10. KORMÁNYPÁRTI POLITIKAI HETILAPOK ÉS A DIFFERENCIÁLÓDÓ OLVASÓKÖZÖNSÉG

A pártok és a kiadók a vidéki olvasók részére 1867 után egyre nagyobb számban adtak ki önálló típusba sorolható, a fővárosiaktól formában és tartalomban jelentősen eltérő lapokat: néplapokat és ezekhez több tekintetben hasonlatos, elsősorban a kisvárosi polgárságnak szánt politikai hetilapokat. Abból a helyes felismerésből indultak ki, hogy a kialakuló hazai olvasóközönség {II-2-81.} nem volt egységes: vidéki része (főként a szociálisan is körülhatárolható parasztság) a fővárositól több tekintetben (műveltség, politikai orientáció, világnézet) eltért. A politikai pártok a saját programjuk igazsága mellett érvelve befolyásukat kívánták megerősíteni, illetve növelni, a kiadók pedig új olvasókat kerestek.

Nem kétséges azonban, hogy a néplapok megjelentetésénél a politikai szempontok játszották a meghatározó szerepet. A mindinkább a fővárosban koncentrálódó politika (a kormányzat és a parlamenti pártok) sajtója elsősorban a főváros és a vidéki nagyvárosok közönségére figyelt, nagy példányszámú országos lapjait is főként itt terjesztette, mégsem hagyhatta figyelmen kívül a kisvárosi-falusi kispolgári-paraszti közönséget: meg kellett teremteni az országos politika és a helyi társadalmak között a kommunikációs rendszert – erre szolgáltak volna a néplapok. Ez a törekvés a hazai politikai publicisztikában sem tekinthető különösnek, sőt még újnak sem, hiszen a század első felének érdekegyesítő politikája és ezzel összefüggésben sajtókiadványok egész sora (ismeretterjesztő munkák, a gazdasági szakirodalom egy része, kalendáriumok vagy a Csengery szerkesztette „Magyar Nép Könyve” tartozhatnak ide) a „néphez”, pontosabban főképpen a parasztsághoz fordult, és felvilágosítani, aufklärista– liberális szellemben polgárosítani akart.

A kiegyezést követő években ugyanakkor a változás határozott jelei is megmutatkoztak. Az olvasni tudók, a politikai információk birtokába jutók tábora fokozatosan növekedett, a közéletbe újabb csoportok léptek be. A politika pedig feladta az érdekegyesítés elvét, a sajtó egyre kevesebbet foglalkozott a társadalom alapkérdéseivel, figyelmét majdnem teljesen lekötötték a hatalom problémái (a parlament működése, a pártok vitái, az államhatalmi gépezet sajátosságai). Mindezek eredményeként a „nép”-nek szánt sajtókiadványok egyre inkább nem eszméknek (liberalizmus-konzervativizmus), hanem politikai-hatalmi csoportosulások érdekeinek, törekvéseinek rendelődtek alá.

A nem fővárosi kispolgári-paraszti réteg súlya – a társadalmi mobilitás hatására – növekedett a politikai közvéleményben és az olvasóközönségben. A változásra a különféle eszmei irányzatok sem a Deák-párton belül, sem azon kívül nem reagáltak egységesen. Voltak, akik részint eszmei, részint politikai okokból az új, hagyományos szempontokkal nehezen körülhatárolható, ellenzéki beállítottságú véleménynyilvánító és újságolvasó réteg politikai szerepének növekedését korlátozni kívánták. A Pesti Hírnök konzervatív szellemben, figyelmen kívül hagyva a társadalom polgárosodását, a politikából ki akarta zárni a „népet”, mivel – mint mondotta – ahhoz „sem ereje, sem ideje, sem hivatása nincs a népnek, ne is legyen soha, kontár ő ebben”. Szükségtelennek tartotta a „nép” politikai műveltségének emelését, politikai nevelés helyett a vallásos érzület erősítését óhajtotta, és azt vallotta, hogy az újságolvasást „csak a rajongók, a túlzó haladás emberei emlegethetik, sürgethetik”. (Pesti Hírnök. 1867. október 3. – kiemelés tőlünk G. – V.) Ezzel szemben a Századunk tudomásul vette, hogy a vélemények világa differenciált {II-2-82.} és változó, a liberális intézmények keretében kívánt határt szabni a közvéleménynek; a sajtónak „kettős” feladatot szánt: adjon „a közönség észlelhető véleményének kifejezést és ugyan e véleményének irányt”. (Századunk. 1869. október 1.) Bármennyire eltérő– sokszor igen súlyos konzervatív – álláspontok hatottak, a Deák-párt hangadói nem kívántak lemondani és nem is mondhattak le néplapok, népszerű politikai hetilapok kiadásáról, ha nem akarták elveszíteni a közvélemény egésze feletti ellenőrzés lehetőségét.

