7. AZ AUTONÓMIA ELODÁZÁSA

1869-től tehát az ismertetett lapok folytatták az autonómia körüli sajtópolémiát, amelybe természetesen a többi lap is bekapcsolódott. Leginkább az Autonómia sürgette a püspöki kart, hogy a már ismertetett előleges tanácskozmány megbízása alapján minél előbb dolgozza ki az előkészítőértekezlet választási szabályait. (Mint említettük, erre a bonyolult eljárásra Deák javaslata nyomán került sor, aki e kérdésben mutatta meg, hogy szerinte egy testület hogyan konstituálja önmagát.) E lap tette végül közzé április elején az előkészítő választási szabályokat. A halogatás oka a Pester Lloyd szerint abban rejlett, hogy a föpapság csak a választások után akarta ismertetni a szabályzatot, amikor számára kedvezőbb lett a helyzet. A katolikus képviselők egy csoportja a prímáshoz intézett levélben próbált néhány homályos pontnak kedvezőbb értelmezést adni. E levelet ugyancsak az Autonómia tette közzé.

Áprilistól kezdve azután újra megindult a cikkek és vitacikkek áradata, sőt {II-2-161.} az „autonomikus mozgalmak” önálló rovata ismertette a választások lefolyását. (Az egyháziak és világiak arányának 173 – 2/3-nak kellett lennie, külön választottak – más szabályok szerint – a papok és világiak. Utóbbiaknál minden felnőtt férfi választójoggal bírt.) A Magyar Állam újra fellépett a püspöki vétó mellett, ami gyakorlatilag az egész reformot semmissé tette volna. A Szabad Egyház Hatala Péter által írt vezércikkei „ceterum censeó”- ként utolsó mondatukban újra és újra leszögezték: „Oly sürgős az autonomia…” Európában elsőízben nálunk történt kísérlet a katolikus autonómia megvalósítására, s ezért nem meglepő, hogy a magyarországi autonómia kérdésével még a párizsi Monde 1869. július 23-i száma is foglalkozott, élesen elutasítva a tervezetek mindegyikét, a javaslatok kapcsán „protestantizmust” emlegetve, elítélve még Deák koncepcióját is. (A cikkel még a Magyar Állam sem értett egyet.) 1869 októberében ült össze végül a kérdéses előkészítő értekezlet, amelyen Deák is jelen volt. Az elfogadott szabályok alapján került sor azután a szervező gyűlés küldötteinek megválasztására.

A Szabad Egyház javaslatára a katolikus képviselők egy csoportjának kellett a prímást újra sürgetnie, hogy most már hívja egybe ezt az értekezletet – ezt 'viszont Simor érsek a főpapok zsinati kötelezettségeire való hivatkozással hárította el. Egy év múltán, 1870 októberében ült össze végül e szervező gyűlés, amely egy bizottságot választva, a kérdéses évben befejezte az érdemi munkát. Az úgynevezett 27-es bizottság többségi munkálatát a Szabad Egyház szerint „a keresztény katholikus alpapság és hívektőli rettegés, borzalom” jellemzi. (Szabad Egyház. 1871. február 14.) A Szabad Egyház a kisebbségi-liberális javaslatot támogatta, amelynek szerzője, e csoport vezetője, a korábban konzervatív nézeteiről ismert Bartal György volt. A többségi, reakciós pártnak pedig a korábbi liberálisok, Zoványi Mihály és a közjogilag is mindinkább jobbra tolódóügyvéd-politikus Szilágyi Virgil volt a mindenese. Ők hozták létre azt a konferenciáról tudósító elfogult szellemű melléklapot, amely a Reform mellett jelent meg, s amelytől e lap kénytelen volt elhatárolni magát.

