4. A 48-AS NÉPLAPOK

„Minden országban néplap alatt oly lapot értenek, mely a magasabb irodalmi nyelvtől elütőleg a nép sajátszerű nyelvén egyszerűen és világosan adja elő azt, amit a műveltebb osztály számára finomabb irodalmi nyelven írnak, mert ezt a nép meg nem érti. Amde magyar író e tekintetben kedvezőbb helyzetben van, mint minden más nemzetbeli író.” (Függetlenség –A Nép Zászlója, Szombati Lapok–1874. május 2.) – Magyarországon ugyanis a népnyelv és az irodalmi nyelv nem különül el annyira, hogy a megértés lehetetlen lenne – fejtegette az olasz és magyar néplapot egyaránt szerkesztett Helfy Ignác. Ezért a magyar néplap feladata – Mocsáry Lajos szerint –, hogy „hasznos és érdekes olvasmányt nyújtson azon polgártársainak, kik az emberi nem tevékenységének vastagabbik végét fogják, s nem érnek rá, hogy akár politikával, akár a tudományokkal részletesebben foglalkozzanak”. (Uo. 1874. május 2.) – A demokrata körök hajdani ellenfelének véleménye valóban jellemzi a népnek szánt politikai hetilapok zömét, amelyek népszerűségre ugyan csak baloldali irányultság esetén számíthattak, de többnyire csak egy-egy napilap sűrítményeként jelentek meg, vagy egy-egy szerkesztő egyéni ambícióit tükrözték vissza. Kivételnek csak néhány orgánum, elsősorban A Nép Zászlója számított.

A Nép Zászlója 1868 elején, a demokrata körök alakulásával egy időben látott először napvilágot. „Lapvezére” Madarász József képviselő, a pesti Demokrata Kör elnöke, szerkesztője Áldor Imre, a katolikus papból lett baloldali újságíró, a Demokrata Kör jegyzője lett. A képes, tizenkét oldalas, kis formátumú hetilap kiadója Heckenast volt, akinek ezúttal sem jelentett rossz üzletet egy ellenzéki lap kiadása. A „Hogy áll a világ ott künn?” rovata adott rövid külpolitikai ismertetést, „Mit főznek Bécsben?” címmel az „osztrák sógor” belügyei mellett a Bécsben időző miniszterek ügyködését bírálták. „Mi történik a hazában?” – kérdezte a belpolitikai rovat, s válasza ritkán volt szívderítő: „Kevés jó, de annál több rossz. Akár merre fordul a szem: {II-2-122.} mindenütt önkény, igazságtalanság, nyomor! Száz helyről száz panasz érkezik naponként! Itt a főispán civakodik a jogait védő bizottmánnyal, ott a magyar fináncok veszik el a szegény ember utolsó vánkosát, egyik vidék a dohány-egyedáruság miatt nyög, a másik az új vasútrendszert szidja. A miniszterek pedig sétálgatnak le s föl Bécs között s nyaláb számra hozzák a sok rendeletet, melyeket az országgyűlési többség magáévá tesz föl sem nézve: mit mond hozzá az – ország?” (A Nép Zászlója. 1868. január 4.) – Az „ország” véleményének a „Nép szava, isten szava” rovata igyekezett hangot adni, amely rendre közölte a negyvennyolcas törvények melletti hűségnyilatkozatokat, az egyszerű emberek leveleit. Miklós Sándor „fejérmegyei földműves” valóságos Petőfi-parafrázist kanyarított lapja dicséretére: „A magasan lobogó Nép Zászlója fényes tűzoszlopként jelölvén előttünk az utat az ígért boldogság – az 1848 szabadság hazájába. Fel nép társaim! Ébredjetek a Deák mákony által okozott kábulástokból. – Sorakozzunk: vállat vállhoz vetve, sorok egymás mellé. – De ne százan, ezren, hanem százezren és millióként keljetek fel, és kövessétek a magasan lobogó Nép Zászlója lángigéit és bölcs tanításait – mint egyedüli biztos útmutatót az ígéret földjére!” (A Nép Zászlója. 1868. május 9.)

