3. A SAJTÓGRAFIKA

A közművelődési lapok szerves alkotóelemét és vonzerejét képviselték a képek. Feladatuk roppant fontos és sokrétű volt, a hangulatkeltő gyönyörködtetésen túl ismeretnyújtás, mely az olvasni nem tudó lakosság megközelítését is lehetővé teszi.

A sajtóban a legkiemelkedőbb kortárs festőktől, például Munkácsy Mihálytól és Székely Bertalantól kezdve vidéki rajztanárokig minden rangú festő, rajzoló megjelent. Ezt a lapok képszükséglete és az olvasóvonzás igénye éppúgy magával hozta, mint az, hogy a sajtógrafikusi foglalkozás ebben a korban kezdett éppen csak elkülönülni a művészeti munkakörökön belül.

{II-2-212.} A képanyag összessége négy nagy csoportból tevődött össze: kezdettől fogva voltak eseményeket, tájakat, embereket és tárgyakat ábrázoló, vagyis az információnyújtás elsődleges igényével készült rajzok; voltak szépirodalmi művek jeleneteit ábrázoló illusztrációk és életképek, s végül híres műalkotások reprodukciói, az utóbbiak általában önálló oldalon vagy műmelléklet formájában, fametszet helyett kőnyomatos sokszorosítással. Végső soron e három csoport valamelyikébe lenne sorolható, de tárgyuknak súlya indokolja, hogy megnevezzük a történelmi rajzokat.

Az informatív sajtógrafikákat is sokan készítették. Hosszú ideig Jankó János (1833–1896) volt az egyedüli kiemelkedő, már valóban sajtógrafikusnak nevezhető művész. Jankót „rajzoló journalistának” nevezték, s életképei mellett elsősorban karikatúráiról volt ismert. Hogy a 80-as évek közepéig mennyire az ő munkabírására építettek a képeslapok, arra jellemző adat, hogy állítólag mintegy hetvenezer rajzot készített élete során. Ábrányi Lajos szereplése azáltal vált fontossá, hogy ő volt az első, aki kiküldött grafikusként helyszíni képriportokat készített 1883-ban a tiszaeszlári per tárgyalásairól. A korábbi, rendkívül ritka riportrajzok mintegy véletlenül születtek, olyan eseményekről, ahol éppen jelen volt valamelyik művész. Később, az 1880–1890-es évek fordulójától kezdve Dörre Tivadar vált jelentősebb sajtógrafikussá.

Hazai festők-rajzolók munkái az 1880-as évek közepéig kisebbségben voltak a képeslapokban, s az évtized végéig is csak alig jutottak többségre. Az illusztrációk és reprodukciók túlnyomó többsége külföldről származott továbbra is, s nagy volt az idegen eredetű informatív sajtógrafika aránya is. Ezt elsősorban a hazai nyomdaipar helyzete idézte elő.

A kiegyezés után ugyan gyorsan szaporodtak a nyomdák, felszerelésük, technikai fejlesztésük azonban elsősorban a példányszámnövelés és a szövegnyomás igényeit igyekezett kielégíteni. Nyomdaipari szakiskola létesítésére egészen a század végéig csupán Kolozsvárt került sor (1881–1885), azonban ez is kudarcot vallott kísérlet maradt. A nyomdák alig találtak tehát nyomdai fametsző szakembert, márpedig ez időszakban a műmellékleteken kívül a lapok összes illusztrációja fametszetes eljárással készült. Huszka Lajos, Rusz Károly és Pollák Zsigmond mellett Morelli Gusztáv volt a negyedik, aki évtizedekig az összes lap számára a fametszést végezte. Morelli (1848–1909) ugyan kivívta 1873-ban, hogy az Országos Rajztanárképzőben fametsző szakosztály is induljon, ez azonban elsősorban művészeket képzett, akik csak alkalmilag enyhítettek a képeslapok nyomdai gondjain.

Az igényesebb kőnyomatos illusztrálás ekkor már csak a közművelődési lapok – általában mindössze egy-két évig adott – műmellékleteinél és a divatlapok divatmellékleteinél volt jelen; az előbbieknél ritkábban, az utóbbiaknál általában színes formában (kromolitográfia). Az „előfizetői jutalomképek” nagyobbik része is külföldi alkotás volt, többségében életkép, kisebbségében történeti festmény másolata; színvonaluk igen alacsonyan mozgott.

Újabb illusztráló technikák csak a kor végén törtek be a magyarországi {II-2-213.} sajtóba. Karel Klič a Borsszem Jankó karikaturistája a 60 – 70-es évek fordulóján bevezette ugyan saját találmányú cinkográfiai eljárását, ez azonban távozása után az ő titka, később szabadalma maradt. Az autotípia pedig csak a századfordulón indult gyors léptű fejlődésnek.