1871 márciusában ült össze újra a szervező gyűlés a bizottsági javaslatok megtárgyalására. Hiábavaló volt a sajtó buzgólkodása, Deák és Bartal ékesszólása: néhány, a kulisszák mögött kötött kompromisszum kivételével (melyben bizony a sajtónak semmi szerepe nem volt, noha javaslatokban nem volt hiány) a többségi, konzervatív szabályzat fogadtatott el. Ennek szentesítése után kerülhetett volna sor az autonómia életbe léptetésére, de erre – a sajtó minden buzgólkodása ellenére – sohasem került sor.

1872-ben a közvélemény figyelme lassan elfordult már az egyházi kérdésekről. Megszűntek a liberális katolikusok orgánumai, de a főpapok is megszabadulhattak nehezen kezelhető lapszerkesztőjüktől, lemondhattak egy lap finanszírozásának terheiről. Lonkay Antal kénytelen volt bejelenteni: „A Magyar Állam mint úgynevezett egyesített lap megszűnik; de ugyanazon napon folytattatik Magyar Állam – Idők Tanúja cím alatt a magyarországi katholikusok azon önálló, fel és le egyaránt független napilapja” – melyet {II-2-162.} ő 1859-ben alapított! (Magyar Állam, 1872. november 17.) A két 1868-ban egyesült lap szerkesztője ugyanis úgy állapodott meg, hogy ha az előfizetők száma a régi Idők Tanúja előfizetőinek száma alá esik, mindegyik saját lapjához térhet vissza. Így a lap 1872 végétől Idők Tanúja alcímmel jelent meg, a lap tulajdonosa és felelős szerkesztője pedig, Lonkay Antal, az egyik főpapi klikk bizalmát még mindig élvező hajdani pap, aranysarkantyús vitéz és római lovag lett. Munkatársai közé tartozott továbbra is Jósika Kálmán színdarabíró és külpolitikus, mellette – részben időlegesen – Hornig Károly báró, a későbbi veszprémi püspök, Füssy Tamás, a Szent István Társulat egyik igazgatója, Talabér János költő, sőt „fő-belmunkatársi” minőségben Csiky Gergely is. A Magyar Államba írogatott cikkekkel indult el számos papi-főpapi és egyháztörténetírói karrier, hiszen az egész újságot papok írták – papoknak.

Lonkay éppúgy elárulta a lap korábbi szerkesztői műhelytitkait, azokat a vitákat Török Jánossal, amelyek képtelenné tették őket arra, hogy aktívabban, irányító módon politizáljanak, mint azt a tényt, hogy csak a főpapok egyik csoportja – s az is csak körlevelekkel – támogatja működését, amely bizony így, 1500 előfizetővel, roppant ráfizetéses, s legalább 2000 előfizető kell ahhoz, hogy a lap rentábilissá váljék.

A csökkent anyagi lehetőségek cseppet sem tettek jót a lap színvonalának. Állandóan hömpölyögtek a cikksorozatok a „katholikus” egyetemről, a katolikus alapokról, ezek jogi természetéről. Deákot – akit eddig kíméltek – durván támadták nevezetes 1873. június 28-i liberális egyházpolitikai beszéde miatt. Sorozatban közölték „A magyar kath. papság testületi tiltakozásait a jún. 28-ki egyház-politikai programm-beszéd ellen”. A beszéd egyéves évfordulóján azon örvendeztek, hogy Deák beteg, s csak ekkor, a rendezést elhalasztó parlamenti szavazás után kívántak jobbulást neki.

Jósika Kálmán tovább írta egyre komikusabbá váló külpolitikai cikkeit. Poroszországban most is a Monarchia végzetét látta, s ezért tíz évvel többet nem jósolt a birodalomnak. 1873 őszén annyira bízott a francia monarchia restaurációjában, hogy Párizsba utazott, hogy a helyszínről tudósíthassa a nagy eseményt, V. Henrik, a trónkövetelő megkoronázását. Többször továbbított hírt a lap Bismarck „bukásáról” is. Jósika 1874-ben arról írt, hogy Francia- és Németország kibékül, visszaadják Elzászt, s együtt szítanak forradalmat Magyarországon, hogy felrobbantsák a Monarchiát.