11. A DEÁK-PÁRT VIDÉKI SAJTÓJA

A vidéki lapok a kiegyezést követően az új államberendezkedés keretén belül fontos szerepet játszottak az egész társadalomra kiterjedő közvélemény-formálásban, az országos méretű polgári kommunikációs rendszer kiépítésében; a parlament és pártjai számára a helyi társadalomhoz fűződő kapcsolat egyik lényeges elemét képezték. Többségük a nagy politikai pártok befolyása alatt állt, így érthető, hogy a 4–6 oldalas periodikák külsejükben és tartalmukban erősen hasonlítottak a fővárosi vezető orgánumokhoz. A Deák-párti Temesi Lapok 1872-ben ezt őszintén be is vallotta: „vidéki állásunk- és helyzetünknél fogva válságos időkben az irányadó fővárosi sajtó nyilatkozataihoz kell alkalmazkodnunk”. Persze az egyoldalú függés ritkán járt kizárólag előnyökkel; vidéken is azok lettek a színvonalas lapok, amelyek mögött polgárosult, önálló helyi véleménynyilvánító közönség állott.

A Deák-párti lapok egy része olyan magánvállalkozás volt, amely egyedül a helyi olvasóközönség támogatására számított – például az 1868-ban induló Nagyváradi Lapok –, jellemző volt azonban, hogy a lapalapításban közvetlenül is részt vett a helyi (vármegyei) közigazgatás élgárdája. Így jött létre 1872 májusában Temesvárott (egy nemzetiségi többségű megyében!) a főispán személyes támogatásával a Temesi Lapok, amelyet aztán a kormány is szubvencionált; az egy évvel később induló Pozsonyvidéki Lapok előfizetését pedig az alispán szorgalmazta a községeknél. Ezek az orgánumok a többségében nem magyar anyanyelvű olvasói közegben eleve nem számíthattak nagy előfizetői táborra; a Pozsonyvidéki Lapok 200 előfizetővel is megelégedett volna. Népszerűtlenségüket csak fokozta a helyi politikai klikkektől való egyoldalú függésük; rovataikat elkeseredett, személyeskedő hangú pártpolitikai viták töltötték meg, melyektől a városi polgárság jó része viszolygott. Épp ezért nem szívesen dicsekedtek a pártokhoz fűződő kapcsolataikkal: a Kolozsvári Közlöny határozottan tiltakozott az ellen, hogy kormánylap {II-2-87.} lenne, sőt azt is kijelentette, „még lekötelezett pártlap sem”, csak hosszas tusakodás után fogadta el a „jobbközépi” elnevezést – leginkább azt szerette volna hinni magáról, hogy „Erdély intelligentiaja” tartja fenn.

A helyi pártpolitikai függésben megjelenő lapok színtelenek, jellegtelenek lettek, még elnevezésükben is hasonlítottak egymásra. Oldalaikat elsősorban az országos pártlapokból átvett kivonatok, kisebb politikai hírek („entrefilet”) és hirdetések töltötték meg. Többségük hamar megbukott, vagy más kiadóhoz került át, mint például a Nagyváradi Lapok, amely megjelenésének utolsó évében (1869–70) már a „Nagyváradi Kereskedelmi Csarnok” közlönyeként jelent meg.

Függetlenebb véleménynyilvánító közönségre támaszkodott és önállóbb politikai irányvonalat követett az Aradon megjelenő Deák-párti sajtó: az Alföld és az Aradi Lapok.

Az Alföld Deák-párti lap volt, de nem rendelődött egyoldalúan alá a fővárosi pártorgánumoknak. A kormánypárt politikáját nem egy alkalommal bíráló aradi Deák-párti vezetőség szabta meg irányvonalát. A lap programjának alakulásában tükröződtek tehát a helyi érdekek, elsősorban a Deák-párt helyi csoportjának belső vitái.

Az államberendezkedés alapját képező kiegyezést elfogadta, de azt –jelentősen átértelmezve – úgy fogta fel, mint a birodalom alkotmányos átszervezése felé tett lépést. Épp ezért türelmetlenül várta a továbbhaladást: felelős kormány kinevezését Ausztriában, a birodalmi szellemű hadsereg átszervezését, az oktatás megreformálását, „mivel az iskolákban a minden rendszerhez kényelmesen simuló doktor-tanárok” adják elő a modern eszméket. A kiegyezési törvény megtartása mellett az alkotmányos államberendezkedés minél teljesebb kiépítésére helyezte a hangsúlyt; a továbbhaladáshoz a következő szempontokat sorolta fel: az országban elhelyezett katonaság legyen hű a magyar alkotmányhoz, a nemzetiségek és a hitfelekezetek helyzetét az ország egységének megtartása mellett rendezzék, az államhivatalok felállításánál a szakképzettséget döntő szempontként alkalmazzák, az iskolákat igazítsák „a modern élet követelményeihez”. (Alföld. 1867. július 5.)

