-szatírikus stílusának {I-84.} érdekességével és színességével akarta fokozni az olvasók érdeklődését. E mellett a horatiusi „Ridentem dicere verum qui’ vetat?”-jelszóval a hírlapi kritika számára próbált valamilyen járható utat keresni abban a társadalomban, amelyről tudta, hogy a nyílt bírálatot nem hajlandó elfogadni. Nem átall – a cél érdekében: az igazság forgalomba hozhatósága végett – még csörgősapkát is fejére húzni, mondván: „Sok nagy Fő tetette már magát bolondnak nemes okból, miért ne követhetném én is ebben példájokat?”Így abban reménykedett, hogy „a jó urak”, ha meg is sértődnek szatirikus cikkei miatt, elnézik, mert „csak egy újságíró mondja”, s még tapsolnak is neki.
Az ismeretek terjedésének eredményeként azt várja, hogy a „goromba civódás” helyére tartalmas viták és olyan „pennacsaták” kerülnek, amilyeneket Bessenyei is kívánt. Bessenyeire hivatkozik akkor is, amikor programcikke végén ismét őt idézi: „A közönséges dolgot köz erővel kell fogni; mert különben hiába erőszakoskodunk”.
Révai Miklós a Magyar Hírmondót – bár Rát nyomdokain indult el – lényegében mégis más típusú lappá igyekezett átalakítani, mint amilyen az korábban volt. Erről tanúskodik programján kívül az újság hírszolgálata és egész szellemi arculata.
A népszerűsítő újságírói stílus a hírközlés terén abban nyilvánult meg nála, hogy még a kis hírekből is egész történeteket kerekített, és rendszerint valamilyen erkölcsi tanulságot vont le belőlük. (Közvetlen elődje, mint láttuk, a híreket csak felsorolta; Rát pedig úgy fűzött bevezetést és megjegyzést az egyes hírekhez, hogy azoknak hír formáját megőrizte.) Révai eljárása a morális hetilapokra emlékeztet, amelyeket bécsi és gráci tartózkodása során ismerhetett meg. Ez az angol eredetű laptípus Ausztriában sokat vesztett társadalmi éléből, de azért meg is őrzött valamit a feudális erkölccsel való szembeállás és a társadalombírálat motívumaiból. Azokban a kérdésekben, amelyekben Rát, államismereti iskolázottsága folytán, hozzáértő gazdasági és statisztikai nézeteket képviselt, Révai legtöbbször a moralizálás síkján maradt. A lapjában közölt történetekkel meg akarta bélyegezni a gonosz cselekedeteket, a nemes tetteket pedig dícséretben részesíteni, „hogy a jó dicső jutalmát vegye nemes cselekedetének még a későbbi nyomnál is; a gonosz pedig méltó gyalázattal büntetődjék”.
Az újság nyilvánosságát, elsősorban e magatartások közreadásával, arra kívánta felhasználni, hogy bizonyos társadalmilag is visszás és elmaradt jelenségekre felhívja olvasói figyelmét. Ilyen volt például a gyermekeivel durván bánó szülő elítélése, vagy az adóssága miatt öngyilkossá lett ember holttestének, eltemetés helyett, gyermekei szeme láttára történő keresztül vontatása a városon. Az utóbbi történet beküldője – Péczeli József – hozzá is fűzi még végső tanulságképpen, hogy külföldön, ahol az emberek okosak is, meg érzékenyek is, nem követnek már el ilyesmit. Máskor egy udvarbírót bélyegez meg keményen azért, mert hóviharban kiüldözött egy cigányembert, hogy levelét kézbesítse, és az megfagyott útközben. Elítéli az érzéketlenséget és a „színre, subára, nemzetségre” nézve tett megkülönböztetést; a falusi kiskirályt a sajtó nyilvánosságán keresztül kívánja megszégyeníteni: „Az udvarbíró király a faluban: szabad néki a természeten is keménykedve {I-85.} keresztül járni. Hanem minékünk is szabad az ilyen fekete léleknek vadsága következését néki ugyan szégyenére büntetésül lefesteni, másoknak pedig oktatásokra, hogy emberül tanuljanak érezni.”
