8. A KLÉRUS BEILLESZKEDÉSI KÍSÉRLETEI

Figyelemre méltó buzgalmat fejtett ki a Magyar Állam a konzervatív pártalakítás érdekében. 1873 végén több cikk agitált szükségessége mellett, bár hozzátették, hogy a nyílt fellépés ideje még nem érkezett el. A pártalakulás sem történhet katolikus alapon, konzervatív vagy rendpártra van szükség. 1874 augusztusában került sor a zászlóbontásra, amikor Lonkay „A keresztény hazafenntartó párt érdekében” írt vezércikket. A konzervatívok váljanak ki a Deák-pártból, s alkossanak a választási győzelem reménye nélkül is önálló pártot. „Üdvös rendszerváltoztatás” szükségességét hangoztatja a lap, s végre 1874 novemberében programot is ad: tíz helyett öt minisztérium, 430 képviselő helyett 160, háromhónapos országgyűlés, nem választott, hanem kinevezett állami tisztviselők, „rövid, gyors” igazságszolgáltatás.

Hogy egy konzervatív párt, ha nem jut többségre, nem tudja az országot megmenteni? Nevezzenek csak ki konzervatív kormányt, s írjanak ki új választásokat, majd lesz itt kellő konzervatív többség – fejtegeti a belpolitikussá vedlő Jósika. A „Deák-párt egyik kitűnősége” az előbbi programpontok mellé még kultúrpolitikai főszempontul ajánlja, hogy által tartatik fenn Magyarország”, s nyíltan is kimondja az általa javasolt miniszterelnök, Sennyey Pál nevét. A Magyar Állam Sennyey fogadatlan prókátoraként működik, aki óvatosan elhatárolja magát politikájuktól. A lap viszont annak ellenére, hogy Sennyey „nem ultramontán”, sőt támogatása „áldozatokkal járhat”, kitart az ő támogatása mellett, bár 1875 elején is hangoztatja, hogy Sennyey ideje még nem érkezett el.

A konzervatívok számára azonban, bár a klérus közeledését szívesen fogadták, inkább kompromittáló volt az ultramontán, hangsúlyozottan kormányellenes, útszéli hangnemű, végső soron csak Lonkay Antal szélsőséges nézeteit képviselő Magyar Állam támogatása. Bár a főpapok zöme, Simor János esztergomi érsekkel az élen, kitartott a Magyar Állam fenntartása mellett (noha anyagilag már alig támogatta azt), a főpapok egy másik csoportja, Haynald Lajos kalocsai érsek vezetésével, az együttműködés, a beilleszkedés híve volt, s inkább a kormányon és a Deák-párton belüli ellenzék szerepét kívánta játszani. Pártalakulást nem szorgalmazott, de önálló orgánumot igényelt. – Lapjuk a Magyar Politika című újság lett, amely 1872 elejétől, a választások közeledtével indult meg, s amelyet eleinte nem a klérus, hanem Lónyay Menyhért miniszterelnök szubvencionált, s az abszolutizmus kori sajtó mindenese, a számtalan irányt elvtelen pragmatizmussal kiszolgált tehetséges és nagy műveltségűújságíró, a mindinkább veteránnak számító Kecskeméthy Aurél szerkesztett.

A magát „szorosan Deák-pártinak” hirdetőMagyar Politika indulásakor azt vallotta, hogy „a nemzeti lét a fő szempont”, s itt az ideje annak, hogy a liberalizmus – amely „oly borzasztó terrorizmust gyakorol most hazánkban” – ne befolyásolja többé a kormánypolitikát. A hatalmon lévők ugyanis – fejtegeti Kecskeméthy – liberálisnak akarnak látszani, hogy népszerűek maradjanak. Népszerű eszközökkel azonban lehetetlen kormányozni, hiszen „a nemzetnek föle, de nem zöme az, mely a Deák-párthoz tartozik”. A népszerűtlen politikát vállalni kell, bátran kell élni a parlamenti többséggel. A „journalistikai őrjöngést” pedig új sajtótörvénnyel, az esküdtszék eltörlésével kell elnémítani. („A Magyar Politika magatartása különösen megnyugtató kezd lenni hazánk katholikus ügyeire nézve” – ismerte el a Magyar Állam is.)

{II-2-164.} 1872 őszén azonban elapadt az eddig Lónyay Menyhért által folyósított kormányszubvenció, s Kecskeméthy lapja előfizetési árát tetemesen felemelve, s év végétől terjedelmét is megnövelve hirdethette, hogy mostantól „teljesen független” lesz. A tényleges függetlenség azonban az anyagi csőddel lett volna egyenlő. Szerencséjére, mint már mondtuk, a lap konzervatív, de korántsem kormányellenes iránya éppen egybevágott azon főpapi csoport érdekeivel, amely lojális volt a kormánnyal szemben, nem utasította el az adott berendezkedést, hanem csupán még mindig fennálló jogainak konzerválására és néhány liberálisnak tartott politikai intézmény konzervatív irányú módosítására törekedett. E főpapi párt, amelynek vezetője Haynald Lajos kalocsai érsek volt, feleslegesnek tartott egy jobboldali ellenzéki katolikus mozgalmat, így az általuk szubvencionált Magyar Politika a Magyar Állam dühödt denunciációi után is határozottan leszögezte, hogy nem katolikus, hanem „politikai konzervatív lap”, s elutasít minden felekezeti harcot. Eszmei rokonaik között sohasem említették az ultramontánokat, annál gyakrabban az angliai konzervatívokat.

