3. A PARLAMENTI ELLENZÉK LAPJA

1869 elejétől Irányi ténylegesen is átvette végre a lap szerkesztését, Böszörményi halála után pedig Csanády Sándor Heves megyei földbirtokos és képviselő lett a névleges kiadótulajdonos. „A Magyar Ujság nem kereskedői vállalat, hanem egy hazafias pártnak közege”, szólított fel áldozatra az előfizetői felhívás (Magyar Újság. 1869. március 26.), amely újabb negyedév múltán is beismerni kényszerült, hogy „ha eddigelé talán nem felelt meg egészen a közönség várakozásainak a Magyar Ujság, azt saját elégtelenségünk mellett főleg korlátolt anyagi körülményeinknek kell tulajdonítani” (Magyar Újság. 1869. június 17.), s 1869 végén is „még mindig rászorul a hiány kipótlása végett egyes ügybarátok segélyére”. (Magyar Ujság. 1869. szeptember 15.) – Irányi csak három-négy munkatárssal dolgozhatott, akiknek sorában kezdettől ott találjuk Kubinyi Lajost, Tóvölgyi Tituszt és Hollós Lászlót. (Nevükkel még találkozunk a függetlenségi sajtó története során.) A többi cikkíró többnyire a párt képviselői közül került ki: Henszlman Imre európai hírű művészettörténész, Dietrich Ignác jómódúügyvéd, Mátyus Uzor birtokos. A felügyelő bizottság nem avatkozott a szerkesztésbe, Irányi pedig – bár voltak, akik élesebb modort követeltek – kerülni igyekezett a sajtópereket, nem akarta újra kockára tenni a lap sorsát.

Mindez egybevágott politikai elképzeléseivel: parlamenti úton vélte elérhetőnek a maximumot, a perszonálunió megvalósítását. Mivel elképzelésével pártjában sem mindenki értett egyet, hírlapi cikkeiben az államjogi kérdések feszegetése helyett inkább társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Hangsúlyozta pártja demokratikus irányú nyitottságát. „A 48-as párt a reformokat illetőleg nem akar 48-nál megállapodni, aminthogy ezt tett indítványaival már eddig is meghaladta.” (Magyar Ujság. 1869. november 24.) – Az Ellenőrrel szemben, amely szerint „nem tartunk tehát azon demokratákkal, kiknek nem kell mágnás”; határozottan leszögezte: „Nekünk ellenben semmilyen mágnás nem kell, mint nem kell nemes, vagy kiváltságos polgár stb. Nekünk csak polgár kell, minden egyéb cím nélkül.” (Magyar Ujság. 1869. október 12.) – Foglalkoztak az ekkor szerveződő munkásmozgalmakkal is, figyelmeztetve az első munkáskövetelések megfogalmazóit: „a socialdemokrata név aligha nem fogja megnehezíteni működésük sikerét oly országban, ahol a puszta demokrata elnevezés is még csak most kezd lábra kapni s nem rég hivatalos üldözés tárgya volt … mi részünkről kötelességünknek tartjuk {II-2-118.} figyelmeztetni a munkásokat, hogy a socialista zászló kitűzése ügyüket előmozdítani nem fogja … kívánataikat a lehetőség határai közé szorítsák.” (Magyar Újság. 1869. szeptember 4.)

1869 végén azonban a párt vezetői elhatározták, hogy szakítanak Irányi – a balközéphez némileg közelebb álló– politikájával, s szorosabb ellenőrzésük alá vonták a lapot. Egy ténylegesen is működő háromtagú (Henszlman Imre, Kállay Ödön, Schvarcz Gyula) felügyelő bizottságot választottak, Irányi visszalépett a szerkesztéstől, helyébe az eddigi belmunkatárs, Kubinyi Lajos ügyvéd (a kiegyezés előtti években A Hon közgazdasági rovatvezetője) került.