Nem találjuk benne a közjogi kérdések túlhangsúlyozását: békés, „igazságos” belpolitikát várt, a polgári gazdaság kifejlődése előtt álló akadályok lerombolását (az európai pénzrendszerekbe való betagolódást, az ország fizetési mérlegének rendezését, az állam kezelésében lévő vállalkozások magánkézbe adását, a túl költséges és rosszul szervezett birodalmi hadsereg átszervezését). A feudális, „kabineti, érzelmi külpolitika” helyett polgári-alkotmányos politikát ajánlott, amelynek lényege az: „magunk ne szolgáltassunk szomszédainknak ürügyet vagy okot terjeszkedési hajlamuk érvényesítésére, ne szolgáltassunk népeinknek okot az elégületlenségre”; kifejezetten hangsúlyozta a polgári magánszféra jelentőségét a társadalomban, amikor szinte jelszószerűen hangoztatta: „ne törődjetek csak a magatok dolgaival!” (Alföld. 1867. január 3. és 10.)

Az Alföld a kiegyezés körüli vitákban igen kiegyensúlyozott maradt. Jellemző, {II-2-88.} hogy a helyi német nyelvű kormánypárti újsággal szemben védelmezte a baloldalt. A szélsőséges párttörekvések lefaragására ösztönzött. Támogatta a Deák-pártot, de a balközépet is dicsérte közjogi szempontokat alkalmanként félretevő politikája miatt, midőn az hajlandónak mutatkozott a delegáció munkájában való részvételre. Liberális-alkotmányos pártstruktúra meghonosítását kívánta. Ennek jegyében a konzervatívok, illetve a szélsőbaloldal elszigetelését és egy „középpárt” létrehozását tekintette célszerűnek. Remélte, hogy a konzervatívok kiválnak a Deák-pártból, és a megmaradó rész közeledni fog a balközéphez. Ezt azonban úgy képzelte el, hogy „nem a középbal a jobbhoz, hanem a jobboldal fog a baloldalhoz közeledni!” Úgy vélte, hogy a szélsőbal is inkább a centrumot támogatja majd, bár „megmarad eddigi elve mellett”, „a középbal ellen igen, de soha a fennmaradó jobboldal mellett nem fog szavazni”. (Alföld. 1868. január 5.)

A Deák-párt helyi választmánya egy középpárti tömörülés hatékonyabb sajtóbeli támogatására hozta létre az Aradi Lapokat. A lapban a helyi politikai élet irányítói, hangadói: Atzél Péter és Tabajdi Károly (mindkettő betöltött megyei és városi főispáni pozíciót!) sorra nyilatkoztak a Deák- és a Tisza – Ghyczy-párt mihamarábbi egyesülése mellett.

Az új politikai napilap szerkesztőjének Asbóth Jánost, a Pesti Napló munkatársát nevezték ki; a lap megjelentetési jogát a helyi választmány egyik tagja, Varjassy József szerezte meg. Asbóth nagy elánnal látott munkához; a kormánypárti politika fenntartás nélküli támogatását, igazolását tekintette feladatának. Már szerkesztői beköszöntőjében tiszta helyzetet kívánt teremteni, amikor kijelentette: „egyedül a Deák-párt politizál helyesen”, sőt még azt is megkockáztatta, hogy ez az egyedüli párt, mely komolyan és a szó igaz értelmében politizál.

Asbóth a közte és a kormánypárt helyi választmánya között a vármegyék átszervezése körül kirobbant nézetkülönbségre hivatkozva alig két hónap után lemondott az Aradi Lapok szerkesztői posztjáról. Sikertelenségének okát, hogy ti. túlságosan is ragaszkodott a kormány támogatásához, figyelmen kívül hagyva, így búcsúzott: „A guerilla sorsa jutott osztalékomul.”