A felszólítást nem kellett a szerkesztőségnek sugallnia, hiszen már két héttel indulása után négyezer, másfél hónap múltán már hatezer előfizetőhöz szállította a posta a lapot, amelynek érkezte és olvasása néhol már önmagában is a népmozgalom jellegét öltötte. Asztalos János kecskeméti ügyvéd, a legelők feltöréséért és felosztásáért folytatott radikális mozgalom utóbb bebörtönzött vezetője, aki egymaga négyszáz előfizetőt gyűjtött, de egyet sem a „kaput”, hanem valamennyit a „guba” viselőinek körében, a lapban közölt leveleinek egyikében így számol be A Nép Zászlója megindulása utáni népszerűségéről: „Minden vasárnap reggeltől délig – a vonat megérkeztéig – száz, sőt több suba, alatta ugyanannyi hazája boldogságáért lángoló nemes magyar szív dobogva várja a Nép Zászlójának megérkezését. Megkapva azt, rendesen szétoszlik. Olvassa, olvastatja családjával, szomszédjával, sógorával és komájával, úgy, hogy hét végén csak rongyokban kerül vissza a lap tulajdonosához, ha azt az olvasók valamelyike örök emlékül magának el nem rejti… Így alakíttatott Kecskemét városa, a szó szigorú értelmében, egy olvasókörré. A tized elnökeinél népies felolvasások fognak tartatni, hogy az olvasni nem tudók ebből és társaiknak a Nép Zászlója felolvasásaiból nyert értesülésük által megtudják: imádott hazájoknak mi fáj! ezen fájdalmat kik okozták, azt miként lehet orvosolni, s ha nem orvosolják, közös anyánk, a haza miként hal el és veszünk vele mindnyájan.” (A Nép Zászlója. 1868. január 25.)

Utóbb, áprilisban pedig gyászkeretben jelent meg a tudósítás a félegyházi vérengzésről, Asztalos és társai lefogásáról, akik már önálló röpirataikban is tízezerszámra népszerűsítették törekvéseiket. Májusban az országos honvédgyűlés eseményei feledtették az olvasókkal a kudarcot, ahol 53 egylet közül 47 határozottan elítélte – és egyetlenegy sem támogatta – Perczel Mór honvédegyleti elnök durva Kossuth-ellenes támadását. A Nép Zászlója {II-2-123.} címlapján az 1848-as évszámot lobogtató zászló körül csoportosuló falusiak a lap felhívása nyomán valóban ide küldték kérvényeiket a 48-as törvények csorbítatlan helyreállítása végett. Júniusban tette le a ház asztalára Madarász a nemzetiszínű szalaggal átkötött hatalmas iratcsomót, 131 község kérvényeit „a 67-es állapot megváltoztatása végett”. (Alsó-Felső-Széchénke kérvénye – tükrözve az egymásnak ellentmondó ideológiai elemek összeötvöződését a mindennapi tudatban – így végződött: „Éljen a király, éljen a haza, éljen Kossuth Lajos, akinek neve dicsértessék örökké!” – A Nép Zászlója. 1868. június 20.)

Az alapítónak tekinthető Áldor Imre mellett 1868 őszétől itt jelentkezett cikkeivel a Magyar Újságtól megvált Vajda János, aki stílusát semmiképpen sem tudta a lap követelményeihez igazítani, továbbá Tóvölgyi Titusz, aki viszont annál inkább itt találta meg igazi fórumát. Másodközlésben hozták Kossuth leveleit, sőt néhányat elsőként Ferenc fiától, aki helytelenítette, hogy Áldor Köztársaság címmel akar lapot indítani, s inkább azt javasolta, hogy „simplifikálni kell a kérdéseket, hogy mentől több ember lehessen egy véleményen”. (A Nép Zászlója. 1869. december 11.) Áldor, a szerkesztő hajlandóságot árult el a balközéppel történő egyesülés iránt is, ez a tény viszont Madarász, a „lapvezér” kiválását vonta maga után. Utóbbi Zászló címmel indított 1869-ben, utóbb 1872-ben – sikertelenül – önálló hetilapot. (Itt jelent meg farmerré lett bátyjának, Madarász Lászlónak néhány amerikai levele.)