1870-től kezdődően a hangnem valóban merészebb, lendületesebb lett. „Egy névleg, szertartásilag alkotmányos, de lényegileg oligarchiko-absolutistikus rendőr-állam, melyben nem lesz valódi népképviselet, hanem kaszturalom, egy rendőrállam, melyben több jut az udvartartásra, mint az állami igazságszolgáltatásra, s több a 'közös' nyugdíjasokra, muszkavezetőkre, a hazaellenes bécsi hatalom szolgáinak nyugdíjaira, mint az összes hazai népnevelésre; egy rendőrállam, egy idegen érdekekért bármikor mészárszékre vonszolható, s adó súlya alatt meggörbedt, igavonó nép: ezek azon kilátások, melyek bennünket … még mindig kecsegtetnek.” (Magyar Újság. 1870. május 21.) Demokratikus iránnyal, nemcsak elutasító bírálattal, hanem új megoldásokkal lépett fel ekkoriban Schvarcz Gyula, a közjogi pártállását változtató, haladó kultúrpolitikai elveinek megvalósítási lehetőségeit folyvást kereső politikus.

Különösen sokat foglalkozott ő is a megyék rendezésének a törvényhozásban napirendre tűzött kérdéseivel. A törvényjavaslat s különösen a legtöbb adófizetőknek automatikusan megyebizottsági tagságot jelentő úgynevezett virilizmus ellen hatalmas sajtóhadjárat indult, melyet Schvarcz Gyula vezetett. A reakciós szellemű törvény parlamenti megszavazása a Magyar Újság szerint „a legfeketébb lap nemzetünk ezer éves történetében … oly perfidia Magyarország népének bizalma irányában, melyhez hasonló nincs a nemzetek életének történelmében”. (Magyar Újság. 1870. július 20.) E viták kapcsán újra megszólalt Kossuth, s több levélben ismertette bírálatát és saját közigazgatási elképzeléseit. Közzétette a lap alkotmánytervének vonatkozó részeit is. Kossuth újra hangsúlyozta a társadalmi téren folytatott szervezkedés fontosságát: „A sajtó hatalma úgy kap megtestesülést, ha az eszmegomolyt, melyet az a nemzeti értelem asztalára gurít, felkapja a társadalmi tevékenység, s Briareusi karjaival óriás hatalommá görgeti.” (Magyar Újság. 1870. március 16.) – „Elvbarátainkhoz” címzett felszólításában az újság azonnal körök alakítására szólított fel, harmadnap már előfizetési felhívásban is úgy ajánlotta magát, hogy „a pártorgánum közvetítőül szolgál a körök és az országgyűlési párt között”. Novemberben ismételten, ezúttal már a sajtó mellőzésével, „bizalmasan” szólították fel jelentkezésre a köröket. Az év végéig 72 olvasóegylet, polgári és népkör jelentkezett. Ekkor tért haza a képviselővé választott Helfy Ignác, Kossuth híveinek egyike, aki széles körű {II-2-119.} tapasztalatokat szerzett már a sajtó terén. Milánóban Alleanza címmel adott ki lapot saját nyomdájában, ő jelentette meg Kossuth Negyvenkilencz c. lapját, 1869–70-ben pedig ugyanitt Magyar-Magyar címmel (gúnyos célzással az „osztrák – magyar” közösügyes államra) adott ki következetes függetlenségi lapot, amely azonban alig-alig jutott el Magyarországra, mert az aggodalmaskodó Irányi nem tette lehetővé, hogy Helfy lapjára a Magyar Újságnál is elő lehessen fizetni.