1868-ban, az országgyűlési választásokra való felkészülés időszakában Tabajdi Károly vette át a szerkesztői teendőket. A választások szervezésével foglalkozott, ennek során szerzett tapasztalatát és társadalomkritikai szempontjait a sajtóban is megfogalmazta. A kormányzat egyre nyilvánvalóbb sikertelensége miatt arra figyelmeztetett, hogy a Deák-párt jobban hangsúlyozza önállóságát: „a kormány…, ha jogos követelések lökéseit kiállni nem képes, életképtelen, és megérdemli a bukást.” (Aradi Lapok. 1869. március 27.) Azt is hangoztatta, hogy a politikai rendszer liberális-alkotmányos fórumai korántsem működnek rendeltetésüknek megfelelően, hiszen „a népképviseleti rendszer mellett is, az alkotmányos functiok leglényegesebb részeiben… a régi kiváltságos osztály a gyakorlat, az abusus kizáró szabadalmánál fogva egyedül érvényesíti döntő befolyását”. (Aradi Lapok. 1869. május 1.) A polgári viszonyok meggyökereztetésének egyik lényeges akadályát {II-2-89.} abban látta, hogy a vármegyei nemesség, a nemesi mentalitás az új viszonyok közé is hagyományos szellemet vitt be, a politikát mint szerzett jogát kezelte, pedig „szellemi felkészültsége… az 1848 előtti helyzet kívánalmainak felel meg, s felismerhető rajta, hogy nem barátkozott meg azon eszmével, miként a közügyek szolgálata nem tisztesség többé, hanem szakképzettséget követelő életpálya”. Végül is kimondta, hogy a liberális alkotmányosságot elavult nemesi mentalitásra nem lehet építeni – „Az értelmes középosztály, a polgárság népképviseleti rendszer mellett legfőbb biztosítéka kell hogy legyen a józan haladásnak, az alkotmányos szabadságnak”. (Aradi Lapok. 1869. május 6. és 8.)

Az Aradi Lapok az országgyűlési választásokból származó tapasztalatok leszűrése után, mivel a kiadói által szabott feladatokat elvégezte, az év júniusában megszűnt. Ezzel az Alföld visszanyerte korábbi különleges, kiemelt szerepét: a különböző pártárnyalatú helyi politikai csoportok ismét közös hírlapi fórumuknak tekintették.

Az Alföldben az Aradi Lapok megjelentetése idején megerősödött a balközéphez való kötődés. Új szerkesztője, Bánhidy Béla Tisza Kálmán politikai elgondolásait követte. Külső munkatársai között baloldaliak tűntek fel, például Áldor Imre, aki többek között a szélsőbal és a balközép összefogásának szükségességéről cikkezett. A lap az 1869-es választások idején a baloldali Simonyi Lajost támogatta. 1869 nyarától pedig újra megjelentek a Deákpárt helyi hangadói, így ismételten létrejött az irányzatok között a hírlap nyilvánosságában egyfajta egyensúly.

Az aradi Deák-párti sajtó érzékelte azokat az eszmei-politikai irányzatokat, szociális mozgalmakat, melyek még a fejlett nyugat-európai polgári alkotmányos berendezések belső egyensúlyát is képesek voltak megingatni. Az Aradi Lapok arról írt, hogy a szabadelvűséget minden oldalról veszély fenyegeti; bár Magyarországon szocialisztikus mozgalmaktól, megítélése szerint, nem kellett tartani, felhívta a figyelmet „a vad szabadság zászlójával a hazában kóborló fanatikusokra”, a demokrata-köröket szervező „Asztalosféle izgatókra”. Komolyabb ellentmondást észlelt viszont a magyar államkereteken belül létrehozott liberális alkotmányosság elvei és a hazai nemzetiségi mozgalmak politikai törekvései között. Bár e lapok a helyi társadalom etnikai összetétele miatt megértést mutattak a nemzetiségiek politikai törekvéseivel szemben – az Alföld mérsékelt, helyi román politikusok számára mindig biztosított publikálási lehetőséget és az állami integritás fenntartása mellett követeléseik egy részét elfogadhatónak tartotta –, önálló politikai tényezővé, országos párttá szerveződésükre tett kísérleteket antiliberálisnak minősítette. Az Alföld úgy érvelt, hogy a „nemzetiség eszméjének józan felfogása nem állhat ellentétben sem a józan szabadsággal, sem a józan egyenlőséggel”. (Alföld. 1868. május 24.) Az Aradi Lapok még nyíltabban fogalmazott, és a liberalizmus szabadság-egyenlőség eszméjét fordította szembe a nemzetiségek politikai mozgalmaival. „Előbb neveljük az embert, adjunk neki legalább fogalmat polgár jogai és kötelességei felől, s csak azután {II-2-90.} léptessük fel mint politikai tényezőt; iszonyodjunk egy értelmetlen tömeget egyesek befolyásának játszó labdájává, vak eszközévé tenni.” (Aradi Lapok. 1868. július 1.)