A Magyar Politika pálfordulását 1872 szeptemberében az „Irányeszmék” cikksorozata hirdette meg. Mint a „magyar elv” elsődlegességének hirdetője, elfogadja laptársaitól a konzervatív elnevezést, de nem képvisel pártot, alakulását nem tartja kívánatosnak. Szakított a hajdani patrónussal is: „gróf Lónyay politikájától már vajmi csekély eredményeket várunk. Lelépését csak azért nem óhajtjuk… mert ez idő szerint még nagyobb zavar bekövetkeztétől tartunk.” De bukása után rögtön leszögezte: „Csak a vak nem látja még, hogy Tisza Kálmán a helyzet ura.” (Magyar Politika. 1872. november 19.; december 25.)

Az új irányú „politikai, társadalmi s közgazdasági napilap” nemcsak a főpapi támogatás segítségével állta a versenyt. A konzervatív nézetek népszerűsítése a kormányzat nehézségeinek jól értesült, alapos és szellemes taglalásával párosult. A lapszemle nem kivonatos ismertetéseket nyújtott, hanem „Miről szólnak a többi lapok?” címmel naponta lapkritikát adott. A „Handabanda” gúnyos párbeszédei – ma is ismert hírlapi műfaj őse ez! – a parlamenti és pártélet intimitásait leplezték le. E rovatok, továbbá a legtöbb vezércikk lényegében egyetlen rendkívül tehetséges és termékeny újságíró, Kecskeméthy Aurél tolla nyomán születtek. Teljesen színtelen munkatársak (Pokornyi Jenő, Papp Károly, Vutskits Miklós, Thull Lipót) mellett is egy minden rovatában érdekes lap kiállítására futotta a magyar politikai újságírás veteránjának erejéből. Még tárcával is gyakorta ő látta el a lapot, e rovatban útibeszámolóinál is sokkal érdekesebbek voltak „Kákay Aranyos Fény- és árnyképei”, amelyek a korszak vezetői alakjainak rendkívüli emberismeretre valló– persze gyakran elfogult – portréit nyújtották. Kecskeméthynek egy egész korszak jellemzésére futotta erejéből, amikor e sorozatban megírta „Gróf Lónyay Menyhért miniszterelnökségének történetét”. Dolgozott emellett még lapjába a hajdani radikális Pálfy Albert is. Csak a külpolitikai {II-2-165.} tárgyú cikkek hiányoztak a lapból, amely egyébként folytatásos regényt is közölt, Ábrányi Kornél és egykorú francia szerzők munkáit.

A Magyar Politika, vagyis Kecskeméthy Aurél szemléleti alapját a liberalizmusnak a kozmopolitizmussal és a konzervativizmusnak a nemzeti eszmével történő azonosítása jelentette. (Az a tény, hogy „a nemzet a liberalizmusban erkölcsi szövetségest látott Bécs ellen”, a nemzet „fátuma” volt.) 1848-ban a nemzet fizikai-anyagi, 1867-ben szellemi erejét becsülte túl; a függetlenség gondolatának bűvkörében olyan mértékű önállóságot alakítottak ki, amely végzetes lehet. Még a legutóbbi időkben is „Kossuth hiedelme irányadó a törvényhozásban”, amely szerint liberális intézményekkel és reformokkal megoldható a nemzetiségi kérdés. Ez a „gyengéd eljárás” eleve kudarcra van ítélve, mert „hazánk létjogát nem a bölcsészeti, hanem a történelmi jogok biztosítják”. (Magyar Politika. 1873. február 12.) A kiegyezés csak mint a konzervatív és liberális elemek szövetkezése volt megvalósítható, ők arra törekszenek, hogy eszméiket a Deák-párton belül juttassák érvényre, nem céljuk önálló párt alakítása, de az eddig uralkodó liberális irány már csődbe vitte az országot, 1869 óta „a lejtőn vagyunk”, s az Európa-szerte hanyatló liberális irány felváltása egy nemzeti-konzervatív politikával hovatovább elkerülhetetlen. Nincs tehát pártjuk, csak irányuk, s bázisuk is szűkös, mert az arisztokrácia, a hivatott vezető nem rendelkezik eléggé nemzeti érzülettel.