A kormánypárt némi késéssel vállalkozott az igen népszerű balközépi és szélsőbali hetilapok ellensúlyozására. A Magyar Néplap még a kiegyezés előtt kezdte pályafutását, csak később kötődött a Deák-párthoz, a Hírmondót viszont már kifejezetten kormányérdekek támogatására hozták létre; függetlenebb, műveltebb réteghez szólt a Heti Posta. E lapok kiadásánál hangsúlyt helyeztek az olcsóságra és a viszonylag magas példányszámra. Előfizetési díjuk egy évre 4 forint volt. A Hírmondó kiadója azt állította, hogy lapját az első évben, 1868-ban majdnem 5000 előfizető rendelte meg, a Heti Postában pedig azt lehetett olvasni, hogy a megjelenés harmadik évében, 1869-ben 2000 előfizetője volt. (Az előfizetők csoportja egy lényegesen nagyobb számú olvasói réteget takart, szerkesztők számítása szerint 2000 előfizető esetében 4–6000 olvasóval lehetett számolni.)

Az olvasni tudó parasztiságnak szánták a Magyar Néplapot és a Hírmondót. Az előbbit Wodiáner Fülöp, az utóbbit a Deutsch testvérek adták ki, mindkettőt hetente két alkalommal.

A Magyar Néplapot kezdetben Kiss (Illéri) István, azután Pászthory Zsigmond, 1874 januárjától pedig Mikszáth Kálmán szerkesztette. A vegyes tartalmú lap a közérthetőségre helyezte a hangsúlyt; úgy fogalmazott, hogy „a népiest nem keressük a póriasban, hanem abban: hogy könnyen megértsék olvasóink azt, amit írunk”. (Magyar Néplap. 1866. december 3.) Az 1867-es előfizetési felhívása azt ígérte, hogy „minden érdekest könnyen, érthetőleg összefoglal, s kellő tájékoztatást nyújt a magyar közönségnek mindabban, ami történik a hazában s a nagyvilágban”. Elég szerencsésen egyesítette magában a politikai és az ismeretterjesztő sajtó tulajdonságait: „Havi teendőink” címmel mezőgazdasági tudnivalókat közölt, ugyanakkor publikálta a Csengery-szerkesztette Magyar Nép Könyve politikusi portréit. Emellett hozta a napi események tömör krónikáját. Mindenről híradást kívánt adni, hogy „a kevéssé módos olvasók tudnivágyását lehetőleg teljesen kielégítse”. A „Hasznos ismeretek s érdekes olvasmányok tára” szerzőgárdája igen széles körből verbuválódott; publikált itt Gyulai Pál, Jókai Mór, Tóth Kálmán, Csengei Gusztáv, Lévay József, Dalmady Győző, Darmay Viktor.