1869-ben az előfizetők száma csökkent ugyan, de a választások közeledtével újra több százzal gyarapodott. Áldor hosszabb külföldi utat tett, egyre gyakoribb volt az átvétel a Magyar Újságból és a Vasárnapi Újságból, nem jelentekeztek a vidéki levelezők, megszűntek tudósításaik, s így a lap mindinkább elvesztette politikai jellegét, s gyarapodó képanyagával lassan szórakoztató lappá fejlődött. 1870 végén még így is másfél ezer előfizetőjétől búcsúzott A Nép Zászlója, amelynek két zászlótartója a maga útján indult tovább: Áldor Imre Gyorsposta elnevezéssel napilapot indított, Tóvölgyi Titusz pedig A Szabadság mint a nép zászlója címmel lapelődjének régi hagyományait próbálta újjáéleszteni. Bemutatásuk előtt még az egykorú, a páratlanul népszerű Nép Zászlója mellett is megélő szélsőbali hetilapokról kell megemlékeznünk.

Áldor és Madarász pártjuk által is támogatott vállalkozásával egy időben jelent meg Mészáros Károly tulajdonában és szerkesztésében egy „határozott szabadelvű politikai nép újság”, A Nép Szava. Rövidesen azonban a szerkesztőt másik, szatirikus lapjában, a Ludas Matyiban közölt cikkeiért kétrendbeli sajtóvétség miatt összesen huszonegy hónap börtönbüntetésre ítélték, s így a szerkesztést Bényei Istvánnak kellett átadnia. Címlapján Kossuth képétől balra a falusi intelligencia alakjai pipáztak a kertben az asztalon heverő lap mellett, jobb oldalán falusi szobában kisfiú olvasta fel figyelmes hallgatóságának Bényei egyre merészebb cikkeit, melyeket 1868 júniusában 1807 példányban küldtek szét. „Az isten fiának nevezett Jézus Krisztus a legnagyobb forradalmár volt, mióta a világ fennáll” – hirdette a szerkesztő(A Nép Szava 1869. március 21) {II-2-124.} s a perbe fogás után az esküdtszék felmentette a vallásgyalázás vádja alól. A választások idején pedig töméntelen mennyiségben tette közzé a tanulmányozásra érdemes kortesdalokat, vagyis az ismert dallamokra szabott aktuális politikai rigmusokat. 1870-ben Bényei maga is önálló hetilapot indított el, s ekkor a felelős szerkesztést a még mindig börtönben ülő Mészáros helyett – másodízben a magyar sajtó történetében – egy hölgy, a tulajdonos felesége, Mészáros-Henessy Antónia vette át. „Nem gondolva a társadalomban még mai napig is fennálló kicsinyes és oktalan előítéletekkel; nem félve a rossz akaratnak nyelvétől és gúnyjától” eldobta „a főzőkanál és kötőtűi symbolumokat, s a férfiakkal egyenjogúsította magát”. (A Nép Szava. 1869. november 21.) (Mészáros még kiszabadulása után is „csak” a főszerkesztő tisztét tartotta meg.) Demagóg hangvételű, parlagi műveltségszintű, inkább a falusi, mezővárosi, mint városi elemekhez szóló lapja („A Nép Szava politikai hitvallása: Állami függetlenség a hazának s önkormányzat, faj, nyelv s valláskülönbség nélkül a szabad népnek a független hazában”) nem képezett önálló árnyalatot táborán belül, s 1872 őszén Tóvölgyi Titusz hetilapjába olvadt.

1870 elején indult egy másik, „határozottan szabadelvű Kossuth-párti politikai hetilap”, a Szabad Magyarország. A határozottan demokratikus hangvételű, sőt bevallottan „49-es” irányúújságra elsősorban a polgárosodó parasztok és iparosok fizettek elő, sőt járatta Kossuth is. Legtöbb előfizetője Makón volt, onnan érkezett az „előfizetők általános kérelme”, hogy „lapjának utolján egy kis téren mindannyiszor az első minőségű búza, kukorica, s a t. gyapjú, de különösen az eleven kövér sertésnek Kőbányán adott árát röviden de hiteles alapon közölni méltóztatnék”. (Szabad Magyarország. 1870. január 1.)

