5. HARC AZ EURÓPAISÁG ÉS A NEMZETI ELV KÖZÖTT

Egy híján mindegyik közmüvelődési lap ellenzéki szellemű volt; mélyen, meggyőződéséből, történelmi alapon. Ám ellenzéki vagy kormánypárti magatartásuknál fontosabb ismérvük volt, hogy a politikus látásmód milyen mértékben határozta meg szemléletük kereteit. A lapok és szerzőik többsége bármely oldalon állt is, akkor érdeklődött valamely jelenség iránt, ha annak politikai vetülete, esetleg haszna lehetett. Vértesiék, Áldorék lapjaikban közvetlenül politizáltak, Nagy Miklós csak hangot adott ennek a szemléletmódnak, de szerkesztőként óvakodott attól, hogy kizárólagossá tegye. Egyedül Ágai választotta szét a napi politikát a társadalmi élet és a művelődés területeitől – ő viszont ezt gyakran felszínesen tette. Részben Kecskeméthy Aurél tanítványa volt, de mestere összetett nézeteiből benne ekkor még elsősorban a politizáló nemzettel szembeni értetlenség jelentkezett.

Az ellenzéki szellemű közművelődési lapoknak a művelődési kérdések is politikai kérdést jelentettek: az állami önállóság jelszavát többen azonos formában igyekeztek átültetni a magyar kulturális életbe, és külső hatásoktól megóvott, önmagában zárt magyar kultúrát kívántak, megteremteni. Ágai és lapjai éppen ellenkezőképpen tettek, az európai kultúrával összekötő kapcsokat keresték de pallérozottabb kulturáltabb megnyilatkozások kedvéért olykor mellőzték a politiki vagy erkölcsi igazság szempontját. Szemükben a megnyilatkozások formája nemegyszer fontosabb lett a tartalmánál. A nyugat-európai polgári élet kényelmi berendezéseit összetévesztették gazdasági és társadalmi légyegével és Az angol férfidivat és a holland szivar hazai térhódítását is hajlandók voltak polgári és civilizációs fejlettségünk bizonyságaként tekinteni.

Tetszetős program volt az önálló Magyarország mellett az önálló magyar kultúra elméletének hirdetése. Áldor Imre már 1865-től rendszeresen írt „a nyugati cultura zsibbasztó befolyása” ellen, s tüzelt, hogy „magunk ragadjuk meg a világtörténet gyeplőit s intézzük sorsunk és érdekeink szekerét”. Vajda János „a jelen s annak szomorú alakjai” elől szüntelenül visszamenekült a szabadságharcba, megkülönböztetve a forradalmárok és reformerek két csoportját. „Az egyik – írta –, mely tisztán magyar, mely egyenes úton akart a függetlenség céljához érni, a másik, mely messze és szélesen fogantott diplomatico politicus tervezet alapján, lasabban, de biztosabban remélte e {II-2-215.} célt valósítani.” (Vasárnapi Újság. 1870. 24. 294.) E második típust ez időben idegennek tartotta, s a forradalomban és szabadságharcban e két típus nagyszabású képviselőinek küzdelmét látta.

Az öntörvényű magyar kultúra ábrándja és létrehozásának vágya a legtöbb lapban megszólalt. A nemzeti önértékelés kételyei és a bizonyítási kényszer ilyenkor lépten-nyomon előtört. Tulajdonképpen néhány év alatt tárult ki egy korábban legfeljebb távolról sejtett világ e lapok írói és olvasói előtt. Hogy ezt a világot bemutatták, bárha hiányosan is, szemléleti elferdítésekkel is, ez maradandó érdeme ez időszak közművelődési lapjainak. De az európai kultúrát és civilizációt megteremtő nagy nemzeti kultúrák fájó példát jelentettek az elmélyültebb cikkíróknak. A hazai társadalmat nemzetté forrasztó közös élményt és értéket keresve, naggyá és erőssé nevelt kultúra s civilizáció helyett a nemzeti lét megőrzését, a puszta fennmaradást tudták felmutatni. Harc és nemzetiség így rögzült magyar nemzeti ismérvként a nemzetkarakterológia kategóriáiban szívesen gondolkodó írókban.

Az ellenzéki szemlélet bűvös körben mozgott, széttörhetetlennek látszott. Alaptétele volt: a kiegyezés nem adta vissza politikai függetlenségünket, sőt elvette a szellemit is. A „tisztán magyar” múltba menekülés, a néprajz felkarolása, s főleg a külső hatásoktól legérintetlenebbeknek nevezett Erdély feléfordulás az egyik válasz volt a kiegyezés által eképp feltett kérdésre az érzelmi lendület egyébként előnyt is jelentett a gyűjtésben anyagfeltárásban, és kutatásban. Az aktívabbak és energikusabbak azonban tovább mentek, meg akarták gátolni a magyar szellem és kultúra veszélyesnek tartott felhígulását. „A küzdés terét magunk nyitottuk fel – írta Imre Sándor. –A szabadságot, melyet oly sok áldozattal víttunk ki, közössé tettük mindennel, ki e hon földén él. A társadalom szabadságát megalapítottuk becsületesen, méltányosan, nagylelkűen. Felélesztettük az ipart, üzleti életet, s most e miatt fenyegeti veszély azt, mi nekünk legbecsesebb: nemzeti létünket. E szabad életben lehetségessé vált mindennek azon irányhoz csatlakozni, melyet lelke kedvel – kimutatni, követni szíve eredeti hajlamait, rokonszenveit. Szabaddá lett elhagyni azt a zászlót, melyet előbb érdekből követett, elfogadni, megtagadni bármely elvet, meggyőződést. Szabaddá lett hazafiatlannak is mutatkozni! – Így aztán amint a szabadság tavaszi enyhe napfényre hozta azt, minek magva előbb a társadalom talajában mélyebben rejtezett, de kedvező időjárás hiányában ki nem búhatott, ily sok ártalmas burjány tenyészik fel, milyenről előbb képzeletünk sem volt.” (Vasárnapi Újság. 1871. 41. 514.) Imre Sándor szerint tehát a nemesi nemzet kiharcolta, majd „nagylelkűen” az egész ország népét részesítette „a társadalom szabadságában”, és e nagylelkű hazafi kétségbeesett a szabadság eredménye láttán. Szellemi gyámkodásért kiáltott, a felszabadulni látszó kispolgári egyént vissza akarta kényszeríteni az állami-nemzeti érdek uralma alá. Az európai kultúra befogadása elől vissza akart menekülni egy zárt és önálló magyar kulturába melyet egyúttal uralkodónak kívánt látni a Kárpát-medencében. A magyar kultúra háborítatlan és korlátlan uralmának vágya – hátterében a politikai hatalom {II-2-216.} biztosításának céljával – kétségtelenül benne rejlett e lapok cikkeinek nagy részében; de még nem támadtak, még csak kétségbeestek és megoldást kerestek.

Európa és Magyarország, az európai és a hazai kultúra szembesítése, felelgetése folyt e lapok hasábjain. Általánosabb volt a felzárkózás, a megértés vágya, az Európához valótartozás tudata – de szenvedélyesebb volt, mélyebbről tört fel a védekezés a lomha elfordulás vagy az elutasítás. A két szemléletmód ritkán bocsátkozott közvetlen vitába, ha igen, akkor is azonosnak látszó esélyekkel.