A megbélyegzendő cselekedeteken kívül beszámolt dicséretre- és követésre méltó tettekről is. Több alkalommal, erkölcsi kérdésként tárgyalta a falu és a város közti különbségeket és a városok káros hatását az erkölcsökre.
Programjához híven, valóban foglalkozott Révai a tudományos ismeretterjesztéssel; az erkölcsi nevelés mellett volt gondja az „ész kiműveltetésére” is. A piarista iskolákban nevelkedett újságírótól a természettudomány nem állt távol, s ennek bizonyos alapjaira igyekezett olvasóit is megtanítani. Azok kedvéért, akik még nem tekintettek beljebb a bölcselkedés udvarába, népszerű magyarázatait adta lapjában a legfontosabb természeti jelenségeknek. Ezek kapcsán élesen elítéli, ha a tanultak csúfolják a tudatlanokat, ahelyett, hogy tanítanák őket. Az a véleménye, hogy a tanultabb világ, „bár annyira tanult is, elég embertelen: hogy más tudatlansága kicsúfolásában telik kedve. Hiába tanult. Vagy talán nem is tanult. Mert akinek nincsen közlető tudománya, senki se tartozik elhinni, hogy vagyon tudománya”.
Már az ismeretterjesztés előtérbe helyezése is emlékeztet Bessenyeire, de a nyelvfejlesztési program megvalósítása során is felfedezhetjük hatását. Révai név szerint is többször hivatkozott arra a Bessenyeire, akit Rát jóformán meg sem említett. A szóújítások ellenzőit például azokkal a szavakkal bélyegezte meg, amelyekkel Bessenyei a maradi nemeseket ítélte el: „Ezek a Ferenc-deákék, a régi tudatlansághoz szokott, de mégis tudománnyal kényeskedni kívánó együgyűek minden újság ellen zúgolódnak, félvén attól, hogy ki ne fordíttassanak az által kicsiny vagyonkáikból. – Ezt Bessenyei mondja – folytatja Révai –, de ha én is mondanám, igazat mondanék. Hanem elég ez eddig: mert valaki hamar mérgében megkoccinthatná tollával félresikló ujjamat.” Ez utóbbi megjegyzés jelzi, milyen öncenzúrázó éberségre volt szüksége Révainak még ilyen ártatlanabb megjegyzések kapcsán is. Érdekes mindenesetre, hogy Révai Bessenyei szavait a szóújítások ellenzőire vonatkoztatta, és ezzel világosan kifejezte, hogy a nyelvújítás ellenségei más újítást is elleneznek. Egyébként Révai nevéhez fűződik nyelvújításunk történetében az első kísérlet arra nézve, hogy az új szavak kritikai megítélésénél az újság nyilvánosságát bevonja.
Révainál is találkozunk a nyelvi kérdések mellett irodalmi jellegű közleményekkel is. Elődei közül Faludit, kortársai sorából Bessenyeit, Báróczit, Barcsait és Péczelit emlegette leginkább. Akárcsak Rát, ő is némi korlátot szabott az alkalmi versek közlésének, és határozottan kimondta, hogy nem hajlandó a rossz munkákat megdicsérni: „Én a rosszat nem dicsérhetem. Együtt jár egyenes tollam jámbor szívemmel”– írta egy alkalommal.
Bessenyeivel bécsi tartózkodása során valószínűleg személyes kapcsolatba is került, de műveit mindenesetre jól ismerte: kultúrpolitikai írásaira és A filozófus című vígjátékára lapjában szinte lépten-nyomon hivatkozott. Az ő nyomán emlegette {I-86.} 1784-ben, a nyelvrendelet évében bizonyára a magyar nyelvre aktualizálva, Bessenyeinek azt a gondolatát, hogy nehéz az olyan nyelvet teljesen kiirtani, amelyen a parasztság beszél. Emlegeti ő is a sárospataki, „frizérozatlan” fejű filozófusok magyarságát, és „Ferenc deákék” minden újítás elleni zúgolódását.