Bényei újszerű módon nem az aktuális politikai vitákba igyekezett olvasóit beavatni, hanem figyelmüket az alapvető politikai kérdésekre irányította. Ennek érdekében szinte teljes egészében újra leközölte az annak idején oly kevesekhez eljutott Negyvenkilencz című, 1866–67-ben megjelent Kossuth-szerkesztette lap számait. Éppen egy ilyen újraközlés következtében – tehát ismét Kossuth által írt vagy publikált cikkről volt szó– az uralkodóház tagjai elleni sértés címén (a felségsértési vád alól felmentette az esküdtszék) egyévi börtönre és ötszáz forint pénzbüntetésre ítélték. Bényei 1871 tavaszán kezdte meg büntetésének letöltését, lapja egy időre ekkor megszűnt, majd 1872 elején az ő tulajdonában, Dolinay Gyula szerkesztésével, Csanády Sándor anyagi támogatásával újra indult ugyan, de Bényei újabb egyhavi fogsága után, 1872 őszén fuzionált Tóvölgyi hetilapjával. E rövid áttekintés nyomán is láthatjuk, hogy a politikai sajtón belül a politikai néplapok sajátos típust képviseltek. Az alapvető különbség ugyan valóban a tömörségben és az olcsóságban keresendő, amely előfeltétele volt a szélesebb néprétegek politikai művelődésének, de emellett még az alábbi tartalmi különbségeket is megállapítjuk:

1. Vulgáris stílus – jobb kifejezéssel nem jellemezhetnők az elsősorban {II-2-125.} Madarászra jellemző s oly sokat gúnyolt „Ó, Nép, Ó Nép!” és hasonló megszakításokkal teletűzdelt, főként az élőbeszédre, a népgyűlésre emlékeztető szövegezéseket. Magyarázata feltehetőleg abban rejlik, hogy a néplapokat nem annyira olvasták, mint inkább felolvasták, s ennyiben helytelen lenne a hírlapi stílust számon kérnünk. Nem hiányzott persze a „népieskedés” sem: „Mi ugyan, édes atyámfiai! egy szóval sem instáltuk ezt a véghetetlen boldogságot, sőt ha szépen megkérnének bennünket bölcs honatyáink, én azt mondanám, hogy aligha szívesen vissza nem adnók azt azon 48-i alkotmányért, melyet ezen 67-i máslásért cserébe adtak az osztráknak – de amibe azonban cudarul bele is veszhetnek – mint Bertók a csíkba.” (A Nép Szava. 1868. január 22.)

2. Demagógia – amennyiben túl sötét képet festenek az ország állapotáról, elsősorban a közösügyes viszonyokról, az adó nagyságáról, az országos elnyomorodásról. „Magyarország nem is tartomány, de valóságos gyarmatja lett Ausztriának, melynek népe rabszolgaként izzad, fárad, dolgozik csak azért, hogy a quota elnyelje szorgalma gyümölcsét, elannyira, hogy a legszükségesebbre, gyermekei növelésére egy ezredrészét sem fordíthatja azon öszszegnek, melyet idegen érdekeknek áldoz.” (A Nép Szava. 1868. augusztus 9.)

3. Szimplifikálás – a problémák és megoldásuk leegyszerűsítése. Minden baj oka kizárólag a közösügyes berendezkedésben keresendő, melyet az „elvfeladó” Deák és klikkje hozott az ország nyakára. A megoldás ennek felszámolása, egyszóval Kossuth ugyancsak leegyszerűsített, csak a belső elszántság révén megvalósíthatónak bemutatott programjának megvalósítása. A roppant Kossuth-kultusz valójában a turini száműzött politikai koncepciójának lényegét hagyta homályban. „Lapunk homlokán ott van a 48-ki törvények teremtőjének feledhetetlen nagy hazánkfia Kossuth Lajos képe, ez a legjobb magyarázata elvünk és programunknak is.” (A Nép Szava. 1868. szeptember 27.) – Az utóbb mégis konkrét formát öltött program pontjai között azután e lapnál a király Budára hozatala és Kossuth miniszterelnöksége szerepelt…

