A könyvnyomtatás előtti publicisztika

A nyomtatott hírlap- és folyóiratirodalom megindulása és kibontakozása az európai polgárság kifejlődésével és a feudális osztályok elleni fellépésével állt szoros kapcsolatban. De megfigyelhetjük, hogy az előzményeknek tekinthető korábbi nyilvános közlési formák már a rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmusban is azokban a korszakokban és társadalmakban kaptak nagyobb ösztönzést és lehetőséget, ahol és amikor a hatalom gyakorlása a kevesek kezéből viszonylag szélesebb rétegek birtokába jutott.

{I-18.} Az aktualitás, vagyis a térben-időben közeli és jelentős események iránt minden kor nagyobb érdeklődést mutatott ugyan, mint a távolabbi és a jelenhez nem kapcsolódó, érdektelenebb dolgok iránt, mégis a társadalmi és politikai berendezkedésnek mindig alapvető szerepe volt abban, hogy ezt az érdeklődést mint elégíti ki. Különösen állt ez természetesen az aktualitások iránti érdeklődés nyilvános formáira, tehát azokra a közlésformákra, amelyek nem csak egy vagy csupán bizonyos határozott számú személyt szolgáltak, hanem elvben határokkal nem korlátozott emberi csoportot, vagyis a nyilvánosságot.

Az ókori kelet rabszolgatartó államaiban uralkodó despotizmus nem kedvezett a publicisztika kifejlődésének; de a görög-római rabszolgatartó társadalomban már szélesebb körű szerephez jutott. A kelet theocentrikus-bürokratikus-statikus beállítottságával szemben az antik görög gondolkodás középpontjába az ember, és az evilági élet aktualitásai kerültek. A hatalmat gyakorlók viszonylag szélesebb körei közt folyó harchoz hozzátartozott a szóban és írásban folytatott meggyőzés is, melynek legáltalánosabb eszköze a politikai szónoklat volt. Sokan a szónoklatot tekintik a publicisztika megteremtőjének; de a görög és római társadalomnak más formák kibontakozását is köszönheti a publicisztika. A szónoklatból kialakuló nyilvános vitákból, a szofisztikus dialektika nyomán fejlődött ki az a dialógus műfaj, amely a színházak révén a közvélemény befolyásolásának jelentős eszköze lett. E műfajjal a 17–18. századi folyóiratokban ismét találkozunk, ahol a párbeszédes forma – különösen az úgynevezett „Halottak beszélgetései” (melyekben Lukianos nyomán fiktív, alvilági dialógusok formájában fejtették ki az aktuális kérdésekről véleményüket, szatirikus stílusban) – alkalmasnak látszott a cenzúra szabta korlátok áthidalására, és az igazi mondanivaló álcázására.

A császárság alatt Rómában a politikai polémia a fórumról és a népgyűlésekről az irodalomba szorul: Horatius költeményei sokszor modern tárcára emlékeztetnek, Martialis és Juvenalis szatíráinak publicisztikai értékei is vannak; nem hiába tekintették őket is követésre méltó példáknak a 17–18. század publicistái. A későbbi korok politikai röpiratai már a köztársaság politikai harcaiban is nagy jelentőségre tettek szert.

A római birodalomban a hírközlő technikai eszközöknek is igen fejletteknek kellett már lenniök, bár erre nézve főként csak közvetett bizonyítékaink maradtak fenn. Ezek alapján azonban nem vitás, hogy rendszeresen alkalmazták a már korábbi korszakokból származó gyorsfutárokat, gyorsstafétákat, gyors vitorlás- és evezős csónakokat, valamint az optikai távíró őseit, a tűz-, zászló- és trombitajelzéseket. Jellemző még a görög-római korszakra e hírközlő módszerek elterjedése; használóinak köre már nemcsak – miként a korábbi időszakban – az uralkodókra, tisztviselőkre és hadvezérekre korlátozódott, hanem a társadalom szélesebb rétegeire is kiterjedt. A római birodalom fejlett úthálózata is elősegítette a hírközlés rendszerének kifejlődését. A birodalom bukása után hosszú évszázadok teltek el, amíg hasonló hírszolgálat újra kifejlődött.

Egyébként Rómában találkozunk időszaki írásmű első szerény jeleivel, a Julius Caesar által meghonosított szenátusi határozatokat közlő táblával, az Acta diurnával, illetve a második századtól kezdve az Acta urbisszal.

{I-19.} A római birodalom és a rabszolgatartó társadalom bukása után évszázadokra megakadt a publicisztikának és a hírszolgálatnak a fejlődése. Bár a középkor átvette az antik örökségből azokat a közvetítő eszközöket, amelyekkel az új eszmék terjesztését remélhették, de a kezdeti élénk szellemi harcokat és az aktualitások iránti érdeklődést később az időtlenbe torkolló, dogmatikus merevedés követte.

Az egyházi és politikai visszaélések bírálata, főként a középkor alkonyán, egy újabb korszak nyitányaként bontakozhatott csak ki. A 14–15. század publicisztikáját: képeit, karikatúráit és írásait már átjárja ez a kritikai szellem, és segít a régi rend aláaknázásában. A középkor vallási és főleg profán szépirodalmát gyakran jellemezte a publicisztikai hatásra való törekvés is. A misztériumjátékok, a különböző egyházi és világi ünnepségek, a képek és a rajzok, bár a keresztény tanítás időfeletti kifejezői kívántak lenni, gyakran mégis szorosan kapcsolódtak az aktuális politikai és társadalmi valósághoz. A profán irodalom olyan termékei pedig, mint a szájról-szájra terjedő mondák és hősdalok, a szónoki beszédek, a bárdok által előadott dalok: szorosan kötődtek a napi aktualitásokhoz. Közismert a legnagyobb költők és írók – Villon, Petrarca, Boccaccio és Dante – munkásságának a politikai és társadalmi aktualitásokkal való szoros összefonódása.

A hírszolgálat, a római birodalomban elért szervezettségéhez, technikai színvonalához és gyorsaságához képest a hűbéri társadalomban visszafejlődést mutat. A középkori városfalak lelassították a hírszolgálatot, amely a római birodalomban – hála a kiváló szárazföldi és vízi utaknak – már magasabb szinten állt. A feudális széttagoltság sem kedvezett a hírszolgálati eszközök fejlődésének, de az egyházi és világi uralkodó körök – ellentétben az antik demokrácia viszonyaival – nem is törekedtek a hírközlő s a publicisztikai eszközök és tevékenység fejlesztésére; mindössze nagyobb társadalmi, politikai forrongások, járványok és más csapások idején tanúsítottak irányukban fokozottabb érdeklődést.

A középkorban kialakult egyetlen újságtípus: a kéziratos újság (levélújság, hírközlő levél) ugyancsak szűk körök számára szolgált tájékoztatási eszközül. Egyes uralkodók, főrangúak, később (mert a kéziratos újság bizonyos körökben jó ideig életben maradt a könyvnyomtatás feltalálása után is) gazdag kereskedők alapítottak kéziratos újságokat abból a célból, hogy politikai, gazdasági vagy kereskedelmi jellegű értesülésekről rendszeresen tudomást szerezzenek. Az augsburgi Fuggerek, a 16. század végi Európa leggazdagabb kereskedői például kereskedelmi célokból fejlesztették ki azt a kéziratos újságot (Fugger-Zeitung), amely révén különböző helyekről rendszeres információkat kaptak. Mivel a kéziratos újságok publicitása szinte minimális volt, a publicisztika történetében nem játszanak komoly szerepet; de mint a nyomtatott újságok előfutárai mégis említést érdemelnek.