8. AZ ELLENZÉK KRITIKÁJÁTÓL A DEÁK-PÁRT BÍRÁLATÁIG

A Pesti Napló pályafutásának 1867 utáni íve a kiegyezési vitával indult, ahol még saját irányvonala igazolására kézenfekvő, reális vagy annak tűnő érvek sokasága állt rendelkezésére, amelyeket készségesen a kormánytöbbséget adó Deák-párt rendelkezésére is bocsátott. Politikai-hírlapi programjában és az újonnan keletkezett ellenzék kritikájában még nagyon határozott volt: magabiztosan formálta terveit, és azokat kertelés nélkül, nyíltan hangoztatta. Azonban kormánypárti korszakának első erőpróbája, a kiegyezés sajtóbeli védelme nem hozta irányvonalának gyors igazolását. A vitában hírlapi ellenfelei – az ellenzéki pozícióból adódó előnyökkel is élve –mozgékonyabbaknak bizonyultak, és sokkal közelebb álltak a győzelemhez, jóllehet a kormányzat intézkedései elől visszavonultak. Az első erőpróba még nem zárult egyértelmű eredményekkel, ehhez az eltelt idő túlságosan rövid volt: a Deák-pártot támogató Pesti Napló érvei az 1867-et követő kormányzatok tartósan eredményes politikájának folyamatában nyerhettek volna igazolást. Egy hírlap jövőjét ilyen bonyolult és hosszú folyamattól függővé {II-2-74.} tenni nem volt kockázatmentes; a lap vezetői nem is számoltak kellőképpen a várható nehézségekkel.

Az első jelentős erőpróbát az 1869-es választások hozták. A Pesti Napló a választási küzdelmek minden mozzanatából kivette részét. A közjogi kérdésekre súlyt helyező ellenzékkel szemben a belső reformok szükségességére hívta fel a figyelmet. Egyik vezércikkírója, Wagner Lipót a közjogi problémák feszegetését azzal hárította el, hogy a magyar állam egysége csak az Ausztriával való szövetségben tartható fenn. Ez az érv sokakat meggyőzhetett. Annál nehezebbnek tűnt az ellenzék által nagyon élesen és jogosan támadott adópolitikának, a kormányzati tevékenység egyik gyenge pontjának a védelme. Erre a neves közgazdász (a nemsokára fontos kormánytisztségekbe jutó) Trefort Ágoston vállalkozott. Trefort az állami földbirtokok egy részének eladását ajánlotta. Cikkei azt sugallták, hogy egyedül a Deák-párt képes sikeresen kormányozni és huzamosabb ideig megőrizni a hatalmat. A baloldal képtelen lenne a kormányzásra, írta Toldy István: „valahány lap, valahány szónok, valahány vezér megannyi felé húz.” (Pesti Napló. 1869. január 29.) Ezt a megállapítást azonban nem vonatkoztatták egyformán az ellenzék egészére. A választások idején, különösen amikor az új párterőviszonyok kezdtek kibontakozni, felvetődött a balközéppel történő megbékélés lehetősége is: ebben a szellemben jelentette ki egyik vezércikkében Somssich Pál, hogy Deák és Tisza között lényegbeli nézetkülönbség nincs.

A képviselőválasztás után csekély, 20 fős Deák-párti többség alakult ki. A kormánypárt néhány igen fontos politikusa – Csengery, Trefort, Falk Miksa – vereséget szenvedett, a magyarlakta területek, főként az Alföld túlnyomórészt az ellenzék befolyása alá került (itt több mint kétszer annyi ellenzéki képviselőt választottak meg, mint Deák-pártit). A kialakult helyzetre nehéz volt elfogadható magyarázatot vagy mentséget találni. A Napló előbb úgy érvelt, hogy „a baloldal legtöbb híveket számlál a tiszta magyar megyékben; de mást tanúsít-e ez, mint azt, hogy ott, hol a magyar ember szilajsága, túlzási kedve, vérmessége nincs mérsékeltebb elemek által ellensúlyozva, ott burjánzik a baloldali túlzás, míg legintelligensebb városainkban semmi chanceokkal nem bír”. (Pesti Napló. 1869. április 1.) A Magyar Újságban Irányi Dániel nem késett rámutatni arra a tényre, hogy a Deákpárt a választási eredmények megmagyarázása, a kiegyezés védelme érdekében már a magyar nemzeti hegemóniáról is lemondani kényszerült, s ezáltal egészen „bécsi” érveléssel él: „A kormánypárt szemében ma az a becsületes, de szerencsétlen lerészegített szegény tót, a melyik a Szuppanokra, Wodianerekre, Uhlárikokra s Kubákra szavaz, mind egy-egy bölcs Atlasz, a kinek izmos vállain nyugszik a közösügyes osztrák alkotmány épülete, míg ezt a felséges épületet a tudatlan és szilaj magyar nép meggondolatlanul le akarja rombolni.” S amikor néhány nap múltán magában a „legintelligensebb városban”, a fővárosban talált az itteni választások után cáfolatra azon érvük, hogy ilyen körben a baloldal semmi eséllyel nem bír, érvelésük azonnal száznyolcvan fokos fordulatot vett: itt szerintük a közelebbi meghatározás {II-2-75.} nélküli „középrend” szavazott a kormány ellen, főként azért, mert az abszolutizmus másfél évtizede ezt a réteget sújtotta leginkább, és a kiegyezés óta eltelt két év pedig nem volt elegendő a bajok orvoslására.