A városi kispolgárság számára a hetilap túl populárisnak, a nagy pártlap túlméretezettnek bizonyult. Helyes számítással Aldor Imre 1871 elején egészen kicsiny, hetilap méretű, addig ismeretlen formátumú napilapot indított Gyorsposta találó elnevezéssel, mozgékony beltartalommal. (Talán felesleges mondanunk, hogy a kiadótulajdonos ezúttal is Heckenast volt.) Közjogilag a Gyorsposta ellenzékinek vallotta magát, de a kispolgárság politikai érdeklődése csökkenése jeleként és a nagyobb előfizetői tábor toborzásának reményében óvakodott attól, hogy az árnyalatok bármelyikével is azonosítsa magát. A friss szerkesztésű és beltartalmú újság, korának legolcsóbb napilapja, hamarosan kétszerannyi előfizetővel rendelkezett, mint a „hivatalos” és egyre fáradtabb Magyar Ujság. A „zuglapnak” titulált orgánum 1871 végén programszerűen nyilatkozott, köztársaságpártinak vallotta magát, elhatárolta törekvéseit a balközéptől, nemcsak a vele tervezett egyesülést ellenezte, {II-2-126.} hanem egy esetleges balközépi kormány támogatását is csak a demokratikus fejlődés biztosítása esetén tartotta lehetségesnek. A későbbiekben pedig, ha nem is túl gyakran, de nyíltan hangot adott elveinek. „Ha új párt jöhet létre s bír jövővel, az csakis a köztársasági párt, s ez létre is jön előbb-utóbb, mert szükségét mindenki érzi, s létrejöttét a korszellem követeli. Csakis ezen párt lesz valóban független, de ez nem is fogja a közjogi kérdést elfeledni, hanem számol vele.” (Gyorsposta. 1872. január 28.)–1872 elején százezer példányban osztanák szét a nép között a 48-as párt programját, s 48-as körökként a demokrata köröket is szeretnék újra életre kelteni. Itt talált fórumot kevés újat tartalmazó pártprogramjának fejtegetésére Baldácsy Antal báró, aki a Csehországgal kötendő nemzetközi szerződés, vagyis az ekkor osztrák részről valóban napirenden levő trialista átalakítás szorgalmazójaként – és a király Budára hozatalával – kívánta közjogi viszonyainkat újjárendezni. A Gyorsposta rokonszenvezett egyedül a magyar sajtóban a cseh törekvésekkel, közölték a prágai Politik cikkeit, amit a prágaiak a Gyorsposta idézésével viszonoztak.

Az 1872-ben kissé megnagyobbodott, a berlini formátumot már elérő lap lendületes cikkeinek zömét Tóvölgyi Titusz írta. Nacionalista vezércikkei, „Először a népet kell meggyilkolni” című kormányellenes cikksorozata, polémiáinak özöne töltötte meg a hasábokat. A „híres fiatal vérkeringésű új erők lapja” azonban 1872 őszén, a választások lezárultával, amikor a politikai érdeklődés csökkenése több más lap sorsát is megpecsételte, fuzionált a Magyar Újsággal.

Tóvölgyi Titusz páratlan újságírói hevületéből, mint említettük, ugyanekkor egy önálló hetilap, a Szabadság mint a Nép Zászlója kiadására is futotta. A „48-as párti képes heti közlöny” zászlaját a címlapon egy angyal tartotta, mellén a korona nélküli magyar címer, s körülötte a felírás: „Krisztus a népért halt meg”. 1872-től már lovon ülő legény tartotta a zászlót, a cím fölé az idős Kossuth babérlevelekkel övezett képe került. Megjelenése csaknem egybeesett a párizsi kommünnel, amelyet Tóvölgyi páratlan lelkesedéssel üdvözölt. „A Commune minden jót jelent, s már csak azért is igaz, hogy jót jelent, mert oly helyről, hol a communt pártoló emberek vannak, a Deákpárti elszalad, vagy ha nem teszi, akkor kulimásszá válik, mint éjféli egy óra után a kísértet. A commune hajnali kakas szó, és aki az éjszakával szövetkezett, azt elpusztítja.” (Szabadság mint a Nép Zászlója. 1871. május 13.)

A bukás után „A hanyatt esett világ” címűírásában keserűen állapította meg: „A harcok egyik legdicsőbbikének vége szakadt. Az igazság, az emberi haszonlesés és pöffeszkedés papjainak esetlen zsoldos hada győzött… mi nem félünk még a közvéleménytől sem, nem még a gúnytól sem, nem áhítozunk sem elismerés, sem kegy után, hanem sírunk azokért, kik a világszabadság eszméiért és önérzetük méltóságáért hullottak el.” (Szabadság mint a Nép Zászlója. 1871. június 3.)

A hazai munkásmozgalmat is figyelemmel kísérte a lap, Borostyáni Nándor és Bényei István nagy rokonszenvvel írt a hűtlenségi per lefogott munkásainak {II-2-127.} sorsáról. A Szabadság mint a Nép Zászlója elődjével ellentétben már inkább a városi, választójoggal nem rendelkező, szegényebb réteg számára készült. Kétezer előfizetőjével vette át 1872 közepén Heckenast, majd a Nép Szava és a Szabad Magyarország beolvadása után, 1872 őszén már háromezer példányban küldte szét.