Hazatérve Helfy Ignác 1871 elején állott a régi szerkesztőségi gárda élére. Helfy Ignác programja merőben újszerű: „Változatosság, rövidség és élénkség… a hírlapnak olyannak kell lennie, mint a kellemes társalkodónak … tartsuk mindig szem előtt, hogy a hírlapot az olvasó nem tanulmányozza, hanem csak átfutja – ha megpillant benne valami érdekest, valami újat, legyen ez komoly vagy mulattató, el is olvassa: másként hátat fordít neki, s mi hijába írtunk, hijába vesztegettük a drága időt.” (Magyar Újság. 1870. december 16.) – A felügyelő bizottság megszűnt, kiadótulajdonosként ugyan továbbra is Csanády Sándor szerepelt, de Helfy nyomdát is szervezett, s a lap 1871 áprilisától „saját nyomdájában”, a Magyar Nyomdában jelent meg, új, kifejezőbb, jobban kiemelő tipográfiával. A „politikai és nemzetgazdászati napilap” beosztása is megváltozott. Politikai szemle címmel először sűrűn szedett, távirati jelentésekre támaszkodó külpolitikai összegzést adott, ezt követte a névvel aláírt vezércikk, az előbb említett munkatársak és képviselők mellett elsősorban az új szerkesztő, továbbá az új (és újabb) munkatársak, az egy egri szerkesztőségből felhozott és utóbb a szerkesztés átvétele miatt képviselőséghez is juttatott Szederkényi Nándor, az 1867-ben „ellenálló” Heves megye főjegyzője; a lapjával ide olvadó, harcias cikkeit Cassius néven író, lapszerkesztésben és a Kossuth-kultusz ápolásában fáradhatatlan Áldor Imre, a néplapszerkesztő Mende Bódog (= Erdei Bódog), az álnéven jelentkező „Talján Náci” és „Érvely János gazda”.

Az 1868-ban megszűnt tárca is újra állandósult Csengey Gusztáv A hullámok között című regényének közlésével és a más lapokban is rendszeres „vasárnapi tárcával”. Útmutató tájékoztatott a színházak, múzeumok, látványosságok nyitvatartásáról és megközelíthetőségéről. A „Krónika” ügyes kiemelésével tálalta az apró híreket is: „Magyar ember is viheti magasra. A vásártéren egy szerény circus áll, mely egy Horog nevű szoboszlai ember tulajdona, ki megunván a csizmadiaságot felcsapott komédiásnak, ő maga már lóháton állva működik, s leánya kötélen kitűnően táncol, s előadásaikkal országszerte szép jövedelemre tesznek szert s megtakarított pénzüket a debr. takarékpénztárban kamatoztatják.” (Magyar Újság. 1871. április 28.)

A párt belső nézeteltérései sem fojtódtak szerkesztői vagy felügyelőbizottsági cáfolatokba. Helfy nyíltan vitatkozott saját elvtársaival is, s nem riadt vissza a többi lappal folytatott polémiától sem. (Hozzá intézte közzétett leveleinek többségét Kossuth Lajos is.) Joggal remélhette előfizetési felhívásában, hogy „az ellenzék sorai sűrűbben fognak tömörülni azon egyedüli hazai közlöny körül, melyben a magyar függetlenség személyesítője Kossuth {II-2-120.} Lajos is hangoztatta koronkint hatalmas szavát”. (Magyar Újság. 1872. január 6.) – A lap ekkor, 1872 elején felvette a legnagyobb formátumot, de ősztől már saját korábbi terjedelménél is kisebb, négyhasábos lapocskává szerényedett. Helfy kezdeményezéseinek eredménytelenségéhez hozzájárulhatott pártja egy részének, Irányi Dániel csoportjának tartózkodása az általa követett irányvonallal szemben, továbbá, hogy éppen erre az időre (1871–72) esett Áldor Imre mozgékonyabb, kisebb és főként olcsóbb napilapjának, a Gyorspostának a megjelenése, amelynek – szerkesztője büszke közlése szerint – kétszer annyi (1800) előfizetője volt, mint a „hivatalos” pártlapnak, a Magyar Újságnak.

