9. A KORMÁNYPOLITIKA SAJTÓBELI ELÁGAZÁSAI

A sajtó 1871 elején kezdett komolyabban cikkezni a Deák-párt belső válságáról. Még azok a publicisták is elismerték a belső megosztottságot (konzervatív és liberális irányzat), akik egyébként bíztak a párt erejében.

Az alkotmányos parlamenti politika rövid idő alatt bekövetkezett válsága hozta létre az 1872-es választások előtt a Delejtű és a Korunk című napilapokat: az előbbit a válság megoldására a liberális alkotmányosság továbbfejlesztése útján megoldást keresők csoportja támogatta, az utóbbit az egyik legbefolyásosabb képviselőcsoport, a Lónyay miniszterelnök körül tömörülő„vacsorapárt” patronálta.

A liberális szellemiségű Delejtű 1871. december 21-én, Pázmándy Dénes szerkesztésében jelent meg. A létező pártoktól független, új, liberális-polgári csoportosulás számára kívánt hírlapi fórumot biztosítani. A kísérletet a polgárság szimpátiával kísérte: Tömösváry László, a megszűnt Kereskedelmi és iparközlöny című hetilap szerkesztője a Delejtűvel kárpótolta előfizetőit, mert úgy látta, hogy abban a pillanatban ez a lap képviseli leginkább a polgárság érdekeit.

A Delejtű megjelenését követően azonnal bekapcsolódott az 1872-es választásokat megelőző politikai vitákba. Ezt a polémiát, amelyben a parlamenti irányzatok országos lapjai – Pesti Napló, A Hon, Magyar Újság –vettek részt, Szentkirályi Mór „Pártkormány és kormánypárt” című, a Reform 1872. január 4-i számában megjelent cikke indította el. Szentkirályi új párt, a liberális reformokért következetesebben küzdő„középpárt” létrehozását ajánlotta. A Delejtű a javaslattal egyetértett és kifejtette a létrehozandó párt lényegéről vallott nézeteit.

{II-2-78.} Értelmezése szerint a korszak nagy politikai pártjainak alapvető hibája, hogy nem politikai eszmék szerint rendeződtek: bennük „az összes érdek a közjogi téren ütközik”. Így „a mi az egyiknek reform, a másik reactiónak nevezi, s a mit ez a kiegyezés előfeltételének nyilvánít, amannak a birodalom felosztását jelenti”. A pártok körökben forognak, melyek középpontjai összeesnek: „reform és kiegyezés”, de mégsem egyezhetnek meg, mert a „peripheriák messze esnek egymástól, a forgás ellenkező irányban történik, a találkozás lehetetlen”. Ilyen körülmények között sem a pártprogramokat, sem az államberendezkedést nem képes áthatni a korszerű alkotmányosság eszméje. Hiányoznak az alkotmányos élet független tényezői: „a képviselő urak szavaztak úgy, mint a párt parancsolta, a hírlapok valamelyik létező pártba olvadtak vagy megbuktak”. A sajtó a pártok törekvéseinek szolgálójává vált, „a mit ez idő szerint nálunk politikai hírlapírásnak neveznek, az nem egyéb, mint egy csomó, havonkint 100 vagy 150 forinttal díjazott ember egymást kötelességszerűen sárba rántó tevékenysége” – fejtegette a Delejtű.