A filozófus című vígjáték hősével, Pontyival, a maradi és tudatlan nemes képviselőjével is megismerteti lapja olvasóit, sőt hozzáfűzi: „Quid rides? mutato nomine de te Fabula narratur. – De még rólad is ám, jó Sógor! aki igen úgy tudod Pontyiként a föld leíratását.” De hivatkozik Bessenyei olyan megállapításaira is, amelyek az irodalmi élet megszervezésével kapcsolatosak. Ezek között félre nem érthető módon emlékeztet Bessenyei akadémiai tervére, amelynek megvalósítását is szolgálni kívánta a Magyar Hírmondó által. Révai, aki Bessenyei visszavonulása után magához vette a Jámbor szándék című akadémiai tervezetet, újságjával anyagi alapot kívánt teremteni a nyelvművelő társaság létrehozásához.
Ennek érdekében nagyvonalú tervet dolgozott ki az újság szerkesztésével és közönségének növelésével kapcsolatban. Lapját olcsóbbá kívánta tenni, hogy még a szegényebbek is olvashassák, és háromtagú szerkesztőséget szeretett volna létrehozni. A nyereségből levelezőit is részesíteni kívánta, akiknek számát harmincban állapította meg. Úgy remélte, hogy lapja így jelentős jövedelemforrássá válhatott volna a társaság részére; ezenkívül egy saját nyomda létrehozására is gondolt.
Tervei azonban hamar meghiúsultak: alig négy hónapos szerkesztői tevékenység után egyházi felettesei véget vetettek újságírói működésének. Már Révai újságírói programjának bejelentése után, a kedvező és baráti hangú fogadtatás közé disszonáns hangok is vegyültek: egyházi részről egyesek már akkor rosszallták, hogy pap létére újságírásra adta a fejét. Láttuk korábban, hogy a 18. század folyamán, főleg Kelet- és Közép-Európában már nem volt ritkaság katolikus egyháziak részéről sem az újságírói tevékenység. Különösen a piaristák és azok körében fordult elő leginkább az időszaki sajtóval kapcsolatos közreműködés, akik a jozefinista szellemű és színezetű reformkatolicizmus hívei voltak. Révaira is bizonyára hatott az osztrák Rautenstrauch és Zippe, valamint a morva Dobrovský és a cseh Kramerius példája.
A hazai egyházi vezetők konzervativizmusa azonban nem nézte jó szemmel Révai publicisztikai tevékenységét, és rendi provinciálisa utasította őt a rendházba való visszatérésre. Révai Bécsbe ment, hogy II. Józseftől kérjen engedélyt a rendházból való kimaradásra, és azt is tervezte, hogy lapját esetleg Bécsből folytatja. De nem talált az uralkodónál sem meghallgatásra. II. József éppen ekkor – 1784 márciusában – nyilatkozott úgy az újságokról, hogy azok csupán a rendeletek és intézkedések közlésére szorítkozzanak: ennek is szerepe lehetett Révai kudarcában. Ő maga a „hatalmas urakat”és a hazai egyházi köröket okolta: „Az én üldözőim mind nagy és hatalmas urak voltak, főképpen a hanyatlani indult magyarságért való buzgalmamon ütköztek meg, és ezt akarták volna bennem elfojtani. A papság örege is mintegy szent hivatalt csinált belőle, engem azért nyomorgatni, mert a gyáva nem tudta megegyeztetni azt a két dolgot, hogy bár szerzetes az ember, írhat mégis áhítatoskodó dolgokon kívül egyebet is, amikkel jobb ízlést önthessen nemzetébe. Kivált azért háborodtak fel, hogy én újságot is kezdettem írni …”
{I-87.} Révai a továbbiak során nem tett le arról, hogy újabb lapalapítással folytathassa újságírói munkásságát, és hogy ennek segítségével előmozdítsa Bessenyei művelődési programjának megvalósítását. De sem bécsi tervét, sem pedig a későbbiek során Rát Mátyással közösen tervezett vállalkozását nem sikerült valóra váltania.
| RÁT MÁTYÁS ÉS A MAGYAR HÍRMONDÓ | TARTALOM | A MAGYAR HÍRMONDÓ JOZEFINISTA ÉVEI |