Pedig figyelemre méltó belpolitikai cikkek foglalkoztak a régóta esedékes formális párttászerveződéssel, a 48-as párt megalakulásával, programjának elfogadásával (1872. január), majd ezt követően a párt parlamenti obstrukciójával a választási törvényjavaslat ellen, a választásokkal, Simonyi Ernőnek a Szombati Lapokban felvetett azon javaslatával, hogy a választási visszaélések elleni tiltakozásul az egész baloldal tegye le mandátumát (e javaslathoz inkább tartózkodóan viszonyult Helfy lapja) stb.

Rendkívüli érdeklődéssel, az 1870-es háború előtti németbarát irányzatot módosítva, fokozódó francia szimpátiával kísérték a porosz – francia háború menetét, majd nagy rokonszenvvel emlékeztek meg a párizsi kommün küzdelmeiről. „Még sem oly fekete az a Párizs, mint amilyennek Versailles urai jónak látták … mi mindjárt a mozgalom kezdetén … a sajtó unisono tett kárhoztatásához nem járultunk Páris követelése az önkormányzat, s ezzel a szabadság biztosítása terén forog.” (Magyar Újság. 1871. április 19.) –Noha Szederkényi Nándor fenti soraihoz a szerkesztő hozzáfűzte, hogy „mi e cikkben kifejezett nézetet csak alapjára nézve osztjuk … nem hunyhatjuk be szemeinket azon kinövések előtt, melyek Páris nemes küzdelmét a világ előtt homályos színben tüntetik fel” (uo.), Helfy későbbi írásában elismerően méltatta a kommün küzdelmeit, s bukása után felemelte szavát a vérengzések ellen. (Kimondatlanul is polemizáltak a Szombati Lapok ellenségesebb beállítottságával.)

1873-tól ismét Irányi Dániel nevével találkozhatunk a lap alján, gyakorlatilag már ebben az évben, 1874-től névleg is Szederkényi Nándor állította össze a lapot, melynek hanyatlása ekkor már szembeötlő. Az Ellenőr szemrehányására válaszolva nyíltan beismerték: „Igaz, a Magyar Újság nem oly tökéletes, aminőnek lennie kellene, és higgye el nekünk az Ellenőr, hogy azt a Magyar Újság szerkesztője maga legjobban fájlalja. De ha nem vetekedhetik is a többi lapokkal érdekesség és változatosság dolgában, s nem különösen az Ellenőrrel … mindig egy nyomon halad a Magyar Újság, mint maga a párt, melynek közlönye.” (Magyar Újság. 1873. július 5.) – A gazdasági válságra reagáló pénzügyi, adókérdésekkel foglalkozó cikkek tömege szorítja ki a politikát, hű tükreként annak, hogy a lap is elemi anyagi létfeltételeivel küzd. Sokszor – sőt rendszeresen – vezércikk nélkül jelenik meg a szám, a tárca már régóta hiányzik. „Senki sem ismeri a Magyar Újság hiányait {II-2-121.} jobban, mint magunk. Megengedjük, sőt őszintén megvalljuk, hogy a hiba mi bennünk, a szerkesztőségben is rejlik, de rejlik az anyagi nehézségekben is, amelyekkel untalan birkózni kénytelenek, s melyeket legyőzni képesek nem vagyunk” – s 1874 elején ez a beismerés – előfizetési felhívásukból származik! (Magyar Újság. 1874. január 1.)

Bizonyos élénkséget csak az ad a lapnak, hogy jobb híján itt polemizálnak Csernátonyval a fúzió gondolatával megbarátkozni nem tudó hajdani Ellenőr-cikkírók, 1873 júniusától Mocsáry Lajos, októberétől a hajdani munkatárs, Csávolszky Lajos. Mindez azonban már inkább azon baloldali pártbomlás sajtóbeli tükröződéséhez tartozik, amelynek eredményeként a Magyar Újság 1875 közepén végül megszűnt, s amelyet részleteiben az alábbiakban mutatunk be.