A kormánypárt a „kevéske vagy éppen nem liberális kormánypolitikát támogatja”. Az ellenzék vezérének, Tisza Kálmánnak az elvei sem nevezhetők liberálisnak, nem jelentenek radikális reformpolitikát sem, amely épp az ellenzéktől elvárható lenne; „liberalizmus kérdésében sokban… a szélső baloldal foglalja el a legkövetkezetesebb álláspontot”, radikálisnak csak ennek a csoportnak a programja nevezhető. A korszakban szokatlan módon a Delejtű felülemelkedett a pártérdekeken, nem használta a korabeli politika rugalmatlan, gondolkodást és cselekvést egyaránt bénító közhelyeit, a szélsőbal törekvéseit is megérteni törekedett, sőt – mint hangoztatta – „sok tekintetben méltányoljuk is, habár idő és körülmények Ausztriával szemben engedékenyebb politikát követelnek”. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a polgári fejlődést következetesebben képviselő, „középpárt”-ra lenne szükség. A „középpárt” „liberális transactió”-val, a pártok liberális tényezőinek új szövetségével szervezhető meg. Egy „oppositionalis reformpárti” politikát támogatott volna, „a hol nem hajlonganak sem Dalai-láma Tisza előtt, sem nem csókolják mameluk-hűséggel a kormány uszályát”. A Delejtű úgy ítélte meg, hogy „a független jellemek, balról úgy mint jobbról, kezdik elviselhetetlennek találni a pártalakulások kereteit, melyek között a teremtő erő tétlenségre van kárhoztatva”. Úgy számolt, hogy a „reformpárt”-nak a Deák-pártban 48, a balközépben 26 híve lehet; a szélsőbalt közvetlenül nem kívánta bevonni a szövetségbe, mivel fontosnak tartotta az alkotmányos politika egyensúlyának, „harmoniájá”-nak megőrzését, és értelmezése szerint „a renddel párosult szabadság” elvének megvalósítását a 48-as párt radikalizmusa akadályozhatná. (Delejtű. 1872. január 5., február 20–22., 27., március 14.)

A Delejtű irányítói – Károlyi Ede gróf és Pázmándy Dénes – kezdetben a vezető pártok reformhajlandóságú professzionista politikusainak, többek között Podmaniczky Frigyes és Prónay Pál báróknak az együttműködésére számítottak, amikor később ezek nem csatlakoztak hozzájuk, a politikától {II-2-79.} távolabb álló szakértelmiségiek bevonására is sor került. A választások közeledtével önálló programmal léptek fel. Ennek sajtóbeli kifejtésére 1872. március 19-én Haladás címmel új lapot adtak ki, amely a megszüntetett Delejtű helyébe lépett. Az új lap szerkesztője is Pázmándy Dénes lett.

A pártszerveződést megalapozó programot Károlyi Ede és a kiváló jogász, Schvarcz Gyula állította össze. A munkában a jelentősebb szerepet Schvarcz Gyula vállalta magára. A program önálló elemzést igényel, részletes ismertetése nem tartozik a sajtóviszonyok elemzéséhez, az elgondolások lényege viszont igen, hiszen legteljesebb formájukban a Haladásban jelentek meg. A program lényege szerint két részre bomlott. A 67-es alapokat „rögtön” nem tartotta megváltoztathatónak, de hangsúlyt helyezett az 1867: XII. tc. maradéktalan megvalósítására. A törvények következetes megtartása mellett az alkotmányosság továbbfejlesztését szorgalmazta, lényegében két igen fontos területen: az államberendezkedés polgári-liberális tartalmának megerősítése, illetve az alkotmány maradéktalan megvalósulását ellenőrző, garantáló intézmények (a törvényhozás működésének alaptörvényekkel történő szabályozása, a bírói függetlenség biztosítása és államtörvényszék megalkotása) révén. A Haladás a valóban liberális program jegyében következetesen küzdött „a táblabíró-politika s a kormány omnipotentia-tana ellen”, mivel úgy ítélte meg, hogy „mindkettő legveszélyesebb ellensége szabadelvű fejlődésünknek”. (Haladás. 1872. március 23., 27.) Jó ideig reménykedett abban, hogy elvei visszhangra találnak. A program szülőatyját, Schvarcz Gyulát szülővárosa, Székesfehérvár újra képviselővé is választotta, de a hírlapban és önálló füzetben is megjelenő reformterveit az egyre konzervatívabbá váló közszellem és államhatalom elutasította.

A lap Haladás néven a választások lezárultával beszüntette megjelenését. 1872. július 2-án Borostyáni Nándor irányítása mellett újra felvette a Delejtű címet, de teljes részvétlenségtől kísérve rövid idő után végleg megszűnt.

