{II-2-169.} I. A POLITIKAI ÉLCLAPTÍPUS VIRÁGKORA 1867–1875

„…A lapkiadási kolera úgy terjed, hogy a szerkesztők maholnap nemhogy olvasót, hanem munkatársakat sem kapnak” – állapította meg 1867 tavaszán a Bolond Miska.

Az élclapok megszaporodása az 1865 utáni évtizedben a megélénkülő közéletnek, az átcsoportosuló, változó politikai irányzatok, áramlatok kavalkádjának és gyorsan felívelő-letörő karriereknek eredménye volt. Mindemellett azonban olyan befogadó rétegek, csoportok létezésére volt szükség, melyek igénylik és fenn is tartják az élclapokat. A polgárság és értelmiség ekkor még fejletlen, kis létszámú volt, helyettük a pártok hívei tartották fenn az egyes lapokat.

A kiegyezést követően többé már nem lehetett pusztán a „magyart” az „idegentől” védő élclapot csinálni. A „magyarból”, hatalomra kerülvén, ellentétes osztályok, rétegek és csoportok lettek, s főként a védekezés passzivitásából az építés és önigazgatás aktivitására kellett átváltani. Anekdotázni persze továbbra is lehetett, tette is az Üstökös, azonban egyre inkább „a régi szép idők” lapos nosztalgiájának megszólaltatójává vált.

1867 végére, élve a sajtószabadság lehetőségeivel és a különböző politikai pártok, csoportok anyagi támogatásával, mennyiségileg is, hangerejüket tekintve is túlsúlyra jutottak az ellenzéki lapok. 1868 januárjában a Borsszem Jankó jól jellemezte a közhangulatot egyik élcével, mely tartalmában összecsengett Eötvös egykorú naplójegyzeteivel. Az élc egy fiktív Haynau-levél a bécsi abszolutizmust megtestesítő bukott miniszterhez, Bachhoz: „Cher Baron, No ezt nem hittem volna! Te a vérét szíttad, fosztogattad; én akasztattam, főbe lövettem ezt a magyart, és az én vitézségem és a te állambölcsességed nem keserítette el úgy a népet, mint az Andrássy-kormány. Ist das ein Volk! Reputatiónk újra fennragyog! Wir kommen noch einmal daran!”

Az élclapok egyértelmű kötődése a pártpolitikához a kortársak előtt sem volt kétséges. Párokban nevezték meg a politikai és az élclapokat, amit több esetben a szerkesztők vagy tulajdonosok azonossága is indokolt. Így a Borsszem Jankót a Reform (1869–1875) párjaként, az Üstököst a Hon (1863–1882) ikertestvéreként, - a Ludas Matyit a Nép Szaváéként (1868–1872), a Mátyás Deákot a Magyar Állam (1868–1908) párjaként emlegették.

Az élclapok sivár, olcsó és szűk látókörű ellenzéki politizálásából egyetlen {II-2-170.} lap tört ki, a Borsszem Jankó. Úgy is, hogy politizálásának volt eszmei alapja, távlata és látóköre, s úgy is, hogy a politikát csak mint a művelődés és társadalmi haladás jelzőjét tartotta fontosnak. A többi lap elsősorban arra használta az élclap különleges helyzetét, hogy politikai ellenfeleit az eszközök válogatása nélkül támadja, az érvet leggyakrabban durvasággal helyettesítse, a Borsszem Jankó viszont politikai élű írásaiban, karikatúráiban is jellemzésre és ismeretek terjesztésére törekedett.

Az élclapok szókimondó politizálását lehetővé tette, hogy szinte észrevétlenül fejlődhettek ki, a politikai irányokat a pártlapoknál egyszerűbb és azért hatásosabb, szórakoztató, népszerű formában szolgálták. Lebecsülésükre jellemző, hogy az egymást is gyalázó hangban egyáltalán nem válogató élclapoknak összesen három sajtóperéről tudunk tíz év alatt. Pusztán csak az élclapok foglalkoztak egymással, egyébként 1874-ben jelent meg az első és 1896-ig az egyetlen átfogó, nem pártpolitikai indíttatású értékelés róluk, Baráth Ferenc összefoglaló kritikája a Budapesti Szemlében. (1874. IV. 396–402.)