A „destruktív hanyatlás” fő bizonyítéka a valóban aggasztó pénzügyi helyzet. Az első feladat az államháztartás rendezése, elsősorban a kormányzat, közigazgatás, törvényhozás költségeinek csökkentése révén. (Államosított közigazgatás kinevezett tisztviselőkkel, kisebb létszámú képviselőház, kevesebb minisztérium.) Emellett a törvényhozás gyorsítása, gyökeres adóreform segíthetne bajainkon. Erős kormányra, „vaskezű kormányférfiakra” (legyen az akár Tisza Kálmán) van szükség mindenekelőtt. Programjainkat azonban nem Bismarck módján, nem kultúrharccal vagy a mások által felemlített „magyar abszolutizmussal”, hanem a liberális Gladstone-t buktató Disraeli konzervatív és alkotmányos módján kell megvalósítani. (A lap az állam befolyásának döntő jelentőségét hangsúlyozó liberális Budapesti Szemlét is csak dicsérően méltatja.) Ahogyan a Deák-párt is konzervatív-liberális koalíciót testesít meg, éppúgy elképzelhető egy Tisza – Sennyey-koalíció is. (Így foglal állást az az Ellenőr is, amelyet a Magyar Politika a hozzá legközelebb álló lapnak tekint.)

A koalíció és fúzió esélyeinek és a kormányzati válság vitatásának idején, 1874 novemberében jelenik meg Asbóth János röpirata, a Magyar conservativ politika, s amikor az élénk hírlapi fogadtatás és polémiák közepette emiatt a fiatal szerzőt, Asbóth Lajos honvéd tábornok fiát ismét elbocsátják minisztériumi hivatalából, az újságírással már a Naplóban, a Lloydban és a Pesti Hírlapban, a szerkesztéssel pedig 1868-ban, Aradon liberális Deák-párti szellemben próbálkozott Asbóth János fő-belmunkatársi minőségben 1875-től az ő röpiratát dicsőítő Magyar Politika vezércikkírója lesz. Már {II-2-166.} ekkor magyar központúvá, Budapest székhelyűvé kívánja alakítani a Habsburg-monarchiát, némileg hasonló módon Vajda Jánoshoz, akihez baráti kapcsolat fűzi. Mindjárt beköszöntőjében leszögezi, hogy a néhai konzervatív politikus, Dessewffy Aurél zászlaját akarja újra a magasba emelni, a forradalomhoz vezető liberalizmussal szemben a magyarnak tekinthető konzervatív elv képviselője lesz. Tollából bírálatok sora jelenik meg a közigazgatás és a belpolitika kérdéseiről, amelyek a miliőelmélet sajátos, liberálkonzervatív értelmezésével magyarázzák lehetőségeink szűkösségét, a liberális szellemben felfogott fejlődés korlátozottságát. Az elvi igényű bírálatok sorát a gyorsan változó politikai helyzethez igazodó iránycikkek váltják. 1875. január végén, amikor Sennyey Pál országgyűlési beszéde a konzervatívok zászlóbontását jelzi, a lap nagy örömmel üdvözli a leendő pártvezért. Néhány nap múlva Tisza Kálmán beszéde már az érdemi fordulat, a pártfúzió első lépése, s a rövid idő múlva hivatalba lépő új Wenckheim-kormányt, melynek belügyminisztere már Tisza Kálmán, jóval mérsékeltebb hangon bírálják.

A Magyar Politika sorsát azonban nem a fúzió, hanem a pártbomlások eredményeként előálló konzervatív párt lapigényei határozták meg. Parlamenti párt céljainak Kecskeméthy nagy függetlenséget élvező, csak donátorainak, de azoknak viszont teljesen elkötelezett lapja és annak mint idősbödő, betegeskedő szerkesztője már nem felelhetett meg. Kecskeméthy Aurél elképzelése eredetileg az volt, hogy a Deák-pártot „fejleszti” konzervatív párttá, ennek – szerinte – az ellenkezője következett be, a Deák-párt –legalábbis nevében – szabadelvű párttá alakult. „Meg lesz a conservativ áramlat az egyesült pártban is; sőt egyben másban hihetőleg meghódítandja a többséget: de mi idegen zászló [ti. a szabadelvű elnevezés – G. V.] alatt csempészárut nem akarunk szállítani.” (Magyar Politika. 1875. június 13.) Így Kecskeméthy Aurél és Asbóth János 1875 közepén fuzionáló lapjukkal együtt a konzervatívok újonnan alapított laptársulásához, a Kelet Népéhez csatlakozott.

1875 közepén, miután az 1874 végén megindított, a klérus által szubvencionált Jelenkor is megszűnt (szerkesztői Talabér János és Füssy Tamás ismert pap-újságírók voltak), Tisza Kálmán kormányzatának hosszú évei alatt a katolicizmus csak konzervatív színezetű politikai orgánumokkal jelentkezett – többi irányzata és orgánuma pedig a hajdan oly sokat vitatott kérdésekkel együtt merült a feledésbe.

IRODALOM

Sziklai János: Negyven év a katholicizmus történetéből. – A Magyar Állam negyvenes jubileuma 1859–1899. Bp. 1899. – A Magyar Állam. (Idők Tanúja.) Hírlapjaink. Bp. 1896. – Kaas Ivor: Előszó Asbóth János politikai beszédeihez. Bp. 1892. – Dezsényi Béla: A magyar katolikus sajtó. Fejlődéstörténeti vázlat. = Regnum 1942/43. 200–228.