A Korunk mutatványszámát 1872. március 17-én adták ki, és felelős szerkesztőként Kemény Gábor írta alá. A lap igyekezett titkolni támogatói kilétét, így, amikor szóba került, hogy a miniszterelnök érdekköréhez tartozik, azt határozottan tagadta; a cikkeket név nélkül közölték. Ennek ellenére a sajtóban, sőt a képviselőházban is nyíltan szóvá tették, hogy kormányszubvenciót kap. Irányvonala sem hagyott semmi kétséget elkötelezettsége felől: a képviselőválasztás és a Lónyay kezdeményezte új választási törvény hírlapi előkészítésére vállalkozott. A választási visszaélésekre történő hivatkozással a jogosultság határának szűkítését javasolta, mondván, hogy „nem jogot veszünk el, mert ezt a nép legalsóbb rétege semmire sem becsüli, hanem elvesszük tőle az alkalmat, hogy minden harmadik évben a jelölt rovására korhelykedjék”. (Korunk. 1872. április 20.) A baloldal „néplázadást óhajt”, „hazugsággal fanatizálja a népet”. Az ellenzékre csak „külvárosi tehenészek, bérkocsisok, csizmadiák, lebujos korcsmárosok, szabók” szavaznak, akik nem olvasnak „komoly hírlapot…, szavaink ama körökbe el nem hatnak”. Azért van szükség az új választási törvényre – érvelt –, hogy a hozzá nem {II-2-80.} értőket, akik kizárólag a szakértelem hiánya miatt támogatják az ellenzéket, megfosszák a politikába való beleszólás jogától, tehát „elkerülhetetlen teendő egy mérsékelt, de bölcs census”. (Korunk. 1872. június 26.)

De a Korunk nemcsak a baloldallal, illetve az azt támogató társadalmi rétegekkel hadakozott, hanem a Deák-párton belül támadt ellenzékkel is. A választások előtt valóban nagy munka várt rá: „mert – mint kijelentette – nemcsak többséget kell szereznie…, hanem minden perczben szembe szállani a többség kebeléből kelt, kormány tekintélyét aláaknázó gonoszsággal”. (Korunk. 1872. május 25.) Az év közepétől egyre nyíltabban kényszerült védelmezni a nehéz helyzetbe sodródott Lónyayt az ellenzék és a Deák-párt támadásaival szemben. Még szélesebb tárgykörben is publikált cikkeket –a már megszokott konzervatív szellemben – például arról, hogy az esküdtszék intézményének általános bevezetése esetén „a tagságot igen magas qualificatióhoz kell kötni”, de egyre több alkalommal keveredett személyes intrikákba; Lónyay bukását követően pedig – ezzel is bizonyítván keletkezésének valódi okát – már nem jelent meg többé!

A Pesti Napló továbbra is a frakciók közötti egyensúly megteremtésén fáradozott. Az egység megteremtésében azonban a konzervatívoknak nem óhajtott szerepet juttatni, az ultramontánokkal szemben pedig a kormányt egyenesen arra ösztönözte, hogy lépjen fel határozottan izgatásukkal szemben. 1873. március 13-án szerkesztőségi cikk foglalkozott a konzervatívok alkotmányosság-ellenes nézeteivel; elutasította azt az álláspontot, amely szerint a hazai viszonyok a parlamentarizmus számára nem elég érettek (a Magyar Állam és a Magyar Politika tudniillik erről cikkezett). A Pesti Napló az addigi irányzat (pártszerkezet) további fenntartása mellett foglalt állást. Elvetette a középballal kötendő szövetség tervét is, amelyet Csernátony vázolt fel lapjában, az Ellenőrben. Amikor azonban a Bittó– Ghyczy-kormány sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Pesti Napló is mindinkább Tisza Kálmánban látta a jövő politikusát, akiről már maga is azt vallotta, hogy „parlamenti viszonyaink között is nevezetes tényező”. Ahogyan és amilyen mértékben a Pesti Napló a Tiszát dicsőítők sorába beállt és a fúzió gondolatát mindinkább magáévá tette, korábbi liberális elképzeléseinek jelentős részét feladta, s más politikai erők és célok szolgálatába állította eszközeit.