Tóvölgyit azonban éppen 1872 őszén „A zsebmetszők hazája” című, lapjában megjelent cikke miatt lázítás és a kormányra szórt rágalom vétkében az esküdtszék – egy szavazattöbbséggel – bűnösnek mondta ki, s a bíróság egyévi börtönre és ötszáz forint pénzbüntetésre ítélte. Börtönbe vonulásáig csak tovább fokozta ellenzéki lendületét. Ilyen címek alatt jelentette meg írásait: „Hogy le ne csukjanak, hát csak azt adjuk, amit a Pesti Napló ír”; „Hogy száz esztendőre be ne csukjanak, hát csak a bécsi lapokat citálgatjuk”; sőt: „Még a vak is olvassa el!” A zászlót egy évig Bényei István vette át, de ő már sokkal óvatosabban szerkesztett. Kiszabadulása, 1873 novembere után Tóvölgyi újra a régi lendülettel vette fel a küzdelmet, de ezúttal nem a kormány, hanem az egységes és következetes baloldal megteremtésének ellenzőivel szemben. 1874-ben pedig hetilapjával az egységes függetlenségi néplaphoz csatlakozott.

Tóvölgyi Titusz 1838-ban született, jómódú gazdatiszti család fiaként. Jogi tanulmányok után a kiegyezés évében lépett az újságírói pályára. Páratlanul termékeny tollforgatónak bizonyult, négy év alatt hét regény, harminckötetnyi „beszély”, több röpirat, tengernyi apróbb, részben névtelen cikk jelent meg tőle. Először, 1869-ben, a Magyar Újságnál dolgozott, de a 48-as lapok mindeneseként csaknem valamennyi orgánumban találkozunk írásaival. Kíméletlen, gyakran személyeskedő sorai pártján belül sem arattak osztatlan elismerést. Pedig lendületes, expresszív stílusa, amely írásait ma is – s nem is csak különcködő harsányságával – érdekessé teszi, korában egyedülállónak tekinthető. Tóvölgyi elhatárolta magát a „tityitatyi cikkíróktól”, akik valami „tobákos pixisből nézik az időt”. „Hálósapkás aluszékony beszéd” és „schláfrokk magán sóhajtozások” jellemzik szerinte az egykorúújságírást, a „jobboldal sárgahideglelésen táborát” éppúgy, mint A Hont „az ő rémséges nagy lebbentyűjű bölcsességével”. Hogy „undokságig csigáztatott az antichambrírozás”, hogy a törpe lelkek „szarvasbogár módjára ágaskodnak”, abban leli magyarázatát, hogy „a nagy ezüst tálak telve Ézsau lencsével, amit a baloldali követ urak … szépen feleszegélnek.” (Idézeteink Tóvölgyi egyetlen cikkéből származnak: Gyorsposta. 1872. február 14.)

Stílusa kiemelte és egyúttal ki is zárta a kortársi gárdából. „Igen, mi vagyunk azon szerencsés vitézek, kik ellen az összes politikai sajtó tajtékzik, amiért az összes politikai sajtóra nem adunk egy fityinget sem; kiket az összes politikai sajtó igyekszik agyonhallgatni, és szeretne egy kanál vízben megölni; amiért nem ijedtünk meg az összes politikai sajtótól, s amiért nem alkalmazzuk írmodorunkat azon gyámoltalan és anyámasszony féle írmodorhoz, melyet, hogy lejárhassanak, tőlünk megkövetelnének. De mert azt hisszük, hogy a körülményekkel szemben gyatrább egy sajtó még nem csipogott {II-2-128.} a föld színén a jelen magyar politikai sajtónál, egész büszkeségünk abban án, hogy ennek a sajtónak nem szája íze szerint főztünk… Hiszen 1869-től a mai napig nem bírt egyébről beszélni a magyar politikai sajtó, mint a mérsékletről, s nem tudott egyebet csinálni mint dicsérni a nemzet gyávaságát, midőn a kínálkozó alkalmakat elszalasztá, s aludt egész idő alatt mint a borz. És mivé lettünk, hogy jutottunk az által az áldott mérséklet és valóban gyáva türelem által? Oda, hogy most már akár tüzes taplót is rakhatunk a nemzet egy részének fülébe, s nem fogja emelni még csak a talpát sem.” (Gyorsposta. 1872. február 13.) De „írmodorának” jellemzéséül szinte valamennyi cikkéből idézhetnénk: „– a sötétség világának egyik közlönye lángoló betűkkel jelenti, hogy a baloldal csak úgy megy szét, mint a főtt krumpli.” (Gyorsposta. 1872. február 16.)

