3. SZEMÉLYESKEDŐ POLITIZÁLÁS

Az Üstökös többnyire csak a Jókai személyét valamiképpen érintő kérdésekben kezdett politizálni, ilyenkor pedig személyeskedett, sőt már-már rágalmazott is. Minden más kérdésben viszont annyira óvakodott az állásfoglalástól – gyakran még az események és személyek megnevezésétől is –, hogy emiatt általánosságban mozgott. Ilyenkor visszatért a kiegyezés előtti időszak papiros ízű beszélő neveihez (Kétmarky, Harapy stb.), ezzel helyettesítve a jellemzést és a valódi kritikát.

Jókai lapja 1864 novemberétől nagy személyi hírverést csinált Deák Ferencnek. A következő évben a lapok hangja fokról fokra elérte már a szabad hangvételt, de az élclapok még mindig a nemzeti egység nevében politizáltak. Ez akkor bomlott fel, amikor a kiegyezés bizonyossággá kezdett válni: az Üstökös az élclapok közül elsőként alakult pártlappá. 1866 végétől már egyértelműen balközéppárti ellenzéki lap lett, bár ezt a megjelölést csak 1869-től emlegette. Addig éppúgy szabadelvűnek nevezte magát, mint a különböző pártállású többi társa is. A kiegyezés megvalósult formáját azonnal elutasította, s ezt indoklás nélkül variálta. Ekkor még bizonyos távolságtartással szemlélte az eseményeket, ezért ötletesen és szellemesen tudott rámutatni néhány politikai és társadalmi ellentmondásra. Átmenetileg a jelenhez tapadt, így meglehetősen friss és érdekes volt, érdeklődési területe sokrétű.

A kiegyezés ellen végig főérve az érzelmi alapú osztrákellenes magatartás maradt.

„Örülünk, hogy valahára
Már egyszer lefekhetünk!”

írta megvetően (1867. 201.). Gazdasági fenntartásait tömören úgy foglalta össze, hogy „a közösügy olyan tarisznya, amelyikbe az egyikünk beletesz, a másikunk kivesz belőle; és amit mi abba beletettünk, nincs az a hatalom a földön, mely bennünket arra kényszeríthetne, hogy azt onnan visszavegyük”. (1868. 9.) Attól félt azonban leginkább, hogy a soknemzetiségű birodalomban a dualizmus viszonyai lehetetlenné teszik a magyar vezető szerepet.

Azok az írásai és karikatúrái voltak sikeresek, melyekkel nem pártpolitikai célokat szolgált, hanem bemutatta az időszak eszmei és magatartásbeli zűrzavarát. A kiegyezés ünneplésének ellentmondásait kitűnően megfigyelte: „Az alkotmány helyreállításának örömére nagyokat ettünk, éltettük Deák Ferencet és Kossuth Lajost, a minisztériumot és Garibaldit; a zenebanda leírhatatlan lelkesedés mellett felváltva játszotta a Gott erhaltét, a Klapka-indulót, a hymnust és a marsailleset [!].” (1867. 72.)

{II-2-176.} 1868-ra azonban már beszűkült, előtérbe kerültek egyfelől a táblabíróvilágot és a múltat idéző anekdoták, gyakran leöntve színtelen érzelmességgel és romantikus nosztalgiával, másfelől a durva személyeskedés mind irodalmi, mind politikai téren, Deák, Eötvös, Kemény, Gyulai vagy a szélsőbaloldal vezéralakja, Madarász József ellen éppolyan hévvel, mint Agai Adolf ellen. Kossuthot eleinte még érzelmes anekdotákban, majd nosztalgikus hangon idézte, aztán már istenként is ábrázolta. Alakja ezután többé nem szerepelt az Üstökösben, aminek valószínű oka Kossuth ismert fenntartása lehetett a balközéppárttal és Jókai politizálásával szemben.

A választási harcok idején az Üstökös Jókai mindent felülmúló képviselői önpropagandájával jelentkezett, ami egyben az ellenfelek–1869-ben főleg Kemény Zsigmond – állandó becsmérlésével járt együtt. Ilyenkor a balközéppárt vezetőjéből, Tisza Kálmánból a sokszorosított szentképek formájában megrajzolt, nyílt tekintetű magyar levente lett. Az ízléstelenséget súroló személyi politizálást jól egészítette ki a nemzetiségek évről évre durvább támadása és, az élclapok között egyedüliként, az 1870-es porosz – francia háború idején a német-rokonszenv.

Az Üstökös eszmei zavarossága balközéppárti politikai irányából, Jókai politikai egyéniségéből és a tényleges szerkesztés gyakran nagyon is szembeötlő hiányából egyaránt adódott. A szerkesztői kéz hiánya ritkán segítette elő a pártszemlélettől idegen, elfogulatlanságra törekvőírások megjelenését, annál inkább hozzájárult ahhoz, hogy fércművek és rosszindulatú személyeskedések is felszínre kerüljenek. Helytálló volt Gyulai Pál kritikája a lapról. Valóban, ekkor Jókai „…az Üstökösben kedvére ferdített, torzított és képzelgett …”, csakugyan tájékozatlan volt az eseményekről, akkor is, ha írt róluk, s e „…politikai könnyelműsége érzelmes páthoszba vagy jó képű humorba burkolva…” jelent meg. Az Üstökös teljes világossággal mutatta Gyulai szerint, hogy Jókai „nem a meggyőződés és elvek embere, hanem a benyomások és hangulatoké, de mindig arra felé hajlik, amerről a népszerűség szele fúj”. (Budapesti Szemle 1875. IX. köt. 212–216.)