A választások után egy vezércikk, mintegy ettől remélve az eredmények feledtetését és arra a kérdésre keresvén a választ: „Kik a 48 előtti reformpárt utódai?”, saját lelkiismeretét is nyugtatva bizonygatta, hogy ez csak a Deákpárt lehet. Hiszen szabadelvű a belpolitikai programja, és a század első felének nagy politikai egyéniségei közül többen hozzá csatlakoztak.

A Pesti Napló különös élességgel támadta az ellenzéki pártok, illetve lapjaik (A Hon, Ellenőr, Magyar Újság) túl szorosnak ítélt kapcsolatát, esetleges szövetségét. A vitában Gyulai Pál nem kevés malíciával emlegette, hogy Jókai lapjait politikai kalandorok irányítják, így például A Hont egyre inkább „elcsernátonyozott kedélyállapotban” szerkesztik.

Az ellentét azonban ennél mélyebb összefüggéseken alapult, s a nemzetiségi kérdés körül éleződött ki. A Napló azt mondta, hogy a nemzetiségi érdekek méltánylásában csak addig szabad elmenni, amíg az az állami integritást (a magyar korona egységét) nem csorbítja. „Amely párt azon átcsap, cosmopolita, de nem lehet magyar párt.” (Pesti Napló. 1868. január 4.) Asbóth János 1869 májusában azt fejtegette, hogy az „individualitás” elvét csak a nemzetiségi állampolgárok személyes szabadságjogaira, és nem a nemzetiségiek „individualitásá”-ra kell vonatkoztatni. Láthatóan, minden igyekezet ellenére a kormánypárt sajtójának liberalizmusa több ponton is törést szenvedett.

Jelentős részben az Európában felbukkanó újabb eszmei folyamatok hatása alatt Magyarországon is elterjedt a liberalizmus és a demokrácia szembeállítása. 1872-ben, illetve 1874-ben a Pesti Napló két munkatársa, Greguss Ágost és Asbóth János könyvet írt – részben J. S. Mill okfejtését követve –a liberális alkotmányosság válságáról. Azt fejtegették, hogy a felszínre jutó társadalmi-politikai ellentéteket a liberális teóriával egyre nehezebben lehet feloldani. A Pesti Napló 1871. október 19-i szerkesztőségi cikke is rámutatott, hogy a liberalizmusnak két újabb eszmei irányzattal, a modern konzervativizmussal és a szocializmussal kell számolnia: „a liberalizmusnak kettős harcot kell folytatni.” Védelmeznie kell a munkásság törekvéseivel szemben a polgári alkotmányosságban kifejeződő értékeket, és el kell utasítania a konzervatívok polgári alkotmányosságot támadó programját. A Napló továbbra is kitartott a mereven értelmezett liberális elv mellett. Azzal utasította vissza a konzervatívok kritikáját, amely szerint a szociális feszültségeket és a gazdasági anarchiát a liberalizmus idézte elő, hogy a kibontakozásra nem lehet egységes sémát kidolgozni. A problémák egy részének megoldása a vállalkozókra vár, más része pedig a munkaadók és a munkások közötti ügy. A konzervatívok egy évszázaddal vissza, a szocialisták előre, az ismeretlenségbe akarják tolni az államot. Mindkét szélsőséges irányzattal harcolni kell, vonta le a Deák-párt lapja az ortodox liberalizmus érvrendszerére támaszkodó végkövetkeztetését.