Baráth egyáltalán nem eltúlzott hangon figyelmeztetett az elemző kritika veszélyes elmaradására, mely miatt élclapjaink gáttalan szabadságban képzelték magukat, a pártpolitikai harcokban szinte minden eszközt kíméletlenül felhasználtak, s „a párt-szempont az igazság szempontját mondhatni egészen elnyelte”. Szemére vetette a „komoly kritikának”, hogy nem vette észre: az élclapok néhány év alatt milyen jelentékeny mértékben módosították a közönség ízlését. Amiket írtak, „azoknak mély, komoly erkölcsi hatásuk van a nemzetre, néha nagyobb, mint a komoly lapirodalom jelentékeny részének összevéve… Hogy min nevet vagy mit gúnyol ki egy nemzet élclapjaiban az éppen olyan fontos, mint az, hogy min sír vagy min lelkesül. S azok, akik e nevetést és gúnyt, egy nemzet nevetését és gúnyját irányozzák, vajon eltalálják-e mindig a határpontot a szent és szentségtelen közt; a hangot, a modort, ahogy valamely tárgyat kicsúfolni lehet; az igazságot és méltányosságot, amelynek ott is meg kell lennie; a határt, amelyen túllépni nem szabad?” Már a kérdésekben benne rejlik a tagadás.

A református gimnáziumi tanár és irodalomtörténész Baráth kritikája konzervatív fenntartásokkal értékelte az élclapokat, s éppen a kor és az élc, a kor és a szatíra szükségszerű összefüggésére nem figyelt fel. Erkölcsi normáit nem a műfajhoz méretezte, így fejlődésének sem adhatott irányvonalat –viszont a lapok merev pártpolitikai függésének veszélyére rávilágított.

Az élclapirodalom mostoha sorsának egyik következménye az lett, hogy alig maradt fenn adat szerkesztésük, előállításuk körülményeiről. Mintha maguk a szerkesztők is jelentéktelennek tartották volna a műfajt. Jókai Mór, Ágai Adolf, Tóth Kálmán emlékiratai alig néhány általánosságban mozgó adatot hoztak élclapjainkról.

1865 és 1875 között 34 élclap indult meg, kétharmaduk a fővárosban. A politizáló élclapok mellett megjelentek a kimondottan szakmai élclapok is: három magyar nyelvű nyomdász élclapja volt ez időszaknak, s egyet {II-2-171.} indítottak a jogászok is. A 34 lap közül mindössze 4 nem élte meg az egyhónapos fennállást, 8 fővárosi és 3 vidéki élclap viszont egy évig vagy azon túl is működött.

Az összes élclap közel egyharmada tehát huzamosabb ideig állt fenn. Ezt elsősorban a politikai harcok túlfeszített élessége tette lehetővé. A korábban említett öt fontosabb lapon kívül a többi nem keltett jelentékenyebb visszhangot, még berken belül, a többi élclap sem foglalkozott velük. Ez ötön kívül még Ormódy Bertalan Pecsovics című, 1867–1868-ban rendszertelenül megjelenő élclapjáról esett nagy ritkán szó. Kiegyezésellenes, szélsőbaloldali, pontosabban szűken „Kossuth-párti” lap volt. Címként a 19. század középső harmadában közkeletű gúnynevet használta, mely általában az udvarhű, lojális vagy a kossuthi liberális programot el nem fogadó emberek megbélyegzésére szolgált. (Állítólag egy Pecsovics István nevű megyei főjegyző nevéből terjedt el, ki emiatt már a negyvenes években Tétényire magyarosított.)

Az általános hírlapi névtelenség – melyhez a nyugat-európai lapok is ragaszkodtak – az írások és karikatúrák szerzői mellett a szerkesztői posta rovatára is kiterjedt. Legtöbbször még maguk a szerkesztők sem tudták levelezőik nevét. Ez a névtelenség lehetetlenné teszi, hogy pontosan megállapíthassuk akár az élclapok elterjedtségének, akár munkatársainak pontos szociális körét.

Az egyes számok anyaga kis részben származott az állandó munkatársaktól, illetve magától a szerkesztőtől. Nagyobb mennyiségű nyersanyagot szolgáltatott a külföldi sajtó, s csak az országgyűlés eseményeiről számoltak be többnyire a belmunkatársak. Minden más anyag nagyobbik részét a párt- és eszmehívek, az olvasók küldték be, illetve az élclapok politikai „társlapjuktól” kapták meg az oda beérkezett levelek egy részét. Így élclapjaink fontos dokumentumokat gyűjtöttek össze olvasóközönségünk, közvéleményünk rétegeinek, ezek kulturális és politikai tájékozódásának, törekvéseinek, műveltségük színvonalának megítéléséhez is.