Kiadói azt hirdették, hogy „független, hazafias irányban s magyar nemzeti szellemben szerkesztődik”. Ez lényegében a társadalmi harmónia megteremtésére való törekvést jelentette. A Magyar Néplap a parasztságot és a polgárságot, reformkori szempontokat felidézve, arra figyelmeztette: „az 1848-ki törvények által a magyar nemesség… nagy lelkűleg magához emelte, mintegy {II-2-83.} megnemesítette” őket, viszont rámutatott a társadalmi átalakulás nem egy ellentmondására, így például rendszeresen megjelentetett kisiparosok, kézművesek, parasztok, felekezeti tanítók érdekeinek megsértéséről szóló híradásokat is. Igaz, hogy az 1869-es képviselőválasztások idején a Deák-párt mellé állt, és bírálta a Hazánkat, illetve A Hont, később sem vált kétségessé kormánypártisága, hiszen Mikszáth úgy ábrázolta a baloldalt: „az ábrándnak élvén, kancsal szemekkel festett egekbe néz; övé a jövő s a jelent csak arra nézi, hogy kicsinyelje”, viszont fenntartásait sem hallgatta el a lap, amikor a kormánypárton belül a konzervatívok túlságosan megerősödtek. (Magyar Néplap. 1869. június 26., illetve 1874. január 9.)

A Hírmondó már egyértelműbb és tartós elkötelezettséget vállalt a Deákpárt mellett. Tulajdonos-szerkesztője Komócsy József volt. A szerdán és vasárnap másfél, majd két íven megjelenő képes néplapot együtt hirdették a Vértesi Arnold szerkesztette Képes Világgal (1866–73), amelyet szintén a Deutsch testvérek adtak ki. A Hírmondó olvasótábora – amennyire az olvasólevelekből megállapítható– lakóhely és szociális elhelyezkedés szerint összetett lehetett. Csorvásról egy vendéglős írt a szolgabíró részrehajló ítéletét panaszolva, Kun-Dorozsmáról, Majsáról, Jankováczról a római katolikus tanító, Ipolynyékről egy helyi földbirtokos írt levelet a Hírmondónak. Csányból a megyei fogházak javítása ügyében érkezett levél. Voltak előfizetői Rettegen, Gáborjánban (egy zsidó kiskereskedő), Monostorpályiban, Németújfaluban (a plébános).

A politikai mondanivalót dialógusokban, „Péter és István”, illetve „János és József beszélgetései”-ként adta elő. Legszorgalmasabb „iránycikkírója”, Besze János didaktikus írásait annak a kérdésnek a megválaszolásával zárta: „Mi következik ebből”, „Mi tehát az ember feladata?” A „Mulattató” rész tartalma nem volt specifikus, a korabeli népieskedő irodalom átlagát hozta (Vas Gereben, Tóth József, László Mihály írásait); hamar megsokasodtak benne a rajzolt képekkel illusztrált rémtörténetek.

A Hírmondó indulásakor jelezte, hogy a falusi olvasók között politikai pártállás szerint különbséget tesz, és a „mindennel elégedetlen, szájas emberek” támogatására nem számít. Kijelentette, hogy utóbbiak a baloldali lapok olvasói táborához tartoznak: felfogásukat a következőképpen jellemezte: „határozzanak bármely hasznost és az egészre üdvöst a helység elöljárói, hites emberei s az egész jótakaró közönség, még is úton-útfélen – leginkább a korcsmákban, kovács műhelyben, malomban – gyalázkodnak, a helység legtiszteltebbjeit rágalmazzák”. (Hírmondó. 1868. március 15.) Velük szemben a Hírmondó „Deák Ferencz politikáját követi, mert csak ennek a politikának van olyan alapja, melyen Magyarország jövendője s a magyar nép előhaladása fölépülhet”. Felszólította a lap szerkesztősége a helyi értelmiséget, a közigazgatás helyi reprezentánsait (lelkészeket, községi elöljárókat, jegyzőket, tanítókat), hogy terjesszék a nép között az újságot. (Hírmondó. 1874. június 14., december 13.)