Az Alföld az országos pártok közötti kívánatos politikai egyensúly megteremtésére a Ghyczy vezette Középpártot alkalmasabbnak ítélte - Ghyczyről személy szerint is nagyon jó véleménnyel volt -, de amikor kiderült, hogy a pártfúzió Tisza Kálmán vezetésével történik meg, rezignációval ezt a helyzetet is elfogadta. „Nem szükséges, hogy túlságosan szentimentálisak legyünk…, hogy a helyzet tragicumát felismerjük”, hangoztatta, „hiszen a politikusnak semmit sem szabad a tragicum szempontjából nézni.” (Alföld. 1874. március 11.)

Erdély első jelentős Deák-párti lapja Kelet címmel Kolozsvárott, 1871 januárjában indult útjára. (Szerkesztője Szász Béla, kiadótulajdonosa Stein János volt.)

Politikai elgondolásait a „különleges erdélyi viszonyok” felvázolásával indította. Utalt az úrbéri viszonyokra, a közigazgatás sajátosságaira, külön és részletesen foglalkozott a társadalmi viszonyok sajátosságaival, a társadalom etnikai összetételével. Ez utóbbi sajátosságra való tekintettel a politikába való beleszólás lehetőségét korlátozni kívánta, hiszen, így érvelt, „a cenzus leszállítása jelenleg magának az intelligentianak meggyengítését vonná maga után”. Ezt az utóbbi körülményt már önmagában is elégséges bizonyítéknak tartotta arra, hogy léteznek „különleges erdélyi viszonyok”. (Kelet. 1871. január 13.) A Kelet Erdély gondjainak megoldását országos érvényű rendelkezésektől várta, a speciális körülményekre való hivatkozás tehát korántsem jelentett elzárkózást. Egyik cikkírója világosan kifejtette: „Erdély rendezése nem külön, hanem combinative, inkább egyidejűleg az összes királyságra kiható reformokkal eszközölhető.” (Kelet. 1871. január 8.) Az erdélyi magyar uralkodó osztály érdekei szerinti kedvező megoldáshoz az állam segítségére volt szükség, többek között azért nem tartotta célszerűnek a Kelet a baloldali ellenzékkel való szövetséget. Tiszát és a Magyar Polgárt azért kárhoztatta, mert a kormányt gyengítették, holott az erdélyi viszonyok hatékony rendezéséhez erős kormányra lett volna szükség.

A kormányba vetett bizakodás azonban nem tartott túl hosszú ideig. Erdély problémáinak hatékony, eredményes rendezése egyre halasztódott. A Kelet maga is nehéz helyzetbe került; - „mi erdélyiek, kezdünk egyre türelmetlenebbé válni és sürgető kérésekkel alkalmatlankodni nemcsak saját képviselőinknél, hanem a kormánynak és a pártoknak is.” Erdély viszonyainak teljes rendezését azonban nem sikerült elérni, így ez a helyzet kifejlesztett egy politikai irányzatokat keresztülmetsző, regionális gazdasági és társadalmi érdekekre épülő erdélyi ellenzékiséget, amely a kormánypárt sajtójára is jellemző volt.

{II-2-91.} IRODALOM

Diószegi István: Hazánk és Európa. Bp. 1970. - Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Bp. 1975. - Németh G. Béla: Létharc és nemzetiség. Bp. 1976. - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. = Száz 1968. 965 - 990. - Szabad György: Kossuth Lajos politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Bp. 1977. - Toldy István: Öt év története. Pest, 1872. - Gergely András- Veliky János: A politikai közvélemény fogalma a XIX. század közepén. In: Magyar Történeti Tanulmányok VII. Debrecen, 1974. 5 - 42. - Úrváry Lajos: Deák Ferencnél. = BpSz 1888. 56. köt. - Beksics Gusztáv: Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés. Bp. 1883. - Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond levelei Falk Miksához a Nemzeti Múzeumban. = ItK 1921. 181- 213. Uő.: Báró Kemény Zsigmondnak Danielik János püspökhöz írt levelei. = ItK 1918. 295 - 298. - A nyolcvanéves Pesti Napló ajándékalbuma. (1850- 1930) Bp. 1930. - Berkeszi István: A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története. Temesvár, 1900. - Dányi Károly: Kossuth Lajos és a Deák-párt hírlapi vitája 1867-ben. Kolozsvár, 1941. - Kiss István: Az Athenaeum Könyvkiadó története és szerepe a magyar irodalomban. Bp. 1980. - A Pester Lloyd. In: A pesti Lloyd-Társulat 1853 - 1903. Bp. 1903. 189 - 226.