Ez évtizedből az élclapok 32 szerkesztőjének és állandó munkatársának személyét sikerült azonosítani. Szinnyei József biográfiagyűjteményéből és a lapokban megjelent nekrológokból ismerjük származási és főbb életrajzi adataikat. Figyelemre méltó, hogy bár egyharmaduk nemesi származású volt, de ezeknek kétharmada is birtoktalan nemesi értelmiségi családban született. Összesen több mint 37% a honorácior és polgári, 22% pedig a paraszti iparos, a falusi „kusztáriparos” réteg szülötte volt. Képzettségüket tekintve 28%-nak nem volt egyetemi vagy akadémiai végzettsége, több mint 37% jogász, 16–16% teológus-papi értelmiségi és orvos volt közöttük. Ez utóbbi érdekes szociológiai adatot az magyarázza, hogy 1868 előtt egyedül a pesti egyetem orvosi karán szerezhettek diplomát a nem katolikus (a protestáns, főleg pedig a zsidó) vallású hallgatók, s így főként a hazai zsidóság számára évtizedekig csak az orvosi diploma nyitott utat az értelmiségi pályához.

{II-2-172.} Különböző számú munkatársat ismerünk az egyes élclapokból (a Mátyás Deákból csak hármat, a Bolond Miskából viszont tizenhármat), de még így is jellemző, hogy a birtokos nemesség összes képviselője a két balközéppárti lap, az Üstökös és a Bolond Miska munkatársa volt, s hogy a polgári származású elem egyedül a Borsszem Jankóban jutott túlsúlyra.

A karikatúrák fokozatosan egyre nagyobb és fontosabb szerepet játszottak az élclapokban. Sokáig mindegyik lapban jelentős helyet foglaltak el az illusztratív jellegű rajzok, így élclapjaink – grafikáik ellenére is – alapvetően irodalmi jellegűek lettek. A kép és szöveg szerves egységbe fűzését, a karikírozva jellemző erejű rajzok népszerűvé és szükségszerűvé tételét a Borsszem Jankó végezte el, elsősorban a Brünnből érkezett jeles karikaturista, Karel Klič (1841–1926) működése révén. Karikaturistaként az ő tanítványa volt Jankó János (1833–1896), ki azután negyedszázadon át a hazai élclapok mindenese lett. Klič két éven át saját találmányú cinkográfiai eljárásával színes címlapi portrékarikatúrákat készített, Jankó és a többiek rajzai azonban még sokáig csak fametszetként jelentek meg.

Miután a postai levéltári anyag megsemmisült, csak a jelentősebb élclapok egymást támadó írásaiból vonhatunk le néhány következtetést elterjedtségükre, példányszámukra. Egy hetenként megjelenő illusztrált élclap fennmaradásához mintegy 500 előfizetőre volt ekkor szükség. Az egymással versengő lapok részben megosztották a közönséget, ezért ekkor már egyikük sem ért el olyan magas előfizetői létszámot, mint korábban a Bolond Miska. Most 1200 és 4000 között mozgott az előfizetői gárdájuk, ennél magasabbat csak rövid időre ért el a Lúdas Matyi politikai propagandaeszközökkel. De hogy ez az átlagpéldányszám mennyire magas volt, azt egyetlen összehasonlítási adat is bizonyíthatja: a műfaj mintaképe, a párizsi Charivari példányszáma is csak 2875 volt 1866-ban.

Az előfizetők azonban még nem tették ki a lap teljes példányszámát. Volt, amikor csak egy-egy példányt kellett utánnyomni, mert valami érdekesebb írása miatt gyorsan felvásárolták a trafikokban. 800 példánynak egy nap alatti elkeléséről a Lúdas Matyi értesítette olvasóit megindulása után nem sokkal. Egyedül a Borsszem Jankóesetében tudunk arról, hogy 1870-ben a 4000 előfizetői példányon kívül 500 példány rendszeresen árusításra készült.

Méretektől és kiállítástól függetlenül a lapok ára évi 6 forint volt 1872 végéig, amikor a gazdasági válság nyomán a nyomdai és papírárak emelkedése miatt drágultak a lapok is. 1874-re már mindegyik kénytelen volt az évi 8 forintos árra áttérni. Egyetlen lap, a Lúdas Matyi próbált kezdetben évi 4 forintért megjelenni, azonban egy év után ez is igazodott a többihez. A trafikokban árusított egyes példányok ára 15 krajcár, 1873-tól 16 krajcár volt.

Az előfizetések csak részben származtak magánszemélyektől. A lapok többsége tiszteletpéldányt biztosított előfizetés-gyűjtőinek, azoknak, akik legalább öt vagy tíz előfizetőt toboroztak. Az ország kaszinói, olvasóegyletei és kávéházai szinte mindegyik fontosabb élclapot járatták.