Megkísérelte a parasztság tudatába beilleszteni és alapigazságként elfogadtatni, {II-2-84.} hogy a baloldali ellenzék programja kivihetetlen, és egyedül a Deákpárt (és kormánya) képes eredményes, a mindennapok számára is hasznos, így reálisnak nevezhető politikát folytatni: a „szélbalog párt ellenzéki viszketegségében szörnyű bakokat szokott lőni. Neki nincs más elve, mint hogy: üsd a kormányt, nem apád”. A Hírmondó arra törekedett, hogy elriassza az olvasókat a baloldal lapjaitól. Azt bizonygatta, hogy A Hon és a Magyar Újság nem a „nép” érdekeit szolgálja, hanem „kaputos újság”, az Igazmondónak pedig azt üzente, hogy „jobban teszi, ha lemond meg nem érdemlett szép czíméről, ami úgy illik kegyelmednek, mint – tisztesség szólván – bikának a gatya”. (Hírmondó. 1869. december 1.) A „földön mennyországot ígérgető” szélsőbal Népzászlójában sem lehet megbízni, egyedül a Hírmondó „a valót tisztán visszaragyogtató tükre a népnek” – olvashatták újra és újra a kormánypárti néplap előfizetői.

A legfontosabb társadalmi problémák azért mégsem „függetlenül”, hanem a pártérdekek „tükrében” jelentek meg benne. A sajátos polgárosodás feszültségeiből keletkező mozgalmakról úgy esett szó, mintha azok csupán az ellenzék felelőtlen izgatása miatt alakultak volna ki: „a demokrata körök… nyolcz darab szélsőbaloldali képviselőnek játékai”; akik Kossuthra hivatkoztak és a kiegyezést elutasították, „legszelídebben szólva: csendháborító, forradalmat óhajtó, rossz szívű, kártevő embereknek” minősültek. A parasztság mozgalmait „új Dózsák” vezetik, kik „rengeteg ígéretekkel” megtévesztik a „népet”. Idejében ismerjék fel őket, figyelmeztetett a lap, mert ellenkező esetben „kapnánk egy más hazát, az a más haza lenne: Szibéria”. (Hírmondó. 1868. április 12., május 13.) „A nép érdekei” című rovat foglalkozott a maradványföldek megváltásával, az úrbéri perek elhúzódásával, de a szociális problémák végül pártkérdéssé váltak: „ki szabadította fel a jobbágyokat: Kossuth vagy Deák?” – hangzott fel a perdöntő kérdés – és a válasz sem lehetett kétséges: Deák!

A Hírmondó a lassú, békés átalakulás, a „nyomról-nyomra, lépésről-lépésre” haladás formájában idealizálta a kormányzat politikáját. Biztos és folyamatos anyagi gyarapodást ígért. A lap állandó munkatársa, Besze János a kiegyezést a parasztság számára oly fontos 1848-hoz hasonlította, és az ígérettel sem késett: „hatalmasabbak leszünk, mint 1848-ban lehettünk volna – ha győztünk volna is”. (Hírmondó. 1868. március 8., 29., 1873. december 28.)

A Heti Posta című politikai hetilap (és szórakoztató melléklapja, a Hazánk és Külföld) műveltebb, eszmeileg függetlenebb rétegek újságja volt. Tárcájában jelentős teret foglalt el az ismeretterjesztő és a szórakoztató irodalom; gyakran megjelent rajzokkal illusztrált kalandos útibeszámoló. Szórakoztató irodalmi anyagát Golenich Károly, Radó Béla, Ember György elbeszélései, történeti tárgyú írásai adták. Politikai irányvonala nem rendelődött alá egyoldalúan a kormánypárt taktikájának. Előfizetői tábora elsősorban a vidéki értelmiségből (megyei és városi tisztviselők, ügyvédek, lelkészek, jegyzők) került ki.

{II-2-85.} A Heti Postát Szokoly Viktor alapította. A lap pályafutása 1867-ben indult: támogatta a kiegyezést, mutatványszáma beköszöntőjét a kormánypárti Esti Lap szerkesztője, Pálffy Albert írta. Kezdetben a kormányzat, az államhatalom iránti feltétlen bizalom és lojalitás jellemezte, ezért minden ellenzéki mozgalmat (a nemzetiségi és a szélsőbali „népámítókat” egyaránt) szélsőségesnek és antiliberálisnak tekintett. Azt vallotta, hogy „a társadalmi rendet fenyegető bujtogatók éppen úgy feleletre vonhatók, ha rombolnak, mint midőn szélső baloldali demokratáknak nevezik magukat”. (Heti Posta. 1868. június 7.) A szerkesztőségen belül a politikai orientációt illetően mégsem lehetett teljes egyetértés, hiszen 1868 márciusában Böszörményi Lászlót védelmező és Kossuth nyílt-leveleivel egyetértő vezércikk jelent meg. Bár utóbb a szerkesztő bejelentette, hogy a cikk tudta nélkül került a lapba, a Heti Posta mégis fokozatosan szembefordult a Deák-párttal, és közeledett a balközép programjához.