1870-ben a kormányzat szigorítani akarta az egyesülési és gyülekezési {II-2-76.} jogot. A Pesti Napló 1870. február 2-i vezércikke a törvényjavaslatot nem tartotta elég liberálisnak, mert az alkotmányosság általános szempontjait elhanyagolta és a „specifikus” magyar jogot érvényesítette. Ám a jogos, liberális szellemű kritika íve itt megtört, amikor az újság a törvényjavaslat egyik végkövetkeztetését elfogadta, hogy csak olyan egyesületeket szabad engedélyezni, amelyek a kormány (állam) politikájával nem kerülhetnek összeütközésbe. A Pesti Napló más összefüggésben, mint láttuk, a liberális teóriát doktrínéren alkalmazva arról írt, hogy az állam a társadalom ügyeibe nem avatkozhat. Mégis, amikor a nemzetiségi mozgalmak felerősödtek, ennek a szupremáciát és integritást biztosító államnak kívánt egészen különleges, a liberalizmus elveivel egyáltalán nem összeegyeztethető előjogokat biztosítani.

A Napló azonban, bár sok tekintetben védelmezte és idealizálta a kormányzatot, nem tudott szemet hunyni annak egyre nyilvánvalóbb hibái felett. Az 1870-es évek elején új jelenséggel találkozhatunk. A parlamenti többség központi lapjának hasábjain mind több bírálat érte az állami intézményeket, így a kormányt és a képviselőházat a pontatlanul és szakszerűtlenül beterjesztett közoktatási költségvetés miatt. A lap azt írta, hogy a kormány részéről megjelenő egy-két miniszter a költségvetési vitát nem volt képes irányítani, sőt a diszkusszió vitte magával a kormányt. A parlament munkája igen lelassult. Több éve napirendre tűzött törvényjavaslatok, így az ipartörvény, bolyonganak a hivatalok között. Pedig a modern ipartörvény hiányára már a sajtóban is többen figyelmeztettek. A képviselők többsége (pártállásra való tekintet nélkül) a közműveltség ügye iránt semmi érdeklődést nem mutatott. Greguss Ágost eljutott annak kijelentéséig, hogy a magyar politikusok az állam pénzéből túl sokat költenek, közel annyit, mint egy 40–50 milliós nemzet; az értelmiség az ország anyagi és szellemi erejét elfecséreli. Meghökkentő következtetést vont le: „Luxus annyi képviselőt tartanunk – luxus, hogy 3 évenként választást tartunk. Sok a pártorgánum is.” (Pesti Napló. 1871. november 27.) E nézetei viszont már a konzervatív állásponthoz közelítettek.

A telepítvényes községek úrbéri megváltásáról szóló törvényjavaslat vitájában az addig kevéssé emlegetett főrendi házat is támadás érte. A Pesti Napló felháborodva állapította meg, hogy a főrendek, amidőn az ország alapvető érdekeit érintő belső reformok vitatása folyt, hallgattak, viszont megjött a hangjuk, mihelyt önérdekeikről esett szó. A főrendek a telepítvényeseket jogtalan helyzetbe hozták, amikor a velük kapcsolatos törvényjavaslatot visszavetették. Az újság intézkedéseket sürgetett a hasonló események megelőzésére. Némely esetben még a képviselők hozzáértését is kétségbe vonta: úgy látta például, hogy közgazdasági kérdésekhez a képviselők többsége nem ért, de a kormány is elhanyagolta azokat. Az ország tőkeszegény, a külföldtől függ, ugyanakkor a bank-, valuta-, kereskedelmi és vámproblémák megoldatlanok. A lap – érthetően – nem tudta már teljes meggyőződéssel védelmezni a kormánypártot, amikor a polgárias szemléletű Reform {II-2-77.} így háborgott: „A Deák-párt ósdi tagjai előítéletekkel terhesen a financiákhoz mit sem értve szavaznak a tervező - s nem a terv ellen” (1873. január 19.) sőt márciusban maga a Napló is korholta a kormányt, amiért az országban még mindig nincs egységes jogrendszer, megoldásra vár a bankügy problémája és bevezetésre az adózás reformja. El kellene törülni a feudális rendszerből megmaradt szőlődézsmát és a kisebb királyi haszonvételek még élő jogát.

1870 és 1873 között a katolikus autonómiáról szóló vitából is kivette részét a kormánypárt lapja. Álláspontja következetesen liberálisnak mondható: követelte az állam és az egyház szétválasztását, az oktatásügy állami irányítását. Az egyházi birtok tulajdonjogát viszont sérthetetlennek tartotta, de megmondta, hogy a földbirtokból származó jövedelem célszerű felhasználása felett az államnak joga, sőt kötelessége őrködni. Mindezzel persze a konzervatív egyházi lapok, elsősorban a Magyar Állam dühös támadásait vonta magára. Álláspontját mégsem változtatta meg: liberális szellemben üdvözölte Deák Ferenc utolsó, 1873. július 28-i, egyházügyi reformmal kapcsolatos beszédét.