Elítéltetése után több szélsőbali képviselő aláírásával felhívás jelent meg a Magyar Újságban, amely adakozásra szólított a pénzbüntetés összegyűjtésére, azzal a megjegyzéssel, hogy a felesleg legyen Tóvölgyi Tituszé „hazafiúi szenvedéseiért”. Mint utóbb kiderült, a képviselők csak általános felhatalmazást adtak Tóvölgyinek, s ő jelentette meg e furcsa kiegészítéssel a felhívást. A képviselők ennek kinyilvánításával lezártnak tekintették az ügyet, de a kormány megpróbálta kihasználni Tóvölgyi erkölcsi botlását: okmányhamisítással, továbbá törvényellenes felhívás közzétételével vádolták, amiért a bírói ítélettel kiszabott bírságot a közönség útján kívánta begyűjteni. (Ennyiben a per próbapernek is volt tekinthető, hiszen e célra adakozások gyűjtése általános szokás volt.) A bűnvádi eljárás már nem esküdtszék előtt folyt, de a sajtófogságát töltő Tóvölgyit felmentették: a bíróság szerint adakozások gyűjtése nem tilalmas, nem közokiratról, hanem magánokiratról volt szó, sőt az ellen sem tiltakozott senki, egyetlen adakozó sem, hogy Tóvölgyi az időközben 2008 forintra gyarapodott összegből 1500-at a saját céljaira fordított. (Népszerűségére jellemző, hogy rövid idő alatt ilyen jelentős összeg gyűlt össze részére.)

Tóvölgyi fellépett országgyűlési képviselőnek is, de mivel pártja nem támogatta, csak a kudarc okairól számolhatott be részletesen olvasóinak és híveinek. Kossuthtal is kapcsolatot teremtve tevékenyen részt vett viszont az egységes Függetlenségi Párt megteremtésében. 1875 után felhagyott a politikával és az újságírással; előbb ügynöki irodát nyitott, majd vidékre húzódott, s birtokán előbb gazdálkodással, utóbb spiritizmussal foglalkozott, s a század végén már ilyen témájú írásokkal jelenkezett. Azok közé tartozott tehát, akik életük végéig nem tudták helyüket megtalálni a mindinkább megmerevedő dualizmus kori társadalmi viszonyok közepette.

Hetilapot alapított Szombati Lapok címmel 1872 elején a pártjától némileg eltérő nézeteit hirdetni szándékozó Simonyi Ernő is. Inkább a városi kispolgárság körében igyekezett olvasói tábort találni, s ezért az unalmas, többnyire a Magyar Újságból átvett cikkek, parlamenti beszámolók mellett „Szabad a vásár” címen indított korrupcióellenes rovatot, amely nem annyira a politikai összefüggések feltárásában, mint inkább az intimitások szellőztetésében {II-2-129.} mutatkozott ügyesnek. Mindjárt az első számok folytatólagosan ismertették „A nagy L és a kis L (Lónyay Menyhért miniszterelnök és ügynöke, Lévay Henrik. – G. – V.) történetét”. Név szerint felsorolták azon képviselők és főrendek neveit, akik kormányhivatalt vállaltak vagy vasúti engedményesek és igazgatótanácsosok voltak, biztosító intézeti igazgatóságban vagy bankigazgatóságban ültek. (A lista összesen 188 nevet tartalmazott.)

Az 1872-es választások után itt lépett fel Simonyi Ernő azzal a javaslatával, hogy a baloldal – tiltakozásul a választási visszaélések miatt – egységesen mondjon le mandátumáról. Az Ellenőrben július – augusztus folyamán Mocsáry folytatott vele polémiát, de az elvfeladó fúzió felé tájékozódó Ellenőrtől időközben megválva Mocsáry novemberben már itt jelentette meg Csernátony lapjával polemizáló cikkeit. 1873-ban a tulajdonjogot Heckenast, a szerkesztést Mende Bódog vette át (e lapnál Erdei néven), s ez időtől a balközépi frakciók közül inkább Madarász befolyása érvényesült. A Szombati Lapok 1874 májusában olvadt az egységes függetlenségi párti hetilapba, amely a Függetlenség – A Nép Zászlója – Szombati Lapok címet vette fel.