Szokoly Viktor után, aki betegsége miatt vonult vissza, 1870–72 között Kazár Emil, az Ellenőr belső munkatársa, 1872–73-ban a Toldy István köréhez tartozó Csukássi József szerkesztette a Heti Postát. A sorozatos szerkesztőváltozás is jelzi azt a folyamatot, amelynek során a Heti Posta „független szabadelvű” lappá és az iparos-polgárok közlönyévé vált: 1872. április 21-től az Országos Iparosszövetség hivatalos közlönyeként jelent meg. Az erről szóló értesítést vállalkozók (Bakay Nándor, Barabás Péter, Streitmann György) és a polgársághoz közel álló, független politikusok (Falk Miksa, Galgóczy Károly, Keleti Károly) írták alá. A lap kereste az iparos-érdekek önálló irányzattá szervezésének lehetőségeit; ezzel az 1872-es választások időszakában próbálkozott meg. Miközben a rendszer sajátosságait megvizsgálta, egyre kritikusabb lett, a parlamenti politikáról egyre kevesebb jót mondott. Úgy látta, hogy „a pártok állása… nem kedvező arra, hogy az iparos szövetség feladatát már a jelen választásoknál teljes mérvben kivihesse”. A főbb politikai törekvések és az iparos-polgárság érdekei keresztezik egymást; a politikai ellentétekre összpontosul minden figyelem, és az „ellentétek sokkal gyökeresebbek, mintsem egy ponton – az iparügy körül – össze lehetne azokat ültetni”. Ezért legfeljebb arra számított, „hogy lesznek (választó) kerületek, melyekben a pártprogramot össze lehet egyeztetni az iparos-szövetség elveivel”, és akkor ott „szakférfiak jutnak a törvényhozásba”. (Heti Posta. 1872. május 26.)

1872. december 22-én a Streitmann József szerkesztésében megjelenő Kézműiparosok Országos Értesítőjével egybeolvadt, így az iparosszövetség egyetlen lapja lett. Olvasótáborában számottevővé vált a kispolgárság rétege. Politizáló kisiparosok fordultak olvasói levelekkel a szerkesztőséghez: kérték, hogy az állam támogassa a hazai kisvállalkozásokat hosszabb időre szóló adómentesítéssel és korszerű honosítási törvénnyel.

A Heti Posta 1872 decembere után programszerűen az ipari „felfedezések” ismertetésével és az iparosokat érdeklő „nevezetesebb társadalmi kérdésekkel” kívánt foglalkozni. Érintette a kapitalista fejlődésből következőúj ellentmondást, {II-2-86.} a tőke és a munka ellentétét. Ezt a problémát is jellegzetesen a kisvállalkozók szemszögéből közelítette meg: kijelentette, hogy a munka elsődleges a tőkével szemben, de „megszelídítette” az ellentét lényegét, amikor azt fejtegette, hogy „a munka nem romboló harc, hanem egy folytonos nemes verseny a tökéletesedés felé, nem dúló vihar, hanem egy barátságos szél, mely a hajót az óhajtott kikötő felé hajtja”. (Heti Posta. 1872. december 22.) A Heti Posta a megváltozott tartalommal sem élt túl hosszú ideig. Kiadója, az Országos Iparosszövetség nehezen alakult meg (alapszabályát a kormány többször visszaküldte). Gelléri Mór még megpróbálta megmenteni, azt hangoztatva, hogy a hazai iparosok „ismeretei nagyon szűkkörűek”, és ez messzemenően indokolja iparos-ismeretterjesztő lap kiadását, de próbálkozása sikertelen maradt, és pártolás hiányában 1873 szeptemberében megszüntették a lap kiadását.